A perzsa történet ismerői azt állítják, hogy a viszálykodás okozói a phoinikiaiak voltak. Szerintük, amikor ezek ideköltöztek az úgynevezett Vörös-tenger mellől a mi tengerünkhöz, s letelepedtek a máig általuk lakott földsávon, hamarosan hosszú tengeri utakra vállalkoztak. Egyiptomi és asszüriai árukkal kereskedve sok országba s így Argoszba is eljutottak, mely akkor kiemelkedő szerepet játszott a most Hellasznak nevezett terület városai között. Mint mondtam, a phoinikiaiak tehát eljutottak Argoszba is, s itt is árulni kezdték portékáikat. A megérkezésüket követő ötödik vagy hatodik napon azonban, amikor már majdnem minden árujukon túladtak, lement a tengerhez sok asszony, köztük a király leánya is. A hellének szerint Ió volt az, Inakhosz leánya. Az asszonyok felmentek a hajó tatjára, s kedvükre vásárolgattak az árukból. Ekkor a phoinikiaiak egymást biztatva rárohantak az asszonyokra, és bár a legtöbben el tudtak menekülni, Iót néhány más nővel együtt elrabolták. Bevitték őket a hajó belsejébe, s elvitorláztak velük Egyiptom felé.

2. A perzsák szerint Ió ilyen módon jutott el Egyiptomba, nem pedig úgy, ahogy a hellének állítják, s ez indította el a sorozatos ellenségeskedéseket. Ezután, mint mesélik, az történt, hogy néhány hellén, akiknek a nevét nem tudják, kikötött a phoinikiai Türoszban, s elrabolta a király leányát, Európát. Állítólag krétaiak voltak, akik ekképp hasonlóval viszonozták az eredeti cselekedetet. Ezután a második méltánytalanságot is a hellének vitték végbe. Egy hosszú hajón elhajóztak ugyanis a kolkhiszi Aiába, a Phaszisz folyóhoz, s elvégezvén, amiért jöttek, elrabolták Médeiát, a király leányát. Erre a kolkhiszi király követséget küldött Hellaszba, hogy elégtételt kérjen és visszakövetelje a leányát. Hellaszban azonban azt válaszolták, hogy ők sem kaptak elégtételt az argoszi Ió elrablásáért, ezért ők sem adnak.

3. Ezután – így folytatja a hagyomány –, a második nemzedék idejében, Priamosz fia, Alexandrosz hallott e dologról, s neki is kedve támadt, hogy Hellaszból asszonyt raboljon, és feltette magában, hogy ő éppúgy nem fog elégtételt adni, mint ahogy amazok sem adtak. Így azután elrabolta Helenát. Erre a hellének úgy döntöttek, hogy követséget küldenek, amely visszakéri Helenát, s elégtételt követel a rablásért. A trójaiak azonban követelésükre Médeia elrablására hivatkoztak, hogy lám csak, ők ugyan nem adtak elégtételt, és a leányt sem küldték vissza, másoktól mégis jóvátételt követelnek.

4. Eddig mindkét oldalról csak egyes személyeket raboltak el, a későbbi viszályokért azonban a bűn egészen a helléneket terhelte, mert először ők indítottak hadjáratot Ázsia, s nem a perzsák Európa ellen. A perzsák úgy vélekedtek, hogy az asszonyrablás valóban jogtalan cselekedet, de nyomban bosszút venni érte oktalanság, s úgy bölcsebb, ha nem bánkódnak az elraboltak miatt, hiszen aligha rabolták volna el az asszonyokat, ha ezt ők maguk is nem akarják. Ezért azután, mondják a perzsák, ők Ázsiában nemigen bánkódtak az elrabolt
nőkért. Ezzel szemben a hellének egyetlen lakedaimóni nő elrablása miatt hatalmas seregeket gyűjtöttek, behatoltak Ázsiába, és megdöntötték Priamosz uralmát. Ettől kezdve a perzsák szilárdan ellenségüknek vallották a hellén népet. A perzsák ugyanis a magukénak tekintették Ázsiát s az ott lakó barbár népeket, Európát viszont s a hellének lakta földet teljesen különálló területnek.

5. A perzsák tehát így adják elő a történteket, s szerintük Ilion elfoglalásától fogva vált ellenségessé viszonyuk a hellénekkel. A phoinikiaiak viszont Ió történetét másképpen adják elő, mint a perzsák. Szerintük ugyanis Ió nem úgy került Egyiptomba, hogy elrabolták, hanem úgy, hogy Argoszban szerelembe esett a hajó kapitányával, s mikor teherben maradt, szégyellve magát szülei előtt, önként elhajózott a phoinikiaiakkal, hogy a csúfság ki ne tudódjék.

Így adják tehát elő a dolgokat a perzsák és a phoinikiaiak. Én magam azonban nem kívánok állást foglalni, hogy így vagy amúgy estek-e a dolgok. Hanem legelőbb arról a személyről szólnék, aki az én tudomásom szerint is először követett el jogtalanságot a hellénekkel szemben, majd elbeszélésem során szeretnék kitérni az emberek kisebb és nagyobb városaira. Mert sok, egykor hatalmas város lett jelentéktelenné, amelyek pedig az én időmben virágoztak, azok régebben voltak jelentéktelenek. S mivel tudom, hogy az emberi boldogság nem állandó, mindkét sorslehetőségről meg fogok emlékezni.

Muraközy Gyula fordítása

2. Kroisos története (1, 26–33; 53; 84–91)

Hérodotos a nagy háború előzményeinek bemutatását a 6. század középső harmadában uralkodott utolsó lyd királlyal, a kis-ázsiai görögöket adófizetésre kényszerítő (vagyis ellenük először jogtalanságot elkövető) Kroisosszal kezdi: a király fokozatosan kiterjesztette hatalmát Kis-Ázsia szinte egész nyugati részére, de aztán (mert rosszul értelmezte a Delphoiból kapott jóslatot) szembeszállt a nagyhatalommá vált Perzsia uralkodójával, Kyrosszal, aki 547-ben bevette Sardeist, Kroisos királyi székhelyét, és véget vetett a lyd birodalomnak. Hérodotos novellisztikus elemeket bőven tartalmazó elbeszélése – azon belül is kivált Kroisos és a költő-államférfi Solón beszélgetése vagy Kroisos csodás menekülése a máglyáról – mintegy foglalata Hérodotos emberi-történetírói világlátásának.

26. Alüattész halála után fia, a harmincöt éves Kroiszosz foglalta el a trónt, aki a hellén városok közül először Epheszoszra támadt. Amikor ostrom alá vette Epheszoszt, a lakosok felajánlották városukat Artemisznak, akinek templomától a városfalig kötelet feszítettek ki: a távolság az akkor ostrom alá vett régi város és templom között hét sztadiont tett ki. Kroiszosz tehát először az epheszosziakat támadta meg, azután sorban a többi ión és aiol várost, és talált okot mindegyik város megtámadására, a nagyobb városok esetében nyomósabb, más esetekben egészen jelentéktelen ürügyekre hivatkozván.

27. Mikor az Ázsiában lakó helléneket adófizetőivé tette, elhatározta, hogy hajókat építtet, hogy a szigetlakókra is rátámadhasson. Minden előkészületet megtettek már a hajók építésére, amikor egyesek szerint a priénéi Biasz, mások szerint a mütilénéi Pittakosz Szardiszba látogatott. Kroiszosz megkérdezte tőle, hogy mi újság Hellaszban, ő pedig válaszával arra késztette a királyt, hogy hagyjon fel a hajóépítéssel, mondván: „Ó, király! A szigetlakók tízezerszámra vásárolják a lovat, mert az a szándékuk, hogy ellened és Szardisz ellen vonulnak.” Kroiszosz úgy vélte, hogy vendége igazat mond, s kijelentette: „Bárcsak azt sugalmaznák az istenek a szigetlakóknak, hogy lóháton vonuljanak a lüdek fiai ellen!” Erre a másik így válaszolt: „Ó, király! Szemlátomást hő kívánságod, hogy a szigetlakókat szárazföldön, lovas ütközetben verd le, s ez az óhajod természetes is. De nem gondolod-e, hogy a szigetlakóknak meg az a legfőbb vágya – hiszen értesültek szándékodról, hogy ellenük hajókat építs –, hogy tengeren győzzék le a lüdeket, és így álljanak bosszút a szárazföldön lakó hellénekért, akiket te rabszolgáiddá tettél?” Kroiszosz tetszését megnyerte ez az ésszerű és igen meggyőzően hangzó következtetés, s így letett szándékáról, hogy hajókat építsen, és barátságot kötött a szigeteken lakó iónokkal.

28. Idő múltával Kroiszosz csaknem minden népet leigázott a Halüsz folyón innen, mert a kilikiaiak és a lükiaiak kivételével valamennyire kiterjesztette uralmát. Ezek pedig a következők: a lüdek, a phrügek, a müsziaiak, a mariandünoszok, a khalüpszok és a paphlagoniaiak, a thüniai és bithüniai thrákok, a kariaiak, az iónok, a dórok, az aiolok és a pamphüliaiak.

29. Kroiszosz ezeket mind leigázta, és birodalmához csatolta, s azután valamennyi akkor élt görög bölcs ellátogatott a fényesen virágzó Szardiszba, még az athéni Szolón is. Ő alkotott az athéniaknak – kérésükre – törvényeket, aztán tíz évre idegenbe ment, látszólag azért, hogy világot lásson, valójában azonban azért, hogy ne kelljen visszavonnia az általa alkotott törvények közül egyet sem. Az athéniak pedig ezt azért nem tehették volna meg, mert ünnepélyes esküt tettek, hogy tíz évig érvényben tartják a Szolóntól kapott törvényeket.

30. Ezért tehát és hogy tapasztalatokat is gyűjtsön, Szolón idegenbe utazott, s Egyiptomban meglátogatta Amasziszt, Szardiszban pedig Kroiszoszt. Megérkezése után Kroiszosz szívélyesen vendégül látta a királyi palotában, majd a harmadik vagy negyedik napon megparancsolta a szolgáknak, vezessék végig Szolónt a kincstár termein, s mutassanak meg neki minden nagyszerű és drága kincset. Mikor Szolón mindent látott és kedvére megszemlélt, Kroiszosz a következő kérdést tette fel neki: „Athéni vendégem! Sokat emlegették már előttünk bölcsességedet, és azt is, hogy számos országot beutaztál újabb ismeretek után, ezért most erősen furdal a kíváncsiság, hogy megkérdezzem tőled: ki volt a legboldogabb ember, akivel találkoztál a földön?” Kroiszosz azt remélte, hogy a kérdésre majd őt nevezi a halandók közül a legboldogabbnak. Szolón azonban nem hízelgett, hanem tárgyilagosan válaszolt: „Ó, király, az athéni Tellosz.” Kroiszosz megdöbbent a választól, és izgatottan megkérdezte: „S miért éppen Telioszt tartod a legboldogabbnak?” A másik erre így válaszolt: „Először is Tellosz virágzó államban élt, szép és kiváló gyermekei voltak, megérte, hogy ezeknek is gyermekei, méghozzá mind egészséges gyermekei születtek, akik életben is maradtak, másrészt mert véleményünk szerint ily kiváló élet végén a halála is nagyszerű volt. Mert mikor az athéniak megütköztek szomszédaikkal, Eleusziszban maga is harcba szállt, és segítségével megfutamították az ellenséget, s így a legdicsőbb módon fejezte be életét. Az athéniak államköltségen temették el ott, ahol elesett, s emlékét igen nagy megbecsüléssel övezték.”

31. Szolónnak Tellosz tökéletes boldogságát magasztaló szavai még kíváncsibbá tették Kroiszoszt, s megkérdezte, hogy szerinte ki a második legboldogabb ember, abban a meggyőződésben, hogy a második helyre már majd őt teszi. Szolón azonban így válaszolt: „Kleobisz és Bitón. Argosziak voltak, elég vagyonnal és akkora testi erővel rendelkeztek, hogy mindketten győztek a versenyeken, s a következő történetet mesélik róluk. Amikor az argosziak Héra ünnepét ülték, nekik mindenképpen kocsin kellett anyjukat a szentélybe vinni. Az ökrök azonban nem érkeztek meg idejében a legelőről, az idő pedig sürgetett, úgyhogy az ifjak magukat fogták igába és húzták el a szekeret, amelyen anyjuk ült. Negyvenöt sztadionnyi utat tettek meg, mire elérkeztek a szentélyhez. Miután ezt az egybegyűlt tömeg szeme láttára megcselekedték, a legszebb vég jutott nekik osztályrészül. S az isten az ő személyes példájukkal mutatta meg, hogy az embernek jobb meghalni, mint élni. Mert a köréjük sereglett argoszi férfiak az ifjak erejét magasztalták, az argoszi nők pedig az anyát, akinek ilyen gyermekei vannak, ekkor az anya, akit boldogsággal töltött el a tett és a dicsőség, az istennő szobra elé járult, és azt kérte, hogy fiainak, Kleobisznak és Bitónnak, akik ilyen nagy tisztességben részesítették, a lehető legjobb sorsot juttassa, amit ember csak kívánhat. Alighogy imája elhangzott, s befejezték az áldozati lakomát, az ifjak a templomban elszenderedtek, és többé nem is ébredtek fel, hanem így fejezték be életüket. Az argosziak elkészítették és felajánlották szobrukat Delphoiban, mint a legkiválóbb férfiakét.”

32. Szolón tehát ezeket mondta másodiknak boldogság dolgában. Kroiszosz pedig bosszankodva így szólt: „Athéni barátom! Te a mi boldogságunkat annyira semmibe veszed, hogy még a közemberekkel való összehasonlításra sem méltatsz?” Szolón erre így válaszolt: „Ó, Kroiszosz! Engem kérdezel az emberi dolgok felől, aki jól tudom, hogy az istenek irigyek és szeszélyesek? Mert az élet hosszú során az ember sok mindent lát, amit nem akarna látni és sokat szenved. Az élet időtartamát mintegy hetven évre teszem. Ebben a hetven évben összesen huszonötezer-kétszáz nap van, ha nem számítjuk a szökőnapokat. De ha figyelembe veszem, hogy minden második év hosszabb, hogy az évszakok a megfelelő időre essenek, a hetven évhez még harmincöt szökőnapot is hozzá kell számítanunk, s ezeknek a napoknak a száma összesen ezerötven. A hetven évben tehát összesen huszonhatezer-kétszázötven nap van, s egyetlen nap sem telik el úgy, mint a másik. Így tehát, Kroiszosz, az ember teljesen a sors játékszere. Kétségtelenül látom, hogy igen gazdag vagy, és sok ember felett uralkodsz. De nincs módomban, hogy azt a választ adjam neked, amelyet kívánsz, amíg nem tudom, hogy boldogan fejezted-e be életedet. Aki ugyanis mérhetetlen gazdagságban él, semmivel sem boldogabb annál, aki napról napra tengeti életét, s csak a mindennapi betévő falatja van meg, ha nem jut neki osztályrészül az a szerencse, hogy minden földi jó birtokában fejezze be életét. Sok ember nem szerencsés, hiába van vagyona, mások viszont, akiknek szerényebb élet jutott osztályrészül, boldogok. Mert a nagyon gazdag, de boldogtalan ember csak két szempontból van előnyben a boldog emberrel szemben, ez viszont a gazdag, de boldogtalan emberrel szemben igen sok tekintetben élvez jobb helyzetet. A gazdagnak több lehetősége van vágyai kielégítésére és a rázúduló szerencsétlenség elviselésére. Emezt viszont, noha bajosabban viseli el sorscsapásokat és elégíti ki vágyait, szerencsés helyzete meg is óvja tőlük. Ép, egészséges, nem ismer testi kínt, szép gyermekei vannak, s termete is tetszetős. S ha aztán még szépen fejezi is be életét, ő az az ember, akit keresel, aki megérdemli, hogy boldognak tartsák. De amíg meg nem hal, tartózkodjunk a véleményalkotástól, s ne nevezzük boldognak, legfeljebb csak szerencsésnek. Az azonban lehetetlen, hogy mindezek a tulajdonságok egyetlen emberben egyesüljenek, hiszen nincs egyetlen ország sem, amely mindennel el tudná látni magát, hanem egyes dolgok megvannak benne, mások meg nem: amelyikben a legtöbb van, az a legkiválóbb. Éppígy az emberi test sem foglalhat magában mindent, van, ami megvan benne, van, ami hiányzik belőle. Hanem aki tartósan a legtöbbel rendelkezik, és végül szépen fejezi be életét, az érdemli meg, véleményem szerint, ó, király, hogy a boldog névvel illessük. Minden dolognak meg kell várnunk a végeredményét, hogy végül mi lesz belőle. Sokan voltak már, akik előtt isten csak felcsillantotta a boldogság reményét, azután pedig porig sújtotta őket.”

33. E szavak sehogy sem nyerték el Kroiszosz tetszését, és ezután már nem sokat törődött Szolónnal. Végül elbocsátotta, mert zavaros eszű embernek tartotta, aki nem törődik a meglévő javakkal, hanem azt hajtogatja, hogy mindennek meg kell várni a végét.

