Ékesszólás

LYSIAS

Athénben született, valószínűleg 445 körül (születési dátuma erősen vitatott), 15 évesen az athéniaktól Dél-Itáliában alapított (443) kolónia, Thurioi polgára lett (ahol szónoki tanulmányait is végezte); onnan aztán 412-ben visszatért Athénbe, s ettől fogva – bár a harmincak uralma alatt (404) rövidebb időre kénytelen volt elhagyni a várost – élete végéig Athénben élt. Lysias szülővárosában mint logographos működött, azaz pereskedő polgártársai számára ő írta a védő- és vádbeszédeket – az athéni törvényszékeken ugyanis a peres felek személyesen voltak ugyan kötelesek ügyüket képviselni, de semmi sem tiltotta, hogy a bíróságnak előadott keresetüket más fogalmazza meg. Az ókoriak Lysias neve alatt többszáz beszédet tartottak számon, de csak 233-at tekintettek hitelesnek; ránk teljes terjedelmében csupán 31 maradt (bár ezek közül néhány biztosan nem tőle származik, néhány hitelessége pedig vitatott). A ránk maradt Lysias-beszédek – kettő kivételével – mind a "törvényszéki" beszéd kategóriájába tartoznak.

1. A házasságtörő (Eratosthenés ellen 1–28)

A beszéd valószínűleg 403/402-ben hangzott el, éspedig a vádlott, Euphilétos szájából, aki megölte Eratosthenést, felesége szeretőjét – tettenérés esetén ezt a kegyetlen büntetést az athéni törvények lehetővé tették, bár a per időpontjában bizonyára nem volt már szokásos –, Eratosthenés rokonai azonban, mint Euphilétos előadásából kiderül, azt igyekeztek bizonyítani, hogy Euphilétos tőrbe csalta Eratosthenést, vagyis tettét előre kitervelt emberölésnek kell értelmezni. A következő szemelvény a bevezetés mellett a törvényszéki beszédek egyik elmaradhatatlan részét, az "elbeszélés"-t, vagyis a tényállás – novellának is beillő – ismertetését tartalmazza.

1. Sokért nem adnám, tisztelt férfiak, ha olyan bíráim volnátok ebben az ügyben, amilyenek hasonló helyzetben önmagatokkal szemben lennétek, mert abban biztos vagyok, hogy ha ugyanúgy ítélnétek másról, mint saját magatokról, akkor aligha akadna bárki is, aki ne lenne fölháborodva a történteken, sőt még enyhének is találnátok azok büntetését, akik foglalkozásszerűen űzik az ilyesmit. 2. És ezzel az ítélettel nem maradnátok egyedül egész Görögországban, mert ez az egyetlen bűntett, melyért az egyszerű kisember – akár demokráciában, akár oligarchiában él – mindenütt ugyanúgy állhat bosszút a legnagyobb hatalmasságokon, s ezen a téren ugyanaz a jog illeti meg a leghitványabbat, mint a legkiválóbbat – láthatjátok, férfiak, ennyire a legveszedelmesebb bűnnek tartja ezt mindenki! 3. Ami pedig a büntetés súlyosságát illeti, erről, azt hiszem, mindnyájan ugyanazon a véleményen vagytok, és egyikőtök sem annyira könnyelmű, hogy a megbocsátás gondolatát fontolgatná, vagy olyasmi jutna az eszébe, hogy enyhébb büntetésre méltó az, akinek ilyen bűn szárad a lelkén.

4. De tisztában vagyok a feladatommal, tisztelt férfiak: nekem most azt kell bebizonyítanom, hogy Eratosthenés házasságtörést követett el a feleségemmel, hogy megrontotta őt, gyermekeimet szégyenbe hozta, nekem pedig a becsületembe gázolt a látogatásaival, továbbá azt, hogy ezen kívül semmiféle gyűlölség nem volt közöttünk korábban, és nem is anyagi megfontolásból, a meggazdagodás reményében tettem, amit tettem, de nem is más érdekből, hanem kizárólag a törvény szerinti büntetést tartottam szem előtt. 5. Így hát az elejétől a végéig elétek tárom azt, ami történt velem. Egyetlen részletet sem hagyok említetlenül, mert úgy érzem, semmi más nem menthet meg, csak ha a történtekről hiánytalanul be tudok számolni.

6. Úgy történt, athéniak, hogy nősülésre határoztam el magam, és asszonyt vittem az otthonomba. Eleinte úgy viselkedtem vele, hogy ne is zavarjam őt állandóan, de ne is hagyjam teljesen magára. Amellett pedig a lehetőséghez képest vigyáztam rá, és szemmel tartottam, mint ez érthető is. De gyermekünk születése után már teljes bizalommal viseltettem iránta, és minden gondolatomat megosztottam vele, abban a meggyőződésben, hogy nincs ennél szilárdabb kapocs. 7. És kezdetben, athéniak, példát is vehetett volna róla minden asszony! Kitűnően vezette a háztartást, takarékos volt, és mindent hiba nélkül intézett. De aztán elhunyt az anyám, és halálával ő lett az oka egész balsorsomnak. 8. Mert ez az ember az anyám temetése alkalmából, a gyászolók között pillantotta meg feleségemet, akit idővel sikerült elcsábítania. Mégpedig úgy, hogy kivárta, míg a szolgálólány elindult az agorára, s ekkor kezdte rábeszélni az úrnőjét, mégpedig teljes sikerrel.

9. Most pedig magyarázatul el kell mondanom valamit, férfiak. A házam emeletes épület. Mindkét részének azonos a beosztása, fent a nők lakosztálya van, lent a férfiaké. Igen ám, de mikor a gyerekünk megszületett, a feleségem táplálta őt. És nehogy valami baja történjék, ha a kicsi mosdatása céljából leereszkedik a lépcsőkön, én a felső lakrészbe költöztem, a nők pedig a földszintre. 10. Ezáltal lassan megszokott dologgá vált, hogy a feleségem az éjszakát is lent tölti a gyerekkel, hiszen szoptatta, és vigyázott rá, hogy ne sírjon. Így folyt ez hosszú időn keresztül, és bennem a legcsekélyebb gyanú sem ébredt. Szentül meg voltam győződve, hogy az én feleségem a legerényesebb asszony a városban.

11. Jóval később történt, hogy egy ízben váratlanul érkeztem meg vidéki birtokomról. Éppen ebéd után járt az idő. A gyermekünk sírt és nyugtalankodott. A szolgálólány szántszándékkal ingerelte, hogy így cselekedjen, mert – mint utóbb megtudtam – Eratosthenés éppen házamban időzött. 12. Én természetesen arra kértem a feleségemet, hogy menjen és szoptassa meg a kicsit, hadd hagyja végre abba a sírást. Ő eleinte tiltakozott, mint aki odáig van a boldogságtól, amiért hosszú idő után megérkeztem, és megint láthat. Addig-addig, míg már haragra gerjedten parancsoltam rá, hogy menjen. „Persze – válaszolta –, hogy te időközben a szolgálólánynak udvarolhass! Volt már eset rá, amikor boros állapotban megölelted!” 13. Nagyot nevettem szavaira, ő pedig felállt, bezárta az ajtót, és – színlelt tréfából – magával vitte a kulcsot. Még akkor sem vettem észre semmit, nem fogtam gyanút, hanem jóízűen aludtam, hiszen a földekről jöttem. 14. Hajnal felé aztán visszajött, és kinyitotta az ajtót. Mikor megkérdeztem tőle, miért nyikordultak éjjel olyan sokszor az ajtók, azt felelte, hogy elaludt a kicsi mellett a mécses, és a szomszédoknál kellett újra meggyújtani. Nem szóltam semmit; megvoltam győződve róla, hogy szórul szóra így történt. Azt ugyan észrevettem, hogy az arcát fehérítővel kente be, holott alig egy hónapja vesztette el testvérét, de erre sem tettem egyetlen észrevételt sem, hanem szó nélkül kimentem a szobából.

15. Ezután, férfiak, ismét eltelt egy kis idő. Sejtelmem sem volt, milyen galádul kijátszanak, amikor egyszer meglátogatott egy idős nő. Olyan asszony küldte hozzám, akinek ez az ember a szeretője volt, mint később tudomásomra jutott. Ez az asszony nagy haragra lobbant Eratosthenés ellen, mert sérelmesnek találta, hogy már nem keresi föl őt olyan sűrűn, mint előzőleg, és addig figyeltette, míg sikerült rájönnie a dolog nyitjára. 16. Egyszóval az említett idős hölgy, miután alaposan megfigyelte házamat, beállított hozzám, és így szólt: „Egy percig se gondold, Euphilétos, hogy azért jövök, mert mindenbe bele akarom ártani magam. Nem: az az ember, aki rád és feleségedre gyalázatot hoz, ellenségünk nekünk is. Vedd csak elő a szolgálólányodat, aki az agorára szokott járni, és mindkettőtök szobalánya is! Faggasd ki őt, és mindent megtudsz. Az oiébeli Eratosthenés a bűnös – fűzte még hozzá. – Nemcsak a te feleségedet csábította el, hanem sok más asszonyt is. Ő az ilyesmit foglalkozásszerűen űzi.” 17. E szavakkal, férfiak, látogatóm el is távozott. Az én nyugalmam egy csapásra odalett. Minden eszembe jutott, és elborított a gyanakvás árja. Visszagondoltam arra, hogy feleségem bezárt a szobámba, emlékezetembe ötlött, hogy akkor éjjel nyitódott-csukódott az udvari és az utcai ajtó, ami pedig sohasem fordult elő még, és megjelent előttem feleségem fehérítővel bekent arca. Mindez eszembe jutott most, és gyanakvással töltött el.

