|
|
 |
A kardal
A kardalt a görögök közösségi ünnepei igényelték, így az istenek és hősök tiszteletére (és az utóbbiak emlékére) bemutatott szertartások vagy – a 6. század közepétől fogva – az összgörög játékokon, Olympiában és Delphoiban (= Pythó), Nemeában és az Isthmoson győzelmet aratott versenyzők fogadási ceremóniái. Az alkalmak sokfélesége miatt a kardal számos változata alakult ki, legnevezetesebbek azonban a Dionysos-kultuszban honos (és a tragédia kialakulásában is szerepet játszott) dithyrambos, az Apollón tiszteletére énekelt nomos és a győzteseket köszöntő epinikion. Már a VII–VI. századból ismerünk terjedelmes kardaltöredékeket, de csúcspontját és kitelje-sedését a műfaj a VI. század végén és az V. század első kétharmada folyamán érte meg. A korabeli kardalok erősen metaforikus, merész képalkotású és nem egyszer mind gondolatmenetében mind metrikájában bonyolult versszövete – melyhez az éneket és zenei kíséretet mindig hozzá kell képzelnünk – általában különböző terjedelmű strófák és velük verstanilag azonos antistrófák sorozatára (AA + AA + AA ...) tagolódik, máskor pedig a strófa-antistrófa ismétlődő egysége a hozzájuk fűzött, de tőlük eltérő metrikájú epódosszal (= "ráéneklés") bővül (AAB + AAB + AAB ...).
Tartalom
Majdnem száz esztendőt élt (kb. 557 – kb. 468), hosszú élete során sokhelyt megfordult Hellasban, a perzsa háborúk idején Athénhez is szoros kapcsolatok fűzték; utolsó éveit Szicilia földjén töltötte. Töredékesen ránk maradt életműve (melyet a legutóbbi időben fontos papirusz-leletek gyarapítottak), a különféle kardalformák mellett egyebek közt elégiákat és epigrammákat is magában foglal. Költői működése erősen megosztotta az ókoriakat: lelkes hívei ugyanúgy voltak, mint kemény kritikusai; költői terméséből mindenesetre elsősorban thrénosait, azaz sirató verseit becsülték.
1. Danaé
A verstöredék a Perseus-mondakör egy epizódját beszéli el. Akrisios királyt jóslat óvta még meg sem született unokájától, ennélfogva leányát, a szépséges Danaét, szigorú elzártságban tartotta, Zeus azonban, szerelemre lobbanva a fogoly iránt, a tetőn keresztül, aranyeső képében mégis behatolt hozzá; mikor aztán a titkos nász gyümölcseként megszületett Perseus, Akrisios büntetésül az anyát és csecsemő fiát beszögezett ládában a tengerbe dobatta (természetesen hiába, a halálra szánt Danaé ás Perseus megmenekültek, s Akrisioson pedig a jóslat végülis beteljesedett).
………………… hogy a
díszveretű láda körül
zúgva csapkodott a szél
s habzón tört fel a vízár,
ő megijedt, remegőn hullt le, könny mosta az arcát,
hű keze Perszeuszt ölelte át, mig így szólt: „Óh fiam,
mily nagy bánatom!
De te alszol, csecsemő-szived
még pihegőn szunnyad a bús deszkák között
ércbeszögelt éjszakákban,
kékfényü sötétségbe nézel el.
Nem bánt, ha fönt, száraz dús hajad fölött ma
tovazúdul s elfut a sós
habos ár, sem ha az orkán bőg; fekszel a bíboros
vánkosokon oly édes arccal!
Hogyha megrémítene az, mi rémséges,
fülecskéd kitárnád anyád szavának.
Csucsukálj még, kicsikém, csitulj, te vészes ár, csitulj,
határtalan gyász! Csak jönne a változás, mi megvált,
Zeusz atya, engem is;
hogy imám szava vakmerőbb,
mint illő volna – bocsásd meg, Istenem!”
Franyó Zoltán fordítása
 Danaé és Perseus(Athéni vörösalakos kratér, Kr. e. 5-4. szd;Ashmolean Museum, Oxford)
2. Míly csekély erejű …
Míly csekély erejű az ember!
