GORGÓ (kívül)

Bent van Praxiona?

PRAXINOA (ajtót nyit)

                              Bent, Gorgóm. Hol csavarogtál?
Itt vagy? Végre! Csoda! Széket hamar, Eunoa, széket,

s tégy rá jó párnát.

GORGÓ

                              Köszönöm, rendben vagyok.

PRAXINOA

                                                                             Ülj le.

GORGÓ

Jaj, csupa szívdobogás ma az utcán járni! Tolong a
nép, fogatok tömege! Igazán azt hittem, elütnek.
Díszcsizmák, köpenyek, tisztekkel teli a város.
És hogy nyúlik az út! – Szivikém, túlmesszire laktok.

PRAXINOA

Hja, az a tökkelütött! A világ végére cipelt; itt
vett ki – lakást? Nem, odút! Dacból, a gonosz, csak azért, hogy
szomszédok ne legyünk. Az irigy feje! Mindig a régi.

GORGÓ

Pszt. Deinóm, mégiscsak urad, drágám; ne beszélj így
róla a buksi előtt!… Hogy néz rád!… Zópürionkám,
semmi baj, édes! anyu más bácsit szíd, nem apuskát!

PRAXINOA

A szent Szűzre, figyel! csakugyan figyel!

GORGÓ

                                                                 Apuka szép! jó!

PRAXINOA

Hát az a bácsi, az a… mikor is volt? hagyjuk!…elindul,
hogy vesz rúzst, szappant, ami kellett; s megjön a boltból,
s mit hoz? Sót, szemetet! a bolond nagy, tohonya ember!

GORGÓ

Szóval, akár az enyém, az a tékozló Diokleidász.
Gyapjút vett tegnap, piszok, ócska tarisznyagubancot,
s négy drakhmába került! Öt bála!… No, lesz vele dolgom! –
Most pedig elkísérsz, vedd könnyü ruhádat, a gallért,
megnézzük Ptolemáiosz urunk gyönyörű palotáját
és az Adóniszt; jőjj, hallom, csodaszép; a királyné
meglepetést készít.

PRAXINOA

                              Szépen kotyog a tele korsó!

GORGÓ

Aki jelen volt, tud, s a tömeg szájtátva figyel rá! –
No gyere, elkésünk.

PRAXINOA

                              Vagy munka, vagy ünnep az élet!
Eunoa, hozd a lavórt, te! Ide ni, középre, te lusta!
Persze a cica aludni szeretne a puha melegben!
Pattanj már! vízért! Te ügyetlen! Először a víz kell,
ő meg szappant hoz! – No csak önts! Ne olyan sokat, állj meg!
Állj, te szerencsétlen, csupa lucsok az ingem. – Elég már! –
Megmosdottam jól-rosszúl, ahogy isten akarta. –
Csukva a nagy szekrény; hallod, lány? Gyorsan a kulcsát!

GORGÓ

Praxionám – gyönyörű! gyönyörű a ruhád! Ez a sok ránc,
ezek a dús fodrok! Hogy vetted az anyagot, édes?

PRAXINOA

Rágondolni se jó. Több mint két tiszta ezüst mnát
adtam érte, s amíg készen lett, majd belehaltam.

GORGÓ

Azt hiszem, álmaidat varrták bele!

PRAXINOA

                                                      Ó, aranyos vagy! –
Eunoa, a gallért! igazítsd meg a kalapomat!… – Nem,
nem viszlek, picikém: a cocó harap, ott van a mumus!
Inkább sírd ki a két szemedet, semhogy nyomorék légy.
Menjünk. – Phrűgia, fogd a kicsit s játsszál vele szépen,
zárd le a kertkaput és szólítsd a szobába a Bodrit.

     Az utcán

Úristen, mi van itt? A tömeg! Furakodni? Mikorra
vergődünk ezen át? Hangyák, szakadatlan özönlés! –
Sok jót tettél, ó Ptolemáiosz, azóta, hogy égbe
szállt fel atyád-urad: ősi egyiptomi mód tolakodva
nem settengi körűl a gyanútlan utast, ahogy egykor
tette, a gazságból-gyúrt rengeteg utcai tolvaj,
az a sok egyhúron pendűlő lusta gazember. –
Jaj, Gorgóm, a lovak! a király versenyparipái!
Jaj, hova bújhatnánk? – Jó ember, ne taszigálj úgy! –
Hogy ágaskodik az a vörös! De vad! – Eunoa, nem félsz,
nem menekülsz, kutyaszív? – Még összetöri a lovászát!
Áldom az eszemet érte, hogy otthon hagytam az öcsköst.

GORGÓ

Bátorság! szivem! Itt, hátul, nincs baj, s azok ott a
térre vonulnak.

PRAXINOA

                  Csak most térek végre magamhoz.
Kiskorom óta a ló borzaszt, meg, tudod, a kígyó,
az a hideg… – Igyekezz, roppant tömeg árad utunkba!

GORGÓ

A palotából, néni?

VÉNASSZONY

                              Igen, lányom.

GORGÓ

                                                      Bejutunk még
könnyen?

VÉNASSZONY

                  Próbálkozva jutott Ilionba Odüsszeusz,
szépséges lányom, minden siker apja a próba.

GORGÓ

Bölcs szavakat motyogott az anyóka s utána odébbállt.

PRAXINOA

Mindent tudnak a nők, még Zeusz s Héré viszonyát is.

GORGÓ

Nézd csak, Praxionám, hogy hemzseg a nép a kapuknál.