18. Mikor hazatértem, megparancsoltam a szolgálólánynak, hogy kísérjen az agorára. De nem odavittem őt, hanem egyik barátomhoz. Itt aztán megmondtam neki, hogy értesültem mindarról, ami a házamban történt. „Választhatsz – tettem hozzá – két dolog között. Vagy megkorbácsoltatlak és malomba adlak dolgozni, úgy, hogy soha többé nem szabadulsz ettől a gyötrő robottól, vagy elmondod a teljes igazságot, és ebben az esetben semmi bajod nem esik, mert megbocsátom vétkeidet. Ne csűrd-csavard tehát a dolgot, hanem mondd el a színtiszta igazságot!” 19. A lány eleinte tagadott, és erősködött, hogy csak tegyem vele azt, amit akarok, mert ő az égvilágon semmiről sem tud. De amikor Eratosthenés nevét említettem előtte, azt is hozzáfűzve, hogy ez az ember volt feleségem állandó látogatója, megdöbbent, s úgy gondolta, hogy az egész ügyről pontos értesüléseim vannak. Lábamhoz is borult mindjárt, s miután ünnepélyesen megígértem, hogy semmi bántódása nem lesz, beszélni kezdett. 20. Mindenekelőtt azt vallotta be, hogyan környékezte meg őt Eratosthenés a temetés után, aztán hogy végül miként lett Eratosthenés vágyainak szószólója feleségem előtt, aki idővel engedett is unszolásának. Elmondta, hogyan mentek végbe a találkák, és hogy a Thesmophoria ünnepén, mikor én birtokomon voltam, Eratosthenés anyjával együtt ment a szentélybe, és így tovább. 21. Mikor aztán befejezte a mondókáját, így figyelmeztettem: „Beszélgetésünkről egyetlen emberfiának sem szabad értesülnie, mert különben érvényét veszti az is, amit megígértem! És emellett azt is követelem tőled, hogy elbeszélésedet tényekkel támaszd alá. Semmi szükségem szavakra. A tények fogják igazolni, hogy vallomásod megfelel-e a valóságnak.” A lány erre is ígéretet tett.

22. Ezután ismét eltelt négy vagy öt nap. Most térhetek rá legfőbb bizonyítékaimra. Előbb azonban hadd mondjam el nektek, mi történt az utolsó napon. Van egy meghitt barátom, név szerint Sóstratos. Napnyugta után találkoztam vele, amint éppen földjéről hazatérőben volt. Mivel jól tudtam, hogy egy falat harapnivalót sem talál, ha ilyen későn érkezik haza, meghívtam, vacsorázzék velem. Miután hozzánk megérkeztünk, felmentünk az emeletre, és kettesben vacsoráztunk. 23. Mikor aztán már jóllakott, Sóstratos eltávozott, én meg lefeküdtem aludni. Ekkor surrant be Eratosthenés, férfiak. A szolgálólány nyomban felkeltett, és jelentette, hogy megérkezett. Erre meghagytam neki, hogy őrizze az ajtót, csendben leosontam a földszintre, és elhagytam a házat. Felkerestem néhány ismerősömet. Egyeseket otthon is találtam, mások éppen nem voltak Athénban. 24. Az otthon lévők közül, akit csak lehetett, mind magammal vittem, és úgy mentem tovább. Aztán a szomszédomban lévő kocsmában fáklyákat ragadtunk, s beléptünk házam kapuján, melyet a készenlétben álló szolgálólány nyitva tartott. Belöktük a hálószoba ajtaját. Azok, akik először léptük át a küszöböt, még láthattuk Eratosthenést úgy, amint feleségem oldalán fekszik, a többiek már csak annyit, hogy meztelenül áll az ágyban. 25. Ami engem illet, férfiak, én egy hatalmas ütéssel leterítettem őt, kezeit hátracsavartam és megkötöztem, és közben megkérdeztem tőle, miért szennyezi be látogatásaival házamat. Eratosthenés elismerte bűnét, kérve-kért, hogy ne öljem meg, hanem fogadjak el pénzbeli kártérítést. 26. Én pedig azt feleltem: „Nem én öllek meg, hanem a város törvénye, melyet lábbal tiportál, és amelyet kevesebbre becsültél testi vágyaidnál. Inkább azt választottad, hogy elkövesd ezt a vétket feleségemmel és gyermekeimmel szemben, mint hogy tisztességes polgárként engedelmeskedj a törvénynek.”

27. Így nyerte el az az ember azt a büntetést, férfiak, melyet a törvények az ehhez hasonló gaztettek elkövetői ellen előírnak. Egy szó sem igaz abból, amit vádlóim mondanak, hogy erőszakkal hurcoltam az utcáról a házamba, vagy hogy házi tűzhelyemhez menekült volna! Hogy is lehetne így, hiszen ott, a hálószobában sújtotta földre első ütésem, ott kötöttem hátra a kezét! És a szobában annyi ember volt, hogy nem menekülhetett előlük, de még kardja sem volt, sem botja, vagy más fegyvere, amivel a belépők ellen védekezhetett volna! 28. Ti azonban, férfiak, hitem szerint jól tudjátok, hogy akik gaztettre vetemedtek, nem fogadják el azt, hogy ellenfeleik igazat mondanak, hanem hazugsággal és más efféle mesterkedésekkel akarják felszítani a hallgatóság haragját az ártatlanokkal szemben.

Először is tehát olvasd fel nekem a törvényt!

Bolonyai Gábor (1–4) és Szepessy Tibor (5–28) fordítása

2. Eratosthenés, a Harmincak egykori tagja ellen 1–29.

Ezt a vádbeszédet az antik hagyomány szerint Lysias a maga nevében, személyesen adta elő (az általa vádolt Eratosthenés aligha azonos az előző szemelvény Eratosthenésével), s vádbeszéde szemléletes képet nyújt a hírhedt harmincak ténykedéséről (404); az ő metoikosok ellen foganatosított intézkedéseiknek lett kárvallottja Lysias és fivére, Polemarchos is, akik szintén a metoikosok (= "együtt lakók", vagyis nem teljesjogú athéni polgárok) közé tartoztak.

1. Úgy érzem, bírák, nem elkezdenem lesz nehéz ezt a vádbeszédet, hanem berekesztenem. Hisz elkövetett gaztetteik sora oly hosszú, súlya pedig oly hatalmas, hogy még ha hazudnék, sem tudnám rettenetesebb dolgokkal vádolni őket, mint amiket valóban elkövettek, ha viszont a teljes igazsághoz ragaszkodnék, akkor meg nem tudnám az összeset felsorolni, így hát, aki őket vádolja, óhatatlanul vagy a szóból fogy ki, vagy ideje telik le. 2. A rám váró feladat pedig, azt látom, épp az ellenkezője a szokásosnak. Eddig mindig a vádlónak kellett megindokolnia, miért haragszik a vádlottra, most viszont a vádlottól kell megkérdezni, miért gyűlöli annyira a várost, hogy annyi bűnt merészelt elkövetni ellene. Szó sincs arról, hogy személyes sérelmek és csapások ne indítanának e vádbeszéd megtartására, csak éppen mindenkinek bőven van oka rá, hogy haragot tápláljon ellene, külön-külön és közösen egyaránt. 3. Ami pedig engem illet, tisztelt bírák, minthogy eddig soha semmilyen perben nem szólaltam meg, sem a magam, sem más nevében, és most is csak maguk a történtek kényszerítenek rá, hogy vádat emeljek ellene, gyakran elfog a kétség, hogy tapasztalatlanságom miatt méltatlanul és nem elég hatékonyan fogom képviselni a vádat a testvérem és a magam ügyében. Ennek ellenére megkísérlem az eseményeket a kezdet kezdetétől képességeimhez mérten a legrövidebben összefoglalni számotokra.

