Első az archaikus korszak, mely a kezdetektől egészen a Kr. e. VI–V. század fordulójáig tart. A görögök első csoportjai Kr. e. 2000 táján érkeztek mai hazájuk földjére, első ránk maradt irodalmi alkotásaik azonban legkorábban a Kr. e. VIII. században születtek meg, amikor – régészeti leletek tanúsítják – már kidolgozták és alkalmazták a mai görögöktől is használt írást. Irodalminak nevezhető tevékenység azonban azelőtt is folyt közöttük, csak éppen annak termékei nem írott formában, hanem élőszóban, vagyis orálisan terjedtek; biztosan voltak munka- és varázsdalaik, ismerték a nászdalt és siratóéneket, a himnuszt, az istenekről és a közösség hőseiről szóló elbeszéléseket. A Kr. e. II. évezred vége felé, utóbb a VIII. századtól kezdve a görögök nagyobb csoportjai kénytelenek távozni – idegen népek betörései, az utolsó görög népcsoportok bevándorlása vagy éppen túlnépesedés miatt – a mai Hellas földjéről. Így az archaikus korszak utoljára jelentős görög városállamok egész sora szegélyezi Kis-Ázsia nyugati, Szicília keleti és Itália délkeleti partvidékét, s elszórtabban, de görög települések találhatók a Földközi-tenger és a Fekete-tenger egész medencéjének partvidéki területein. A számunkra már ismert és már írott műveket hagyományozó irodalmi életben a kezdeményező szerepet nem a görög anyaország, hanem a két peremvidék, Kis-Ázsia és Szicília játszotta. Itt születtek meg a korai görög epika legnagyobb alkotásai, innen kerültek ki az elégia és az epigramma, a jambos, a melos és a kardal első költői, ahogyan a filozófiával és a földrajzzal-történelemmel foglalkozó első prózaírók is.

Második az attikai korszak, melyet a VI–V. század fordulója és II. Alexandros – a történettudományban meghonosodott nevén Nagy Sándor – halála, azaz 323 határol, mindjárt az elején döntő változást hoz a görög irodalmi életben. Külsőleg nézve úgy, hogy az irodalom középpontja az anyaországba, közelebbről Attika fővárosába, Athénbe tevődik át: a korszak legjelesebb szerzőinek tekintélyes része maga is athéni, s a görög nyelvterület többi írói-költői közül nem egy szintén Athén vonzásában érlelődik. Athén ezt a vezető szerepet jórészt annak köszönhette, hogy a korszak alsó határán ott alakult ki az ókor kétségkívül legfejlettebb demokráciája, s hogy a 400-as évek elején, a Hellas leigázására törő perzsák ellen egyfelől a legtöbbet kockáztatta és tette a győzelem kivívása érdekében, másfelől legfőbb hasznát is látta a világtörténelmi jelentőségű diadalnak. Az V. és a IV. századot összefogó korszak irodalmi arculata, bár a történetírásnak mindkettőben több és jelentős képviselője működik, igen eltérő képet mutat. Az V. század elsősorban a költészeté: tökélyre viszi az előző korszak végén született tragédiát és – némi szicíliai előzmények után – a komédiát, melyeknek művészi rangja és újdonsága árnyat vet ugyan az eposzra és a költészet több műfajára, de a kardalköltészet változatlanul virágzik és korábban nem képzelt magaslatokra jut el. A IV. század viszont inkább a próza százada, részint mert az előző század megtorpanásai és kételyei után hatalmas lendületet nyer a – nem egyszer varázslatos prózában értekező – filozófia, részint mert teljes gazdagságában bomlik ki a görög ékesszólás. Az utóbbi azonban már a korszak vége felé mutat: jószerivel annak a kétarcú, sokéves politikai küzdelemnek köszönheti olykor bámulatos lendületét és hevületét, melyet Athén és a szabad görög városállamok északi szomszédjaik, az egyre erősödő és a Hellas feletti uralom megszerzésére törekvő – egyébként a görögökkel rokon – makedonok, s egyúttal a velük rokonszenvező görögök ellenében folytattak. Hiábavaló erőfeszítés volt, s a makedon trónra lépett Nagy Sándor abban a megnyugtató tudatban indulhatott kelet felé vezető hódítóútjára, hogy a függetlenségüket ténylegesen elvesztett görögöket távolléte sem fogja majd lázadásra bátorítani. A fiatal király néhány év leforgása alatt olyan óriásbirodalom alapjait teremtette meg, mely Hellastól és Makedoniától egészen India határáig terjedt, Afrika földjén pedig Egyiptomot is magában foglalta. Korai halála azonban nem tette lehetővé, hogy a katonai erővel szerzett roppant kiterjedésű területet szerves egésszé formálja, a keleti részek hamarosan elszakadtak, nyugat is önálló királyságokra tagolódott. Mindamellett Nagy Sándor hódításai sorsdöntő változásokat indítottak el a görögök életében, következésképpen a görög irodalomban is.