Hiúk fáradozásai.
Perc-élete elfut: baj után baj öli.
Menekülni se bír: kard csüng a fejére: Halál;
abból ugyanúgy részt kapnak a jók, gonoszok,
egy mérce szerint.
Jánosy István fordítása
5. A Thermopylaiban elesettek emlékezetére
A perzsa háborúk második szakaszában (480) Xerxés dél felé törő csapatait egy stratégiailag fontos, szűk tengerparti út északi bejáratánál, Thermopylainál igyekezett feltartóztatni Leónidas spártai király és maroknyi csapata, akik a hősies, de egyenlőtlen küzdelemben mindannyian elestek. (Egykori síremlékükre szánták a sokszor idézett, magyarra Ponori Thewrewk Emiltől fordított epigrammát: "itt nyugszunk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak: / megcselekedtük amit megkövetelt a haza").
Ők, kik Thermopülaiban elestek,
hősi sorsot és dicső halált találtak,
oltárok a sírok, a könny emlékezet, és a jaj áldás;
mentes az ily temető enyészettől,
rajta nem fog idő, mely úr más mindenen.
Hős férfiaké ez a kert, lakójaként őbenne él
Hellasz örök diadalma. Rá tanú Leónidász,
Spártának fejedelme, kitől erénye díszét
s hírnevét örökölte falunk.
Kálnoky László fordítása
3. Az erény
Van tanítás erről is:
férfi erénye magas, járatlan sziklaszirteken lakik;
könnyü lábu nümphák szent kartánccal ott veszik körül,
és akármilyen halandó szem nem is láthatja őt,
csak kibe izzadság foga mart, a lélekemésztő,
s bátran lép a csúcsra fel.
Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása
4. Gondolatok az erényről
A szöveget – alig néhány sor híján – a filozófus Platón idézi Prótagoras című dialógusában (339 A – 346 D). A költemény (később megcáfolandó) kiindulópontul egy gnómát, azaz bölcs mondást választ, melyet Simónidés a VII-VI. század fordulóján, Lesboson élt államférfitől, Pittakostól származtat; Pittakost egyébként a görög hagyomány – mint Solónt is – a legendás hét bölcs közé sorolta.
Ritka a jó, a valódi férfiú,
ki, kezét, lábát, s eszét ha tekintjük, íly
gáncstalan, kifogástalan s tökéletes.
................. [6 sor] ..................
Mégse helyeslem a Pittakosz szavát,
noha bölcstől származott ez a gondolat:
„Lenni jó, makulátlan embernek nehéz.”
Hiszen íly kiváltság csak isteneké lehet,
míg az emberi gyönge lény,
ha a Sors lesújt rá, nem áll soha helyt.
Mindenki jó, hogyha boldogan él,
s ha szenved, gonosz lesz,
s legkivált az a jó, ki istenek kegyeltje.
Nem török én lehetetlenekre hát,
sose tékozlom kis életidőmet itt
oly reményre, amely sosem lehet való:
kifogástalan nem lehet, ki a tág egű
föld gyümölcsein éldegél.
Ha akadna egy, megjelentem e hírt.
Szívembe zárom s magasztalom azt,
ki szándékosan nem
vét hibát: hisz a Sorson istenek se győznek.
................. [2 sor] ......................
............. nékem épp elég,
aki nem gonosz s telhetetlen, akit hevít
városának az érdeke,
aki ép, egészséges ember. Ilyet
nem gáncsolok. Hisz van éppen elég
gazember vagy őrült!
Szép akármi nekem, ha nem vegyűl a rúttal.
Kálnoky László fordítása
A Kr. e. VI. század végén született, költői pályafutása azonban már a Kr. e. V. század első felére esik. Sokfelé megfordult Hellas földjén, volt kapcsolata Athénnel is; Sziciliában alighanem nagybátyja, Simónidés közbenjárásával lelt előkelő vers-megrendelőkre. Töredékesen ránk maradt életművének tetemes részét egy szerencsés papiruszlelet mentette vissza, mely számos epinikionját és dithyrambosát tartalmazza, többet teljes vagy szinte teljes épségben. Mindkét versfajta sajátja, hogy meghatározóan fontos szerepet kap bennük a görög hősmitosz, pontosabban annak valamelyik összefüggő epizódja. Az epinikionok ezt a részletet rendszerint a középpontba helyezik, s így az ünnepelt versenyzőt mintegy beiktatják a hősi múlt szereplői közé, a dithyrambosok viszont látszatra megelégszenek ugyan egy-egy mitikus történet puszta elbeszélésével, de az elbeszélés új hangsúlyokat, jelenhez szóló új értelmet kap.