4. Atyámat, Kephalost Periklés bírta rá, hogy ide költözzön, és ő harminc évig élt itt anélkül, hogy mi vagy ő valaha is bírósági ügybe keveredtünk volna, akár vádlóként, akár vádlottként, hanem a demokrácia alatt úgy éltünk, hogy mi sem vétkeztünk mások ellen, és más sem követett el jogtalanságot ellenünk. 5. Miután pedig a harmincak, ezek a hitvány rágalmazók, hatalomra jutottak, azt hangoztatták, hogy meg kell tisztítani a várost a tisztességtelenektől, a többi polgárt pedig erényre és igazságosságra kell nevelni. De amíg ezt mondták, nem átallottak másként cselekedni, ahogy ezt először saját példámon, majd a tietekén megpróbálom bizonyítani. 6. Ugyanis Theognis és Peisón a harmincak ülésén azt mondta a metoikosokról, hogy közülük néhányan az állam ellenségei. Jó ürügyül szolgál ez ahhoz, hogy látszólag megbüntessék őket, valójában azonban pénzt szerezzenek. A város ugyanis teljesen elszegényedett, de a kormányzáshoz pénzre van szükség. 7. A hallgatóságot nem volt nehéz meggyőzniük, mert embereket megölni számukra mit sem jelentett, annál többet azonban, ha pénzt szerezhettek. Elhatározták, hogy letartóztatnak tíz embert, köztük két szegényét is, hogy velük igazolják: mindezt nem a pénzért, hanem az állam érdekében teszik, mintha korábban bármit is tisztes indokkal tettek volna. 8. Miután megállapodtak abban, ki hova megy, felkeresték az áldozatok házait.

Amikor megérkeztek hozzám, éppen vendégek voltak nálam. Elküldték őket, engem átadtak Peisónnak, a többiek pedig a műhelybe mentek, és összeírták a rabszolgákat. Megkérdeztem Peisónt, hajlandó-e elengedni, ha pénzt adok neki. 9. „Ha sokat, akkor igen” – válaszolta. Azt mondtam, hogy kész vagyok egy talanton ezüstöt adni, ő pedig belement a dologba. Tisztában voltam azzal, hogy sem embert, sem istent nem ismer, az adott körülmények között mégis az látszott a legfontosabbnak, hogy szavát vegyem megállapodásunkra. 10. Miután pedig saját és gyermekei életére letette a nagy esküt, hogy megment, ha megkapja a talantont, bementem a hálószobába, és kinyitottam a pénzes ládát. Peisón észrevette, bejött utánam, és meglátta, mi van benne. Behívta két emberét, és megparancsolta, hogy vegyék el mindazt, ami a ládában van. 11. Miután nem annyit vett el, amennyiben megállapodtunk, bírák, hanem három talantont
és négyszáz kyzikosi aranyat, valamint száz dareikost, továbbá négy ezüstcsészét, megkértem, hogy legalább útiköltséget adjon nekem, 12. mire ő megjegyezte, hogy örüljek, ha a bőrömet megmenthetem. Amint mentünk kifelé, szembejött velünk Mélobios és Mnésitheidés, akik épp a műhelyből érkeztek, és amikor az ajtóban összetalálkoztunk, megkérdezték, hová megyünk. Ó azt felelte, a testvéremhez, hogy az ő házát is átkutassa. Ráhagyták, hogy menjen oda, nekem viszont velük együtt Damnippos házába kellett mennem. 13. Peisón odalépett hozzám, és azt mondta, hogy hallgassak, és legyek nyugodt, mert ő is oda fogjönni. Ott aztán Theognist találtuk, amint már másokat is őrizetben tartott. Átadtak neki, és megint elsiettek. Ebben a helyzetben, minthogy úgyis halál várt rám, úgy döntöttem, mindent kockára teszek. 14. Megszólítottam Damnippost, és a következőt mondtam neki: „A barátom vagy, és én a házadba kerültem. Semmit sem vétettem, csak a vagyonom miatt akarnak megölni. Kérlek hát, tegyél meg mindent, amit csak tudsz, hogy ebből a bajból, amibe jutottam, kimenekülhessek!” Ő meg is ígérte a segítséget, de jobbnak látta beavatni Theognist is, akiről úgy gondolta, hogy pénzért mindenre kapható. 15. Míg Theognisszal beszélgetett – minthogy történetesen ismertem a házat, és tudtam, hogy két bejárata van –, úgy döntöttem, megpróbálok erre elmenekülni, végiggondoltam ugyanis a következőket: ha nem vesznek észre, megmenekülök, ha azonban elfognak, de Damnippos közben meggyőzte Theognist, hogy fogadja el a pénzt, akkor szintén megmenekülök, ha viszont nem sikerült neki, úgyis elpusztulok. 16. Miután mindezt végiggondoltam, futásnak eredtem, közben ők az udvari ajtót őrizték. Három ajtón kellett keresztülmennem, és mindhármat nyitva találtam. Elértem Archeneóshoz, a hajóskapitányhoz, és őt küldtem a városba, hogy érdeklődjék a testvérem felől. Mikor visszatért, elmondta, hogy Eratosthenés elfogta az utcán, és börtönbe vetette. 17. Amint ezt megtudtam, még az éjjel áthajóztam Megarába. Polemarchosnak pedig a harmincak kiadták a szokásos parancsukat: igya ki a méregpoharat, még mielőtt közölték volna vele, miért is kell meghalnia; tárgyalás és védekezés végképp szóba sem jöhetett.

18. Miután holtan kihozták a tömlöcből, bár három házunk is volt, mégsem engedték meg, hogy ezek egyikéből vigyék ki a temetőbe, hanem egy kis kunyhót béreltek ki erre a célra, és ott ravatalozták föl. Rengeteg ruhája közül pedig, hiába kérlelték őket, egyet sem adtak a ravatalra, hanem barátai adtak a temetéshez ruhát, párnát, ki-ki amit tudott.

19. Vagyonunkból övék lett hétszáz pajzs, övék lett a megannyi ezüst és arany, a sok bronz és ékszer és bútor és női ruha, annyi, amennyiről sohasem álmodtak volna, övék lett százhúsz rabszolgánk, akik közül a legjobbakat megtartották maguknak, a többit pedig eladták az államnak, de még ez sem elégítette ki telhetetlenségüket és kapzsiságukat, és megmutatták legigazibb arcukat is. Amint ugyanis belépett a házba, Mélobios rögtön kitépte Polemarchos felesége füléből sodort arany fülbevalóját, amely éppen rajta volt. 20. Vagyonunkat a legcsekélyebb mértékben sem kímélték, hanem úgy kifosztottak, mintha valami főbenjáró vétkünket torolták volna meg. Pedig nem ezt érdemeltük a várostól, hiszen minden chorégiát teljesítettünk, rengeteg adót fizettünk be, példásan viselkedtünk, és mindent megtettünk az előírásoknak megfelelően, senkivel sem álltunk haragban, sőt sok athénit kiváltottunk az ellenség fogságából. Mégis alaposan elbántak velünk, pedig mi metoikos létünkre sokkal rendesebb emberek voltunk, mint ők, a polgárok. 21. Ők ugyanis sok polgárt az ellenséghez űztek, sokakat nemcsak hogy jogtalanul elpusztítottak, de még temetetlenül is hagytak, sok polgárt megfosztottak polgárjogaitól, és sok lány kiházasítását meghiúsították. 22. Sőt egészen odáig merészkedtek, hogy ide jönnek védekezni, és azt mondják, hogy semmi rosszat, semmi szégyellnivalót nem tettek. Bizony szeretném én is, ha igaz volna, amit mondanak, mert az nem akármilyen jót jelentene nekem is. 23. Csakhogy semmi ilyesmit nem állíthatnak sem a várossal, sem velem kapcsolatban. Mert testvéremet, mint az imént elmondtam, Eratosthenés megölte, pedig sem személyesen nem sértette meg, sem államellenes bűntényen nem kapta rajta, csakis saját, elvetemült természete ösztökélte erre.

24. Felszólítom tehát, bírák, hogy nyilvánosan feleljen kérdéseimre. Mert véleményem a következő: az ő érdekében még máshoz szólni is istenkáromlás, elveszejtése érdekében viszont még azt is szent és jámbor cselekedetnek tartom, ha szóba állok vele. Nahát lépj föl az emelvényre, és felelj nekem arra, amit kérdezek.

25. – Letartóztattad-e Polemarchost, vagy sem?

– Megfélemlítettek, ezért teljesítettem az archónok parancsát.

– Jelen voltál-e a buleutérionban, amikor sorsunkról döntöttek?

– Igen.

– És vajon azok indítványa mellett szólaltál-e fel, akik a vesztünkre törtek, vagy ellene?

–Ellene.

– Hogy ne haljunk meg?

– Igen, hogy ne haljatok meg.

–Véleményed szerint jogosan vagy jogtalanul bántak el velünk?

–Jogtalanul.