Harmadik a hellenisztikus korszak három évszázada, Nagy Sándor halálától Kr. e. 31-ig. A korszak elején Nagy Sándor birodalmának nyugati fele négy jelentősebb királyságra szakad: régi határai között lesz megint önálló – a Hellast is ellenőrző – Makedonia, Kis-Ázsia nyugati partvidékén, Pergamon térségében kialakul az Attalidák, Közel-Keleten a Seleukidák, Egyiptomban a Ptolemaiosok állama. A vékony vezető réteg mindenütt – Kis-Ázsiában és Egyiptomban is – makedonokból és görögökből került ki, az őslakosok mellett azonban, ki-vált az első időkben, tömegesen telepednek meg azok a görög és makedon bevándorlók, akik az újonnan létesült államokban igyekeztek jobb életlehetőségeket találni maguknak. A független városállam helyett immár egyeduralkodók hatalma alá került, nagy számban idegen földre kirajzott görögök választott hazájukban akarva-akaratlanul terjesztőivé váltak a görög kultúrának, de egyszersmind idegen kultúrák hatása alá kerültek, tehát egyszerre igyekeztek megőrizni identitásukat, egyúttal pedig alkalmazkodni az új körülményekhez. Ez a kettősség mutatkozik az irodalom terén is, melynek központja Athénből a Ptolemaida Egyiptom – még Nagy Sándortól – alapított fővárosába, Alexandriába került át (a korszakot éppen ezért alexandriai korszaknak is nevezik), abba a városba, mely egy-két évtized leforgása alatt a Földközi-tenger medencéjének legjelentősebb metropoliszává nőtte ki magát. Alexandriában létesült, az uralkodók támogatásával, a Museion, az ókor leggazdagabb anyagú könyvtára: a benne dolgozó tudósok költséget és fáradságot nem kímélve gyűjtötték, rendszerezték, magyarázták és sorra adták ki a több évszázados görög irodalmi hagyomány még hozzáférhető alkotásait. Többségük maga is író vagy költő lévén, másutt élő kortársaikkal együtt tovább művelték a korábban kialakult műfajokat, de azok mellett újakat fejlesztettek ki. Megint erőre kap a komédia, az epigramma pedig addig nem látott virágzást ér meg, a költészetbe új színt hoz a pásztorköltészet, a nagyeposz mellett népszerűvé válik a kiseposz, a prózában pedig, bár művészi lehetőségeit még csak tapogatva, megjelenik a regény. A III. század végével aztán egyre nagyobb súllyal jelent meg a Földközi-tenger keleti medencéjében – már egy-egy görög írót is befolyásolva vagy tudomásulvételre késztetve – a felemelkedőben lévő Róma, mely aztán sorra döntötte meg a hellenisztikus államokat (római provincia lett a görög anyaország is), s miután Actiumnál – az itáliai polgárháborúk végső aktusaként – Kr. e. 31-ben győzelmet aratott az egyiptomi királynő, Kleopatra oldalán ellene harcba szálló Antonius felett, a Földközi-tenger egész, keleten görögül, nyugaton latinul beszélő medencéjét egyetlen hatalmas, Nagy Sándoréval vetekedő, de időtállóbb birodalomban egyesítette.

Negyedik a római kor, egészen 529-ig. A hellenisztikus államokat még valamelyest magukéinak érezni tudó görögök most idegen uralom alá kerültek, s a rómaiaknak az általuk irányított új államalakulatot hosszú ideig sikerült is egységesnek megőrizniük. Csak a Kr. u. III. század gazdasági és politikai válságainak hatására kezdett repedezni ez az egység: a birodalmat a III-IV. század fordulóján közigazgatásilag kettéosztják, s a keleti rész Konstantinápoly (a mai Isztambul) megalapításával (330) külön fővárost is kap. Aztán eltelik másfélszáz év – közben a korábban üldözött kereszténység elismert vallás (313), nem sokkal később már államvallás lesz (391) –, akkor a birodalom nyugati, latin nyelvű része elmerül a népvándorlás hullámaiban (476), a görög nyelvű keleti rész azonban továbbra is szuverén állam marad, melyben a "pogány" kultúra fogyatkozó hívei egyre reménytelenebb utóvédharcot folytatnak a mind erősebb és egységesebb kereszténység ellenében. S mikor II. Iustinianus császár 529-ben bezáratja a nagymúltú, a pogány gondolkodás utolsó mentsváraként működő athéni filozófiai iskolát, rendelkezése szimbolikusan az egész ókornak véget vet: ezután keletrómai helyett bizánci birodalomról, következésképpen bizánci kultúráról és – ha görög maradt is a nyelve – bizánci irodalomról szokás beszélni. A római kor görög irodalma a bő félévezredes korszak alsó határán, az időszámításunk kezdetét megelőző és követő században, némileg visszaszorult, részint mert ezt a korszakfordulót a korábbiaknál nehezebben viselte, részint mert a római arany- és ezüstkor irodalmi termése is árnyat vetett rá. De már a Kr. u. I–II. század fordulójától kezdve a görög írók megint magukra találnak és jelentős alkotásokat hoznak létre, elsősorban a próza művelői, olyan műfajokban, mint az életrajz, a szatirikus dialógus, a filozófia, az ékesszólás vagy a történetírás; az antik irodalomtudománytól figyelemre nem méltatott regény szintén a korszak első három évszázada alatt hozza a legbővebb termést. A birodalom közigazgatási átszervezése után pedig, mintegy a "pogány" ókort búcsúztatva, a próza mellett – főként az eposz, a kiseposz és az epigramma területén – a költészet is erőre tud még kapni, noha az irodalom formálása egyre inkább keresztény befolyás alá kerül.

Kiejtés

Az irodalmi szövegekben általában a Magyar Tudományos Akadémia helyesírási szabályzatának elvei szerint írjuk át a görög szavakat. A bevezetőkben, összekötő szövegekben, jegyzetekben stb. az ókortudományban megszokott helyesírást követjük. Néhány példa a fontosabb esetekből: Homérosz - Homéros, Aiszkhülosz -Aischylos.