…

53. A lüd követeknek, akik ezeket az ajándékokat elvitték a templomokba, Kroiszosz megparancsolta: kérdezzék meg a két jóshelytől, hogy indítson-e háborút a perzsák ellen, s ha igen, melyik népet vegye maga mellé szövetségeséül. Mikor a megbízottak megérkeztek küldetésük helyére, és átadták a fogadalmi ajándékokat, e szavakkal kértek jóslatot: „Kroiszosz, a lüdek és más népek királya meggyőződvén, hogy az egész világon csak ez a két jóshely igazmondó, jóslataitokhoz méltó ajándékokat küldött, s most azt kérdi tőletek, indítson-e háborút a perzsák ellen, és melyik népet vegye maga mellé szövetségeséül.” A kérdésre mind a két jóshely egyforma választ adott. Azt felelték Kroiszosznak, hogy ha háborút indít, roppant birodalmat fog megdönteni. Ezenkívül azt tanácsolták, hogy próbálja kideríteni, melyik hellén állam a leghatalmasabb, s azt tegye meg szövetségesévé.

…

84. Szardisz pedig így esett el. Már tizennégy napja ostromolták a perzsák Kroiszoszt, mikor Kürosz lovasokat küldött szét táborában, és kihirdette, hogy aki elsőként jut fel a falra, gazdag jutalmat kap. Ettől kezdve az egész sereg versengve törekedett a falra, de mindhiába. Már mindenki felhagyott a próbálkozással, amikor egy mardosz törzsbeli harcos, Hüroiadész a várfalnak azon a részén vágott neki, ahol nem állt őrszem, mert erről az oldalról nem tartottak támadástól, olyan meredek volt és bevehetetlen. Ezen az egyetlen helyen még Mélész, a szardisziak egykori királya sem vitette körül az oroszlánt, amelyet ágyasa szült, mikor a telmésszoszi jósok azt állították, hogy ha az oroszlánt körülhordozzák, Szardisz falai bevehetetlenek lesznek. Mélész körül is vitette az oroszlánt a védőfalon mindenütt, ahol a bástyák bevehetőnek látszottak, kivéve ezt az egy helyet, amelyről úgy vélte, hogy megközelíthetetlenül meredek. A városnak ez a része a Tmólosz felé néz. Ez a mardosz törzsbeli Hüroiadész az előző napon azt látta, hogy egy katona mászik le a várfalnak ezen az oldalán a legurult sisakja után, és visszaviszi; ez a látvány meghökkentette és töprengésre késztette. Azután maga is felmászott, s a többi perzsa is követte. Mikor már elegen voltak idefenn, elfoglalták Szardiszt, s az egész várost elpusztították.

85. Magával Kroiszosszal meg ez történt. Mint korábban már említettem, volt egy fia, minden tekintetben csinos, megnyerő és kiváló ifjú, csak éppen néma. Korábban Kroiszosz már mindent elkövetett a fiúért, amire gazdagságából tellett, Delphoiba is elküldött, hogy jóslatot kérjen felőle. Kérdésére a Püthia így válaszolt:

Lüd sarj, nagy tömegen ki uralkodsz, együgyü Kroiszosz,
oly hevesen ne kivánd a fiadnak hallani hangját
majd palotádban, mert sorsod jobb lenne enélkül:
gyászos nap leszen az, mikor őt meghallod először.

Amikor a falakat elfoglalták, egy perzsa, aki nem ismerte Kroiszoszt, rárohant és meg akarta ölni. Kroiszosz látta ugyan a rárohanó embert, de kétségbeesésében nem törődött vele, már azt sem bánta volna, ha egy kardcsapás véget vet az életének. De ennek a néma fiának, látva a támadó perzsát, a félelemtől és fájdalomtól megjött a hangja, s rákiáltott: „Ember! Ne öld meg Kroiszoszt!” Ekkor szólalt meg először, s ezután már egész életében tudott beszélni.

86. Így foglalták el a perzsák Szardiszt, és ejtették fogságba magát Kroiszoszt, aki tizennégy évig uralkodott, tizennégy napig viselte az ostromot, s a jóslat értelmében egy nagy birodalmat tett tönkre – a magáét. A perzsák megragadták, s Kürosz elé hurcolták. A perzsa király nagy máglyát rakatott, s megparancsolta a láncokba vert Kroiszosznak, hogy lépjen fel rá, tizennégy lüd fiúval együtt. Vagy azért, hogy feláldozza a zsákmány zsengéjét valamelyik istennek, vagy azért, hogy fogadalmát teljesítse, vagy mert hallott Kroiszosz vallásosságáról, és szeretett volna meggyőződni róla, vajon akad-e olyan isteni lény, aki megszabadítja a lüd királyt a máglyahaláltól. Kürosz tehát így rendelkezett. Kroiszosznak pedig, miközben ott állt a máglyán, kétségbeesett helyzetében eszébe jutottak Szolónnak isteni sugallatra mondott szavai: „Nincs boldog ember az élők között!” S amint ott állt, felsóhajtott, és a nagy csendben háromszor kiáltotta Szolón nevét. Kürosz hallotta ezt, és megparancsolta a tolmácsoknak, hogy kérdezzék meg Kroiszoszt, ki az, akinek a nevét kiáltotta. A tolmácsok odamentek hozzá, és kérdezték, Kroiszosz egy ideig hallgatott, s végül, hogy sürgették, így válaszolt: „Olyan ember ő, hogy semmi kincset nem sajnálnék, ha a világ minden uralkodójával elbeszélgethetne.” Mivel nem értették, miről beszél, tovább kérdezgették. Hosszas faggatásra végül elbeszélte, hogy meglátogatta őt egykor az athéni Szolón, s miután megszemlélte minden kincsét, kijelentette, hogy ő azokat semmire sem becsüli, és minden akkor mondott szava beteljesedett. Kijelentése pedig nem csupán az ő személyének szólt, hanem az egész emberiségnek, kivált azoknak, akik azt hiszik magukról, hogy boldogok. Miközben Kroiszosz ezt mesélte, a meggyújtott máglya körös-körül, a szélén már lángba kapott. Kürosz, meghallván Kroiszosz szavait a tolmácsoktól, megbánta szándékát, mert arra gondolt, hogy lám, ember létére most egy másik embert akar elégettetni, akinek boldogsága nem volt kisebb az övénél. Ezenkívül tartott a megtorlástól is, s az is gondolkodóba ejtette, hogy az életben semmi sem végleges. Parancsot adott tehát, hogy azonnal oltsák el a tüzet, s Kroiszoszt meg a többieket vegyék le a máglyáról. A tüzet azonban, bárhogy igyekeztek, nem tudták már eloltani.

87. Ezután, úgy beszélik a lüdek, amikor Kroiszosz észrevette, hogy Kürosz megváltoztatta szándékát, s látta, hogy az emberek hasztalan oltják a tüzet, nem képesek elfojtani, Apollónhoz kiáltott segítségért, hogy ha valaha kedves ajándékot adott neki, segítsen rajta, s mentse ki e veszedelemből. Így könyörgött sírva az istenhez, amikor a derűs időben, szélcsendben egyszerre felhőszakadás támadt, és a hatalmas zápor eloltotta a tüzet. Ekkor értette meg Kürosz, hogy Kroiszosz deré;k ember, akit kedvelnek az istenek, s mikor végre levették a máglyáról, ezt kérdezte tőle: „Ki beszélt rá téged, Kroiszosz, hogy országomra támadj, s barátom helyett ellenségem legyél?” Kroiszosz így válaszolt: „Ó, király, amit tettem, az rád szerencsét, rám pedig szerencsétlenséget hozott. S mindennek oka a hellének istene, aki engem béke helyett háborúra biztatott. Hiszen nincs olyan ostoba, aki a háborút választaná a béke helyett. Mert az egyikben a fiúk temetik el atyáikat, a másikban az atyák fiaikat. Úgy hiszem, az istenek akarata volt ez.”

88. Ezt mondta Kroiszosz. Ekkor Kürosz leoldatta bilincseit, maga mellé ültette, nagy tisztelettel bánt vele, s ő és egész környezete csodálattal nézett Kroiszoszra. Kroiszosz gondolataiba merülve hallgatott. Majd megfordult, és amikor látta, hogy a perzsák miként fosztogatják a lüdek fővárosát, így szólt: „Kimondjam-e most, amit gondolok, vagy jobb, ha hallgatok?” Kürosz biztatta, hogy mondja csak ki bátran, amit akar, és akkor Kroiszosz megkérdezte: „Mit művel ott az a tömeg ilyen nagy buzgalommal?” „A városodat fosztogatja – válaszolta Kürosz –, a kincseidet hordja szét.” Amire Kroiszosz így felelt: „Nem az én kincseimet és nem az én városomat prédálják fel, mert ez már mind nem az enyém. Amit elvisznek és széthordanak, az most már a tiéd!”

89. Kürosz elgondolkozott Kroiszosz szavain, s a többieket elküldvén, megkérdezte, mit kellene most tennie ez ellen, ő pedig így felelt: „Az istenek szolgáddá tettek engem, így hát méltányosnak hiszem, hogy megmondjam, ha valamit jónak tartok. A perzsák természetüknél fogva féktelenek, de szegények. Ha most megengeded, hogy ezeket a kincseket elrabolják, és magukkal vigyék, számíthatsz rá, hogy aki a legtöbbet megkaparintotta, az fel fog lázadni ellened. Azért, ha tanácsom kedvedre való, a következő módon cselekedj. Dárdásaidból minden kapuhoz állíts őrséget, a kifelé igyekvőktől szedjék el a kincseket, és mondják azt nekik, hogy Zeusznak kell leróni a tizedet. Így nem gyűlölnek meg, belátják, hogy jogosan jársz el, amikor erőszakkal elveszed zsákmányukat, s önként át fogják neked adni.”

90. E szavak hallatán felderült Kürosz, mert úgy vélte, nagyon jó tanácsot kapott. Köszönetet mondott érte, s miután dárdásainak kiadta a parancsot, hogy cselekedjenek Kroiszosz tanácsa szerint, így fordult hozzá: „Kroiszosz! Bölcs szóval és cselekedettel leköteleztél királyi személyemben, ezért kívánj tőlem bármit kedvedre, és kívánságod teljesülni fog.” Ő pedig így válaszolt: „Ó, uram, igen nagy örömömre volna, ha megengednéd, hogy elküldjem Delphoiba, a hellének istenéhez, akit valamennyi közül a legjobban tiszteltem, ezeket a bilincseket, és megkérdezhessem tőle, szerinte jogos-e megcsalni azt, aki annyi ajándékot adott neki!” Kürosz erre megkérdezte, mivel vádolja az istent, hogy ezzel a kérdéssel állna elébe. Kroiszosz pedig elmondta, milyen tervei voltak annak idején, és milyen választ kapott rájuk a jóshelytől, mennyi ajándékot küldött oda, meg hogy a jósda biztatására indított hadat a perzsák ellen. Végül pedig megismételte kérését: engedje meg, hogy mindezért szemrehányást tegyen az istennek. Kürosz mosolyogva azt felelte: „Megengedem neked,
Kroiszosz, miként ezután is teljesítem, amit csak kérsz.” Kroiszosz, megkapván az engedélyt, lüdeket küldött Delphoiba, és meghagyta nekik, hogy helyezzék el bilincseit a templom küszöbén, s kérdezzék meg az istentől, nem restelli-e magát, hogy jóslataival arra biztatta őt: indítson háborút a perzsák ellen, és próbálja megdönteni Kürosz uralmát. Mondják meg neki, hogy íme, itt vannak a zsenge áldozatok a győzelemért – és mutassanak rá a bilincsekre –, majd kérdezzék meg, vajon a hellén isteneknek törvénye, szokása-e a hálátlanság.

91. Mikor a lüdek megérkeztek Delphoiba, és elmondták az üzenetet, a hagyomány szerint a Püthia azt felelte, hogy senki sem kerülheti el a rámért végzetet, még egy isten sem. Kroiszosz ötödik őse vétkéért lakolt, aki, mint a Hérakleidák testőre, asszonyi rosszindulatnak engedve megölte urát, s elnyerte annak méltóságát, ami pedig nem illette meg. Loxiasz ugyan mindent elkövetett, hogy Szardisz pusztulása ne Kroiszosz, hanem Kroiszosz gyermekeinek idejére essék, de a végzetet ő sem tudta megváltoztatni. Az isten kedvéért azonban annyit még megengedett Kroiszosznak, hogy három évvel késleltette Szardisz elfoglalását. És tudja meg Kroiszosz, hogy a megszabott időnél három évvel később esett fogságba, és a tűzhaláltól is az isten mentette meg. Ami az adott jóslatot illeti, azért Kroiszosz ok nélkül hibáztatja. Loxiasz annyit mondott, hogy ha megtámadja a perzsákat, nagy birodalmat fog megdönteni. Ezután, ha helyesen gondolkodik, el kellett volna küldenie követeit, hogy megkérdezzék: ez a birodalom a sajátja-e vagy Küroszé. Minthogy pedig nem értette meg a választ, és nem tett fel újabb kérdést, csak önmagát okolhatja. És amit Loxiasz legutolsó jóslatában az öszvérről mondott neki, azt sem értette meg. Ez az öszvér ugyanis maga Kürosz, mert szülei annyira különböztek egymástól: anyja igen előkelő, apja pedig alacsony származású volt. Anyja méd volt, Asztüagész király leánya, apja pedig perzsa, a médek alattvalója, aki alacsonyabb rangú létére királylányt vett feleségül. Ezt a választ adta a Püthia a lüdeknek, akik, Szardiszba visszatérvén, elmondták szavait Kroiszosznak. Ő pedig, végighallgatván, belátta, hogy nem az isten, hanem ő a hibás.

Muraközy Gyula fordítása

3. A salamisi tengeri ütközet (8, 49–51; 79–86)

A perzsa ármádia, melyet maga a király, Xerxés vezetett, 480-ban támadta meg Hellast, s Észak-Görögországot és a lakosaitól kiürített Athént is elfoglalva, az Athénhez közel elterülő salamisi öbölben csapott össze az egyesült görög sereg hajórajával. Hérodotos beszámolója felvonultatja az eseményekben legfontosabb szerepet játszott görög politikusokat: a spártai Eurybiadést, athéni részről pedig a két nagy politikai ellenfelet, a veszély láttán összefogó Aristeidést és Themistoklést (utóbbi politikai éleslátását bizonyítja, hogy a jóslatot, mely szerint Athént "fából való falak mentik majd meg", ő metaforikusan értelmezte és így építette ki a salamisi győzelemhez legtöbbel hozzájáruló athéni hajóhadat).

49. Összegyűltek tehát Szalamisznál a hadvezérek a felsorolt városokból, és haditanácsot tartottak. Eurübiadész felszólította őket, mondják meg, hogy szerintük a még hellén kézen lévő helyek közül melyik lenne a legalkalmasabb a tengeri csatára. Attikáról már nem lehet szó – tette hozzá –, a többi hely között kell választani. A többség véleménye az volt, hogy menjenek az Iszthmoszhoz, s ott próbáljanak meg megütközni, és megvédeni a Peloponnészoszt. A javaslatot a következő érveléssel támasztották alá. Ha Szalamisznál szenvednek vereséget, az ellenség bezárná őket a szigetre, és sehonnan sem várhatnának segítséget. Ha viszont az Iszthmosznál, meglenne rá a lehetőség, hogy visszavonuljanak a hazájukba.

50. A peloponnészoszi hadvezérek tanácskozásának a kellős közepén beállított egy athéni ember azzal a hírrel, hogy a barbárok betörtek Attikába és tűzzel-vassal pusztítják. A Xerxész vezetésével Boiótián keresztülvonuló sereg felégette Theszpiai városát, amelynek lakói a Peloponnészoszra menekültek, továbbá Plataiait, majd megtámadta Athént és ott is mindent elpusztított. Theszpiait és Plataiait azért perzselte fel az ellenség, mert megtudta a thébaiaktól, hogy a két város lakói nincsenek a médek pártján.

51. A barbárok a hellészpontoszi átkelés megkezdése után egy hónapot töltöttek a sereg Európába szállításával, és három hónap múlva értek el Attikába. Athénban akkor Kalliadész volt az arkhón. A barbárok elfoglalták a kiürített várost, amelyben csak néhány ember lézengett a szentélyben – a kincsek őrei, valamint szegény emberek –, ezek aztán deszkákból és szálfákból torlaszokat emeltek, hogy megvédjék az Akropoliszt az ellenségtől. A városban maradtak vagy azért nem menekültek Szalamiszra, mert olyan szegények voltak, vagy mert úgy gondolták, ők értelmezik helyesen a Püthia jóslatát: hogy a fából készült védőfal bevehetetlen lesz – amit a jóslat állított –, azt jelentené, hogy ez a torlasz fogja megvédeni őket, nem a hajók.

…

79. S miközben a hadvezérek vitatkoztak, megérkezett Aigináról Ariszteidész, Lüszimakhosz fia, akit a nép cserépszavazással száműzött Athénból. Amit megtudtam felőle, annak alapján bizonyosan állíthatom, hogy ő volt az egyik legderekabb és legigazabb ember Athénban. Megérkezvén elment a gyűlés helyére, kihívatta Themisztoklészt, akinek nem barátja, hanem éppen hogy ellensége volt, de a nagy bajban félretette a régi haragot, és beüzent Themisztoklésznak, hogy beszéde van vele. Hallott róla már, hogy a peloponnészosziak az Iszthmoszhoz akarnak hajózni. Amikor Themisztoklész kiment hozzá, Ariszteidész így szólt: „Folytassuk tovább a versengést, mint mindig, és lássuk, hogy melyikünk tesz nagyobb szolgálatot a hazájának. Kijelentem neked: teljesen mindegy, hogy a peloponnészosziak hosszan vagy röviden vitatkoznak-e arról, hogy elhajózzanak-e vagy sem. Mert saját szememmel láttam valamit, ezért állíthatom, hogy hiába akarnának elhajózni a korinthosziak vagy akár maga Eurübiadész is, nem lenne már módjuk rá. Az ellenség ugyanis teljesen bekerített bennünket. Most menj be, és add tudtukra ezt a hírt.”