26. Nem hittem volna, hogy ilyen megátalkodott vagy. Hát valóban azért szólaltál fel ellenük, hogy megmentsed őt, aztán pedig letartóztattad, hogy megöljed? És azt állítod, hogy amikor a többség még megmentésünkre hajlott, akkor kiálltál mellettünk azokkal szemben, akik a halálunkat akarták, aztán pedig, amikor egyedül rajtad állt, hogy megmentsd-e Polemarchost vagy sem, akkor a börtönbe hurcoltad? Hát valóban arra számítasz, ha azt hangoztatod, hogy eredménytelenül ugyan, de a többiek ellen foglaltál állást, akkor becsületesnek tartanak majd, és nem kell megfizetned nekem és minden jelenlevőnek azért, hogy letartóztattad, és megölted őt? 27. Ráadásul még azt az egyet sem lehet elhinni neki, hogy parancsra cselekedett, ha valóban igazat mond, amikor azt állítja, hogy a többiekkel vitába szállt a buleutérionban. Mert nyilván nem a metoikosok esetében akarták a megbízhatóságát próbára tenni. Teljesen valószínűtlen, hogy éppen azt bízzák meg, aki nem értett velük egyet, és nyíltan ellenvetést is tett! Ugyan ki lehetett volna alkalmatlanabb erre a feladatra, mint az, aki ellenezte, amit a többiek tenni akartak? 28. Továbbá, a többi athéni véleményem szerint kellő indokkal vádolhatja a történtekért a harmincakat, de hogyan fogadhatjátok el azt, ha már maguk a harmincak is egymásra hárítják a felelősséget? 29. Mert ha lett volna a városban náluk erősebb hatalom, amely azt parancsolja, hogy törvénytelenül pusztítsanak el embereket, akkor talán méltányos lenne megkegyelmeznetek neki. De akkor kire szabtok majd ki büntetést, ha most a harmincak is arra hivatkozhatnak, hogy a harmincak parancsait teljesítették?

Németh György és Patay-Horváth András fordítása

ISOKRATÉS

Athénben született és élt haláláig (436–338). Eleinte maga is logographosként működött, azaz pereskedő polgárok számára irt vád- és védőbeszédeket, s előfordult olyan eset is, mikor egy peres eljárás során egyik fél a tőle, másik a Lysiastól megkomponált beszédet mondta el; 390 táján aztán, minthogy gyenge hangja távol tartotta a közéleti szerepléstől, iskolát alapított és a rétorika oktatásában találta meg az adottságaihoz és elképzeléséhez leginkább illő tevékenységet – s a 4. század egész sor neves írója, költője, szónoka és politikusa kétségkívül az ő iskolájából került ki. Isokratés úgy vélte, a szónok feladata és egyben felelőssége a közösség javának előmozdítása, az igazi szónok tehát nem csupán az ékesszólás terén elérhető elméleti és gyakorlati tudást birtokolja a legmagasabb fokon: ugyanúgy elengedhetetlen feltétel, hogy azon túl részint átfogó műveltséggel rendelkező, részint feddhetetlen erkölcsű ember legyen, különben hivatását nem végezheti jól. Maga részéről sem csupán a tanítással igyekezett szónoki ideáljának megfelelni: bár a nyilvános fellépéstől következetesen tartózkodott, Athén és az egyetemes görögség sorsáról-jövőjéről vagy a helyes államrendről szőtt gondolatait, általában "tanácsadó" és "bemutató" beszédek formájába öltöztetve, politikai röpiratokként tette közzé. Az ókor még 60 beszédét (és röpiratát) ismerte, ránk csak 21 maradt.

Az ékesszólás értéke és haszna (Panégyrikos 1–10)

A rendkívüli műgonddal, hosszasan teljessé kerekülő Panégyrikos 380-ban vált ismertté, néhány esztendővel a görög államokra nézve hátrányos és megalázó, de a perzsa érdekeknek annál kedvezőbb "királybéke" (387) után (ld. Xenophón 2). Címének megfelelően ("mindenkit összegyűjtő") a Panégyrikost az olympiai játékokon, vagyis az egyetemes görögség egyik legjelentősebb ünnepén olvasták fel, éppen ezért valóban közérdekű, Isokratés szerint elnyűhetetlen témáról szól, nevezetesen arról, miképpen lehetne véget vetni a görög államok örökös torzsalkodásának és az egymás kárára viselt háborúknak – és Isokratés hosszasan indokolt tanácsa az, hogy a görög városállamok indítsanak közös akarattal hadjáratot a perzsa birodalom ellen, a hadjárat vezetését pedig ruházzák a korábbi két nagy vetélytársra, Athénre és Spártára.

Sokszor elcsodálkoztam azon, hogy az ünnepi gyűlések megalapítói és a sportversenyek megszervezői az előnyös testi tulajdonságokat olyan nagy jutalmakra érdemesítették, azokat ellenben, akik egyénileg dolgoztak a közérdekért és szellemüket úgy kiképezték, hogy a többi embereknek is használni tudnak, azokat semminemű megtiszteltetésben sem részesítették, noha nagyobb figyelmet illett volna irányukban tanusítaniok. Hiszen, ha az atléták megkettőzik is erejüket, ebből a többi emberek számára semmi előny sem származik; ellenben, ha egyetlen férfi helyesen gondolkodik, abból hasznot húzhatnak mindazok, akik hajlandók eszméiben osztozni. S én mégsem határoztam úgy – ilyen meggondolásoktól elkedvetlenedve – hogy tétlen maradok, hanem abban a meggyőződésben, hogy elegendő versenydíj lesz számomra az a hírnév, amelyet maga ez a beszéd szerez majd nekem, azért jövök ide, hogy tanácsokat adjak a barbárok elleni háborúra s a miközöttünk megvalósítandó egyetértésre vonatkozólag. Jól tudom, hogy sokan kapva-kaptak már ezen a témán az állítólagos szofisták közül, de egyrészt azt remélem, hogy annyira felülmúlom majd a többieket, hogy úgy tűnik majd fel, mintha azok soha semmit sem mondtak volna ezekről a dolgokról, másrészt meg arra a meggyőződésre jutottam, hogy azok a legszebb beszédek, amelyek egyfelől a legnagyobb kérdésekről szólnak, másfelől pedig a szónokokat a legelőnyösebben mutatják be s a legnagyobb szolgálatot teszik a hallgatóknak. Ezek közül való ez a beszéd is. Aztán meg még a viszonyok sem változtak meg annyira, hogy hiábavaló lenne ezekről a dolgokról beszélnem. Mert a szónokoknak vagy akkor kell elhallgatniok, amikor a vállalkozások véget értek s nincs többé szükség a róluk való tanácskozásra, vagy pedig, amikor úgy látja valaki, hogy a beszéd olyan tökéletesen sikerült, hogy a többieknek nem maradt lehetőségük felülmúlására. Ellenben, amíg a dolgok csak úgy folynak, mint eddig, az elhangzott beszédek pedig gyengék, hogyne kellene az embernek keresnie és kiokoskodnia egy olyan beszédet, amely – sikere esetén – megszabadítana bennünket mind az egymás ellen viselt háborútól, mind pedig a jelenlegi zűrzavartól s a legnagyobb csapásoktól? Mi több, ha lehetetlenség lenne ugyanazokat a tényeket másképpen ismertetni, mint csupán egyetlenegy kifejezési mód révén, akkor azon a véleményen lehetne valaki, hogy fölösleges a szónoknak újra terhelnie a hallgatókat azzal, hogy ugyanúgy adja elő a témát, mint az előtte szólók tették. Mivel azonban a beszédnek olyan a természete, hogy ugyanazokról a dolgokról sokféleképpen lehet szólni s a nagy dolgokat jelentéktelenekké lehet tenni, a kicsiknek pedig nagyságot lehet kölcsönözni, a régi dolgokat újszerűen előadni s az új eseményekről régiesen beszélni, ezért egyáltalán nem kell kerülni az olyan tárgyakat, amelyekről mások régebben már szólottak, hanem meg kell próbálni náluk jobban beszélni azokról. Mert a régebben véghezvitt tettek mindnyájunkra közös örökségként maradtak, de már az, hogy ezeket alkalomszerűen felhasználja, mindegyikükkel kapcsolatban a hozzájuk illő gondolatokat megtalálja és kifejezésekkel jól előadja, csak a kiváló szellemek sajátja. Nézetem szerint a többi művészet is, meg a szónoklás tudománya is akkor lendülne fel leginkább, ha nem az egyes alkotások első kezdeményezőit csodálnák és becsülnék az emberek, hanem azokat, akik ezek közül egyet-egyet a legjobban kiviteleztek, s ugyanígy nem azokat, akik olyan témákról igyekeznek beszélni, amelyekről soha azelőtt senki nem szólt, hanem azokat, akik úgy tudnak beszélni, ahogyan senki más nem tud.

