1. Élt Epheszoszban egy férfi, a város előkelőinek színe-javából, a neve Lükomédész volt. Ennek a Lükomédésznek szintén városabeli asszonyától, Themisztótól fia született, Habrokomész – a szépség oly csodás remeke, amilyen sem Ióniában, sem más földön nem termett még soha. Habrokomész szépsége napról napra mindegyre csak nőttön-nőtt, s a testi szépséggel együtt virultak ki benne a lelki javak is. Mert mindenfajta tanulmánnyal foglalatoskodott: a művészet különféle ágait is művelte, meg a vadászat, a lovaglás, a fegyverforgatás is szokásos gyakorlatai közé tartozott. Körül is rajongták őt az epheszoszbeliek, meg a többi Ázsia-lakó, s mind azt remélte, hogy kiváló polgár válik majd belőle. Úgy csüngtek a gyermekifjún, mint egy istenen, sőt egyesek még térdre is borultak előtte, ha meglátták, s imát rebegtek hozzá. Fennhéjázóvá vált ettől a gyermek-ifjú, s kevéllyé lelki erényeire – de még sokkal inkább testi szépségére. Mindent megvetett és alacsonyabb rendűnek tartott, amit csak mások szépnek láttak, s azt gondolta, semmi sem méltó rá, hogy egy Habrokomész megnézze vagy meghallgassa. Ha egy szép fiúról vagy csinos lányról hallott, kinevette a hírhozókat, hogy nem tudják: az egyedüli szépség ő maga. Még Erószt sem tartotta istennek, sőt mindenestül elvetette, semmire sem becsülte.
– Soha senki nem esnék szerelembe – úgymond –, és nem is hódolna meg ennek az istennek, ha ő maga is nem akarná.
Ha valahol Erósz szentélyét vagy szobrocskáját látta, kinevette, s mindenképp szebbnek tartotta magát Erósznál. És ez így is volt, mert ahol csak Habrokomészt megpillantották, nem akadt többé szobor, melyet szépnek tartottak, sem festmény, melyet dicsérgettek volna.
2. Megharagudott érte Erósz, mert diadalra sóvár isten ő, s a kevélyek iránt könyörtelen. Cselt szőtt ezért a gyermek-ifjú ellen; csakhogy még az isten is úgy látta, nehezen lehet őt lépre csalni. Felfegyverkezett tehát, s minden szerelmi varázshatalmát magára öltve indult rohamra Habrokomész ellen.
Éppen a helybeli Artemisz-ünnepet ülték, s a városból a templom felé vonult a nép, hét stadionnyi ez a távolság. Az ünnepi meneten részt kellett vennie a környék valamennyi szüzének, pompásan felékesítve, s a Habrokomész-korabeli ifjú legényeknek is. Tizenhat éves volt ő maga, legénysorba került már, s élén járt az ünnepi menetnek. Nagy sokaság sereglett össze a látványra, számos helybeli és számos idegen is, mert az volt a szokás, hogy ezen a közös ünnepen választottak vőlegényt a szüzeknek, feleséget az ifjaknak. Sorra vonult fel az ünnepi menet: elöl a szent tárgyak, szurokfáklyák, kosarak, füstölőszerek; utánuk a lovak és kutyák, majd a fegyverek, melyek közt akadt néhány hadifegyver, de javarészt inkább vadászeszközök voltak. A szüzek mindegyike szerelmese tetszésére volt felékesítve. Soraik élén Anthia haladt, Megamédész és Euippé epheszoszi polgárok gyermeke. Anthia szépsége is csodálatos volt, szinte elhomályosította a többi szüzét. Tizennégy esztendőt számlált, termete szépségtől virult, viseletének pompája csak még fokozta báját. Szőke haja egyik felét koszorúba fonta, másik fele szabadon leomlott, és meg-meglibbent a szellő fuvallatára. Szeme tüzes volt: ragyogó gyereklány-szem, de tiszteletet parancsoló szemérmes szűz tekintet is már. Viselete térdig érő, övvel leszorított bíbor köntös, mely karján végig leomlott; őzbőr borította, vállán puzdra függött, fegyverzetül íjat és hajítódárdát viselt, s vadászkutyák követték. Az epheszosziak megpillantva őt a templom közelében, eddig is akárhányszor térdre borultak előtte, miként csak Artemisz előtt. Ez alkalommal is, ahogy megpillantotta a tömeg, kiáltásokban tört ki, s többféle vélemény is elhangzott láttára.
– Íme, az istennő! – kiáltották egyesek ámulatba esve.
– Nem, ez másvalaki, csak a maga képmására alakította őt az istennő! – mondották mások.
De mindnyájan imát rebegtek hozzá, térdre borultak, és boldognak nevezték az ő szüleit. Aki csak látta, fennhangon dicsérte a szép Anthiát. S amint tovahaladt a szüzek serege, másról sem folyt a szó, csak Anthiáról. De mihelyt megjelent Habrokomész az ifjak élén, attól fogva, bármily szépek voltak is a szüzek, Habrokomész láttán mindenki elfeledkezett róluk, csakis őrá fordította tekintetét, a látványtól ámultán kiáltva fel:
– Be szép is Habrokomész! Szépségben nincsen párja, az isten képmása ő!