80. Erre Themisztoklész így válaszolt: „Buzdításod igen hasznos, és kitűnő hírt hoztál. Mert szemtanúként bizonyítod azt, aminek a bekövetkezését reméltem. Tudd meg, hogy a médek az én kezdeményezésemre cselekedtek. Mert amikor a hellének önként nem akartak vállalkozni az ütközetre, kénytelen voltam akaratuk ellenére rákényszeríteni őket. De ha már te hoztad a jó hírt, mondd el nekik te magad. Mert ha én mondom el, azt gondolnák, hogy én találtam ki az egészet, és nem hinnék el nekem, hogy a barbárok ilyen hadműveletet hajtottak végre. Eredj be hát te magad, s mondd meg nekik, hogy áll a helyzet. Jó lenne, ha hinnének neked, de az se számít, ha nem hisznek, hiszen – mint állítod – minden oldalról be vagyunk kerítve, ennélfogva nem gondolhatnak már menekülésre.”

81. Ariszteidész tehát bement, és elmondta, hogy Aigináról érkezett, és csak nagy nehezen tudott keresztülvergődni az ellenség gyűrűjén, mert Xerxész hajói bekerítették az egész hellén hajóhadat. Azt tanácsolta, hogy most már a hellének is készüljenek fel a védekezésre. így beszélt, majd nyomban eltávozott. A hadvezérek között pedig újra fellángolt a vita, mert a többség nem akart hitelt adni bejelentésének.

82. Miközben hitetlenkedtek, megérkezett egy háromevezősoros gálya ténoszi szökevényekkel, Panaitiosz, Szószimenész fia vezérletével. Ők aztán teljes egészében feltárták az igazságot. Ezért a tettükért később a Delphoiban felállított tripuszra a ténosziak nevét is felvésték azok közé, akik legyőzték a barbárokat. Ezzel a Szalamiszra átszökött hajóval, továbbá azzal a lémnoszi hajóval, amely korábban, még az Artemiszionnál állt át a hellénekhez, a hellén hajók száma háromszáznyolcvanra emelkedett, addig ugyanis kettővel kevesebb volt.

83. A hellének a ténosziak híradását végül elhitték, és megkezdték az előkészületeket az ütközetre. Kora hajnalban összehívták a hajók legénységét, és Themisztoklész buzdító beszédet intézett hozzájuk. Szavainak a lényege az volt, hogy szembeállította az emberben rejlő kiváló és hitvány tulajdonságokat, arra biztatva hallgatóit, hogy mindig a jobbat válaszszák, majd beszédét befejezve felszólította őket, hogy szálljanak fel a hajókra. Már mindenki a hajókon volt, mikor megérkezett Aigináról az a háromevezősoros hajó, amelyet az Aiakidákért küldtek.

84. Ezután a hellének valamennyi hajójukkal kimentek a tengerre, s alighogy kiértek, a barbárok megindultak ellenük. A legtöbb hellén erre viszafelé kezdett evezni, hogy hajója a part mellett biztonságban legyen, de az egyik athéni, a Pallénéról való Ameiniasz előrerontott és megtámadta az egyik perzsa hajót. A két hajó összegabalyodott, nem tudtak egymástól elválni, mire a többi hellén sietve odaevezett, hogy segítsen Ameiniasznak, és belekapcsolódott a küzdelembe. Az athéniak szerint így kezdődött el a tengeri csata. Az aiginaiak szerint viszont az a hajó kezdte meg a küzdelmet, amely az Aiakidákat elhozta Aigináról. Azt is mesélik továbbá, hogy megjelent egy asszonyalak, és olyan hangosan buzdított a csatára, hogy szavait az egész hellén hajóhad meghallotta. A jelenés először szidalmazta őket: „Boldogtalanok! Meddig akartok még visszafelé evezni?”

85. Az athéniakkal szemben a phoinikiaiak sorakoztak fel (mert ők alkották az Eleuszisz felé nyúló nyugati szárnyat), a lakedaimóniakkal szemben pedig az iónok (ők képezték a sereg keleti szárnyát a Peiraieusz felé). Az iónok közül csak kevesen harcoltak rosszul, Themisztoklész felszólítása szerint, mert a többség lendületesen harcolt. Sok olyan kapitányt sorolhatnék fel, akik hellén hajókat foglaltak vagy pusztítottak el, de most csak kettőt említek: Theomésztórt, Androdamasz fiát és Phülakoszt, Hisztiaiosz fiát, akik mindketten szamosziak voltak. Azért nevezem meg őket, mert Theomésztór haditettéért Szamosz türannosza lett, Phülakoszt pedig a király jótevői közé sorolták, és nagy földbirtokot kapott adományul. A király jótevőit perzsául oroszangának mondják. Ennyit erről a kettőről.

86. Szalamisznál rengeteg hajó elpusztult. A legtöbbet az athéniak és az aiginaiak semmisítették meg. Mert a hellének szigorú hadrendben küzdöttek, de a barbárok rendje felbomlott, nem volt semmi haditervük, sorsuk tehát törvényszerűen alakult úgy, ahogy alakult. De azon a napon sokkal elszántabban küzdöttek, mint Euboiánál, mindenki összeszedte minden erejét, mert attól rettegett, hogy a király éppen őt nézi.

Muraközy Gyula fordítása

THUKYDIDÉS

Athénben született, néhány évvel 455 előtt, gazdag és előkelő családból. A peloponnésosi háború (431-404) első szakaszában kisebb hajóraj parancsnoka volt, s mert feladatát a körülmények kedvezőtlen alakulása miatt nem tudta sikeresen végrehajtani, büntetésül száműzték Athénből (424), ahová csak húsz éves távollét után, a háború befejeztével térhetett megint vissza. Halála 400 tájára tehető. Mint történetíró, azt a célt tűzte ki maga elé, hogy megírja a peloponnésosi háború (431–404) teljes történetét, de a ránk maradt, nyolc részre vagy könyvre osztott munkában csak a 411. év eseményeinek ismertetéséig jutott el, a háború utolsó éveinek tárgyalására már nem adott neki lehetőséget a halál. Thukydidést mindössze egy nemzedék választja ugyan el Hérodotostól, történelemfelfogása és elbeszélésmódja mégis merőben más, mint nagy elődjéé. Amaz a történelmi események menetében, alakulásában és alakításában jelentős szerepet tulajdonít az isteneknek, Thukydidés ellenben, az égi hatalmakat az okok és összefüggések kutatásából következetesen kirekesztve, minden történést igyekszik pusztán evilági és emberi tényezőkkel, azaz racionálisan magyarázni (következésképp Hérodotostól eltérőleg a jóslatokat sem tekinti valamiféle emberfeletti igazság közvetítőinek). Ami pedig kettőjük stílusát és kifejezésmódját illeti, a lazán és könnyedén hömpölygő hérodotosi elbeszéléssel szemben Thukydidés, a művészi próza eszközeit egyébént – főként a politikai szereplők szájára adott beszédekben – bőven használva, novellisztikus és anekdotikus elemektől mentesen, tömören és tárgyszerűen fogalmazza meg mondanivalóját.

1. Bevezetés és történetírói módszerek (1, 1 és 20–23)

Művének bevezető fejezete után Thukydidés előbb röviden összefoglalja Hellas gazdasági és társadalmi fejlődését a legrégibb kortól egészen a görög perzsa háborúkig, bizonyítandó, hogy a peloponnésosi háború csakugyan Hellas történelmének legnagyobb háborúja, aztán áttér történetírói módszereinek ismertetésére.

1. Az athéni Thuküdidész megírta a háború történetét, amelyet a peloponnészosziak és az athéniak vívtak egymás ellen. Művébe mindjárt a háború kitörésekor kezdett bele, mert előre sejtette, hogy az rettentő s minden eddiginél sokkal nevezetesebb lesz. Erre pedig abból következtetett,
hogy mindkét fél hatalma tetőpontján, teljes felkészültségben kezdte meg a küzdelmet, s látta, hogy a többi hellén is vagy azonnal valamelyik oldalra állt, vagy ezt fontolgatta. Így ez a háború a leghatalmasabb megrázkódtatássá vált a
hellének, a barbárok egy része, sőt, mondhatni, az emberiség többsége számára is.

Noha a nagy időbeli távolság miatt lehetetlen volt világos képet alkotni az ezt közvetlenül megelőző vagy a még korábbi eseményekről, mégis a múltba lehető legmeszszebbre visszanyúló kutatásaim közben hitelesnek talált tények arra a meggyőződésre vezettek, hogy sem a korábbi háborúkat, sem az egyéb eseményeket ne tartsam jelentősnek.

20. Kutatásaim alapján ezt tudom elmondani a régi időkről, de itt nehéz minden bizonyítéknak sorban hitelt adni. Hiszen az emberek, még ha saját hazájukról van is szó, kételkedés nélkül elhisznek mindent, amit egymástól hallanak a régi időkről. Így például a legtöbb athéni úgy tartja, hogy Hipparkhosz türannosz volt, mikor Harmodiosz és Arisztogeitón megölték, s nem tudják, hogy – mint Peiszisztratosz legidősebb fia – Hippiasz volt uralmon, Hipparkhosz és Thesszalosz pedig csak az ő testvérei voltak. S hogy Harmodiosznak és Arisztogeitónnak a kitűzött napon, az utolsó pillanatban az a gyanúja támadt, hogy valamelyik összeesküvő társuk bejelentette a dolgot Hippiasznak, s így abban a hiszemben, hogy a türannosz mindent tud, nem közelítettek hozzá, de mert elfogatásuk előtt szerettek volna még valamilyen emlékezetes cselekedetet végrehajtani, s úgy várni be sorsukat, mikor váratlanul találkoztak Hipparkhosszal, aki az úgynevezett Leókoreion közelében éppen a Panathénaia ünnepi menetének rendezésével volt elfoglalva, őt gyilkolták meg. S még sok egyéb – méghozzá ma is meglévő, az idő múltával sem elfeledett – dolog akad, amiről a többi hellénnek is hamis fogalmai vannak. Például, hogy Lakedaimónban a két király külön-külön nem egy, hanem két szavazattal rendelkezik, vagy hogy van ott egy pitanéi század nevű harci különítmény, ami a valóságban sohasem létezett. Annyira sajnálja az emberek többsége a fáradságot az igazság felderítésére, és sokkal szívesebben elfogadják azt, amit éppen hallanak.

21. Mindamellett mégsem fog tévedni az, aki a felhozott adatok alapján lényegében elfogadja az itt nyújtott áttekintést, s nem ad hitelt a költők mindent felnagyító és feldíszítő alkotásainak vagy a logographoszok elsősorban a közönség meghódítása s nem az igazság kiderítése végett alkotott elbeszéléseinek, amelyeknek igazságát nem lehet ellenőrizni, s amelyeket idő múltával annyira átszőnek a mesék, hogy elvesztik hitelüket, hanem inkább az lesz a meggyőződése, hogy a tényeket, már amennyire a nagy időbeli távolság lehetővé tette, a legvilágosabb bizonyítékok alapján és kellő megalapozottsággal tártam fel.

Így azután – visszatérve erre a háborúra – noha az emberek mindig azt a háborút szokták a legjelentősebbnek tartani, amely éppen dúl, és csak a befejeződése után adóznak nagyobb csodálattal a korábbiaknak, azok előtt, akik magukat a tényeket nézik, világos lesz, hogy ez a háború nagyobb volt az eddigieknél.

22. Ami pedig azokat a beszédeket illeti, amelyeket egyesek részben a háború előtt, részben a háború alatt elmondtak, lehetetlen feladat lett volna azokat, amelyeket én személyesen hallottam, vagy azokat, amelyekről innen vagy onnan mások tudósítottak, szóról szóra visszaadnom. Így aztán ezeket úgy adtam elő, ahogy véleményem szerint egy adott helyzetben kinek-kinek a legvalószínűbben beszélnie kellett, s közben igyekeztem a legszigorúbban ragaszkodni a valóban elhangzott beszéd gondolatmenetéhez. A háború folyamán megtörtént eseményekkel kapcsolatban pedig nem azt tartottam kötelességemnek, hogy úgy jegyezzem fel őket, ahogy éppen értesítettek róluk, vagy ahogy én magam helyesnek találtam, hanem azt, hogy azoknak is, amelyeknél jelen voltam, s azoknak is, amelyekről mások tudósítottak, amennyire lehetséges, minden részletét felkutatva utánajárjak.

A nyomozás fáradságos munkának bizonyult, mert a szemtanúk még ugyanazokat az eseményeket sem egyformán, hanem vagy az egyik, vagy másik félhez fűződő érzelmeik szerint adták elő, vagy úgy, ahogy ők emlékeztek rájuk. Lehet, hogy művem végighallgatása, mivel hiányoznak belőle a mesés részletek, látszólag kevés szórakozást nyújt, de azok, akik szeretnék látni a megtörtént események lényegét, s következtetni óhajtanak – ha majd ember voltunk következtében ugyanolyan vagy hasonló dolgok fordulnak elő – a jövőre is, azok, s számomra ez elég, hasznosnak fogják ítélni. Hiszen ez az alkotás maradandó értéknek készült, nem pedig abból a célból, hogy a hallgatóság pillanatnyi tetszéséért versenyezzen.

23. A régebben lezajlott események közül a méd háború volt a legkiemelkedőbb; de ennek a sorsát is gyorsan eldöntötte két tengeri és szárazföldi ütközet. Ez a mostani háború viszont rendkívül sokáig elhúzódott, s annyi szenvedést hozott Hellaszra, amennyit máskor soha nem élt át ennyi idő alatt. Még soha nem foglaltak és pusztítottak el annyi várost egyrészt a barbárok, másrészt maguk a harcoló felek; voltak olyanok is, amelyekben a megszállás után egészen kicserélődött a lakosság. Még soha nem vált földönfutóvá vagy vesztette el életét ennyi ember, részben közvetlenül a háború, részben a pártharcok következtében. S olyan dolgok, amiket eddig csak hallomásból ismertünk, de amiket a tapasztalat ritkán igazolt, most elhihetőnek bizonyultak.

Ilyenek voltak például a föld nagy részére kiterjedő, egyszersmind rendkívül nagy erejű földrengések, a napfogyatkozások, amelyek sokkal gyakrabban fordultak elő, mint a régi időkben, ahogy a hagyományok tanúsítják, az
egyes vidékeken támadt nagy aszályok s a nyomukban járó éhínségek, s végül a legnagyobb pusztulást okozó s a legtöbb embert elragadó pestisjárvány. Most ebben a háborúban ezek mind együtt jelentkeztek.

A háború pedig az athéniak és a peloponnészosziak között tört ki, amikor megszegték az Euboia elfoglalása után létrejött, harminc évre szóló fegyverszünetet. Először is a szerződés felbontásának okairól és az ellentétekről óhajtok írni, hogy a jövőben senki se akadjon, aki azt kérdezi, hogy miért támadt a hellének között ily roppant háború. A legigazibb, noha a legritkábban emlegetett oknak azt tartom, hogy az athéniak hatalmának növekedése félelemmel töltötte el, majd háború megindítására késztette a lakedaimoniakat. Nyilvánosan azonban a két fél részéről a következő okokat hozzák fel, amelyek arra késztették őket, hogy felbontsák a szerződést és megkezdjék a háborút.

Muraközy Gyula fordítása

2. A periklési Athén (2, 34–46)

A következő szemelvényben megszólaltatott Periklés (kb. 490-től 429-ig) volt az 5. századi Athén vitathatatlanul legjelentősebb politikusa, a halálát megelőző néhány évtizedet, míg Athén ügyeit ő irányította, egyszersmind az athéni demokrácia fénykoraként tartja számon az egyetemes történettudomány. Thukydidés ebben a korszakban nevelkedett, s az itt Periklés szájára adott, az elesettek ténylegesen igen csekély számához képest aránytalanul nagyra méretezett beszéddel voltaképpen a Periklés-korabeli Athén egy fajta ideálképét rajzolja fel, s valójában nagy munkája is arra keres (és talál) választ, miért volt politikailag és erkölcsileg egyaránt szükségszerű, hogy fiatalon oly lelkesítően nagyszerűnek érzett szülővárosa a peloponnésosi háború megalázott vesztese legyen.

34. Ugyanebben a téli időszakban az athéniak ősi szokás szerint megrendezték az ebben a háborúban először elesettek állami temetési szertartását, amelynek rendje a következő. Egy sátrat állítanak fel, s ebben három nappal a temetés előtt elhelyezik az elhunytak csontjait, és mindenki, aki akarja, idehozhatja a hozzátartozójának szánt kegyes adományát. Mikor a temetés napja elérkezik, szekereken viszik ki a ciprusfából készült koporsókat, annyit, ahány törzs van, s mindegyik elhunyt csontjai saját törzse koporsójában vannak elhelyezve. Visznek egy befedett üres ravatalt is az eltűntek számára, akiket a holttestek összeszedésekor nem találtak meg. A temetési menetben részt vehet, aki csak akar, polgár és idegen egyaránt, s megjelennek, hangosan gyászolva, az elhunytakhoz tartozó asszonyok is. A holtakat a legszebb külvárosban található állami síremlék alatt helyezik el – mindig is ide szokták eltemetni a háború áldozatait, kivéve a Marathónnál elesetteket, akiknek hősiességét oly rendkívülinek találták, hogy ott helyben emeltek számukra síremléket.