1. Béke-dal
Minden jó magvat a Béke hint
e földre: aranyt,
ajakunkra mézes
énekek virágait,
szőke tüzek lobogását
égetni ökrök combjait
s gyapjas juhokét csodaszép
oltárköveken,
s drága fiuknak időt
tanulni táncot és zenét!
Fekete pókhálók
fonják be a rémes
pajzsoknak ércfogóját,
s a lándzsa vashegyét s a kard
két élét rozsda emészti.
Trombitáknak
rezes öble nem rikolt
és lelkünk méze, az Álom
nem lesz, a szivbüvölő
szemeinkhez hűtlen.
S haj! lakomák
uton-útfelen
s szeretők édes dalai lobognak.
Babits Mihály fordítása
2. Az ifjak – Théseus
A krétai Knóssos királya, Minós (Zeus fia, felesége révén a Napisten, Hélios veje) a monda szerint Athénre is kiterjesztette hatalmát, s a várostól adó fejében évente hét leányt és hét fiút követelt, hogy a krétai labyrinthosban lakó félig ember-, félig bikaalakú Minótaurost táplálja velük. A halálra szánt áldozatokkal együtt utazik Théseus, később Athén királya (Poseidón fia), s a közte és Minós között kialakult vetélkedés kimenetele eleve jelzi, hogy Krétára érve Theseus meg tudja majd menteni fiatal athéni útitársait a rájuk váró iszonyatos haláltól. A vers végén Bakchylidés Keós szigete, szülőföldje énekeseit említi, akik versét – alighanem a délosi Apollón-ünnepeken – előadták (a dithyrambos akkor, az 5. században, már nem egyedül Dionysoshoz kötődött).
1. strófa
Suhan a harcizaj hőse, Thészeusz,
s a gyönyörű kétszer-hét athéni ifjú:
már Kréta habjait
szántja az égszínű hajó.
Gyors északi szelek csapnak a
pajzzsalcsatázó Athéné
felől a távoli vitorla patyolatába.
A bűvös homlokszalagos
Küprisz adománya fel-
űzte szivét Minósznak.
Nem szűz már a leány: kezeit
nem húzta vissza róla hó-
szín arcát tapintva ő.
Sikoltja Eriboia, hívja
Pandión ércmellvasú
ükfia nevét. Hogy látja
Thészeusz, szemöldöke
alól sötéten örvénylik szeme.
Rág iszonyú kín szivében
s így szól: „Nagy erejű Zeusz fia!
Vajon az égi tilalom
nem tartja féken dühöd?
Küzdd le, hős – veszedelembe ránt nyers erőd!
1. antistrófa
Mire az égiektől a végtelen
sors igene bólint és amerre billen
Dikének mérlege,
azt, ami ránk kiszabatott,
vállaljuk, amikor jön. – De te
is fogd le zord tervedet, ha
Zeusztól fogant a komor Ída-orom alján
hulló halandók közül a
legkülönbnek Phoinix
szépnevü lánya téged!
Poszeidónt befogadva, fogant
engem dús Pittheusz leánya. Lent
arany fátylat adtak át
anyámnak ibolyával átszőtt
haju Néreidák.
Knósszoszi vezér, feledd el,
parancsolom, nyögést-
hozó vak dölyfödet! Ne lássam úgy
én az örök égi hajnal
édes sugarait, ha egyen is
e kamaszok közül erő-
szakot veszel. Vagy gyerünk!
Mérjük össze az erőnk. Ítél majd a sors!”
1. epódos
Így szólt a híres lándzsaszóró.
„De büszke, vakmerő
férfi” – a hajósok á-
mulva néztek. Forrt a düh Héliosz vejében.
