A kínai porcelán a legismertebb kínai tárgyak közé tartozik szerte a világon. A Kelet-Indiai Társaságok más néven a kelet-indiai szigetvilággal kereskedelmet folytató angol, németalföldi, francia stb. kereskedők társaságai szállították nagy mennyiségben a 16. századtól kezdve Európába. Luxusneműnek számított a japán és kínai lakkbútorok, kínai selymek mellett. A kék-fehér porcelán (kínaiul: qinghua= kék minta) a máz alatti kék festéssel díszített, dél-kínai porcelánok európai elnevezése. A kobalt-oxidból nyert kék festékkel az egyszer már kiégetett fehér porcelántestre ecsettel viszik fel a mintát, majd színtelen, áttetsző mázzal vonják be az edénytestet, és újra, ezúttal alacsonyabb hőfokon ismét kiégetik. Festészeti témákat, szerencseszimbólumokat alkalmaznak díszítésére.

A legkorábbi kék-fehér porcelánokat a Tang-korban a Henan tartományban található Gongxian műhelyben készítették, de a technika igazán népszerűvé a 14. századtól Jingdezhenben, a kínai Császári Porcelánkészítő Manufaktúrában vált. Legszebb darabjai a korai, főként közel-keleti exportra készített, viszkózus mázú, nagyméretű tálak, korsók és vázák. A 15. században jelentek meg a kínai udvar számára készített, pikkelyszerű, „narancshéj hatást” nyújtó mázas darabjai. A Yongle és Xuande-korban (15. század első fele) készített tárgyak festésének sajátossága a „felhalmozódó és lerakodó” kék kobalt festés, ami sajátos, vibráló színhatást kölcsönöz a tárgyaknak. A császári udvarnak készített étkezőedények és vázák díszítményei között a sávokba rendezett, harmonikus mintaelosztású, főként növényi motívumokat felvonultató díszítmények a jellemzőek. Az átmeneti kor (1620—1680) porcelánjain gyakoriak a fametszetek témáiból merítő figurális jelenetek: regények, történelmi figurák ábrázolásai. A Qing-dinasztia idején a Kangxi-, Yongzheng- és Qianlong-kor (17. század vége—18. század) fénylően fehér mázai jelentősen különböznek a Ming-kor mázaitól: vékonyak és üvegszerűek. A kékfestés színe az ezüstös árnyalattól egészen a liláig terjed. A motívumok között a tájképek, és a növénycsoportok (pl.: a tél három barátja: a bambusz, a fenyő és a szilvavirág) gyakoriak.

A kék-fehér porcelánok készítésének fellegvára Jingdezhen volt. A 11. század elején alapították meg itt az első porcelán manufaktúrát, majd a Ming-dinasztia uralomra kerülésétől kezdve (15. század eleje) a császárság bukásáig (1912) itt működött a Császári Porcelánkészítő Manufaktúra, amely császári udvarnak szánt kiváló minőségű porcelánokat készítette. A település földrajzi fekvése, a kerámiakészítés munkafázisainak jó szakosítása és az égetés minősége okán Kína leghíresebb kerámiakészítő központja lett. A 18. században a kétmillió lakosú nagyváros műhelyeiben a hazai és külföldi piacokra is számos tárgyat készítettek. A dél-kínai porcelánok anyaga, az ú.n. elsődleges kaolin, melyet a felaprózott gránitból mosnak ki. Megtisztítva, szárítva, tégla formában szállítják a porcelánkészítő műhelyekbe, ahol változó arányban porcelánkövet kevernek hozzá. A kerámiák égetésére féltojás formájú, magas kéményű kemencét használtak. A Ming-kor végén fejlesztették ki a fatüzelésű, egyterű kemencét, amelyben minden tárgyat külön samott dobozban helyeztek el. A kemencék különlegességét az jelentette, hogy jelentős hőmérsékletkülönbséget tudtak elérni a kb. 10—15 méteres kemencében: tűztere közelében 1300 ºC, kéménye tövében 1000°C fokot mértek. Az égetőmesterek mesteri módon szabályozták a kemencék belső hőmérsékletét, s többféle, eltérő égetési hőfokot igénylő kerámiát égettek benne egyszerre.