Miután a holtakat elföldelték, egy férfi, akit a polgárság jelölt ki, úgy tartva, hogy nem hiányzik belőle a kellő bölcsesség, s aki különös megbecsülésnek is örvend, az elhunytak tiszteletére hozzájuk méltó emlékbeszédet tart, majd hazatérnek. Ilyen náluk a temetési szertartás, s a háború folyamán végig, valahányszor ilyen alkalom adódott, felújították ezt a hagyományt. Periklészre, Xanthipposz fiára bízták a feladatot, hogy a háború első áldozatai felett az emlékbeszédet megtartsa. Ő, mikor a megfelelő pillanat elérkezett, a síremlék mellett egy magas emelvényre lépett fel, amelyet azért készítettek, hogy szava a tömegben lehetőleg mindenkihez eljusson, és a következő beszédet mondta:

35. „Az előttem ezen a helyen szónoklók többsége már dicsérte azt, aki szertartásunkat ezzel a beszéddel kiegészítette, mert helyesnek találták, hogy a háborúban elesettek tiszteletére ünnepélyes megemlékezés hangozzon el. Én a magam részéről elegendőnek tartanám ugyan, ha azok iránt, akik cselekedetekkel igazolták kiválóságukat, mi ugyanúgy cselekedetekkel nyilvánítanánk ki megbecsülésünket, olyanokkal, mint amilyeneknek ezen az állam által megrendezett mai temetésen is tanúi vagytok, s így annyi sok ember kiválóságának megítélése nem függene egyetlenegyétől, akinek aszerint adnak hitelt, hogy jól vagy rosszul beszél-e. Mert nehéz a beszédben a helyes mértéket megtartani olyan esetben, mikor alig lehetséges az embereknek az igazságról való véleményét szilárdan megalapozni. Hiszen könnyen megeshet, hogy a tárggyal ismerős és jóindulatú hallgatónak az lesz a véleménye, hogy kevesebb hangzott el ahhoz képest, amit ő óhajtott és tudott, a kevésbé tájékozott viszont, ha olyasmit hall, ami az ő képességeit felülmúlja, azt, már csak irigységből is, túlzásnak tartja. Mert csak addig tudjuk elviselni a másról elhangzott magasztalást, amíg ki-ki meg van győződve róla, hogy ő is képes annak a véghezvitelére, amiről hallott, de ami ezen felül van, azt irigységből azonnal kétségbe vonja. De mivel őseink dicséretesnek tartották ezt a szokást, nekem is meg kell próbálnom, hogy követve a hagyományt, szavaimmal, amennyire csak lehetséges, kielégítsem valamennyiőtök várakozását és felfogását.

36. Először is őseinkkel fogom kezdeni, mert így méltányos, egyszersmind úgy is illik, hogy a jelenlegi alkalommal a megemlékezésnek ezzel a tiszteletadásával adózzunk nekik. Ők mindig ezen a földön éltek, amelyet az egymást váltó nemzedékek során az ő vitézségük őrzött meg mindmáig szabadnak. Méltók a dicséretre ők is, de még sokkal jobban a mi atyáink, akik megnövelve, amit kaptak, nem csekély küzdelem árán hagyták ránk, mai nemzedékre a birodalmat, amelyen ma uralkodunk. Ezt azonban a legnagyobb mértékben mi magunk, a most érett férfikorban lévők gyarapítottuk! Mi minden szükségessel felszereltük városunkat, úgyhogy sem háborúban, sem békében nem szorul semmiféle külső segítségre. Nem akarok hosszabban beszélni arról, amit amúgy is jól tudtok, hogy mindezt milyen haditettekkel szerezték meg, vagy hogy ti magatok és atyáitok milyen hősiesen vertétek vissza akár a barbárok, akár a görögök támadásait. Én elsősorban azt szeretném kifejteni, hogy milyen gyakorlat alapján értük el mindezt, s hogy milyen az az alkotmány és az az életmód, amely naggyá tette államunkat, s azután térek rá az ő dicséretükre. Úgy vélem, a mostani alkalommal nem lesz fölösleges ezekről beszélnem, s a jelenlévőknek – polgároknak és külföldieknek – egyaránt hasznára válik, ha végighallgatják.

37. Mi olyan alkotmány szerint élünk, amely nem szomszédaink törvényeit veszi mintául, s inkább mi szolgálunk példaképül másoknak, mint hogy mi utánoznánk más népeket. A neve pedig, mivel az uralom nem néhány ember, hanem a többség kezében van, demokrácia. A magánügyekben a törvény mindenkinek egyenlő jogot biztosít, ami pedig a tekintélyt és azt illeti, hogy egyesek miért örvendenek jó hírnek, a megbecsülés nem a közéletben elfoglalt helyzetüktől, hanem az érdemeiktől függ, s ha valaki képes rá, hogy városának valamilyen szolgálatot tegyen, ezt akkor is megteheti, ha szegénysége miatt társadalmi rangja jelentéktelen. A közösség ügyeit mi a szabadság jegyében intézzük, de a mindennapi életben sem figyeljük gyanakodva egymást, s nem érzünk haragot szomszédunkkal szemben sem, ha olykor saját tetszése szerint cselekszik, s nem nézünk rá szemrehányó tekintettel, ami, ha nem okoz is neki kárt, sértő a számára. De ha az egymás közti érintkezésben még olyan türelmesek vagyunk is, az állami életben, elsősorban erkölcsi aggályból, tartózkodunk a törvénytelenségek elkövetésétől, s mindig engedelmeskedünk hivatalban lévő polgártársainknak s a törvényeknek, főképpen azoknak, amelyek az igazságtalanságok áldozatait oltalmazzák, s azoknak, amelyeknek megsértését, még ha nincsenek is írásba foglalva, mindenki szégyennek tekintené.

38. Továbbá sokféle alkalmat nyújtunk szellemünknek a felfrissülésre a fáradalmak után: versenyjátékokat s évenként megismétlődő áldozati ünnepeket rendezünk, s életünket otthon is olyan tetszetős módon intézzük, hogy ennek naponként megújuló öröme messze űzi a szomorúságot. Hála városunk nagyságának, az egész földről minden mihozzánk özönlik, s olyan szerencsések vagyunk, hogy az itthon termett javakat, élvezésük közben, egyáltalán nem
érezzük jobban magunkénak, mint a más népek termékeit.

39. A hadügyek intézésében is különbözünk ellenfeleinktől abban, hogy városunk mindenki előtt nyitva áll, és még sohasem fordult elő, hogy egy idegent kiutasítottunk volna, megakadályozva őt olyasminek a megismerésében vagy megtekintésében, aminek a megfigyelése, ha nem rejtjük el, valamelyik ellenségünknek esetleg hasznára lehet. Mert mi nem annyira a felkészülésben és a cselfogásokban bízunk, hanem abban a hősiességben, amire mindenki képes, ha tettre kerül a sor.

Az ő nevelésüket az jellemzi, hogy már kora ifjúságuktól fogva szüntelenül fáradságos gyakorlatokkal edzik magukat a férfias helytállásra, mi viszont szabadabb módon élünk, de nem csekélyebb elszántsággal tudunk ugyanolyan veszélyekkel szembenézni. Ezt az is bizonyítja, hogy a lakedaimoniak sohasem egymagukban, hanem mindig valamennyi szövetségesükkel együtt szokták megtámadni a mi területünket, ha viszont mi törünk be valamelyik szomszédunk földjére, rendszerint idegenben, egyedül is biztosan győzünk a saját otthonukat védők ellen. Valóban igaz, hogy egyesült haderőnkkel még egyetlen ellenségünk sem állott szemben, nemcsak azért, mert hajóhadunkról is gondoskodnunk kell, hanem mert csapatainkat a szárazföldön is sokfelé kell megosztanunk. Ők aztán, ha seregünk egy kis részével megütközve néhány emberünket legyőzik, azt híresztelik, hogy egész seregünket megfutamították, ha viszont a miénk lesz a győzelem, azt állítják, hogy teljes haderőnkkel szemben maradtak alul. S ha mi inkább könnyebb életmóddal, mint fáradságos gyakorlatokkal, és nem a törvények által belénk oltott, hanem elsősorban a velünk született bátorsággal készülünk a veszedelmek leküzdésére, ez azzal az előnnyel is jár, hogy nem ízleljük meg már előre a még csak közelgő megpróbáltatásokat, ha viszont már bennük vagyunk, nem tanúsítunk kisebb hősiességet azoknál, akiknek egész élete fáradozásban telik. Ezért is megérdemli tehát városunk a csodálatot, és még sok egyéb dolog miatt is.

40. Mert mi szeretjük az egyszerűséggel párosult szépséget, s szeretjük a bölcsességet, ha elpuhultság nélküli. Nekünk gazdagságunk megfelelő cselekedetek végrehajtására, nem pedig nagyzoló dicsekvésre ad lehetőséget. Nem tartjuk szégyennek, ha valaki megvallja szegénységét, sokkal inkább szégyennek, ha munkájával nem igyekszik kikerülni belőle. Mindenki egyformán törődik otthona és az állam ügyeivel, s bármilyen elfoglaltsága van is, nem kevésbé tájékozott a közügyekben sem. Mert mi vagyunk az egyetlenek, akik a közélettel szemben teljesen közönyös embert nem visszahúzódónak, hanem semmirevalónak tartjuk, s amiként ez helyes is, mi magunk döntünk és tanácskozunk ügyeinkben, abban a meggyőződésben, hogy nem a vita akadályozza meg a cselekvést, hanem – ellenkezőleg – éppen az, ha előzőleg megtárgyalva nem tisztázzuk, hogy mit is kell tennünk. Mert egy másik megkülönböztető tulajdonságunk az is, hogy mi a legmerészebben vágunk bele a cselekvésbe, ugyanakkor alaposan megfontoljuk, hogy mihez fogjunk hozzá, míg másokat a tájékozatlanság tesz elszánttá, a megfontolás pedig ingadozóvá. Joggal tarthatjuk tehát a legszilárdabb lelkeknek azokat, akik, noha teljes mértékben különbséget tudnak tenni a félelmes és a kellemes között, mégsem hátrálnak meg a veszedelmek elől. Ami a nagylelkűséget illeti, itt is különbözünk a többiektől, mert mi barátainkat nem szolgálatok elfogadásával, hanem megtételével szerezzük. Márpedig biztosabb barát az, aki szolgálatot tesz, mert ez a jótéteményért járó hálát igyekszik lekötelezettjében jóindulatával ébren tartani, és sokkal megbízhatatlanabb, aki hálával tartozik, mert ez tudja, hogy nem szívességből viselkedik nagylelkűen, hanem csupán adósságát rója le. Mi vagyunk az egyetlenek, akik nem a várható hasznot mérlegelve, hanem a szabadságból fakadó bizalommal eltelve, aggodalmaskodás nélkül segítünk meg másokat.

41. Összefoglalva kimondhatom: városunk, úgy, ahogy van, Hellasz nevelő iskolája, s nekem úgy tűnik, hogy minden egyes polgárunk olyan egyéniség, aki kedvességgel párosult rendkívüli sokoldalúsága révén meg tudja állni a helyét az élet minden területén. Hogy ez pedig nem csupán a mostani alkalomra szóló üres dicsekvés, hanem a tényekből következő igazság, azt maga városunk hatalma igazolja, amelyet ezekkel a jellemvonásokkal szereztünk. Mert ez az egyetlen a mostani államok közül, amely, ha próbatételre kerül a sor, hírénél nagyobbnak bizonyul, az egyetlen, amelynek rátámadó ellenségei nem háborodnak fel, hogy kiktől szenvedtek vereséget, s alattvalói sem tiltakozhatnak, hogy méltatlanok uralkodnak felettük. Nagy és nem megalapozatlan bizonyítékokkal igazolhatjuk hatalmunkat, amelyet a jelen és a jövő egyaránt megcsodál. S nincs szükségünk még egy Homéroszra sem, hogy tetteinket dicsőítse, sem másra, akinek éneke pillanatnyilag elgyönyörködtet ugyan, de akinek az eseményekről nyújtott ábrázolását a valóság meghazudtolja. Mi minden tengert és szárazföldet arra kényszerítettünk, hogy nyisson utat merészségünk előtt, s mindenütt otthagytuk szigorunk vagy jóságunk maradandó emlékjeleit.

Íme, ilyen ez a város, s ezért estek el hősies küzdelemben ezek a férfiak, mert kötelességüknek érezték, hogy ne engedjék idegen kézre jutni, s természetes, hogy a még életben lévők közül is mindenkinek vállalnia kell ezt a küzdelmet.

42. Ezért is foglalkoztam ilyen hosszan városunk dolgaival, mert szerettem volna bebizonyítani, hogy nem ugyanazért a célért küzdünk mi, mint azok, akiknek semmi ilyesmi nem jutott osztályrészül, egyszersmind világos tényekkel akartam megmutatni azoknak a dicsőségét, akiknek a temetésén most beszélek. S ezzel az ő dicséretük lényegében már el is hangzott. Mert amit én városunkban magasztaltam, mindazzal ezeknek és a hozzájuk hasonlóknak a kiválósága ékesítette fel, s kevesen vannak a hellének között, akiknek tettei ennyire megfelelnének a róluk elmondott szavaknak. Mert úgy vélem, hogy ez a halál, amit ők most elszenvedtek, világosan bizonyítja férfihoz illő hősiességüket, akár ennek első próbatételéről, akár végső megpecsételéséről volt szó.

Sőt méltányos, hogy azokat is, akik egyéb téren nem voltak különösen kiválók, a háborúban hazájukért tanúsított férfias helytállásuk alapján ítéljük meg, mert jóval feledtették a rosszat, s többet használtak a köznek, mint amenynyit magánemberként ártottak. Közülük egyiket sem tette elpuhulttá a gazdagság nyújtotta élvezetekhez való ragaszkodás, s egy sem akadt olyan, aki a szegényekre jellemző reménnyel eltelve – hogy ebből a helyzetből kijutva talán egyszer még gazdaggá lehet – igyekezett volna kitérni a veszélyek elől. Mindezeknél jobban vágytak az ellenség megbüntetésére, s minthogy a veszélyek között ezt tartották a legszebbnek, elhatározták, hogy ilyen módon büntetik meg az ellenséget, s így törekednek ama javak megszerzésére. Vállalkozásuk bizonytalan kimenetelét a reményre bízták, de abban a meggyőződésben, hogy a szemük előtt lévő feladatokat saját maguknak kell tettekkel elvégezniük. S minthogy többre becsülték a helytállást és tűrést, mintsem hogy meghátrálással mentsék életüket, megmenekültek a megszólás gyalázatától, a cselekvés terén életük árán is teljesítették kötelességüket, s mikor a sors döntő pillanatában eltávoztak, ez a perc életükben sokkal inkább a dicsőség s nem a félelem beteljesedése volt.

43. Ezek az emberek tehát ilyennek bizonyultak, méltóvá válva városunkhoz. Az életben maradottaknak joga van ugyan az istenektől biztonságosabb életet kérni, de el kell szánniuk magukat arra is, hogy nem kevésbé bátor magatartást tanúsítsanak az ellenséggel szemben. És nemcsak a szavakból kell tudomásul vennetek, hogy mi szolgálja a haza érdekét – hiszen akárki hosszan beszélhetne előttetek erről, amit ti éppen olyan jól tudtok, kifejtve, hogy milyen előnyös, ha szembeszállunk az ellenséggel –, hanem naponta figyelemmel kell kísérnetek az állam hatalmának jeleit, s így eltelni a város szenvedélyes szeretetével. S ha ennek hatalmát nagynak látjátok, gondoljátok meg, hogy ezt olyan bátor férfiak alapozták meg, akik jól tudták, mi a kötelességük, akiket cselekvés közben a becsület érzése vezérelt. S ha olykor valamelyik vállalkozásuk kudarcba fulladt, akkor se jutott eszükbe, hogy ne bocsássák képességeiket városuk rendelkezésére, hanem meghozták érte a legnagyobb áldozatot is. Mert a köz érdekében odaadták életüket, s mindegyikük halhatatlan dicsőséget s valamenynyi közül kiemelkedő síremléket szerzett magának – nem annyira azt az emlékművet, amely alatt fekszenek, hanem azt, ami, valahányszor a szó vagy cselekedet alkalmat ad rá, maradandóan megőrzi múlhatatlan dicsőségüket.

Mert kiváló emberek sírja az egész föld, s nemcsak a hazájukban felállított sztélé felirata emlékeztet rájuk, hanem idegen földön is, felirat nélkül is mindenki őrzi nem is annyira cselekedeteiknek, mint inkább szellemüknek az emlékét. Lelkesítsen benneteket az ő példájuk, s abban a meggyőződésben, hogy a boldogság a szabadságon, a szabadság pedig a biztonságon alapul, ne féljetek a háború veszélyeitől.

Hiszen nem azoknak kötelessége kockára tenni életüket, akik szegények, és nem is remélhetik helyzetük javulását, hanem azoknak, akiknek sorsában még történhet kedvezőtlen fordulat, s akiknek az életében, ha szerencsétlenség éri őket, a legnagyobb lesz a változás. Mert az önérzetes férfi szemében fájdalmasabb a gyávasága miatt elszenvedett megaláztatás, mint a közös célért megfeszített erővel folyó küzdelemben a szinte észrevétlenül bekövetkező halál.

