Dialógus

A dialógus szó jelentése "beszélgetés", "párbeszéd". Párbeszédet már az eposz és a történetírás is használt ugyan, de csak betétként, a cselekménynek vagy az események ábrázolásának alárendelve, később azonban, a Kr. e. 5. század végétől kezdve, a párbeszédes forma önálló és öntörvényű műfajjá alakult, főként a filozófia és azon belül is Platón hatására, aki – a leveleket és a Sókratés védőbeszédét kivéve – összes bölcseleti művét párbeszédként írta meg, mint ami egy-egy kérdés vizsgálatának, illetve a fogalmak tisztázásának leghelyesebb és leginkább célravezető módja. A későbbi filozófusok inkább értekező formában fejezték ki gondolataikat és jóval rikábban folyamodtak a dialógushoz, ezzel párhuzamosan viszont elterjedt a dialógus filozófiával közvetlenül össze nem függő változata, melyet nem valamilyen elvont eszmefuttatás tölt ki, hanem egy, pusztán párbeszéd által ábrázolt, többnyire szatirikus kicsengésű, nem ritkán csattanóra kifutó rövidebb-hosszabb cselekmény. 

PLATÓN

Athénben született (427) és már fiatalon tragédiaírónak készült, de az újszerűen és mélyen gondolkodó, bár semmit le nem író Sókratés hatására – színpadra szánt próbálkozásait megsemmisítve – a filozófiának szentelte magát: ő aztán a sok Sókratés-tanítvány közül a bölcselet egyik halhatatlanja lett. Mestere elítéltetése és halála után (399) huzamos időt töltött Szicília, Dél-Itália és talán Egyiptom földjén, hazatérve pedig Athén egyik pontján, Akadémos ligetében (innen ered "akadémia" szavunk) iskolát alapított és sorra írta filozófiai dialógusait, melyekben (az utolsót kivéve) mindig Sókratés a főszereplő, a szájára adott gondolatok azonban, még ha az ihlető és ösztönző Sókratés volt is, lényegüket tekintve már Platón gondolatai. Nyolcvan esztendősen, 347-ben halt meg. Amennyire látszik, egész életműve ránk maradt, bár a neve alatt hagyományozott művek közül jónéhány biztosan nem tőle származik vagy szerzősége vitatott; manapság 28-at tartanak kétségbevonhatatlanul hiteleseknek. Platón azonban nem filozófiai, hanem írói érdemei miatt kerül be – teljes joggal – ide és az ókorból válogató összes irodalmi szöveggyűjteménybe: neki ugyanis, főként korai dialógusaiban, a filozófiai tartalmak megfogalmazásán túl arra is gondja van, hogy finoman érzékeltesse dialógusai helyszínét és a beszélgetés atmoszféráját, a résztvevők eszmecseréjét szereti valamelyes cselekménnyel párosítani, s tolla alatt egyéni arcélt nyernek a beszélgetők, akik közül nem egyet bravúros stílusparódiával jellemez – mondhatni így él tovább a filozófus Platónban a Sókratés hatására megtagadott tragédiaíró.

Sókratés halála (Phaidón 63–67)

A Phaidónban a beszélgetés színhelye Sókratés börtöne, időpontja az a nap, amikor az elmarasztaló bírói ítélet következtében Sókratésnek ki kell innia a méregpoharat, a beszélgetés résztvevői a Sókratés-tanítványok, témája pedig a halál, a lélek halhatatlansága, a túlvilági ítélet és a lelkek túlvilági sorsa; az egész beszélgetésről pedig – a bekeretezésnek ezt a módszerét más dialógusaiban is alkalmazza Platón – az egyik résztvevő, Phaidón számol be a történtek után érdeklődő Echekratésnek. (A dialógus utolsó néhány fejezetét tartalmazó szemelvény Sókratés összefoglaló szavaival kezdődik.)

63. De már ezek miatt is, amiken itt végigfutottunk, meg kell tenni mindent, Szimmiaszom, hogy az erényt és az eszméletet elsajátítsuk életünkben; mert szép a díj és nagy a reménység.

Tehát erősködni, hogy csakugyan úgy van mindez, ahogy én elmeséltem, értelemmel bíró emberhez nem illő; azonban úgy vélekedni, hogy így vagy ilyenformán áll a dolog a lelkünkkel és lakóhelyeivel, ha a lélek, mint látjuk, halhatatlan, szerintem illő és érdemes megkockáztatni; mert szép ez a kockázat, és szinte varázsigeként kell magunknak énekelnünk az ilyesmit; azért nyújtom én is már régóta ilyen hosszúra ezt az elbeszélést. De épp ezért bátran bizakodhat a lelke sorsára vonatkozólag az a férfiú, aki életében a többi gyönyörűséget, a testhez tartozókat, és annak ékességeit, elküldte a jódolgukba, mert magától idegennek tartotta, s úgy vélekedett, hogy csak a bajait szaporítaná velük, ellenben a tanulásra vonatkozó gyönyörűségekre törekedett, s a lelkét nem tőle idegen ékességekkel, hanem saját ékességével ékesítve, a mértékletességgel, az igazságossággal, a bátorsággal, a szabadsággal és az igazsággal, így várja be a Hadészba teendő utazását, hogy útnak induljon, amikor szólítja az elrendelés. Ti pedig – szólt –, Szimmiasz, Kebész és a többiek, mindegyiktek más-más időpontban fog útnak indulni; engem viszont már most szólít, ahogy egy tragikus költő mondaná, az elrendelés, és mindjárt itt az ideje, hogy fürdő után nézzek; mert jobbnak látom, ha megfürödve iszom ki a mérget, és nem csinálok munkát az asszonyoknak, hogy ne kelljen hullamosással bajlódniok.