Sőt, egyesek még azt is hozzáfűzték:
– Micsoda pár lenne Habrokomészből és Anthiából!
Ez volt Erósz mesterkedésének előjátéka. Mindkettejüknek hamar a fülébe jutott, milyen tetszést aratott a másik. És Anthia látni kívánta Habrokomészt, s a szerelmet addig nem ismerő Habrokomész is látni akarta Anthiát.
3. Amint a körmenet célhoz ért, s az egész tömeg a templomba tódult áldozatra, a körmenet rendje is felbomlott: férfiak és nők, ifjak és szüzek egy csomóba verődtek. Ekkor pillantották meg egymást, és rabul ejtette Anthia szívét Habrokomész, és legyőzte Habrokomészt Erósz. Szüntelenül a lányra szegezte s le nem tudta róla venni a szemét, bárhogyan akarta is, úgy leigázta őt az isten. De keservesen gyötrődött Anthia is: kerekre tárult szemén keresztül belészüremlett Habrokomész szépsége, s ő magába szívta, már a szűzi illemmel sem törődve többé. Mert úgy csevegett, hogy hallja Habrokomész, s lemeztelenítette testét egy darabon, amennyire csak lehetett, hogy lássa Habrokomész. Az meg átadta magát a látványnak, s máris az isten rabja volt.
Amikor aztán bemutatták az áldozatot, búsan váltak el egymástól, szomorkodva a hamar bekövetkezett válás miatt. És egymás látására sóváran vissza-visszafordultak, meg-megálltak, ezer ürügyet lelve a késlekedésre. Mindketten otthonukba tértek, s csak akkor ébredtek rá, miféle búbánat epeszti őket. Gondolatban viszontlátták egymást, s lángra lobbant bennük a szerelem. Ami még hátra volt a napból, csak nőttön-növelte vágyukat, s amint álomra hajtották fejüket, csőstül szakadt rájuk a szenvedés, oly fékezhetetlenné vált bennük a szerelem.
4. Habrokomész haját tépve, ruháját szaggatva sírt-rítt:
– Jaj, micsoda csapás! Mi történik velem, boldogtalannal? A mostanáig férfias Habrokomész, Erósz becsmérlője, aki csak ócsárolta az istent, foglyul esett, legyőzve hever, s egy szüzet kényszerül szolgálni! Ügy tetszik immár, van, aki szebb még nálam is… és istennek szólítom Erószt. Minden porcikámban férfiatlan és hitvány ember, én! Hát nincs már bennem erő ? Nincs büszkeség ? Többé nem leszek szebb Erósznál? Most kell legyőznöm ezt a semmi istent! Hogy szépséges a szűz lány? Hát aztán! Csak a szemednek szép Anthia, Habrokomész, de ha akarod, neked magadnak nem. Ez legyen hát a döntő szavam: sohasem lesz úrrá fölöttem Erósz!
Így beszélt, de az isten még hevesebben rontott neki, és összevissza cibálta, bárhogyan ellenszegült, s agyongyötörte, bárhogyan tiltakozott is. Nem tudván tűrni tovább, földre vetette magát, és felkiáltott:
– Legyőztél, Erósz! Büszke diadaloszlopot állíthatsz, mert győzelmet arattál a szűzies Habrokomész fölött! Kegyedet koldulom. Mentsd meg hát a hozzád menekvőt, mindenség ura! Ne nézz keresztül rajtam, s ne állj nagyon is heves bosszút vakmerőségemért! Nem ismertem még, Erósz, a te hatalmadat, amikor úgy kevélykedtem. De most add nekem Anthiát! Ne csak könyörtelen légy az ellened szegülő iránt, de légy jótevő istene is a legyőzöttnek! Így beszélt, de Erósz haragudott még, s dölyfösségéért kegyetlen bosszút forralt Habrokomész ellen. Közben keservesen gyötrődött Anthia is, s noha már alig tudta elviselni, erőt vett magán, s igyekezett eltitkolni baját környezete előtt.
– Mi történik velem, boldogtalannal? – siránkozott. – Szűz leány létemre szerelmes vagyok, koromhoz képest ily korán, s valami furcsa, gyereklányhoz nem illő bánatot érzek. Rajongok Habrokomészért, aki szép, de gőgös is fölöttébb. És mi szab majd határt e szenvedélynek, és mi vet majd véget e bajnak? Szertelenül heves az én szerelmesem, én meg szűz leány vagyok, akit őriznek. Kitől kaphatok segítséget? Kinek beszélhetem el mindezt? És Habrokomészt hol láthatom viszont?