44. Így én nem is annyira szánakozni akarok az elesettek jelenlévő szülein, hanem inkább enyhíteni szeretném fájdalmukat. Hiszen ők, akik annyiféle viszontagság közt nőttek fel, tudják, hogy azok a boldogok, akiknek a dicsőség olyan teljessége jut osztályrészül, mint ezeknek ez a
halál, s mint nektek ez a gyász, s akik számára a boldog élet egyenértékű a szép halállal. Tudom, milyen nehéz erről meggyőzni benneteket, hiszen még gyakran eszetekbe jutnak, mikor másokat láttok olyan boldog helyzetben, amilyennel egykor magatok is dicsekedtetek. S a bánat nem a sosem ismert javak elvesztésekor szokta elfogni az embert, hanem akkor, ha olyasmitől fosztják meg, aminek az örömét már megízlelte.

Mindamellett azokat, akik olyan életkorban vannak, hogy még gyermekeik születhetnek, erősítse meg az új gyermekek születésének reménye. Az újonnan születettek ugyanis nemcsak közületek nem eggyel feledtetik el azokat, akik már nincsenek, hanem az államnak is kettős előnyt jelentenek: egyrészt nem néptelenedik el, másrészt meglesz a biztonsága is. Hiszen lehetetlen, hogy a gyűlésben ugyanolyan igazságos és méltányos tanácsot adjon az olyan ember, aki a többiekkel együtt nem a saját gyermeke életét is kockáztatva veszi ki részét a veszedelmekből. Ti viszont, akik már előrehaladottabb korban vagytok, tekintsétek nyereségnek életeteknek azt a szakaszát, amelyben boldogok voltatok, s azt, hogy csak rövid időtök van hátra, s találjatok vigasztalást az elhunytak dicsőségében, mert egyedül a becsvágy nem öregszik, s nem áll az, amit egyesek mondanak, hogy a tétlen öregkorban nagyobb gyönyörűséget jelent a gazdagság, mint a megbecsülés.

45. Nektek pedig, az elhunytak jelenlévő gyermekeinek és testvéreinek, úgy látom, nehéz versenyben kell helytállnotok. Azt ugyanis, aki már nincs életben, mindenki magasztalni szokta, benneteket azonban, jussatok el bár a tökéletesség legmagasabb fokára, nehezen fognak nemhogy velük egyenlőnek, de kevéssel alattuk állónak is ítélni. Mert az élőt versenytársai irigysége övezi, annak azonban, aki már nem áll szemben velük, jóindulatú tisztelettel adóznak.

Ha most azoknak az asszonyoknak az erényéről is meg kell emlékeznem, akik ezentúl özvegységben élnek, nekik szóló mondanivalómat néhány szóban összefoglalhatom. Az szolgál majd nagy dicsőségetekre, ha nem lesztek gyengébbek, mint ahogy a természet megkívánja tőletek, s ha a férfiak között erényeitekről és hibáitokról egyaránt a legkevesebb szóbeszéd esik.

46. Most elmondtam én is beszédemben, eleget téve a hagyománynak, amit szükségesnek tartottam. Az eltemetettekkel szemben egyrészt nemes cselekedetekkel is kifejeztük tiszteletünket, másrészt gyermekeiket az állam mostantól kezdve egészen felserdült korukig saját költségén fogja felneveltetni, s nem haszontalan koszorút tűz ki az ilyen küzdelmek díjául nekik és az életben maradottaknak. Mert ahol a legnagyobb jutalom jár az érdemnek, abban a városban a legkiválóbbak a polgárok.

Most pedig, miután ki-ki elsiratta a maga halottját, távozzatok.”

Muraközy Gyula fordítása

3. Az athéni pestis (2, 47–54)

A nagy járvány sokaktól utánzott leírása nem csupán kronológiai szükségszerűségből kerül a nagy Periklés-beszéd mellé, hanem mintegy tudatos kontrasztként, hogy a emberi összefogásból és az ésszerűen tervezett cselekvésből származó jóhoz mindjárt társuljon az előre nem sejtett, a józan ésszel ki nem számítható rossz. A történetíró Thukydidés tudja, hogy a történésekben mind a véletlennek, mind a váratlannak szerepe lehet.

47. Így zajlott le a temetési szertartás ebben a téli időszakban, s megrendezésével véget ért ennek a háborúnak az első éve is. De alig köszöntött be a nyári időszak, a peloponnészosziak, szövetségeseikkel és hadseregük kétharmad részével, akárcsak legutóbb, azonnal betörtek Attikába Zeuxidamosz fia, Arkhidamosz lakedaimoni király vezetésével, s tábort ütve hozzáfogtak a vidék feldúlásához. Még csak néhány napja tartózkodtak Attikában, mikor az athéniak közt mutatkozni kezdtek a járvány első jelei. Mint mondják, ez a járvány korábban már több helyen pusztított, így Lémnoszon és egyéb vidékeken is, de emberemlékezet óta sehol sem volt olyan súlyos, mint Athénban, és nem követelt annyi emberéletet áldozatul. Az orvosok sem bírtak vele, hiszen kezdetben a kór ismerete nélkül próbálkoztak kezelésével, s éppen közülük haltak meg a legtöbben, mivel ők érintkeztek a leggyakrabban a betegekkel. De nem segített semmiféle egyéb emberi beavatkozás sem. Így teljesen hatástalannak bizonyult a szentélyekben való könyörgés, a jóshelyek felkeresése s minden efféle cselekedet, úgyhogy végül, összetörve a csapások súlya alatt, nem is próbálkoztak ilyesmivel.

48. Mint mondják, a járvány először az Egyiptom felett fekvő Aithiópiában tört ki, azután elérte Egyiptomot, Libüát s a király birodalmának jelentős részét is.

Athénban váratlanul tört ki, s először a Peiraieuszban támadta meg az embereket, úgyhogy itt még azt is feltételezték, hogy a peloponnészosziak megmérgezték a víztárolókat (mert azon a helyen akkor még nem voltak források), később azonban a város felső részére is átterjedt, s egyre több embert ragadott el. Ám fejtse ki erről a járványról ki-ki – orvos és nem orvos – a maga véleményét, hogy mi lehetett a valószínű eredete, s hogy nézete szerint milyen okok hozták létre ezt a nagy fordulatot, s tették képessé rá, hogy a helyzetet ennyire megváltoztassa. Én megelégszem a betegség leírásával, hogy ennek alapján bárki olyan tájékozott legyen, hogy a kór, ha újra kitörne, ne legyen a számára ismeretlen, s úgy számolok be róla, mint aki magam is átestem rajta, és másokat is láttam benne szenvedni.

49. Abban mindenki egyetért, hogy ez az év különösen emlékezetessé vált arról, hogy alig fordult elő egyéb betegség, ha pedig korábban gyötört valakit valami baj, az is mind ebben a betegségben végződött. Általában azoknál, akik előzőleg teljesen egészségesek voltak, minden előzmény nélkül, a fejben támadt erős forrósággal s a szemek kivörösödésével és gyulladásával jelentkezett a baj, majd belül a garatjuk és nyelvük vérvörös színűvé lett, s leheletük szokatlanul bűzössé vált. Ezek után a tünetek után tüsszögés és rekedtség jelentkezett, majd rövid idő múlva erős köhögés kíséretében a mellre is átterjedt a kór, később pedig bevette magát a gyomorba, ezt felforgatta, s az epeömlés minden olyan neme bekövetkezett, amelynek a nevét az orvosok csak ismerik, méghozzá roppant fájdalmak kíséretében.

A legtöbb beteget eredménytelen hányinger is kínozta, erős görcsöket okozva, s ezek egyeseknél mindjárt a tünetekkel együtt, másoknál csak jóval később szűntek meg. A test külső érintésre nem látszott túlságosan melegnek, s nem volt különösebben sárga sem, hanem vöröses, ólomszínű, s kis kiütések és kelések lepték el. A betegek belsejükben azonban olyan égető forróságot éreztek, hogy a vékony szövetből vagy legfinomabb vászonból készült takarót sem tűrték magukon, és csak meztelenül bírták ki, s a legszívesebben hideg vízbe vetették volna magukat. És sokan azok közül, akiket őrizetlenül hagytak, a csillapíthatatlan szomjúságtól kínozva bele is ugrottak egyenesen a víztárolókba, de akár sokat ittak, akár keveset, ugyanaz volt az eredmény. Ezenfelül állandó, pihenést soha nem engedő nyugtalanság és álmatlanság gyötörte őket. Testük, miközben a kór teljes erővel dúlt benne, nem esett össze, s meglepő módon ellenállt a fájdalmaknak, úgyhogy a legtöbbel úgy végzett a kilencedik vagy a hetedik napon a belső forróság, hogy még nem vesztették el erejüket. Ha ezt az időt túlélték, a betegség testük alsó részét támadta meg, ahol nagy daganatok nőttek, s nem szűnő hasmenés lépett fel, így a legtöbben végül az ennek következtében támadt elgyengülésben haltak meg. így haladt végig a betegség az egész testen, kezdve a fejen, ahol először ütött tanyát, s még aki túlélte is legszörnyűbb szakaszait, végtagjain az is ott hordta a kór maradandó nyomait. Ez ugyanis megtámadta a szeméremrészeket s a kéz és a láb ujjait; sokan ezek elvesztése árán menekültek meg, de volt olyan is, aki szemét is elvesztette. Másokat közvetlenül felgyógyulásuk után feledékenység lepett meg, és se magukról, se hozzátartozóikról nem tudták, hogy kicsodák.

50. Nincs az a leírás, amely képes volna megrajzolni ennek a járványnak az igazi képét, már csak azért sem, mert minden egyes áldozatára olyan erővel támadt rá, hogy azt emberi természet nem tudja elviselni, de meg a következő példa is bizonyítja, hogy milyen rendkívüli módon különbözött az minden egyéb betegségtől. Azok a madarak és négylábúak, amelyek hozzá szoktak nyúlni az emberi tetemekhez, noha annyi halott hevert eltemetetlenül, még csak nem is közelítettek hozzájuk, s ha mégis ettek belőlük, felfordultak. Ezt bizonyítja az is, hogy az ilyen fajta madarak száma szemmel láthatóan megfogyatkozott, és hogy sem máshol, sem a halottak körül nem lehetett látni őket. A hatást különösen a kutyákon lehetett megfigyelni, mivel ezek az
ember mellett élnek.

51. Ilyen volt a betegség általános képe, nem is szólva azokról a sajátságos tünetekről, amelyek az egyes betegeknél különböző formában jelentkeztek. Ebben az időszakban a szokásos egyéb betegségek közül egyik sem lépett fel, s ha valami egyébfajta baj előfordult, az is ebben a betegségben végződött. Egyesek az ápolás hiánya miatt haltak meg, mások meg annak ellenére, hogy a legnagyobb gondoskodás vette körül őket. S egyetlenegy olyan gyógyszer sem akadt, amelyről el lehetett volna mondani, hogy alkalmazva feltétlenül használnia kell; mert ami segített az egyiken, az ártott a másiknak. S egyáltalán nem jelentett semmi különbséget valakinek erős vagy gyenge testalkata sem, a ragály mindenkit egyformán elragadott, azokat is, akik valamenynyi gyógymóddal megpróbálkoztak.

Az egész bajban a legszörnyűbb azonban az a levertség volt, amely elfogta az embereket, ha észrevették, hogy megtámadta őket a betegség, mert átadva magukat a reménytelenségnek, gondolatban már eleve lemondtak az életükről, és feladták az ellenállást, s mivel ápolás közben érintkezve egyik a másikat fertőzte meg – s éppen ez okozta a legnagyobb pusztulást –, úgy hullottak, akár a juhok. Ahol viszont a félelem miatt óvakodtak mások meglátogatásától, ott magukra hagyatva haltak meg az emberek, és sok házból a lakók teljesen kihaltak, mert nem volt, aki ápolja őket. Ha pedig felkerestek másokat, ez okozta vesztüket, különösen azokét, akik nemeslelkűségből segíteni akartak, s nagylelkűen, nem féltve az életüket, meglátogatták barátaikat akkor, amikor összetörve a sok csapás súlya alatt, maguk a legközelebbi hozzátartozók is belefáradtak abba, hogy jajgatva gyászolják az eltávozottakat.

De a legnagyobb szánalmat a felgyógyultak tanúsították a haldoklók és betegek iránt, mert ők jól tudták, mit jelent ez a betegség, és mert biztonságban érezhették magukat, mert másodszor senki sem kapta meg a bajt, legalábbis nem olyan mértékben, hogy belehalt volna. Sorsukat mások és maguk is irigylésre méltónak tartották, túláradó örömben éltek, s azt a hiú reményt táplálták, hogy ezután talán semmi egyéb betegség sem lesz képes végezni velük.

52. Az emberek beözönlése a környékről a meglévő megpróbáltatások közepette még újabb csapást jelentett, amely elsősorban magukat a beköltözötteket sújtotta. Ezek között – mivel nem volt elegendő lakás, és a nyár idejére fojtó levegőjű kalyibákba húzódtak – vad szertelenséggel dúlt a pusztulás, egymás hegyén-hátán heverve lehelték ki lelküket, s feküdtek ott holttestként, vagy pedig a szomjúságtól félholtan ott vonaglottak az utakon és a források körül. S maguk a szentélyek is, ahol szállást kerestek, telve voltak az elhunytak holttesteivel. Mert az emberek a kibírhatatlanná váló csapások következtében, nem tudván, hogy mi lesz velük, az isteni és emberi törvényeket egyaránt kezdték semmibe venni. A temetések addig szokásos rendjét is a teljes zűrzavar váltotta fel; mindenki úgy temette el a maga halottját, ahogy éppen tudta. Sokan, akik nélkülözték a szükséges eszközöket, mert előzőleg már annyi halottjuk volt, olyan szemérmetlen módon jártak el, hogy azokra a máglyákra, amelyeket mások emeltek, azokat megelőzve a maguk halottját helyezték rá és égették el, sőt némelyek másnak a már lobogó máglyájára dobták rá a magukkal hozott holttestet, majd elsiettek.

53. A városban a járvány következtében más téren is egyre inkább lábbal tiporták a törvényeket. Az emberek egyre bátrabban adták át magukat az eddig titkolt élvezeteknek, látva, hogy milyen gyorsan változik a szerencse, hogyan halnak meg egy pillanat alatt a gazdagok, s ülnek be javaikba azonnal olyanok, akik addig teljesen nincstelenek voltak. Ezért úgy vélték, hogy minél lázasabban, minél féktelenebbül élvezkedve kell hajszolniuk az örömöket, abban a hitben, hogy életük és vagyonuk egyaránt csak egy pillanatig az övék. Senki se volt hajlandó előre áldozatot hozni valamely nemesnek vélt ügyért, mert nem volt benne biztos, hogy nem pusztul-e el, mielőtt célját eléri, s csak az számított üdvösnek és hasznosnak, ami a percnyi örömet s annak meghosszabbítását ígérte – mindegy, hogy milyen áron. Már senkit sem tartott vissza sem az istenektől való félelem, sem az emberi törvény, s mivel látták, hogy mindnyájan egyformán pusztulnak, úgy gondolták, mindegy, hogy valaki kegyes volt-e vagy sem, és senki sem hitte, hogy megéri azt a napot, amelyen bűneiért törvény elé állítják, és elnyeri büntetését. Sokkal inkább úgy vélték, hogy ott lebeg a fejük felett az előre kimondott ítélet, addig kell hát élveznük valamit az életből, amíg le nem sújt rájuk.

54. Ilyen csapás szakadt az athéniakra és tette keservessé a sorsukat, s míg bent a városban hullottak az emberek, kint pusztították a területüket. Ebben a helyzetben nem lehetett csodálni, hogy visszaemlékeztek arra a jóslatra is, amely az öregek emlékezete szerint egykor így hangzott el:

Dór had támad majd mireánk és véle a dögvész.

Az emberek közt vita folyt róla, hogy a hajdani versben nem a döghalál (loimosz), hanem az éhhalál (limosz) szó fordul-e elő, de az akkori helyzetben természetesen az a vélemény győzött, hogy a jóslat döghalált mond, mert az emberek emlékezetét nyilván átformálták az átélt szenvedések. S meg vagyok győződve róla, hogy ha a mostani után egyszer egy újabb dór háború törne ki, s közben éhínség támadna, a jóslatot minden valószínűség szerint ebben az értelemben idéznék.

Azok, akik tudtak róla, megemlékeztek a lakedaimoniaknak adott jóslatról is, mert az isten a lakedaimoniak kérdésére, hogy meg kell-e indítaniuk a háborút, azt válaszolta, hogy ha teljes erővel harcolnak, övék lesz a győzelem, s megígérte, hogy ő is mellettük fog állni. S úgy találták, hogy az események igazolják a jóslatot. A járvány ugyanis tüstént a peloponnészosziak betörése után tört ki, de a Peloponnészoszra nem csapott át említésre méltó mértékben, hanem elsősorban Athénban, továbbá azokon a helyeken pusztított, ahol a legsűrűbb volt a lakosság. Ennyiben foglalhatók össze a járvánnyal kapcsolatos események.