Gyóni Mátyás fordítása

DÉMOSTHENÉS

Minden idők egyik legnagyobb szónoka Athénben született és nőtt fel, rétorikai tanulmányait is ott folytatta, beszédhibáit és előadói fogyatékosságait céltudatosan, hallatlan erőfeszítéssel megszüntetve (384–322). Eleinte logographosként tevékenykedett, azaz pereskedő polgárok számára írt törvényszéki beszédeket, de a 450-es évek közepétől kezdve mindinkább a politika és a közéleti szónoklás került érdeklődésének előterébe. Az idő tájt az athéni közvéleményt elsősorban Makedonia és a makedon király, II. Philippos egyre fokozódó külpolitikai aktivitása foglalkoztatta: egyesek, így Démosthenés, Athén és egész Hellas szabadságát féltették a makedonoktól és erélyes ellenintézkedéseket sürgettek, mások vagy nem tartották aggasztónak a helyzetet, vagy éppen rokonszenvvel tekintettek Philipposra, mint aki a reménybeli görög egység megteremtője lehet. Démosthenés és elvbarátai végül is célt értek, Hellasban széleskörű koalíció jött létre, a görögök tárgyalások helyett fegyveresen próbálták útját állni Philipposnak, a király azonban Chairóneia mellett megsemmisítő vereséget mért az egyesült görög seregre (338), s az esztendő múlva tető alá hozott "korinthosi szövetség", bár elvben kinyilvánítva a görög városállamok függetlenségét, ténylegesen a makedon király vezető szerepét törvényesítette. Ilyen módon Démosthenés némileg háttérbe szorult az athéni politikai életben, tekintélye és makedonellenes érzelmei viszont változatlanok maradtak. Amikor tehát a 336-ban apja örökébe lépő III. Alexandros (azaz Nagy Sándor) Indiáig vezető hódító hadjárata befejeztével elhunyt (323), Hellas földjén – Démosthenés tevékeny közreműködésével – fegyveres antimakedon felkelés robbant ki, az ún. "lamiai háború", melyben a makedonok, a görögök kezdeti sikerei ellenére, hamarosan felülkerekedtek, s Athéntől megtorlásul egyebek közt Démosthenés kiadatását követelték – s a kiadatás elől menekülő szónok, hogy üldözői kézre ne keríthessék, méreggel vetett véget életének. Neve alatt 60 beszéd maradt ránk, de azok hozzávetőleg egy harmada nem tőle származik.

A Philippos elleni 3. beszéd 1–20.

A beszédet az athéni népgyűlésen, 441-ben mondta el Démosthenés, antik vélemény szerint "szinte bakchosi megszállottsággal". Az előzményekhez tartozik, hogy Athén 346-ban békét kötött Philipposszal (ez volt az ún. "philokratési béke"): addigra a fokozatosan dél felé terjeszkedő király egyfelől már biztosította a hatalmát Thessaliában és az attól délebbre elterülő Phókisban, másfelől lerombolt vagy ellenőrzése alá volt a thrák tengerparton számos athéni érdekeltségű várost (így Olynthost) és területet. A béke a status quo-t rögzítette ugyan, Philippos azonban – érvel Démosthenés – a szerződést megszegve, diplomáciai és egyéb eszközökkel, további görög területek megszerzésére törekszik, azaz tevékenysége tulajdonképpen háborúnak minősíthető.

Noha szinte minden egyes népgyűlésen sok szó esik, athéni férfiak, azokról a jogtalanságokról, amelyeket Philippos békekötése óta nemcsak veletek szemben, hanem a többi hellénekkel szemben is elkövet, és noha, – jól tudom – mindegyikőtök kijelentené – ha nem is teszi meg ezt – hogy mindnyájunknak úgy kell beszélnünk s úgy illik cselekednünk, hogy Philippos abbahagyja a dölyfösködést és megbűnhődjék, mégis úgy látom, hogy ügyeink mind olyannyira zsákutcába jutottak és elhanyagolódtak, hogy – bár félek, hogy sértő, amit mondok, de, mert igaz, mégis kimondom –: ha valamennyi itt fellépő szónok mind szántszándékkal olyan javaslatokat akart volna tenni, s ti mind olyanokat akartatok volna megszavazni, amelyek következményeként dolgainknak a legrosszabbul kellett volna alakulniok, véleményem szerint még akkor sem állhatnának rosszabbul, mint most. Mármost mindennek talán sok oka van, és sem nem egy, sem nem két hiba folytán jutottak idáig a dolgok, legfőképpen mégis azok miatt – ha helyesen akarjátok vizsgálni a helyzetet – akik inkább hajlandók kedveskedni nektek, semmint a legjobb tanácsokat adni. Ezek közül egyesek, athéni férfiak, csak azokra a viszonyokra vigyáznak, amelyek közepette jóhírük és hatalmuk megmarad, és mit sem gondolnak a jövővel (s természetesen úgy vélik, hogy nektek sem kell azzal törődnötök); mások pedig azzal, hogy az ügyek élén állókat vádolják és rágalmazzák, csak azt érik el, hogy a város önmagát bünteti meg és ezzel foglalkozik, Philippos viszont azt tehet és cselekedhetik, amit éppen akar. Ti ugyan már megszoktátok az ilyenféle államvezetést, ámde éppen ez a bajok oka.

Arra kérlek benneteket, athéni férfiak, hogy ha szabad szóval kimondok valamit az igazságból, emiatt ne támadjon bennetek ellenem semmi harag. Így kell ugyanis gondolkodnotok: Véleményetek szerint egyéb dolgokban a szólásszabadságnak annyira közkincsnek kell lennie mindenki számára, aki az államban él, hogy részeltettétek ebben még az idegeneket és a rabszolgákat is, és azt láthatja az ember, hogy minálunk sok rabszolga nagyobb szabadsággal kimondja, amit csak akar, mint a többi államok egyikében-másikában a polgárok, ellenben a tanácskozásból teljesen száműztétek a szólásszabadságot. Ennek azután az a természetes következménye, hogy a népgyűléseken szinte tobzódtok a hízelgésekben, hiszen minden a szájatok íze szerint hangzik el, ellenben az ügyek állása és az események terén immár végveszélyben forogtok. Tehát, ha most is ilyen hangulatban vagytok, akkor nincs mondanivalóm. Ellenben, ha hajlandók vagytok hízelgéstől mentesen meghallgatni mindazt, ami hasznára van a városnak, akkor készséggel elmondom, Mert, ha mégoly roszszul állnak is a dolgok, és ha sok minden veszendőbe ment is, mégis helyre lehet még hozni mindent, ha hajlandók vagytok megtenni azt, amit kell. S talán meglepő az, amit most mondok, de igaz: az, ami az elmúlt időkben a legrosszabb volt, az a jövőre nézve a legjobb. Mi is hát ez? Az, hogy ügyeink azért állnak rosszul, mert mindabból, ami szükséges, ti semmit sem tettetek meg, sem kicsit, sem nagyot. Hiszen, ha helyzetünk akkor volna ilyen, ha minden szükséges intézkedést megtettetek volna, még csak reményünk sem lenne arra, hogy jobbra fordul. Most azonban Philippos csak a ti könnyelműségeteket és hanyagságotokat győzte le, az államot ellenben nem győzte le; s ti sem szenvedtetek vereséget, sőt, még csak meg sem moccantatok.

Ha mármost mindnyájan egyetértenénk abban, hogy Philippos háborút visel államunk ellen és megbontja a békét, akkor a szónoki emelvényre lépőnek semmi egyebet nem kellene javasolnia és tanácsolnia, mint rendszabályokat, hogy hogyan védekezzünk a legbiztonságosabban s a legkönnyebben. Mivel azonban egyesek olyan különösen gondolkoznak, hogy – noha Philippos városokat foglal el, helységeitek közül sokat hatalmában tart és minden emberen jogtalanságokat követ el – eltűrik azt, hogy bizonyos államférfiak a népgyűléseken azt hajtogassák, s még hozzá gyakran, hogy miközülünk szítják némelyek a háborút, óvatosaknak kell lennünk és rendet kell teremtenünk ezekben a kérdésekben. Hiszen félő, hogy egyszer azután azt, aki indítványozta és tanácsolta, hogy védekezzünk, az a vád fogja érni, hogy háborút szított. Én tehát mindenekelőtt arról szólok és azt igyekszem megállapítani, vajon hatalmunkban van-e arról tanácskozni, hogy békességben kell-e élnünk vagy háborút kell viselnünk?