Hogy senki se gyanítja, cselt
szőtt s kiált: „Ó, nagyerejű Atyám,
Zeusz, szavamat halld, ha néked engem
Phoinissza szült, a szépkarú,
vess alá az égből hirtelen
bizonyitó-jelül csak egy
tűzhaju villanást,
viszont, ha téged Poszeidóntól, a vad
földrengőtől fogant
Aithra: ezt a csillogó
színarany gyürűt
hozd fel a tengerből! – Atyád szobáiba
merítsd alá vakmerőn testedet!
Megtudod, teljesíti-e
Zeusz imámat, a
világkormányzó égzengés-király!”
2. strófa
A nagyerejű Zeusz hallgatott reá:
tiszteletet túlontúl adott Minósznak,
hogy látható legyen,
mennyire kedveli fiát:
villáma lecsapott. – Látva az
úgy várt csodát, nyújtja kezeit
a harcban állhatatos hős a ragyogó ég
felé, s kiált: „Nézed, ugye,
Zeusz nyilvánvaló kegyét?
Most te ugorj a zúgó
tengerárba, ne félj, Kronidész
Poszeidón atyád a legnagyobb
dicsőséggel halmoz el
utána a soklombu földön."
Így szólt, de nem horgadott
vissza a fiú bizalma:
felállt a jólszerelt
fedélzeten, ugrott … s benyelte őt
jóakarón a tenger.
Olvad a szíve Zeusz fiának, úgy
örül. Parancsol: a szines
hajót tekerjék a szél
mentibe, vigye a szél! – A Sors mást itélt.
2. antistrófa
Repül a gyors hajó. Észak bősz szele
fú, fütyül a hátuljába. Megremegnek
rajt mind az athéni
gyermekek látva: lemerült
Thészeusz a hullámokba. A
halálthozó Sorsra várva
csak folyt a könny ibolyaárnyú szemeikből –
vízenlakó delfinek i-
rányitották Thészeuszt
soklovu apja hajlé-
kába. Isteni termeken át
ment. Látva boldog Néreusz
nagyhirű leányait
dobolt a szíve: mint a láng, úgy
futott a fény csillanó
tagjaikon. És hajukban
arannyal átszövött
fürtök úgy kigyóztak! És csuromvizes
combbal üde táncot járva
örült a szívük. Apja hitvesét
is látta a drága palotán:
tehénszemű Amphitri-
tét. Ez vállaira bíbor inget dobott,
2. epódos
utána csatakos hajára
csodás füzért füzött:
csupa lila rózsa … – még
néki ravasz Aphrodité a nászban adta.
Az istenek a jó, okos
embereknek nem akarják baját:
felmerül a karcsu orrú hajónál.
Jaj, mekkora gondba verte a
krétai hadvezért ez! Ott kilép
a habokon, s a teste sem
nedves … Ó, mily csodás!
Az ég ajándéka csillog tagjain,
s a hirtelen, új öröm-
től a fénybeszőtt fiúk
felkiáltanak.
Sikong a tenger is. A szeretett barát
habjára paiánt dalol a sok gyerek.
Kéiosziak táncain vidulj,
örök Apollón,
s küldj istenadta jószerencsét nekünk!
Jánosy István fordítása
Théseus, Athéné és Amphitrité.
Athéni vörösalakos kylix, Kr. e. 500-490 között.
A festő Onésimos, a fazekas Euphronios (utóbbi
"szignója" a festmény bal szélén is olvasható:
Euphronios epoiése = "E. készítette")
Az ókoriaktól egyhangúlag a kardal utánozhatatlan mesterének tekintett költő, "a Múzsák megszentelt ajaka", a VI. század végén született, halála valamikor utolsó versének dátuma, 446 után következett be. A görögök lakta vidékeken szinte mindenütt akadtak megrendelői, még Szicilia több városából és az északafrikai Kyrénéből is kapott felkérést versek írására. Terjedelmes életművét a hellenisztikus kor tudósai nem kevesebb, mint 17 tekercsben adták ki, ezek közül azonban – számos és olykor jelentős töredékeken kívül - csupán az epiniki-onjait tartalmazó 4 tekercs maradt ránk sértetlenül. Pindaros még az archaikus kor arisztokratikus ideáljainak hirdetője, számára érték az előkelő származás, a vagyon és a hatalom, csak birtokosa életével és tetteivel bizonyítsa, hogy mindezekre méltó is. A görög versenyjátékokon, Olympiában, Delphoiban (= Pythó), Nemeában és az Isthmoson kivívott győzelmet sem tekinti egyszerű sporteseménynek: olyan teljesítményt, olyan kiválóság megnyilatkozását látja bennük, mely a győztest a maga, családja vagy szülőföldje mitikus hőseivel teszi egyenrangúvá.