Muraközy Gyula fordítása

XENOPHÓN

Athénben született, valamikor 430 és 425 között, fiatalon a filozófus Sókratésnek lett tanítványa, de még a mester halála (399) előtt zsoldosnak állt, részt vett a II. Artaxerxés perzsa király trónfosztását célzó hadivállalkozásban (401), s annak fiaskója után a sereg görög katonáival sok viszontagság közepette visszatért görög földre; ott csatlakozott Agésilaos spártai királyhoz és mert később az ő seregében harcolt Koróneia mellett az athéniek ellen (394), szülővárosa büntetésül számkivetésre ítélte; ettől fogva előbb spártai adományként kapott peloponnésosi birtokán, utóbb Korinthosban élt, s ámbár száműzetését Athén időközben feloldotta, oda valószínűleg nem tért többé vissza; a halál alighanem kevéssel 455 után érte. A jelek szerint – ókori szerző esetében ugyancsak ritkaság – egész életműve csonkítatlanul ránk maradt, egyebek közt alighanem azért is, mert stílusát az ókoriak a tiszta attikai stílus mintaképének tekintették. Ez az életmű nem csupán terjedelemre eltérő, hanem műfajukat tekintve is igen változatos, sok szempontból már a hellenisztikus kor felé mutató 13 írást tartalmaz: vannak közte dialógusok (többségükben Sókratés irányítja a beszélgetést) és különböző (gazdasági, katonai, alkotmányjogi tárgyú) szaktudományi értekezések, de írt enkómiont vagyis méltatást, regényes nevelési utópiát és – nem utolsó sorban – két történelmi monográfiát is. Utóbbiak közül időben első az önéletrajzi vonatkozású Anabasis vagyis "Felvonulás", mely az Artaxerxés ellen indított vállalkozás, azon belül kivált a megpróbáltatásokkal teli visszaút történetét foglalja össze (ezt a munkáját Xenophón, talán mert az ábrázolt eseményekben önmagát is folyamatosan, bár mindig egyes szám harmadik személyben szerepelteti, eredetileg álnéven tette közzé), másik a Hellénika vagy "Görög történelem" – ebből a való a következő két szemelvény is.

1. A harminc zsarnok (Hellénika 2, 3, 1–3 és 13–56)

A hét részre vagy "könyv"-re oszló Hellénika a görög történelem félévszázados, 411-től 361-ig tartó korszakáról ad átfogó képet. Benne Xenophón a szokástól teljességgel eltérő módon, azaz minden bevezetés nélkül kezdi az események tárgyalását, pontosan onnan, ahol Thukydidés kezéből kiesett a toll, s jó érzékkel történelmi csomóponton, a mantineiai csatával fejezi be, mely véget vetett Thébai egész Hellasban kivívott vezető szerepének. A következő szemelvény a peloponnésosi háború befejezését (404) közvetlenül követő időszakba vezet, mikor a spártaiakat képviselő Lysandros és Agis király támogatásával Athénban oligarchikus uralom jött létre, s az új, de alig néhány hónapig tartó – mert az athéni demokratáktól hamarosan megdöntött – oligarchikus rendszer két vezetője, a szélsőséges Kritias és a mérsékeltebb Théramenés (az utóbbira nézve tragikusan végződő) konfliktusát elemzi.

1. A következő esztendőben [tartották az olümpiai játékokat. A sztadionfutást a thesszaliai Krókinasz nyerte meg. Spártában Endiasz volt az ephorosz, Athénban pedig Püthodórosz az arkhón, m33;gsem róla nevezték el az évet, hanem inkább anarkhiaként tartották számon, mivel az oligarkhia idején választották meg őt. 2. Az oligarkhia következőképpen jutott hatalomra: elhatározta a nép, hogy megválaszt harminc férfiút, akik összeírják az ősi törvényeket, hogy ezek alapján irányítsák az athéniak az állam életét. A testület tagjai közé választották Polükharészt, Kritiaszt, Mélobioszt, Hippolokhoszt, Eukleidészt, Hierónt, Mnészilokhoszt, Khremónt, Théramenészt, Aresziaszt, Dioklészt, Phaidriaszt, Khaireleószt, Anaitioszt, Peiszónt, Szophoklészt, Eratoszthenészt, Khariklészt, Onomaklészt, Theogniszt, Aiszkhinészt, Theogenészt, Klcomédészt, Eraszisztratoszt, Pheidónt, Drakontidészt, Eumathészt, Arisztotelészt, Hippomakhoszt és Mnészitheidészt. 3. Miután lezajlott a választás,] Lüszandrosz Szamosz ellen vonult hajóhadával, Agisz pedig visszavonta gyalogságát Dekeleiából, és hazaengedte katonáit, kit-kit a maga hazájába.

…

13. A harmincak ezek után már azt kezdték fontolgatni, hogyan irányíthatnák az államot saját belátásuk szerint. Ekkor aztán első lépésként Lakedaimónba küldték Aiszkhinészt és Arisztotelészt, és rábeszélték Lüszandroszt, hogy segítsen: küldjön Athénba spártai helyőrséget, míg ők megtisztítják a várost a vétkesektől, és megszilárdítják az államot. Vállalták, hogy ők fogják élelmezni a megszállókat. 14. Lüszandrosz hajlott a kérésre, és elintézte, hogy küldjenek helyőrséget Athénba Kallibiosszal, a helytartóval az élén. Miután a harmincak megkapták az őrsereget, valósággal körüludvarolták Kallibioszt, hogy fogadja kedvezően minden intézkedésüket. Mivel Kallibiosz rendelkezésükre bocsátotta csapatait, azt fogattak el, akit csak akartak. Már nemcsak a vétkeseket és hitványakat üldözték, hanem azokat is, akikről feltételezték, hogy a legkevésbé tűrnék el háttérbe szorításukat, viszont a legtöbb támogatóra lelnének, ha a harmincak ellen fordulnának.

15. Kritiasz eleinte hasonlóan gondolkozott, mint Théramenész, és jó barátok voltak. Amikor aztán Kritiasz késznek mutatkozott rá, hogy tömegeket gyilkoljon le – ugyanis a demokrácia idején száműzték őt –, Théramenész szembeszállt vele.

– Ha valaki sohasem zaklatta az előkelőket, nem kell halálra ítélni pusztán azért – magyarázta –, mert tisztelte a nép. Én is meg te is sok mindent mondtunk és tettünk azért – emlékeztette –, hogy népszerűek legyünk Athénban.

16. Kritiasz, aki ekkor még barátságosan viselkedett Théramenésszel, így válaszolt:

– Akik nagyobb részt követelnek maguknak, nincs más választásuk: el kell hogy tegyék láb alól mindazokat, akik a legkönnyebben megakadályozhatják tervük végrehajtását. Ha pedig azt hiszed, hogy mert harmincan vagyunk, és nem egyedül, azért most kevésbé kell védelmeznünk hatalmunkat, mint egy türanniszt, együgyű vagy.

17. Amikor a jogtalanul meggyilkoltak száma egyre nőtt, a sokaság egészen nyíltan összeverődött, és az emberek megütődve kérdezgették, hogy mi lesz az államrendből. Théramenész ekkor ismét kifejtette, hogy lehetetlen lesz fönntartani az oligarkhiát, ha nem részesítenek a hatalomban elegendő embert.

18. Ettől kezdve Kritiasz és társai a harmincak közül attól tartottak, hogy a polgárok Théramenész köré fognak tömörülni, ezért kijelöltek háromezer embert, hogy velük osszák meg hatalmukat. 19. Théramenész ezután is elégedetlen volt. Helytelennek tartja, jegyezte meg, hogy egyrészt, bár a legkiválóbb polgárokkal akarják megosztani uralmukat, éppen háromezret választanak ki, mintha szükségszerű lenne, hogy pont ennyi kiváló és erényes polgár van, ezeken kívül pedig nem is lehetnek derék emberek, sem ezek között nem akadhatnak hitványak.

– Másrészt úgy látom, hogy két homlokegyenest ellenkező dolgot cselekszünk, amikor a hatalmat erőszakra építjük, mégis gyengébbé tesszük az elnyomottaknál.

20. Így beszélt Théramenész. A többiek pedig seregszemlét tartottak. A háromezer polgárt a piactérre, a lajstromban nem szereplő férfiakat pedig különböző gyülekezőhelyekre hívták össze. Mindenkinek magával kellett vinnie a fegyverét is. Amikor az egybegyűltek már szétszéledtek, a harmincak elküldték a spártai helyőrség tagjait és leghűségesebb követőiket, hogy kobozzák el a fegyvereket mindazoktól, akik nem kerültek be a háromezrek közé. Az összegyűlt fegyvereket az Akropolisz szentélyében halmozták föl. 21. Miután mindez megtörtént, a harmincak azt tehettek, amit akartak. Sokakat gyűlöletből, másokat pedig vagyonuk miatt gyilkoltak meg. Hogy legyen pénzük, amiből kifizethetik a spártai helyőrséget, elhatározták, hogy mind a harmincan megölnek egy-egy metoikoszt, és a vagyonát elkobozzák. 22. Théramenészt is felszólították, hogy válasszon ki egy áldozatot, de ő így válaszolt:

– Nézetem szerint nem szép dolog, hogy azzal hivalkodunk, mi vagyunk a legkiválóbbak, miközben nagyobb jogtalanságokat követünk el, mint a hivatásos besúgók. Ők legalább életben hagyták azokat, akiket meg akartak kopasztani, mi viszont ártatlan embereket gyilkolunk meg, hogy pénzt szerezzünk. Hogyne volna ez minden szempontból jogtalanabb, mint amit ők tettek?

23. A többiek belátták, hogy Théramenész önkényeskedéseik útjában áll, ezért áskálódni kezdtek ellene. Egyenként fölkeresték a tanács tagjait, és mindegyiknél bevádolták, hogy veszélyezteti az államot. Végül összehívták a tanácsot, de előbb felszólították azokat az ifjakat, akik feltétlen híveiknek számítottak, hogy rejtsenek tőrt a hónuk alá, úgy jelenjenek meg. 24. Amikor belépett Théramenész, Kritiasz felállt, és így szólt:

– Férfiak, tanácstagok! Ha valaki úgy gondolja közületek, hogy mostanában több ember veszti el életét, mint ahánynakjelen körülmények között feltétlenül szükséges volna, gondoljon arra, hogy az államformák megváltozása mindenhol ezzel jár. Szükségképpen itt él az oligarkhia kiépítésének legtöbb ellenfele, mivel valamennyi hellén város közül ez a legnépesebb, és mivel itt növekedett a leghosszabb időn át szabadságban a nép. 25. De mi tudtuk, hogy az olyan emberek számára, mint mi és ti, a demokrácia elviselhetetlen államforma, és azt is tudtuk, hogy felszabadítóink, a lakedaimóniak a nép iránt sohasem fognak barátságot érezni, a legkiválóbbak azonban örök bizalmukat élveznék. Ezért vezettük be a lakedaimóniak jóváhagyásával ezt az államformát. 26. És ha arról értesülünk, hogy valaki szembeszegül az oligarkhiával, ahogy tudunk, leszámolunk vele. Úgy véljük, még jogosabb igazságot szolgáltatnunk abban az esetben, ha valaki belülről bomlasztja rendszerünket. 27. Most szereztünk róla tudomást, hogy ez az ember, Théramenész, minden eszközzel arra törekszik, hogy elpusztítson minket és titeket. Hogy mindez igaz, könnyen belátjátok, ha végiggondoljátok, hogy senki sem gyalázta Théramenésznél inkább a fennálló viszonyokat, és senki sem tiltakozott hevesebben, ha egy demagógot el akartunk távolítani utunkból. Ha pedig kezdettől fogva így gondolkodott, ellenségünk volt, de nem nevezhettük teljes joggal gazembernek. 28. Ö kezdeményezte a szövetséget és a barátságot a lakedaimóniakkal, ő a népuralom megdöntését, ő ösztökélt benneteket a leginkább arra, hogy elítéljétek azokat a vádlottakat, akiket először állítottak elétek. Most viszont, hogy a nép nyilvánvalóan meggyűlölt benneteket és minket, már nemtetszését hangoztatja amiatt, ami
megesett, így biztosítva saját helyzetét, a történtekért pedig lakoljunk csak meg mi. 29. Így aztán nemcsak mint ellenségünket, hanem mint a ti és a mi árulónkat kell elítélnünk. Az árulás pedig annyival veszedelmesebb a háborúnál, mint amennyivel nehezebb a láthatatlan, mint a látható veszély ellen védekezni, és annyival gyűlöletesebb is, mert az ellenséggel később egyezséget lehet kötni, s azután biztonságban élhetünk, de ha valaki leleplez egy árulót, annak nem nyújt békejobbot, és nem is bízhat meg benne soha többé. 30. Hogy belássátok, nemcsak újabban viselkedik így, hanem a vérében van az árulás, emlékeztetlek benneteket viselt dolgaira. A nép, éppúgy, mint apját, Hagnónt, kezdettől fogva nagyra becsülte, mégis mindent megtett a demokrácia megdöntéséért és a négyszázak hatalomra juttatásáért, és annak a testületnek egyik vezetője lett. Amikor azonban észrevette, hogy szerveződni kezd az oligarkhia ellenzéke, a népnek lett legfőbb vezetője a négyszázak elleni küzdelemben. 31. Ezért aztán elnevezték kothornosznak. [A kothornosz ugyanis mindkét lábra illik, mert mindkét fele ugyanúgy fest.] Egy férfinak, aki méltó az életre, Théramenész, nem szabad veszélybe sodornia követőit, és aztán, ha valami közbejön, mindjárt cserbenhagynia őket, hanem mint egy hajón, addig kell megfeszítenie erejét, amíg a vitorlába belekap a jó szél. Ha nem így tennének, hogyan jutnának célba? Hogyan érnék el a célt, ha az első akadálytól megrettenve rögtön az ellenkező irányba hajóznának? 32. Való igaz, hogy minden államformaváltás halállal terhes, de te kétkulacsosságod folytán nagyon sok olyan ember halálában vagy bűnrészes, akiket a nép pusztított el az oligarkhia hívei, s olyanokéban, akiket az előkelők pusztítottak el a demokrácia képviselői közül. Théramenész volt az, akit a hadvezérek utasítottak, hogy mentse ki az athéniakat, akik a Leszbosz melletti tengeri csatában hajótörést szenvedtek, és ugyancsak ő volt, aki nem mentett ki senkit, hanem bevádolta a hadvezéreket, és halálukat okozta, csak hogy ő maga mentse a bőrét. 33. Miért kellene kímélnünk egy olyan embert, aki egész nyíltan mindig csak a saját hasznát keresi, nem törődve sem az erénnyel, sem pedig a barátaival? Hogyne kellene védekeznünk ellene, ha egyszer ismerjük színeváltozásait, hogy ne bánhasson el velünk is ugyanúgy? Vádoljuk ezt az embert, hogy gonoszat forralt ellenünk, és elárult bennünket és titeket. Gondoljátok végig a következőt, hogy belássátok, eljárásunk mennyire jogos. 34. Úgy tűnik, hogy a lakedaimóniaké a legjobb államforma. Ha azonban Lakedaimónban egy ephorosz a többség határozata ellenére gyalázni próbálná az állam vezetését, és gátolná a határozatok végrehajtását, nem gondoljátok, hogy mind maga az ephoroszok testülete, mind pedig az egész polgárság méltónak találná a legsúlyosabb büntetésre? És ti, ha józanul gondolkodtok, nem inkább magatokat óvjátok, mint őt? Hiszen ha ő ezt most ép bőrrel megússza, ettől csak ellenfeleitek tömege válik elbizakodottá, de ha elpusztul, valamennyi külső és
belső ellenségünk reménye szertefoszlik.