Ha tehát módjában van a városnak, hogy békében éljen és ez rajtunk áll – hogy ezzel a kérdéssel kezdjem – akkor a magam részéről azon a véleményen vagyok, hogy békében kell élnünk, és arra kérem, aki ezt állítja, hogy tegyen indítványt, cselekedjék és nyíltan lépjen fel. Viszont, ha egy másik ember fegyverrel a kezében és nagy haderőtől környezve a béke szép szavát veti ugyan elétek, ugyanakkor azonban a háború tetteit gyakorolja, ugyan mi más van még hátra számunkra, mint az ellenállás? Ha eközben azt akarjátok hajtogatni, akárcsak ő, hogy békében éltek, ez ellen nincs ellenvetésem. Ha pedig valaki békének tartja ezt az állapotot, amelyre támaszkodva Philippos előbb elveszi minden birtokunkat, majd pedig ránk támad, az először is bolond, azután meg az a béke, amelyről beszél, Philippos számára béke a ti részetekről, de nem számotokra az ő részéről; éppen ez az, amit Philippos minden erre fordított pénzéért meg akar vásárolni: hogy ő harcolhasson ugyan ellenünk, mi azonban ne harcolhassunk ellene.

Sőt, ha addig várunk, míg beismeri előttünk, hogy hadat visel, bizony mi vagyunk a legegyügyűbb emberek. Hiszen még akkor sem fogja ezt mondani, ha már maga Attika ellen s a Peiraieus ellen vonul – ha abból kell következtetnünk, amit a többiekkel tett. Hiszen így jelentette ki az olynthosiaknak, amikor már 40 stadionnyira volt a várostól, hogy két lehetőség között kell választani: vagy ők ne lakjanak Olynthosban, vagy ő maga ne éljen Makedoniában, noha egyébként, ha valaki ilyesmivel vádolta meg, folyvást neheztelt és követeket küldözött, hogy azok tisztára mossák. Így vonult be a phókisiakhoz, állítólag mint szövetségeseihez, és vonulása közben phókisi követek voltak a kíséretében, nálunk pedig a tömeg azt bizonygatta, hogy Philippos átvonulása nem lesz hasznára a thébaiaknak.

És valóban, legújabban Pherait is birtokában tartja, miután barátként és szövetségesként érkezett Thessaliába, legutóbb meg ezeknek a nyomorult óreosiaknak adta tudtukra, hogy jóindulatból látogatóba küldte el hozzájuk katonáit: hiszen azt hallja róluk, hogy betegeskednek (és viszálykodnak), a szövetségeseknek és igaz barátoknak pedig kötelességük ilyen alkalommal mellettük lenniük. Talán azt gondoljátok, hogy az a férfi, aki olyan embereket, akik neki semmit sem vétettek, legfeljebb csak védekezni szerettek volna valami baj ellen, inkább rászedett, semmint hogy előzetes bejelentés után erőszakot alkalmazott volna velük szemben, ellenetek majd előzetes hadüzenet után fog hadakozni, különösen, amikor ti készségesen hagyjátok magatokat becsapni. Ez lehetetlen! Hiszen ő lenne a legostobább ember a világon, ha – míg ti, a sértett fél, egyáltalán nem tesztek neki szemrehányást, hanem önmagatok közül vádoltok s akartok elítélni egyeseket – ő ott a ti egymás elleni civódástokat és viszálykodástokat megszüntetve szájatokba rágná, hogy ő ellene forduljatok, és bérenceit megfosztaná azoktól az ürügyektől, amelyekkel benneteket áltatnak, miközben azt hajtogatják, hogy Philippos nem harcol a város ellen.

De hát Zeusra, van-e olyan épeszű ember, aki inkább a szavakból, mint a tettekből ítélné meg azt, hogy valaki békében van-e vele vagy háborút visel ellene. Bizonyára nincsen. Mármost Philippos már eleve, legott a béke megkötése után, amikor Diopeithés még nem volt stratégos, és a most a Khersonésoson lévő hadseregünket még ki sem küldtük volt, elfoglalta Serreiont és Doriskost és kikergette azokat a helyőrségeket Serreion-teichosból és Hieron-orosból, amelyeket a ti stratégosotok szállásolt be oda. És mit tett azzal, hogy ezt cselekedte? Hiszen már esküt tett volt a békére. És senki se mondja azt, hogy: „Ugyan mit jelent ez?” vagy, hogy: „Mit törődik ezzel a város?” Mert, hogy vajon ezek kisjelentőségű dolgok-e, vagy hogy nektek minderre semmi gondotok, az más kérdés; ellenben, ha valaki az eskü szentségét és az igazságosságot megsérti – akár kis, akár nagyobb dologban – az egyformán jelentős. Nos hát most, abban a pillanatban, amikor a Khersonésosra, amelyet a perzsa király és a hellének valamennyien a tiéteknek ismertek el, zsoldosokat küld, és nyiltan kijelenti, hogy segíti, sőt ezt írásban is adja, ezzel mit tesz? Azt hangoztatja ugyan, hogy nem visel háborút ellenünk, én azonban olyan messze vagyok attól, hogy e viselt dolgai ellenére elismerjem azt, hogy békében él velünk, hogy kijelentem: azzal is, hogy hozzányúlt Megarához, azzal is, hogy zsarnokuralmakat létesített Euboián, azzal is, hogy most Thraké ellen vonul, azzal is, hogy a Peloponnésoson bajt kever, egyszóval minden cselekedetével, amit csak haderejével végrehajt – megszegi a békét és hadat visel ellenetek, ha csak azt nem állítjátok, hogy még azok is, akik a lövőgépeket felállították, békén vannak mindaddig, amíg a falakhoz nem vontatták azokat. De ezt nem fogjátok mondani. Mert aki mindent megtesz és előkészít, amivel engem elejthet, az harcban áll velem akkor is, ha még egyetlen követ vagy nyilat sem lőtt ki. Mi minden veszélyeztetne benneteket abban az esetben, ha valami történnék? Az, hogy a Helléspontos elpártolt, az, hogy a benneteket támadó ellenség Megara és Euboia urává lett, az, hogy a peloponnésosiak az ő pártjára álltak. Hát erről az emberről mondjam, hogy békében él veletek, aki ilyen ostromgépet állított fel a város ellen? Eszem ágában sincs! Sőt, a magam részéről kijelentem, hogy attól a naptól fogva, amikor a phókisiakat elemésztette, hadban áll velünk. Rólatok pedig, ha végre már felléptek ellene, kijelentem, hogy józanul jártok el, viszont ha halogatjátok a védekezést, erre már nem lesztek képesek, amikor majd rászánnátok magatokat. És annyira eltér a véleményem, athéni férfiak, a többi tanácsadóitokétól, hogy felfogásom szerint most nem is a Khersonésost vagy Byzantiont kell szem előtt tartanunk, hanem. – túl azon, hogy ezeknek segítséget nyújtunk, s megóvjuk őket a bajtól (s ottani katonáinknak megküldünk mindent, amire csak szükségük van) – a hellének összességéről kell tanácskoznunk, mint akiket súlyos veszedelem fenyeget. El akarom mondani nektek, mik azok az okok, amelyek miatt ennyire aggaszt a dolgok állása, hogy, ha helyesen ítélem meg, akkor osszátok nézeteimet és tegyetek valami óvintézkedést legalább önmagatok védelmére, ha már a többiekkel nem vagytok hajlandók gondolni, ha viszont szerintetek ostobaságokat fecsegek és megbolondultam, akkor sem most, sem a jövőben ne várjatok tőlem egészséges véleményt.

Gyóni Mátyás fordítása

HYPEREIDÉS

Athéni születésű és szülővárosától élete végéig nem szakadt el (390–322). Szónoki működését mint logographos kezdte (azaz pereskedő polgárok számára irt törvényszéki beszédeket), de már alig 30 évesen bekapcsolódott az athéni közéletbe, részint szónoklataival, részint számos állami megbízatást teljesítve. Ami Athén külpolitikáját illeti, elkötelezett híve volt a makedonellenes tábornak (a történelmi vonatkozásokról l. föntebb a Démosthenéshez fűzött bevezetést) és személy szerint Démosthenésnek. Mikor Alexandros (azaz Nagy Sándor) meghalt (323), Démosthenésszel együtt tevékeny szerepet vállalt a makedonok ellen irányuló felkelés megszervezésében és az ún. lamiai háborúban (323-322); ennek végén a győztes makedonok elfogták és kivégezték. Az ókori irodalomtudósok közül egyesek 52, mások 56 hiteles beszédét ismerték, a legújabb kornak egy szerencsés papiruszlelet számos töredékén kívül 6 beszédét mentette vissza, többé-kevésbé összefüggő szöveggel.

A lamiai háború elesettjeire (Halotti beszéd 1–41)

A beszédet Hypereidés nem sokkal elfogatása és kivégeztetése előtt, 322-ben mondta el. Természetesen vázolja a háború történetét, az ilyenfajta beszédek műfaji hagyományát követve felemlegeti a görög szabadságot védelmező, a perzsa hódítókkal halált megvetően szembeszálló 5. századi elődöket, s – nem sokkal az elszenvedett vereség után! – van mersze pálcát törni a győztes makedonok felett, egyebek közt azt is felróva nekik, hogy istenné nyilvánították és mindenkivel istenként tiszteltetik a halandó Nagy Sándort. (A szemelvényben található hármas pontok [...] a papirusz károsodása miatt keletkezett hiányokat, a dőlt betűs részek a valószínűnek látszó kiegészítéseket jelzik.)