1. Hierónhoz, a kocsiverseny győzteséhez
Az itt következő vers I. Hierónt, Syrakusai uralkodóját ünnepli, aki 476-ban, az olympiai versenyeken, kocsiversenyben lett első (Pherenikos, azaz "győzelmet hozó" nevű lovával). A rövid bevezető után a középrészt, mint az epinikionokban majdnem mindig, a mitosz foglalja el, a Peloponnésos névadója, Pelops mitosza, melynek végén – és ez kapcsolja a történetet a győztes Hierónhoz – hangsúlyos szerepet kap egy mondai kocsiverseny. Pindaros számára azonban elfogadhatatlan a mitosz eredeti változata, ezért újraértelmezi azt: Pelops atyja, a kis-ázsiai Sipylos hegy környékén élő Tantalos nem azért bűnhödik az Alvilágban, a rá mindig visszazúduló sziklával viaskodva, mert az isteneknek, mindentudásukat próbára teendő, saját megölt fiát tálaltatta fel lakomára, hanem mert az isteni halhatatlanságot biztosító ambróziát és nektárt halandó embe-reknek adta volna; ostoba és szentségtelen szóbeszéd csupán, hogy Pelopsot megölték, igazában az iránta szerelemre lobbant Poseidón (= Szépszigonyú) rabolta el, aki később győzelemhez és boldog házassághoz segítette őt Oinomaos, Pisa (= Olympia) királya ellenében, mikor az a leánya kezét kérő Pelopsot, akárcsak a korábbi kérőket, egy álnokul megrendezett kocsiversenyben orvul le akarta szúrni.
1. strófa
A fő jó csak a víz; miként
láng lobog fel az éjben,
az arany úgy vakít
kincskamarában, a kincs közepette.
Hogyha verseny-éneket
zengenél, szivem, égőbb
csillagot hiába vágysz
fölfedezni, ha a nap áll a
puszta égen, s tornaporond
sincs, mely éneket
jobban érdemelne, mint O-
lümpia küzdőtere.
E helyen övezi a himnusz annyi dallama
a költők szivét koszoruként;
Kronosz nagy fiát dicsérve, Hierón
boldog laka felé sietnek ők;
1. antistrófa
igazság jogarával úr
ő a bőszüretű, szép
Szicíliában, és
ott is a legmagasabb fatetőről
szedte annyi virtusát;
és örűl a daloknak,
mikkel elmulatgatunk,
kedves asztala körül ülve.
Hát ne függjön lantod, a dór,
fal szögén, ha már
drága gondot adva Písza
és Phereníkosz maga
a szivedet iga alá vetette, míg szökellt,
ahol zúg az alpheoszi hab,
s dicső győzelemre vitte, aki rá
ostort nem is emelt, a nagy királyt,
1. epódos
Szürákuszai urát, ki oly
lószerető, s dicsősége fényli be
Pelopsz hősi fiak-
kal betelepített honát,
kit kivánt szeretni
földölelő istenünk,
Poszeidón, alig húzta ki még a moi-
ra tiszta edényből,
s hol a válla volt, elefánt
csontja villogott.
Ó, hány csodatett! Halan-
dók meséje túl
repül a tényeken oly sokszor, és
elámítanak minket a cifra szók-
kal teli, tarka mondák.
2. strófa
Kharisztól, akit annyi jó-
ért köszönt a halandó,
ered a tisztelő
hit, hihetetlenek általa nyertek
oly gyakorta már hitelt;
ám a messze jövő
jobb tanú, igaz szavú.
Ember istenei felől ha
jót hisz el csupán: ez a leg-
járhatóbb utunk.