35. Kritiasz szónoklata végeztével leült. Ekkor fölállt Théramenész, és beszélni kezdett:

– Először arról szeretnék megemlékezni, férfiak, amit Kritiasz legutoljára vetett a szememre. Azt állította, hogy vádjaimmal én pusztítottam el a hadvezéreket. Csakhogy nem én kezdtem ellenük a vádaskodást, hanem ők ellenem, amikor kijelentették, hogy én nem mentettem ki a Leszbosz melletti tengeri csata hajótörötteit, noha ők utasítottak rá. Én azzal védekeztem, hogy a vihar miatt hajózni sem lehetett, nemhogy a mentésre gondolni, és az állam elfogadta válaszomat, s amivel vádoltak, az inkább őket magukat látszott elmarasztalni, hiszen azt állították, hogy meg lehetett volna menteni az áldozatokat, ők mégis sorsukra hagyták őket, és elhajóztak. 36. Mégsem csodálkozom Kritiasz törvénytelen eljárásán: amikor mindez történt, nem volt közöttünk, hanem Thesszaliában időzött Prométheusznál, és éppen a penesztészeket fegyverezte föl uraik ellen, hogy kivívja a demokráciát. Bízzunk benne, hogy amit ez az ember ott művelt, sohasem következik be minálunk. 37. Egy dologban mégis egyetértek Kritiasszal. Ha valaki meg akarná buktatni uralmatokat, és erősítené az ellenetek szervezkedők táborát, jogosan büntetnétek meg a legszigorúbban. Azt hiszem azonban, ti magatok tudjátok a legjobban megítélni, hogy ki mesterkedik ezen, ha összehasonlítjátok korábbi és mostani tetteinket. 38. Amíg arról volt szó, hogy körötökből alkossuk meg a tanácsot, és nevezzük ki a tisztségviselőket, aztán pedig állítsuk törvény elé a közismert besúgókat, tökéletes volt közöttünk az egyetértés. Csakhogy amikor ők az erényes és kiváló férfiakat kezdték összefogdosni, megváltozott a véleményem. 39. Kivégeztették a szalamiszi Leónt, ezt a megbízható és mindenki által megbízhatónak is tartott férfiút, akihez a bűn árnyéka sem tapadt, és én tudtam, hogy emiatt a hozzá hasonlók rettegni kezdenek, és félelmükben rendszerünk ellenségei lesznek. Mikor Nikiasz fiát, Nikératoszt elfogták, aki gazdag ember volt, és sem ő, sem az apja soha olyat nem tett, amivel a nép kedvét kereste volna, világosan láttam, hogy a hozzá hasonlók is rosszindulattal lesznek irányunkban. 40. Amikor aztán az az Antiphón is elveszett általatok, aki a háború során egymaga két jó építésű háromevezősoros hajót szerelt föl, meg kellett értenem, hogy most már mindenki, aki szívén viseli az állam sorsát, rosszallóan tekint ránk. Tiltakoztam, amikor elhatározták, hogy mindegyikünk fogjon el egy-egy metoikoszt, mert a napnál is világosabb volt számomra, hogy az ő haláluk az összes metoikoszt az államrend ellenségeinek táborába kergetné. 41. Elleneztem a lakosság lefegyverzését is, mert úgy gondoltam, hogy nem szabad gyengíteni az államot. Nem hiszem, hogy a lakedaimóniak azért akartak megmenteni minket, hogy aztán ne lehessünk a hasznukra, mivel olyannyira meggyengültünk. Ha valóban ezt akarták volna, megvolt rá a lehetőségük, hogy egyikünk se maradjon meg, elég lett volna egy kicsit tovább éheztetni minket. 42. Nem tetszett nekem a zsoldosokból álló helyőrség gondolata sem, hiszen saját polgárainkból is össze lehetett volna szedni annyi embert, amíg mi, vezetők, úrrá leszünk az alávetetteken. Láttam, milyen sokan gyűlölik rendszerünket a városban, milyen sokan szöknek külföldre, és ezért elleneztem Thraszübulosz, Anütosz és Alkibiadész száműzését. Tudtam, hogy azáltal csak az ellentábor erősödik, ha a tömeg megfelelő vezetőket talál, a vezéri szerepre áhítozók pedig nagyszámú szövetségesre lelnek. 43. Szerintetek az, aki nyíltan figyelmeztet benneteket a hibákra, jóakaratú vagy áruló? Nem azok teszik erőssé az ellenséget, Kritiasz, akik megakadályozzák, hogy sokakat ellenségünkké tegyünk, és felhívják a figyelmünket arra, hogy miképpen nyerhetünk meg minél több szövetségest, hanem sokkal inkább azok, akik jogtalanul kincseket harácsolnak össze, és megölik a vétlen polgárokat. Ők azok, akik sokakat ellenfeleink közé kergetnek, és mohó nyereségvágyukban nemcsak barátaikat árulják el, hanem saját magukat is. 44. Ha másként nem hiszitek el, hogy igazat beszélek, gondoljátok meg a következőt: szerintetek Thraszübulosz, Anütosz és a többi menekült mit szeretne szívesebben látni, ha az történik itt, amit én mondok, vagy ha az, amit Kritiaszék tesznek? A menekültek, benyomásom szerint, úgy gondolják, hogy itt most valósággal nyüzsögnek a szövetségeseik, de ha a város nagyobbik része velünk tartana, még azt is nehezen mernék megkockáztatni, hogy földünkre lépjenek. 45. Olyan ember vagyok, állította Kritiasz, aki mindig változtatja meggyőződését. Gondoljátok meg, hogy ami a négyszázak uralmát illeti, azt maga a nép szavazta meg, mert meggyőződése volt, hogy a lakedaimóniak bármilyen államformában inkább megbíznak, mint a demokráciában. 46. Amikor aztán a lakedaimóniak nem mutatkoztak békülékenyebbnek, a hadvezérek, Arisztotelész, Melanthiosz, Arisztarkhosz és követőik nyíltan erődítményt kezdtek építeni a félszigeten, mivel oda akarták behívni az ellenséget, hogy aztán az egész államot megszerezzék saját maguk és barátaik számára. Megakadályoztam tervüket, mihelyt értesültem róla. Talán ez volna barátaim elárulása? 47. Kothornosznak csúfol, mert megpróbáltam mindkét féllel békén meglenni. De, az istenekre, minek kell azt nevezni, aki senkinek sem kedves? Hiszen a demokráciában azt tartották rólad, hogy a legjobban gyűlölöd a népet, most pedig, az arisztokrácia idején, az előkelők iránt gyűlölködsz. 48. Én a magam részéről, Kritiasz, mindig harcban állok azokkal, akik szerint addig nincs is igazi demokrácia, amíg részt nem vesznek a hatalomban a rabszolgák meg azok, akik ínségükben egy drakhmáért elárulják az államot, és azokkal is, akik abban látják a tökéletes oligarkhiát, ha az államot néhányak zsarnokuralmának rendelik alá. Korábban is az volt a véleményem, és ezt most sem változtattam meg, hogy akkor a legjobb az államrend, ha azok vezetik, akik képesek saját lovukkal és saját fegyverzetükkel az állam segítségére sietni. 49. De ha te, Kritiasz, tudsz példát hozni arra, hogy én valaha is megpróbáltam akár a demokraták, akár a zsarnokok segítségével bármelyik erényes és kiváló férfiút megfosztani polgárjogától, tedd meg! Ha rám bizonyul, hogy akár most, akár korábban valaha is ilyet tettem, rendben van, haljak meg a legszörnyűbb szenvedések között.

50. Amikor Théramenész e szavakkal bevégezte beszédét, és a tanács soraiból jóindulatú kiáltások hangzottak, Kritiasz látta, hogy a tanács szavazás esetén fölmentené Théramenészt, márpedig ő halálra szánta. A harmincakhoz lépett, valamit megbeszélt velük, majd kiment, és utasította azokat, akiknél a tőrök voltak, hogy álljanak feltűnően a korlátok mellé, hadd lássák őket a tanács tagjai. 51. Ekkor aztán újból bement, és csak annyit mondott:

– Azt hiszem, tanácstagok, az a rátermett vezető feladata, hogy ne tűrje el, ha látja, hogy barátait félrevezetik. Én sem fogom eltűrni. És azok a férfiak is, akik ott sorakoznak, kijelentették, hogy nem nézik tétlenül, ha mi szabadon eresztjük azt az embert, aki nyíltan bomlasztotta az oligarkhikus rendet. Mármost az új törvényekben az áll, hogy senkit sem szabad halálra ítélni a listára vett háromezer polgár közül a ti szavazatotok nélkül, a lajstromon kívülieket azonban a harmincaknak jogában áll elítélni. Én tehát valamennyiünk közös akaratának megfelelően törlöm ezt a Théramenészt a lajstromból. És aztán – fűzte hozzá – halálra is ítéljük.

52. Théramenész, meghallván e szavakat, az oltárhoz menekült, és felkiáltott:

– Annál keresek menedéket, férfiak, aki minden törvénynél hatalmasabb, mert nincs joga Kritiasznak önkényesen törölni a névjegyzékből sem engem, sem közületek bárkit, hanem fölöttetek is, fölöttem is annak a törvénynek értelmében kell ítélni, amelyet a lajstromba veitekről ezek a férfiak hoztak. 53. Tisztában vagyok azzal is, az istenekre – folytatta –, hogy nem ment meg engem ez az oltár, de be akarom bizonyítani, hogy ezek nemcsak az emberekkel szemben járnak el a legtörvénytelenebb, hanem az istenekkel szemben is a legelvetemültebb módon. Rajtatok viszont csodálkozom, kiváló és derék férfiak, hogy semmit sem tesztek saját magatok védelmére, pedig tisztában vagytok vele, hogy az én nevemet sem könnyebb törölni, mint akármelyikőtökét.

54. A harmincak hírnöke ekkor parancsot adott a tizenegyeknek, hogy fogják el Théramenészt. Azok beléptek, velük segédeik. Szatürosz vezette őket, a legkíméletlenebb és a legarcátlanabb pribék. Kritiasz pedig így szólt:

– Átadjuk nektek ezt a Théramenészt, akit a törvény alapján elítéltünk. Tartóztassátok le és vezessétek el, [tizenegyek,] oda, ahová kell. A többi a ti dolgotok.

55. Miután a parancs elhangzott, Szatürosz és segédei elhurcolták Théramenészt az oltártól. Théramenész, érthető módon, az istenekhez és az emberekhez kiáltott, hogy lássák, mi történt. A tanács néma maradt. Tagjai látták a korlátok körül álló, Szatüroszhoz hasonló fogdmegeket, látták, hogy a tanácsház előtti tér tele van a helyőrség katonáival, és az sem kerülte el a figyelmüket, hogy hányan rejtegetnek tőrt maguknál. 56. Mialatt az elítéltet végigvezették az agorán, fennhangon kiáltozta, mit kell elszenvednie. Egy szellemes mondását még ma is emlegetik. Amikor Szatürosz ráförmedt, hogy ha nem hallgat el, megkeserüli, megkérdezte:

– Azt talán nem keserülöm meg, ha elhallgatok?

Amikor pedig arra kényszerítették, hogy igya ki a halálos bürökpoharat, a maradékot játékosan kiloccsantotta, és köszöntőt mondott:

– Ez a szép Kritiaszé legyen!

Tudom, hogy ezek a megjegyzések nem méltók a megörökítésre, de azt mégis csodálatosnak tartom, hogy ezt a férfiút lélekjelenléte és szellemessége még a halál torkában sem hagyta el.

Németh György fordítása

2. A "királybéke" (Hellénika 5, 1, 29–35)

A nevezetes "királybéke" 387-ben, a spártai Antalkidas és a perzsa király tárgyalásainak következményeképpen jött létre, közvetítőként szerepet játszott benne Tiribazos, a kis-ázsiai Sardeisben székelő perzsa satrapa, kihirdetése alkalmából pedig Spártát már az egyik spártai király, Agésilaos képviselte. A békeszerződés előzményei közé tartozik, hogy előbb a spártaiak folytattak háborút Kis-Ázsiában Perzsia (399–394), aztán az athéniek és szövetségeseik perzsa támogatással Spárta ellen (395–387). A békeszerződés inkább a perzsák, mint a görögök számára volt előnyös, mert Hellas földjén biztosította ugyan görög városállamok függetlenségét, de a kis-ázsiai görögöket a perzsa király alattvalóivá nyilvánította, ezért Athén megalázónak tartotta a szerződést és nem is fogadta el; mindamellett a "királybéke" vagy Antalkidas-féle béke hosszú időre szabályozta Hellas belső viszonyait.

29. Az athéniak, mivel látták, hogy az ellenségnek milyen sok hajója van, féltek attól, hogy megint teljes vereséget szenvednek, mint a korábbi háborúban. A perzsa király ugyanis ismét a lakedaimóniak szövetségese, és az aiginai portyázók is zaklatják őket. A lakedaimóniaknak volt egy csapatnyi helyőrségük Lekhaionban és még egy Orkhomenoszban, s emellett még ügyelniük kellett szövetségeseikre is, nehogy elveszítsék azokat, akikben megbíztak, s nehogy elpártoljanak azok, akikben nem bíztak meg. Korinthosz környékén nemcsak az ellenség okozott nekik gondot, hanem ők is az ellenségnek. A háború tehát számukra is sok teherrel járt. Az argosziak pedig láthatták, hogy már összegyűlt a lakedaimóni hadsereg, és nem volt kétségük afelől, hogy a szent hónap ürügyén sem kaphatnak fegyverszünetet. Így ők is vágytak a békére.

30. Amikor aztán Tiribazosz kihirdette, hogy mindazok jelenjenek meg nála, akik hallani akarják, milyen békefeltételeket határozott meg a király, mindannyian odasiettek. Miután összegyűltek, Tiribazosz bemutatta a királyi pecsétet, és felolvasta az iratot. Ez a következőképpen szólt:

31. – Artaxerxész király jogos igényének tartja, hogy Ázsia görög városai hozzá tartozzanak, valamint a szigetek közül Klazomenai és Küprosz. Ami pedig a többi hellén várost illeti, akár kicsik, akár nagyok, méltányos, hogy önállók legyenek, kivéve Lémnoszt, Imbroszt és Szküroszt, amelyek a régi szokásnak megfelelően maradjanak továbbra is Athén fennhatósága alatt. Azok ellen, akik ezt a békeszerződést nem fogadják el, hadat fogok viselni szárazon és vízen, összes hajómmal és vagyonommal mindazokkal együtt, akik elfogadják.

32. Miután meghallgatták a feltételeket, minden egyes állam küldötte értesítette az elhangzottakról az otthoniakat. Valamennyien esküt tettek rá, hogy maradéktalanul megtartják az előírásokat, a thébaiak azonban az összes boiót nevében akartak esküdni. Agészilaosz erre kijelentette, hogy nem fogadja el esküjüket, ha nem foglalják bele a király szavait, melyek szerint minden kicsi és nagy állam önálló legyen. A thébai követek közölték, hogy ennek kinyilvánítására nem hatalmazták fel őket.

– Menjetek hát – mondta Agészilaosz –, és kérdezzétek meg. Azt is tudassátok azonban, hogy ha nem egyeznek bele, nem vonatkozik majd rájuk a békeszerződés.

33. A követek eltávoztak. Agészilaosz, aki gyűlölte a thébaiakat, nem várta be a választ. Miután megszerezte az ephoroszok hozzájárulását, tüstént elvégezte a határátlépési áldozatot. Tegeában megállt, és lovasokat küldött a perioikoszok közösségeihez, hogy siettesse hadba vonulásukat, és a szövetséges egységek leendő parancsnokait is toborzásra küldte. Még a spártai sereg továbbindulása előtt megérkeztek azonban a thébai követek a válasszal, hogy elfogadják az államok önállóságát. Így a lakedaimóniak hazatértek, a thébaiak pedig a békefeltételek elfogadásával rákényszerültek, hogy szavatolják Boiótia városainak függetlenségét.

34. A korinthosziak azonban nem bocsátották el az argoszi helyőrséget. Agészilaosz azzal fenyegetőzött, hogy háborút indít a korinthosziak ellen, ha nem küldik el az argosziakat, és az utóbbiak ellen, ha nem hagyják el Korinthoszt. Mivel mindkét fél megijedt, az argosziak kivonultak, és visszaadták a korinthoszi állam önállóságát. Saját elhatározásukból elhagyták Korinthoszt a korábbi öldöklés felelősei, és azok is, akik elismerték bűnrészességüket. A polgárok szívesen visszafogadták a korábbi menekülteket.

35. Miután mindez lezajlott, és az egyes államok letették az esküt, hogy megtartják a király békéjének előírásait, a szárazföldi és a tengeri csapatokat egyaránt feloszlatták. Először került sor békekötésre az athéniak, a lakedaimóniak és szövetségeseik között az Athén falainak lerombolása után kirobbant háborút követően. 36. Hadi sikereik alapján a lakedaimóniak alig értek el többet annál, hogy az ellenséggel egyenlő erőt voltak képesek felmutatni. Az Antalkidaszról elnevezett béke révén azonban ennél jóval nagyobb tekintélyre tettek szert. A királybéke megtartatásáról gondoskodva, mintegy a poliszok önállóságának őrzőiként, végső soron megnyerték szövetségesüknek Korinthoszt, a boiót városok Thébaitól való függőségét pedig megszüntették. Erre már régóta törekedtek. Annak is véget vetettek, hogy az argosziak úgy kezeljék Korinthoszt, mint államuk részét. Megfenyegették ugyanis őket, hogy hadjáratot indítanak ellenük, ha nem vonulnak ki Korinthoszból.

Vilmos László fordítása

POLYBIOS

A Peloponnésos egyik városában, Megalopolisban született, Kr. e. 200 körül. Apja példáját követve politikai pályára lépett és már fiatalon a peloponnésosi városokat tömörítő acháj szövetség egyik vezető tisztviselőjévé választották. Miután az ún. 3. makedon háborúban a rómaiak végérvényesen diadalmaskodtak Makedonia felett (168), állítólagos makedon-barátsága miatt Polybios ezredmagával túszként Rómába került, ahol barátja és később bizalmasa lett annak a Scipio Aemilianusnak, aki a 3. pún háborúban (149–146) az utolsó csapást mérte Karthagóra, s aki mellesleg a görög kultúra lelkes híve volt. Polybios és túsztársai 150-ben nyerték vissza szabadságukat; a történetíró ezután hazatérhetett, onnan időről-időre, nem egyszer Scipio kíséretében, hosszabb utazásokat tett, szülőföldjén pedig, nem is eredménytelenül, igyekezett közvetíteni honfi-társai és a rómaiak között, kivált a 40-es évek közepetáján, mikor a görögök lázongásának megtorlásául a rómaiak lerombolták Korinthost és feloszlatták az acháj szövetséget (146). Halála a 120 utáni évekre tehető. Polybios nem egykönyvű író volt, de ránk csak főműve, a 40 részre-könyvre osztott Történeti könyvek (Historiai) hozzávetőleg egyharmada maradt, az első öt szinte teljesen, a többiből számos és sokszor terjedelmes részlet vagy kivonat. A nagy mű eredetileg 220-tól (vagyis a 2. pún háború kitörésétől) a 3. makedon háború befejezéséig (168) terjedt volna (1-29. könyv), de később Polybios folytatta a munkát és egészen Korinthos lerombolásáig (146) jutott el (30-40. könyv). A Történeti könyvek világtörténelem, mert szerzője úgy látja, hogy Európa, Ázsia és Afrika (= Libya) történései többé nem egymástól függetlenül, hanem 220-tól kezdve egy-mással szoros összefüggésben zajlanak, s immár látható módon Róma világbirodalommá válásának folyamatába illeszkednek.

1. A mű célja (Történeti könyvek 1, 1–4)

A bevezető után az első két könyv a 264 (vagyis az 1. pún háború kezdete) és 220 közötti időszak összefoglalását adja.