PRAXINOA

Borzasztó! – A kezed, Gorgóm! Te is, Eunoa, fogd jól,
fogd meg az Eutükhiszét, és tartsd szemmel, nehogy elvessz!
Most együtt, neki mind! Te, leány, folyton mivelünk tarts!
Ó, jaj, rettenetes, nézzétek, a nyári felöltőm
hogy beszakadt! Csupa rongy! – Jó ember, az égre, ha vársz még
üdvöt a földön, hát kíméld a ruhámat ezentúl.

IDEGEN

Nem rajtam múlik, de vigyázok.

PRAXINOA

                                                      Iszonyu; mint a
disznók, úgy dulakodnak.

IDEGEN

                                          Most már jó: bejutottunk!

PRAXINOA

Áldjon örökre az ég, te derék idegen, amiért most
megvédtél! – Mily jószivü férfi! – De Eunoa hol van,
hol marad? Elnyomják! Könyököddel vágj neki! „Mind bent
volnánk” – mondta a férj, s nem zárta ki, csak a menyasszonyt.

     A palotában

GORGÓ

Ide, szivem, gyere csak! Nézd ezt a remek fali szőttest!
Finom! s míly ragyogó! Igazánisten keze-műve!

PRAXINOA

Mennyei szent szűz, hát létezhetik ennyi ügyesség?
Micsoda művész fest és rajzol ilyen csodaszépen?
Ahogy ez áll, s az megy, mind oly természetes: élnek,
nem hímzett alakok… Mindent tud az emberi ész!… És
ő maga míly gyönyörű, nézd csak, hogy fekszik ezüstös
nyugszékén, oldalt már pelyhes az arca, az álla:
Hádész is szeret; ó, szerelem szive, drága Adónisz!

MÁSIK IDEGEN

Csend, boldogtalanok! Két adta vidékije! Vad dór
csőrük folyton jár és sírba kerepli az embert.

GORGÓ

Mú! Hát ez ki? No nézd! Kire tartozik a fecsegésünk?
Szídd a cselédeidet! Szürakúszai nőkre ripakodsz!
S hogy még ezt is tudd: a hazánk, mint Bellerophónnak,
büszke Korinthosz volt, s úgy sejtem, a Peloponnészosz
dóri leányainak nem tilos a dóri kereplő.

PRAXINOA

Édes Perszephoné, sose adj új zsarnokot: egy is,
férjem is úntig elég: ne söpörjön a házam előtt más!

GORGÓ

Csönd, szivem, odafigyelj. Már itt van a drága Adóniszt
zengeni, énekesünk, Argeia leánya; kitűnő
művész; tavaly is őt koszorúzta babérral a gyászdal;
ó, remek! ismerem a hangját! Nézd, már nekikészül.

ÉNEKESNŐ

Úrnőnk, Idalion s Golgoi ligetét s az Erüx ős
ormait édes arany fényedbe vonó Aphrodité!
Fordul az év, s im Adóniszod a szigorú, örök Éjből
a csöndes Hórák felhozzák újra, a lassú
járású, kedves Hórák, akiket szeret ég s föld,
Küprisz Díónaia, örök kebeledbe fogadtad,
szívét, így tudjuk mi, halandók, ambroziád szent
csöppjeivel töltvén, a halott Berenike királynét;
és Berenike leánya, a szépségben Helenével
testvér Arszinoé – soktemplomu, soknevü úrnőnk,
hálából ma azért ünnepli a boldog Adóniszt. –
Ó, ez a sziromözön az ezüstfonatú kosarakban!
S Szíria fűszerei! tartályuk arany s alabástrom!
Ami kalácsot a nők, lánglisztbe ezernyi virágot
s mézet gyúrva, tüzes lapokon vagy fínom olajban
csak süthetnek: mind ott van körülötte, madárként
vagy mint kígyó: ott csúszik vagy röpdös a képen!
Kész van a zöld lugas is; tetején habcsipkevirágú
könnyü köményből font kis Erószok víg hada szálldos,
mint mikor a csalogány fiai ugrálnak a fán és
szárnyaikat próbálva ágról-ágra szökellnek. –
Mennyi arany s ében! gyönyörű, hószín elefántcsont-
sas viszi Zeuszhoz az égbe a bortöltő Ganümédészt,
s hogy bíborlik amott az a két álompuha szőnyeg!
Mondja is a pásztor, a milétoszi, számoszi, büszkén:
„A mi juhunk gyapján pihen a szépséges Adónisz!"
Küprisz ezen nyugszik, azon meg a rózsakarú férj;
egy-két esztendő híján húszéves az ifjú,
ajka piroslik még, nem szúr csók közben az álla. –
Most pedig istennőnk örvendjen szép jegyesének.
Holnap, ahogy esik a harmat, kimegyünk vele mind a
tajtékzó tenger partjára, kivisszük a képét,
s ott, keblünk kitakarva, bokáig eresztve ruhánkat
és lobogó hajjal, harsogjuk a szélbe a gyászdalt!
– Csak téged hoz s visz szabad út, ó, édes Adónisz,
köztünk és Akherón közt. Más félisten, a szörnyű
Aiasz, nem menekül soha onnan, se Agamemnón,
sem Hektór, s Pürrhosz sem, a Trójából hazatért hős,
nem szabadulnak az ős Lapithák, nem a Deukaliónok,
Pélopsz sarjai sem, s nem az argoszi büszke pelaszgok.
Elmégy, édes Adón: de ahogy ma; szeress ezután is!
Mint most, drága barát; jőjj vissza jövőre barátként!

GORGÓ

Tud ez a nő, ugye, Praxionám? Okos, amit előad,
s ahogy előad, a hang, az a csengő hang, zseniális! –
Csakhogy most haza ám! Diokleidász még nem ebédelt!
Mindig zsémbes a férj, de borzasztó, mikor éhes. –
Menj hát, boldog Adón, s boldog legyen, aki viszontlát!

Szabó Lőrinc fordítása