5. Egész éjszaka így siránkoztak mindketten, s egymás képe lebegett szemük előtt, képzeletben ki-ki újjá mintázta a másik arcát. És amint megvirradt, Habrokomész ment a mindennapi testgyakorlásra, a szűz leány pedig ment a szokásos istentiszteletre. Testük elcsigázott volt az elmúlt éjszakától, tekintetük csüggedt, arcuk színe sápadt.
Így ment ez, s minden maradt köztük ennyiben. Napokat töltöttek az istennő templomában egymást bámulva, de egyikük sem merte megvallani az igazat a másiknak félénk szégyellősségében. Legfeljebb annyi történt, hogy Habrokomész fel-felsóhajtott olykor, könnyezett és imádkozott, siránkozón, a lány meg csak hallgatta. Anthia is ugyanúgy szenvedett, csakhogy őt még sokkal súlyosabban sanyargatta sorsa, mert ha meglátta, hogy más szüzek vagy asszonyok pillantanak szerelmesére – márpedig mindenki megnézte Habrokomészt –, szemlátomást elszomorodott, tartott tőle, hogy a többiek homályba borítják őt. Imádkozni együtt imádkoztak az istennőhöz, s noha titkolták, ugyanazért könyörögtek mindketten.
Idők múltán az ifjú nem állta már többé a sarat, teste teljesen leromlott, lelke összeroppant. Lükomédészt és Themisztót nagy riadalom fogta el. Nem tudták, mi történt Habrokomésszel, de megrémültek attól, amit láttak. Hasonló gondba esett Megamédész és Euippé is Anthia miatt; látták, hogy szépsége hervadozik, de balsorsának oka nem volt világos előttük. Végül jósokat és papokat hívattak Anthiához, hogy bajára gyógyírt leljenek. Azok el is jöttek, s a füstáldozatok meg a különféle italáldozatok mellé barbár ráolvasó igéket duruzsoltak, mint mondták, bizonyos ártó szellemek kiengesztelésére. A baj az alvilági istenektől ered – erősítgették.
Lükomédész házában is egymást érték az áldozatok és imák Habrokomészért. De semmiféle gyógyír nem akadt egyikük bajára sem, sőt még jobban fellobbant bennük a szerelem. Betegen feküdtek mind a ketten, igen kétséges állapotban; szinte a halálukat várták már, s mégsem tudták kitalálni, mi a bajuk. A két apa végül is jóslatkérőket küldött az isten jósszékéhez, hogy tudakozódjanak a betegség oka s a gyógyulás módja felől.
6. Csekély a távolság a kolophóni Apollón szentélye és Epheszosz között: nyolcvan stadionnyi tengeri út csupán. Amint a két fél küldöttei odaérkeztek, igaz jósigét kértek az istentől. Egyazon céllal mentek oda, s így az isten is egybehangzó jóslatot adott mindkettőjüknek e versbe foglalt szavakkal:

Tudni kívánod, a bajt mi okozta, mi vetheti végét?
Mindkettő baja egy, s ebből jön majdan a gyógyír.
Ám iszonyú gyötrelmeiket látom s veszedelmük:
mindkettő menekül, s a kálózok kergetik őket,
s tengeri rablóknak sínylődnek rabkötelékén,
s nászkerevetjük a sír öle lesz meg a tűz, az emésztő.
Ám szabadítójuk, szent Íszisz elé ha lerakták
Nílus habjainak partjára busás adományuk,
végül a kínok után virradnak boldog időkre.

7. Ahogy a jóslatot hírül vitték Epheszoszba, az apák megzavarodtak; sejtelmük sem volt róla, mi is lehet ez a veszedelem. Nem tudták megfejteni az isten jósszavát, sem azt, miféle betegség, miféle menekülés, miféle rabkötelékek, miféle sírverem, miféle folyó, miféle isteni segítség foroghat szóban. Sok töprengés után úgy döntöttek azért, hogy enyhítenek a jóslaton, amennyire csak lehet, s összeházasítják gyermekeiket, ha már az isten is úgy akarja – ők legalábbis ezt hámozták ki a jósigékből. Így döntöttek tehát, s elhatározták, hogy a menyegző után kis időre elküldik őket világot látni.

Máris teli lett a város vigadozókkal, mindenütt koszorúk meg koszorúk, mindenütt csak a készülő nászról beszéltek. Ki-ki boldognak mondogatta az ifjat, hogy ilyen feleséget visz haza, s a lányt, hogy ilyen ifjúval osztja meg nászágyat. Habrokomész pedig, amint tudomást szerzett a jóslatról és a nászról, szerfölött megörült, hogy övé lesz Anthia, s egy szikrányit sem riasztották el a jövendölések, sőt minden veszedelem eltörpült szemében a pillanat öröme mellett. Éppígy örült Anthia is, hogy övé lesz Habrokomész. Rá sem hederített, miféle menekülés, miféle balsors is fenyegeti, hiszen minden eljövendő bajban Habrokomész lesz a vigasza.

Kárpáty Csilla fordítása