1. Ennél a sírnál a háborúban elesett hadvezérről, Leósthenésről és a vele együtt elesett többi harcosról azt akarom elmondani, hogy nagyszerű emberek voltak, s szavaim igazát a történelem tanúsítja … hiszen az elmúlt korok egyike sem látott olyan férfiakat, akik az elhunytaknál magasztosabb elveket követettek vagy dicsőbb tetteket hajtottak volna végre. 2. Ezért módfelett félek, netán beszédem fogyatékosnak tűnik majd a véghezvitt hőstettekhez képest. Van azonban valami, amiből mégis bátorságot meríthetek: ha bármit elmulasztanék, ti, hallgatók toldjátok hozzá majd, hiszen szavaim nem találomra összesereglett emberek, hanem éppen az ő hőstetteik tanúi előtt fognak elhangzani.

3. Dicséret illeti városunkat nemes elszántságáért, hogy a korábbiakhoz hasonló, sőt még magasztosabb és nemesebb tettekre szánta rá magát, dicséret az elesetteket a háborúban mutatott vitézségért, hogy őseink dicsőségére nem hoztak gyalázatot, dicséret a hadvezért, Leósthenést mindkettőért, azért is, mert a város színe előtt az elszántság kezdeményezője lett, s azért is, mert polgártársait ő vezette a hadjáratban.

4. Városunkról és egész Hellasszal tett megannyi korábbi jótéteményéről rendre megemlékezni nincs elég idő, és hosszú beszéd sem illenék e mostani alkalomhoz, de nem is könnyű egy embernek oly sok és nagyszerű tettet részletesen felidézni. Ha azonban a lényeget kell megragadnom, bátran mondhatom: 5. miként a nap az egész lakott világot beragyogva elkülöníti az évszakokat, és mindennek a kellő mértéket megszabva gondoskodik a jóakaratú, derék emberek számára a megújulásról és a táplálékról, a terményekről és mindarról, ami életünkhöz szükséges, úgy Athén is féken tartja a hitványokat, segítségére siet az igazaknak, a jogtiprás helyén egyenlőséget teremt mindenkinek, s önnön kockázatával és költségén biztosítja minden hellén közös szabadságát. 6. Városunk egészéről tehát, ahogy az imént mondtam, nincs mód szólanom; ehelyett Leósthenésről és társairól fogok beszélni. De honnan is kezdjem, mit idézzek fel először? Vajon külön-külön beszéljek e férfiak nemzetségéről? Azt hiszem, ez ostobaság volna, 7. mert személyenként sorra venni akkor kell a nemzetségeket, ha valaki különböző helyekről elszármazott polgárait magasztalja egy olyan városnak, ahol kinek-kinek megvan a saját nemzetsége; ha azonban athéni férfiakról szól a beszéd, akik számára közös őslakos voltuk felülmúlhatatlanul előkelő származást biztosít, akkor – úgy vélem – fölösleges a nemzetségeket egyenként dicsőíteni. 8. Vagy talán – miként egyesek szokták – neveltetésüket említsem, hogy gyermekkoruktól fogva nap mint nap a józan mértékletességre nevelték és tanították őket? De hát gyermekeinket, mindenki tudja, azért neveljük, hogy derék ember váljék belőlük; a háború hősei pedig maguk bizonyítják mindennél ékesebben, hogy gyermekkorukban kiváló nevelést kaptak. 9. A leghelyesebb tehát, azt hiszem, ha a háborús hőstetteikről beszélek, s hogy mennyi jót köszönhet nekik hazánk és a hellén világ. Mindenekelőtt a hadvezérről szólok, ahogyan a tisztesség kívánja.

10. Hiszen Leósthenés volt az, aki Hellas egyetemes megaláztatását látva… a rettegést és romlást, amit Philippos és Alexandros hazaáruló bérencei okoztak, hogy Athénban ember kell a gátra, s Hellas csak a vezetni képes városra vár, felajánlotta magát hazájának, városunkat pedig a hellén szabadság ügyének. 11. Zsoldossereget toborzott és a polgársereg élére állt, aztán megütközött Boiótiában és legyőzte a hellének szabadsága ellen elsőnek felsorakozott boiótokat, makedónokat, euboiaiakat és szövetségeseiket. 12. Innen Thermopylaihoz vonult és elfoglalta azokat a szorosokat, melyeken át a barbárok már korábban is felvonultak a hellének ellen, ily módon megakadályozva, hogy Antipatros bevonuljon Hellasba, sőt egy rajtaütéssel ugyanitt le is győzte a makedónt és ostromgyűrűbe zárta Lamia városában. 13. Másfelől szövetségre lépett a thessalokkal, a phókisiakkal, az aitólokkal és az összes helybélivel, és akik egykor vonakodva katonáskodtak a behódolásukkal kérkedő Philippos és Alexandros parancsnoksága alatt, most önként adták át a hadvezetést Leósthenésnek. Egyszóval megadatott neki, hogy a kitűzött célt elérje, a végzeten azonban nem kerekedhetett felül. 14. De Leósthenés nemcsak saját tettei miatt áll hálás emlékezetünkben az őt megillető első helyen, hanem a halála után lezajlott ütközet és a hellén hadjárat összes többi sikere miatt is, hiszen a mostani vezetők az általa megvetett alapokon építkeznek tovább.

15. És azt ne higgye senki, hogy a többi polgárt szóra sem méltatva egyedül Leósthenést dicsőítem. Leósthenés győzelmeinek dicsérete ugyanis szükségképpen a többi polgár dicsőítése is; mert a jó haditerv a vezér érdeme ugyan, de a győzelem kivívása az önfeláldozó katonáké, úgyhogy amikor a győzelmekről ejtek szót, Leósthenés hadvezetésével együtt egyszersmind a többiek vitézségét is dicsőítem. 16. De ki is ne dicsőítené és méltán a mi ebben a háborúban elesett polgártársainkat, akik életüket adták a hellének szabadságáért, mert hősi haláluk – úgy tartották – a legfényesebb bizonyítéka annak, hogy Hellast a szabadság koszorújával akarják ékesíteni?

17. És elszántságukat, hogy a hellénekért harcba szálljanak, csak szította a Boiótiában vívott első ütközet. Ott láthatták, hogy Thébai városát könyörtelenül kitörölték az emberek-lakta világból, a fellegvárat makedón helyőrség tartja megszállva, lakóit rabszolgának adták el, földjeit pedig idegenek osztották fel maguk között, s a saját szemükkel látott sok szörnyűség rettenthetetlen bátorságot oltott beléjük a vakmerő küzdelemre. 18. De a Thermopylainál és Lamiánál lezajlott ütközet legalább olyan fényes dicsőséget szerzett nekik mint a boiótiai győzelem, nem pusztán az Antipatros és szövetségesei felett aratott diadal, hanem a csata helyszíne miatt is. Mert mikor évente kétszer az összes hellén eljön a Pylaiára, tisztelettel fognak adózni tetteiknek, hiszen gyülekezésük helye egyben az ő hőstetteik emlékhelye is lesz. 19. Csakugyan, a történelem folyamán ember nemesebb célokért, nagyobb túlerő ellenében és kevesebb katonával még sohasem küzdött, de az ő szemükben a hősiesség volt az erő, és sereget is a bátorság, nem pedig a számszerű sokaság formált. Így tették a szabadságot közös kinccsé, a hőstettekért járó dicsőséges koszorút azonban saját hazájuk homlokára helyezték. 20. Azt hiszem, érdemes számot vetnünk, vajon – gondoljuk csak végig – mi történt volna, ha ők nem hellénhez méltón küzdenek. Talán nem egyetlen zsarnok terhét nyögné-e a teljes lakott világ, nem az ő kénye-kedve lenne-e a megfellebbezhetetlen törvény Hellas számára? Mondjuk ki világosan: a makedónok gőgje és nem az igazság ereje jutna mindenhol érvényre, s így az asszonyok, lányok és a gyermekek meggyalázása mindenütt napirenden volna. 21. Világosan következik ez abból, amire már most kényszerülünk: embereknek bemutatott áldozatokat kell végignéznünk, s hogy az istenek szobrait, oltárait és templomait elhanyagolják, emberek képmásait ellenben gondos tiszteletben részesítik, sőt még azok szolgáit is héroszokként ünnepeltetik velünk! 22. Ahol pedig a makedónok arcátlansága felszámolta az istenek tiszteletét, ugyan mi várhat ott ránk, emberekre? Hát nem a teljes megsemmisülés? Világos tehát, minél szörnyűbbnek ítéljük a várható jövendőt, annál nagyobb elismerést érdemelnek tőlünk az elesettek! 23. Hiszen egyetlen egy háborúban sem ragyogott fel úgy a katonai erény, mint éppen e mostaniban, mert naponta arcvonalba állva egyetlen hadjárat alatt több ütközetet kellett megvívniuk, mint ahány kardcsapást az elmúlt időkben katona valaha kapott, s közben az időjárás megpróbáltatásait, a jelentős nélkülözéseket, a mindennapi szükségletek nyomasztó hiányát olyan szívósan viselték, hogy szavakba is nehéz öntenem. 24. Leósthenést tehát – aki ilyen szívós és zokszót nem ismerő kitartásra tudta ösztönözni polgártársait – és a nagyszerű vezérnek magukat készséggel alárendelő bajtársakat, épp mert alkalmuk volt hősi erényüket bizonyítani, vajon nem inkább szerencséseknek kell-e tartanunk, mint haláluk miatt szerencsétleneknek? Hiszen halandó testük számára halhatatlan hírnevet szereztek és egyéni vitézségük a hellének közös szabadságát szilárdította meg. 25. A maradéktalan boldogságot ugyanis az önrendelkezés biztosítja. Boldog emberek felett nem ám az emberi fenyegetés, csakis a törvény betűje uralkodhat; szabad embereket nem félemlíthet rágalmazás, legfeljebb az ellenük szóló bizonyíték, s a polgárok biztonságának nem a zsarnokok talpnyalói és a besúgók vádaskodásai, kizárólag a törvénybe vetett bizalom a záloga. 26. Ezekért a célokért küzdöttek gyötrelemre gyötrelmet tetézve, és míg életük mindennapos kockáztatásával polgártársaikat és a helléneket megszabadították az örökké tartó rettegéstől, feláldozták életüket a többiek szebb jövőjéért.