Tantalosz-fi, meghazudto-
lom valahány ősömet:
amikor a kegyes ebédre hívta volt, kegyelt
Szipüloszába, egykoron atyád
viszonzás gyanánt az isteneket, ott
a Szépszigonyu téged elrabolt;
2. antistrófa
erőt vett a szivén a vágy,
és arany szekerén az
egek urának ál-
dott palotája felé ragadott már;
más időkben éppen így
érkezett Ganümédész,
udvarolni Zeusz körül.
Láthatatlan alakodat nem
lelte senki meg, hogy anyád-
hoz vezessen, és
azt beszélte holmi irigy,
ostoba szomszéd legott,
hogy a tüzön, a zubogó nagy üst vizébe a
te darabokra szelt tetemedet
vetették, s ebéd után csemegeként
falták husodat ők, az osztozók.
2. epódos
Sosem hivok egy églakót
én csufolódva haspóknak. Óvjon ég!
Gyalázó a fenyí-
tést sohase kerűli el.
Hogyha volt Olümposz
népe előtt földlakó
halandó kegyelt, Tantalosz az, de hát
a túl magas áldás
a fejébe szállt neki, és
telhetetlenűl
vonzotta magára Zeusz
szörnyü bosszuját,
ki koponyája fölé nagy követ
akasztott, s amíg visszataszítaná,
semmi gyönyörre nincs mód.
3. strófa
Egész életehosszat így
fog vesződni a balga;
negyedik új csapás
jő, hogy az ambrosziát meg a nektárt
eltulajdonítja és
elpazallja halandó
emberekre, bár csak őt
illetik meg. Aki reméli,
hogy bünét nem látja az ég,
mind csalatkozik.
Lám, az istenek fiát is
visszahelyezték megint
ide le, serege közé a kurta életű
halandóknak. Élte tavaszán,
hogy állán kinőtt a dús, fekete bolyh,
a nászt epekedőn remélte ő:
3. antistrófa
hogy átengedi néki szép-
hírü Hippodameiát
Pisza királya. És
ott, hol a tenger az éjbe fehérlik,
hívta messzeharsogó
istenét a vizeknek.
Felbukott az ott alant;
s szólt Pelopsz: „Ha örömöt adnak
Küprisz ajándékai még,
ó Poszeidaón,
kösd meg azt az ércgerelyt, az
Oinomaosz fegyverét,
s csataszekereden, akár a szél, robogj velem
el Éliszbe, s hozd meg a sikert;
tizenhármat ölt meg ő a hajadon
kérői közül, így odázva el
3. epódos
a nászt. S ha pipogyát kelep-
cébe sosem csal is végzetes veszély,
kinek sorsa halál,
dicstelenül ugyan miért
kotlanék sötétben,
tengve sok évig topa
öregként, örömből kirekesztve? Hát
a párviadalra
ki is állok én, s te segíts
győzni engem ott.”
Így szólt, s a beszéde nem
volt gyümölcstelen.
A vizek istene kedvelte őt,
s adott néki szárnyas paripákat és
színarany ékü hintót.
4. strófa
Erős Oinomaoszt legyőz-
vén, a szűzet ölelte,
ki neki hat fiút
szűlt, uralomra valót meg erényest.
Most, midőn az áldozás
napja villog a vértől,
ott tanyáz az Alpheosz
partjain, s a tömeg özönlik
híres oltárához, a sírt
körbevéve, és
messze fényli hírnevét O-
lümpiasz évében a
homok, ahol a paripák futása hoz sikert,
vagy ifjak merész ereje küzd
kitartón; a győztes élete csupa
mézédes öröm és derű leszen,
4. antistrófa
s a verseny teszi ezt. Nekünk
múlhatatlan örömnél
lehet-e többre vágy-
nunk? Ime megkoszorúzom a vendég
homlokát dicső, aiol
hangnemű lovasének
által, és tudom, sosem
ékesítenek, amig élek,
mást, ki szépértő s ugyanak-
kor hatalmas úr,
himnuszomnak oly müvészi,
cifra tekervényei.