1. Ha az előttünk élt történetírók elmulasztották volna a historia dicséretét, alighanem szükség volna rá, hogy mindenkit intsünk a történeti feljegyzések beszerzésére és tanulmányozására; hiszen az elmúlt tettek ismereténél semmi sem alkalmasabb az emberek nevelésére. De mivel nemcsak egyesek, és nem is mellékesen, hanem úgyszólván valamennyi történetíró művének kezdetén és végén is ezt a gondolatot fejtegeti, megállapítván, hogy a történelem tanulmányozása a legigazibb nevelő iskolája a politikai tevékenységnek, és leghatásosabb, szinte egyedüli tanítómester a sors változásainak önérzettel való elviselésére – nyilvánvalóan senki sem kívánja, hogy még egyszer elmondjam, amit már sokan és helyesen kifejtettek. Azok a rendkívüli események, amelyekről én óhajtok írni, önmagukban is alkalmasak rá, hogy minden ifjat, de idősebbet is e mű tanulmányozására késztessenek. Mert lehet-e olyan hitvány és közömbös ember, aki ne kívánná megismerni, hogy milyen módon és milyen államrend birtokában szerezték meg a rómaiak nem egészen ötvenhárom év leforgása alatt szinte az egész lakott világ birtokát. Ehhez hasonló a múltban nem történt, és senki sem lehet valamely más látványosságnak vagy tudományágnak olyan megszállottja, hogy azt többre becsülné az idevonatkozó ismereteknél.

2. Hogy mily rendkívülien nagy az általunk tanulmányozott tárgy, akkor válik egészen világossá, ha a régebbi korok legnevezetesebb birodalmait – amelyekről a történetírók a legtöbb ismeretet szolgáltatják – összehasonlítjuk és egybevetjük a rómaiak uralmával. Összehasonlításra és egybevetésre a következő birodalmak a legalkalmasabbak: A perzsák egykor hatalmas birodalmat szereztek, de valahányszor Ázsia hegységein túl merészkedtek, nemcsak birodalmukat, hanem még puszta fennállásukat is veszélyeztették. A lakedaimóniak hosszú időn keresztül viaskodtak a hellének fölötti vezető szerep elnyeréséért, de mikor egyszer elérték, alig tizenkét évig maradhattak zavartalanul birtokában. A makedónok Európában csak az Adria és az Isztrosz folyó közötti területnek voltak urai, amely az előbb említettnek csak töredéke. Később azonban – a perzsa birodalom megdöntése után – ehhez megszerezték az Ázsia fölötti uralmat is. De bár úgy látszott, hogy hatalmuk és befolyásuk korlátlan, valójában a lakott világ jelentékeny részét nem tudták elfoglalni. Szicília, Szardínia és Libüa uralmáért eszükbe sem jutott harcolni, és Európa legharciasabb törzseit, a nyugati népeket, szinte nem is ismerték. A rómaiak azonban az oikumenének nemcsak egyes részeit, hanem szinte az egészet maguk alá vetették, és olyan hatalmas birodalmat hagytak hátra, hogy a jelenben senki sem szállhat szembe vele és a jövőben senki sem múlhatja fölül. Írásomból világosabban megérthetjük majd a római fölény okát, s azt is, milyen és mekkora haszna van a figyelmes olvasónak a tudományos történetírásból.

3. Művem időrend szerint a száznegyvenedik olümpiasszal kezdődik, az események rendjén pedig a hellén történetben az úgynevezett szövetséges háborúval, amelyet Philipposz, Démétriosz fia és Perszeusz atyja az akhájok szövetségében az aitólok ellen viselt; az ázsiai történetet illetően viszont azzal a háborúval, amelyet Koilé Szűria birtokáért vívott egymás ellen Antiokhosz és Ptolemaiosz Philopatór; Itália és Afrika viszonylatában a rómaiak és karthágóiak harcával, amelyet általában hannibáli háborúnak neveznek. Ezek az események közvetlenül kapcsolódnak a sziküóni Aratosz történeti művének végéhez.

A régebbi időkben a világ eseményei mintegy elszórtan mentek végbe, mind céljaik, mind kivitelük, mind pedig színhelyük szempontjából. De a fent felsorolt események óta a történelem egységes testté tömörült, Itália és Líbüa eseményei egybefonódtak az Ázsiában és a hellén világban történtekkel, és mindez egyetlen cél felé halad. Ezért választottuk éppen ezeket az eseményeket munkánk kiindulópontjaként. Mert miután a rómaiak az említett háborúban megverték a karthágóiakat, és úgy látták, hogy a világuralomhoz vezető út leghosszabb és legnehezebb szakaszán már túljutottak, ekkor először ki merték nyújtani a kezüket a világ többi része után is, és a tengeren átkelve haderejükkel megjelentek mind Hellaszban, mind pedig az ázsiai területeken.

Ha mindnyájan megbízhatóan ismernénk a világhatalomért küzdő két államot, bizonyára fölösleges lenne a korábbi időről írnom: arról, milyen tervekkel és mekkora erőkkel bocsátkoztak ebbe a hatalmas küzdelembe. Minthogy azonban a legtöbb görög nem ismeri a római meg a karthágói állam korábbi erejét és történetüket sem, úgy véltem, még a tulajdonképpeni történeti beszámoló előtt meg kell írnom munkámnak ezt és a következő könyvét. Nem szeretném ugyanis, ha az események olvasása közben valaki megakadna és akkor kezdene gondolkodni, ugyan miféle tervekkel, milyen haderő és anyagi erőforrások birtokában vállalkoztak a rómaiak ezekre a lépésekre, amelyek eredményeként megszerezték az uralmat a szárazföld és az egész Földközi-tenger fölött is. Ebből a két könyvből, vagyis a bennük olvasható áttekintésből az olvasónak rá kell jönnie arra, hogy a rómaiak megfelelő feltételekkel rendelkeztek ahhoz, hogy a világuralom megszerzésére gondoljanak, s hogy tervüket meg is valósítsák.

4. Munkánk sajátsága és az itt ábrázolt események csodálatos volta abban áll, hogy amiként a sors a lakott világnak szinte minden dolgát egyetlen irányba terelte, és mindent egy és ugyanazon cél felé vezérelt, hasonlóképpen a történetírásnak is egységes nézőpont alapján kell az olvasók elé tárnia a végzet ama működését, amellyel az minden eseményt az egységes végcél felé vezet. Éppen ez a körülmény sarkall és lelkesít bennünket e történelmi események tanulmányozására, s ezenfelül az a tény, hogy előttünk még senki sem vállalkozott az egyetemes történelem megírására. Magam sem könnyen vállalkoztam erre a feladatra. Mivel azonban látom, hogy az egyes háborúkat s az ezzel kapcsolatos egyedi tetteket számosan tanulmányozták, viszont az események általános és mindent magába foglaló rendjét – hogy honnan és milyen irányban halad a történések sora, és mi a kifejlet –, ezt a feladatot tudomásom szerint senki meg sem kísérelte elemezni: ezért tartottam szükségesnek el nem hanyagolni és nem hagyni vizsgálat nélkül a végzetnek ezt a legvonzóbb és tanulmányozásra legalkalmasabb munkálkodását. Mert a végzet már sok újat hozott a múltban, szüntelenül formálja az emberek életét most is, de a mi korunkban végbement átalakuláshoz és megküzdött harchoz hasonlót nem művelt még soha; és ezt a történelemnek csak egyes részleteit kutatók munkái nem mutathatják meg, ha azt nem gondoljuk, hogy aki a legnevezetesebb városokat egyenként meglátogatta, külön-külön megszemlélte és leírta, az egyúttal az egész lakott világ szerkezetét, rendjét és rendszerét is megismerte – ez pedig alig valószínű. Akik az egyes történelmi eseményekből kiindulva akarják az egészet szemlélni, véleményem szerint úgy járnak, mintha egy valamikor élő, szép testnek szétszaggatott részeit szemlélvén azt hinnék, hogy ennek alapján fogalmat alkothatnak az élő test erejéről és szépségéről. Ha ugyanis ezután valaki ismét összerakná a részeket, és az élő testet a maga szépségében, lelki gazdagságában helyreállítaná, s ilyen állapotban megmutatná az illetőknek, alighanem hamarosan bevallanák, hogy az előbb nagyon távol maradtak az igazságtól, és elképzelésük csak álomlátáshoz volt hasonló. A részletek alapján az egészről elképzelést alkothatunk, de szilárd és tudományosan megalapozott ismeretet nem szerezhetünk. Így hát el kell ismerni, hogy az egyes területek története külön-külön csupán csekély mértékben járul hozzá az egész történetének megbízható megértéséhez. Mert csak az összes események egymással való egybeszövődése és összehasonlítása, a hasonlóságok és különbségek megfigyelése útján juthatunk el az egész áttekintéséhez, csak ezen az úton szerezhetünk hasznot és egyben gyönyörűséget is a történelem tanulmányozásából.

Hahn István és Kapitánffy István fordítása

2. Az államformák (Történeti könyvek 6, 3, 1–4 és 13)

Polybios a rómaiak sikereit alkotmányukra vezeti vissza, melyben a két consul volna a monarchia, a senatus az arisztokrácia, a népgyűlés a demokrácia képviselője.

3. Azokról a görög államokról írva, amelyek többször fölvirágoztak, és többször megtapasztalták sorsuk gyökeres rosszra fordultát, nem nehéz feladat sem múltjuk ismertetése, sem jövőjük előrejelzése, hiszen könnyű elmondani az ismert tényeket, s az előzményekből következtetve egyszerű a jövő megmondása is. A rómaiak esetében viszont egyáltalán nem olyan könnyű feladat sem mostani intézményeik leírása államrendszerük bonyolultsága miatt, sem jövőjüknek a megállapítása, mivel nem ismerjük köz- és magánéletük korábbi sajátos rendjét. Ezért nem mindennapi erőfeszítés és elméleti elmélyülés kell hozzá, ha pontosan meg akarjuk ismerni államuk különleges vonásait.

A legtöbben azok közül, akik módszeresen igyekeznek tárgyalni ezt a kérdést, az államok három fajtáját sorolják fel. Azegyiket királyságnak nevezik, a másikat arisztokráciának, a harmadikat pedig demokráciának. Azt hiszem azonban, joggal megkérdezhetjük tőlük, vajon mint egyedül létező államformákat mutatják-e be nekünk ezeket, vagy, Zeuszra, mint eszményi államformákat. Attól tartok ugyanis, hogy kiderül a tudatlanságuk, akár ezt válaszolják, akár azt. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a legjobb államrendnek azt kell tartanunk, amelyik egyesíti magában a felsoroltak valamennyi sajátos vonását. Erre nemcsak elméleti, hanem gyakorlati bizonyítékunk is van, azóta, hogy elsőként Lükurgosz ezen amódon szervezte meg a spártai államot. De nem fogadható el az sem, hogy csak ezek az államformák léteznek, hiszen ismerünk olyan monarchikus és türannikus államokat, amelyek, bár jelentősen különböznek a királyságtól, bizonyos mértékben hasonlónak látszanak hozzá; ezért is nevezi magát hazug módon minden egyeduralkodó, amennyiben teheti, királynak. És bizony többféle oligarchikus állam is létezik; ezek valamiképpen hasonlónak látszanak az arisztokratikus államokhoz, holott szinte a legtöbb tekintetben eltérnek tőlük. Ugyanez áll a demokráciára is.

Ebből nyilvánvaló, hogy ellenvetésünk helyes volt. Nem szabad ugyanis meggondolatlanul minden egyeduralmat királyságnak nevezni, csak azt, amelyik az alattvalók önkéntes beleegyezéséből születik, s inkább belátás irányítja, semmint félelem és kényszer. De nem szabad minden oligarchiát sem arisztokráciának vélni, csak azt, amelyet a legigazságosabb és legbölcsebb férfiak válogatott csoportja irányít. Hasonlóképpen azt az államot, amelyben a tömegnek hatalma van azt tenni, amit akar és amihez kedve van, még nem nevezhetjük demokráciának, hanem ahol ősi hagyomány és megszokás alapján félik az isteneket, megbecsülik a szülőket, tiszteletben részesítik az idősebbeket, engedelmeskednek a törvényeknek, ha az ilyen rend mellett még a többség akarata is érvényesül, azt kell demokráciának nevezni.

Azt kell tehát mondanunk, hogy az államnak hat fajtája van: az imént említett három, amelyikről mindenki beszél, s másik három, azokkal rokon, tudniillik a monarchia, az oligarchia és az ochlokrácia. Elsőként a monarchia jön létre magától, a természet rendje szerint; ha ezt fejlesztik és tökéletesítik, akkor következik utána és születik meg belőle a királyság. Miután pedig ez átfejlődik a vele rokon hibás rendszerbe, vagyis a zsarnokuralomba, nemsokára ezek felbomlásából létrejön az arisztokrácia. Miután pedig a természet rendje szerint ez is oligarchiává fajul, a tömeg pedig felháborodásában elégtételt vesz a vezetők igazságtalanságáért, akkor megszületik a nép uralma. Idővel aztán ennek önkénye és törvényszegése viszont az ochlokrácia kiteljesedéséhez vezet. E most ismertetett elmélet igazságát akkor ismerhetjük fel a legvilágosabban, ha megfigyeljük az egyes államok természetes eredetét, születését és változását. Csak az értheti meg ugyanis az államok fellendülését, fénykorát és hanyatlását is, s hogy mikor, hogyan és hol következik majd be a végük, aki ismeri az egyes államformák létrejöttét. Ez a tárgyalásmód meggyőződésem szerint különösen a római állam esetében célravezető, mivel ez az állam kezdettől fogva magában hordja természetes rendjét és gyarapodásának feltételeit.

Hahn István és Kapitánffy István fordítása

3. A legjobb államforma (Történeti könyvek 6, 10, 1–11 és 6, 11, 11–13)

A legendás spártai törvényhozóra, Lykurgosra visszavezetett alkotmány szerint Spártában két király uralkodik, mellette működik a gerusia, vagyis az öregek tanácsa, de fontos szerepet kap a népgyűlés is, azaz az alkotmánynak egyszerre vannak monarchikus, arisztokratikus és demokratikus elemei.

10. Most pedig röviden kitekintünk a lükurgoszi törvényhozásra, hiszen ez szorosan összefügg vizsgált kérdésünkkel. Lükurgosz átlátta, hogy az említett fejlődési szakaszok mindegyike szükségszerűen és a természet rendje szerint alakul ki, és arra következtetett, hogy minden egyszerű, egyetlen hatalmon nyugvó államforma ingatag, mivel gyorsan bekövetkezik sajátos, természetéből következő elfajulása. Ahogyan ugyanis a vasnak a rozsda, a fának meg a szú és a féreg veleszületett kártevője, s ez a veleszületett kártevő elpusztítja akkor is, ha mindenfajta külső ártalom elkerüli, ugyanígy minden egyes államformával a természet rendje szerint együtt születik és együtt él egyfajta elfajulás: akirálysággal az úgynevezett monarchikus forma, az arisztokráciával az oligarchikus, a demokráciával pedig az állatias, ököljogon alapuló hatalom, és elkerülhetetlen, hogy az említettek idővel az imént leírt módon át ne alakuljanak ezekbe. MivelLükurgosz ezt előre látta, nem egyszerű, egyetlen elven nyugvó államot szervezett, hanem valamennyi előnyét és sajátosságát egyesítette, hogy egyik tényező se csaphasson át a veleszületett elfajulásba, ha a kelleténél jobban megerősödik, és hogy az egyes tényezők kölcsönös versengése közben sohase jusson egyik se túlsúlyra és ne is szoruljon túlzottan háttérbe, hanem az állam hosszú időn át mindig kiegyensúlyozott legyen és egyensúlyban maradjon, az ellenszélben való hajózás módján, azáltal, hogy a királyi hatalom elbizakodását megakadályozza a néptől való félelem, miután az is megfelelő részt kapott az állam irányításában, viszont a nép sem meri semmibe venni a királyokat, mivel fél a vének tanácsától, melynek minden tagja, érdem szerint gondosan kiválogatva, mindig az igazságossággal kell hogy törődjék. Így azután mindig az a rész lesz erősebb és tekintélyesebb a vének támogatásával és súlya révén, amelyik a hagyományos értékekhez való ragaszkodása miatt hátrányba került. Ennek a rendszernek a megteremtésével Lükurgosz olyan hosszú időre biztosította a spártaiak szabadságát, amilyenre más példát nem ismerünk.

Lükurgosz tehát bizonyos elméleti ismeretek alapján tisztában volt az egyes változások okával és módjával, s így alakította ki sikeresen az említett alkotmányt. A rómaiak pedig ugyanezt érték el sajátos berendezkedésükkel, csak nem elméleti megfontolás nyomán, hanem sok küzdelem és nehézség árán, úgy, hogy a válságos időben szerzett tapasztalatokból okulva mindig a jobbik megoldást választották, s ezáltal ugyanahhoz a célhoz jutottak el, mint Lükurgosz: korunk legjobb államrendszeréhez.

…

11. Az államok életében az a három tényező érvényesült, amelyekről az előbbiekben beszéltem. Ezek azonban (a római államban) oly arányosan és megfelelően ötvöződtek egybe, hogy még a római állam polgárai közül sem tudná valaki biztosan megmondani, vajon arisztokratikus-e államszervezetük, vagy demokratikus, vagy éppenséggel monarchikus-e. Ez a helyzet teljesen érthető. Ha valaki ugyanis csak a consulok hatalmára tekint, azt teljességgel monarchikus, sőt: királyi jellegűnek fogja tekinteni. Ha a senatus hatalmára gondol, az államot arisztokratikusnak fogja tartani. Ha pedig arra gondol, mennyi hatalom van a nép többségének kezében, nyilván azt fogja mondani, hogy Róma demokratikus állam. Hogy ez a három államhatalmi tényező miként érvényesült ebben az időben – de még most is, néhány apróságtól eltekintve –, a következőkben foglalható össze.

Hahn István és Kapitánffy István fordítása