27. Ilyen fiúk tettei miatt apjukat hírnév, anyjukat tisztelet övezi a polgárok körében, nővéreik számára egyszer és mindenkorra a törvény biztosítja a hozzájuk méltó házasságot, fiaiknak pedig a nép jóindulatához ad útravalót apáik hősiessége – és apáik nem haltak meg, nem is való ezzel a szóval illetni azokat, akik ilyen nemes célokért távoztak az életből, ellenkezőleg, elköltöztek ők, az élet helyett egy örökkévaló rendbe. 28. Ha pedig a másoknak oly iszonyatos halál nekik valami nagy jó kezdetét jelenti, miért ne tartanánk méltán szerencséseknek őket? És miért emlegetnénk életük elvesztését, nem pedig azt, hogy újjászülettek, s ez a születés szebb az elsőnél? Akkor ugyanis oktalan gyermekek voltak, most viszont derék férfiak mind, 29. s ha akkor hosszú időn át számos veszély vállalásával bizonyították kiválóságukat, most viszont születésüktől fogva máris közismertek és emléküket bátorságuk élteti. 30. Mert lesz-e idő, mikor nem jut majd eszünkbe hősiességük? Lesz-e hely, ahol nem látjuk majd mélységes tiszteletük és megbecsülésük jeleit? Vajon nem járultak-e hozzá városunk felemelkedéséhez? Ugyan kiknek, ha nem éppen ezeknek az emlékezetét fogják felidézni és magasztalni a nekik köszönhető eredmények? Vajon nem lesznek-e jelen egyéni boldogulásunkban? De hiszen hősiességük a biztosíték, hogy majd élvezhetjük javainkat! 31. Melyik nemzedék nem fogja őket áldani? Talán az idősebbek ne tennék, akik nekik köszönhetik hátralevő életük félelemmentes biztonságát? Vagy kortársaik, akik büszkék lehetnek társaik dicsőséges halálára? 32. Vagy talán a fiatalabbak és a gyermekek? Vajon nem fogják-e irigyelni a halálukat, és nem igyekeznek majd az ő életük példáját követni, amelyet ők eszményként hagytak hátra? Hát nem kell-e őket boldogoknak tartanunk, mikor ekkora a tekintélyük!? 33. S vajon lesz-e költő és bölcselő, aki híján lesz beszédnek és ódának, ha a hellének előtt tetteiket kell zengeni? Lesznek-e olyanok, akik ezt a hadjáratot kevésbé dicsőítik majd, mint a trójai háborút? Van-e hely Hellasban, ahol az egymást követő nemzedékek nem fogják hallani beszédekbe és ódákba foglalt magasztalásukat? 34. Hiszen mindkét formában érdemes lesz felidézni Leósthenést és a háborúban elesetteket. Ha ugyanis a gyönyörködtetés kedvéért emlékeznek meg ilyen állhatatos tettekről, mi volna gyönyörködtetőbb a hellének számára, mint a makedónoktól vissza szerzett szabadság bajnokainak dicsérete? Ha pedig nevelő célzattal kerül sor az ilyesféle emlékezésre, van-e beszéd, ami jobban hatna a hallgatók lelkére, mint amelyik az erényt és a derék férfiakat magasztalja? 35. Így hát, kétség sem férhet hozzá, előttünk és a világon mindenki előtt nagy megbecsülésben lesz részük; gondolkodjunk el inkább azon, kik üdvözlik majd a Hadésban katonáink hadvezérét. De hát úgyszólván látjuk is: a félisteneknek mondott Tróját megvívó hősök csodálattal fogadják Leósthenést, aki az övékével egyenrangú feladatot vállalt, de túl is szárnyalta őket, hiszen ők egész Hellasszal szövetkezve csak egyetlen várost igáztak le, Leósthenés viszont egyedül hazájára támaszkodva egy egész Európán és Ázsián úr birodalmat alázott meg. 36. Ráadásul ők egyetlen nő meggyalázásáért vettek elégtételt, ő viszont az összes hellén nőt sújtó megaláztatásnak szabott gátat a vele most egy sírban osztozó férfiakkal. 37. Ami pedig a trójaiak után született, őseik tetteit méltó módon követő nemzedékeket illeti – elsősorban Miltiadésre, Themistoklésre és Hellas többi megszabadítójára gondolok, akik hazájuknak dicsőséget, saját életüknek hírnevet szereztek – 38. bátorság és bölcsesség dolgában Leósthenés rajtuk is messze túltett, mert ők csak a barbárok betörő seregét verték vissza, Leósthenés viszont már a betörésüket is megakadályozta. És ők eltűrték ugyan, hogy az ellenség hazájuk földjén hadakozzon, Leósthenés ellenben a saját területükön győzte le a makedónokat. 39. Sőt, úgy gondolom, a nép szemében az egymás iránt érzett barátság megtestesítői, Harmodios és Aristogeitón szintén azon a véleményen vannak, hogy rajtuk kívül senki sem kedvesebb a szíveteknek Leósthenésnél és bajtársainál, következésképp nincs senki, akihez Hadésban szívesebben közelednének, mint hozzájuk. Nem is csoda, hiszen az övéiknél nem kisebb tetteket vittek véghez, sőt – ha szabad ilyet mondanom – még nagyobbakat is. Harmodios és Aristogeitón ugyanis hazája zsarnokait döntötte meg, ezek viszont egész Hellaséit. 40. Dicsőség e férfiak hihetetlen, nemes bátorságának, csodálatra méltó, nagyszerű elszántságának, veszélyekkel dacoló szilaj vitézségének, mert ez volt a hellén szabadság záloga…

41. Nehéz megvigasztalni azokat, akik így szenvednek, hiszen gyászukat nem enyhítheti sem beszéd, sem törvény, mindenkinek a saját természete és az elhunyt iránt érzett szeretete szabja meg a fájdalom határát. És mégis, fel kell emelnünk szívünket, és fájdalmunkat elviselhetővé kell tenni, hiszen nemcsak az elhunytak halálára, hanem velünk maradt dicsőségükre is emlékezni kell. 42. Bár szenvedésükhöz valóban a gyászdal illik, tetteik azonban magasztaló beszédet kívánnak. Igaz, a halandók öregségében nem lehetett részük, de hírnevük nem öregszik és boldogságuk is maradéktalan. Mert akik gyermektelenül haltak meg, azoknak a hellének elismerő szavai lesznek halhatatlan gyermekeik, akik pedig gyermekeket hagytak hátra, azoknak a haza jóindulata lesz gyermekük gyámja. 43. Ráadásul, gondoljuk meg, ha a halál a nemléthez hasonlít, megszabadultak a betegségektől, a fájdalomtól és minden más bajtól, ami az emberi élet velejárója, ha viszont van Hadésban érzékelés, és az istenség – ahogy ezt hisszük – törődik velünk, minden valószínűség szerint azokat gondozza és ápolja leginkább, akik az istenek lerombolt tiszteletét igyekeztek helyreállítani.

Horváth László fordítása