A te akaratodat oltalomba vette rég
egy isten, s e tiszte, Hierón,
szivén fekszik, és ha nem hagy egyedűl,
aratsz te, tudom, édesebb sikert
4. epódos
sebes szekereden dicsőn,
s majd keresek magam járható utat
Kronosznak ragyogó
dombja körül a dalnak. A
Múzsa nékem edzi
legjava nyílvesszeit;
akad más, ki másban nagy; a nagy király
azonban a csúcson
maga áll. Ne vesse szemét
senki távolabb.
Járd mindig a legmeré-
szebb hegyormokat,
s magam örökkön a győzelmesek
kisérőjeként járjak a bölcseség-
ben görögöknek élén.
Kálnoky László fordítása
2. Az akragaszi Midas fuvolajátékban nyert diadalára
A Delphoiban (= Pythó) megrendezett sportversenyeket "múzsai" versenyek is követték; a sziciliai Akragasból (= "Persephoné hona") származó Midas 490-ben azokon nyert első díjat fuvolajátékával. A mitosz ezúttal a fuvola feltalálásának mitikus története. Perseus (születésének körülményeiről l. a Simónidés Danaé-ját bevezető jegyzetet) Athéna (= Szűz) segít-ségével megöli Phorkys sarjait, a kígyófürtű, a rájuk tekintőt nyomban kővé változtató három Gorgó-lányt (Medusát, Euryalét és Sthenót), s Medusa levágott fejét magához véve kővé vál-toztatja vele Polydeiktést, Seriphos sziget királyát, aki Perseus anyját, Danaét hatalmi szóval akarta feleségévé tenni. Az Athéna alkotta, részben ércből, részben nádból készült hangszer (a célnak leginkább megfelelő nád a szépség és báj istennői, a Charisok honában, a közép-görögországi Képhisos folyó partjain nőtt) a mitikus elbeszélés szerint sajátos hangjával a Gorgók jajkiáltásait utánozta. Athéna azonban nemcsak a hangszert alkotta meg, hanem mindjárt a fuvolajáték "sokfejű" szabályait is.
1. strófa
Ó víg derü városa, földünkön Te a legragyogóbb,
Perszephoné hona, nyájban dús, gyönyörű Akragasz,
ki fenn lakozol – patakod partján – a várhegy oldalán,
isteni s emberi nem szent asszonya, kérlek, anyánk:
jer: s vedd e füzért, melyet átnyújt itt a jóhirű Midász
és áldd meg, amért ime Pűthóban ma győzött Hellaszon
sípja zenéje, mit egykor hajdanán
szörnyü Gorgók gyászdalából szőtt Athéné;
1. antistrófa
még hallva a dalt, mely a gyötrő gyász iszonyú jaja közt
tört fel a két szüzi, kígyókkal teli homlok alól:
hogy Perszeusz által im elhullott a harmadik leány,
s tengerölelt Szeriphosz népére a sors vele szállt;
mert nem csak az isteni Phorküsz-fajra vont e hős homályt,
ám bosszut is állt: s Polüdeiktésznek lezárta víg torát,
anyja sorát meg a kényszer-szülte nászt,
felmutatva szép Medúsza véres arcát;
2. strófa
így tett ez a hős, akit – azt mondják – arany árral ölén
szült Danaé; s hogy e kedvenc már ime megmenekült,
a sípnak a Szűz maga akkor adta százszavú dalát:
vad zokogás szava áradt Eurüalé ajakán,
az Ő fuvolája meg átformálta búgó jajszavát.
A mű a Szüzé, de az embereknek adta nyomban át,
s megtanitotta a „sokfejű” szabályt,
népetajzó versenyekre csábitásul:
2. antistrófa
mert úgy dalol ott az a hajlékony, finom érc meg a nád:
nád, mely a szép Khariszoknak lakja királyi honát,
s mint hű tanu őrzi a Képhiszoszra szálló dal szavát …
S lám, noha fáradozás nélkül soha emberi jó
meg nem születik s ha a döntő szót a daimón mondja is:
a sorsszerüség soha el nem évül s csak megjő a nap,
s ím, aki kételye közt épp másra vár,
van, mit elnyer, mást meg elveszt mindörökre.
Marticskó József fordítása
|