64. Szókratész e szavaira Kritón így szólt:

– Legyen, Szókratész; de hogyan rendelkezel, mit bízol rájuk vagy rám, akár a fiúkkal, akár bármi mással kapcsolatban, mit tehetnénk, hogy leginkább kedvedre tegyünk?

– Amit mindig mondok, Kritón – szólt –, semmi újabbat; hogy ha törődtök saját magatokkal, akkor nekem is, az enyéimnek is és saját magatoknak is kedvére teszitek, amit tesztek, még ha most nem ígérnétek is meg; ha pedig nem törődtök saját magatokkal és nem akartok mintegy a most és az előző időben elmondottak nyomán élni, akkor, még ha most nagyon buzgón és sok szóval ígérnétek is, akkor sem tennétek semmivel se többet.

– Tehát igyekezni fogunk – szólt –, hogy így tegyünk; és miképpen temessünk el?

– Ahogy akartok – szólt –, ha ugyan megkaptok, és nem csúszom ki a kezetek közül. – És szelíden mosolyogva és ránk nézve azt mondta: – Nem tudom meggyőzni, férfiak, Kritónt arról, hogy én ez a Szókratész vagyok, aki most beszélget veletek és elrendez mindent, amiről szó esett, hanem azt hiszi, hogy az vagyok, akit kis idő múlva hullának lát, s azért azt kérdezi, hogyan temessen el. És hogy én egy hosszas gondolatmenetet viszek itt végig, mióta már, arról, hogy ha kiiszom ezt a mérget, utána nem maradok tovább veletek, hanem fogom magam és elmegyek a boldogok örömeibe, azt, úgy látszik, azt hiszi, csak úgy mondom, hogy megvigasztaljalak titeket is meg egyúttal magamat is. Tehát kezeskedjetek értem Kritónnál – szólt –, éspedig épp ellenkező kezességgel, mint ahogyan ő kezeskedett értem a bírák előtt. Mert ő arról kezeskedett, hogy biztosan itt maradok; ti pedig arról kezeskedjetek, hogy biztosan nem maradok itt, miután meghaltam, hanem fogom magam és elmegyek, – hogy Kritón könnyebben viselje el, és ne riadozzon, amikor látja, hogy a testemet akár elégetik, akár földbe temetik, mintha valami szörnyűség történne velem, és ne mondja a temetésen, hogy Szókratészt ravatalozza fel, vagy kíséri ki, vagy temeti el. Mert vedd tudomásul – mondta –, drága jó Kritónom, hogy amit nem szépen mond az ember, az nem csupán magában véve helytelen, hanem a lelkeknek is árt. Hát fel a fejjel, bizakodj és mondd azt, hogy a testemet temeted el; és temesd úgy, ahogy jólesik, és a leginkább illőnek tartod.

65. Így szólván, valamilyen kamrába indult, hogy megfürödjön, és Kritón követte őt, nekünk pedig meghagyta, hogy várjunk ott. Tehát vártunk, a mondottakról beszélgetve egymással, és újból megvizsgálva azokat, majd pedig ismét azt tárgyaltuk, mekkora csapás ér bennünket, s valósággal úgy éreztük, hogy szinte apánkat elvesztve, árván kell leélnünk hátralevő életünket. Miután pedig megfürdött és odavitték hozzá a gyerekeit – mert két kicsiny fia volt és egy nagy –, és a családjabeli asszonyok is eljöttek, s miután Kritón jelenlétében beszélgetett velük és rendelkezett, ahogy akart, elküldte az asszonyokat és a gyermekeket, ő maga pedig átjött hozzánk. És már közel volt a napnyugta, mert sok időt töltött odabent. Amikor pedig megfürödve bejött, leült és már nem sokat beszélgetett azután. És jött a tizenegyek szolgája, és, megállva mellette, így szólt:

– Szókratész, tőled biztosan nem fogom azt tapasztalni, amit másoktól tapasztalok, hogy haragusznak rám és átkoznak, amikor hírül hozom, hogy az arkhónok parancsára ki kell a mérget inniok. De téged én másmilyennek ismertelek meg ebben az időben, a legnemesebb és legszelídebb és legjobb férfiúnak mindazok közül, akik valaha is ide kerültek, és ezért most is jól tudom, hogy nem rám haragszol, mert tudod, hogy kik az okai ennek, hanem őrájuk. Most pedig, hiszen tudod, hogy milyen hírrel jöttem, ég áldjon, és próbáld a lehető legkönnyebben elviselni, ami elkerülhetetlen.

És könnyekre fakadva megfordult és elment. És Szókratész felnézve rá így szólt:

– Téged is ég áldjon, és meg fogjuk tenni. – És nyomban így szólt hozzánk: – Milyen tisztességes ember; eljárt hozzám az egész idő alatt és gyakran beszélgetett velem, és a lehető legjobb ember volt, és most is, milyen szépen megsirat. No de most, Kritónom, fogadjunk szót neki, és hozza be valaki a mérget, ha már megdarálták; ha pedig nem, darálja meg az az ember.

És Kritón így szólt: – De én úgy látom, Szókratész, a nap még a hegyek fölött áll, s még nem merült alá. És azt is tudom, hogy mások is jóval később isszák meg, mint amikor hírül hozzák nekik a parancsot, és előbb jóízűen esznek és isznak, és egyesek még együtt is vannak azokkal, akiket megkívánnak. Azért ne siess egy csöppet se; mert még ráérsz.

És Szókratész így szólt:

– Természetes, Kritónom, hogy azok, akikről te beszélsz, így tesznek, mert úgy gondolkoznak, hogy nyernek vele valamit, ha így tesznek, és az is természetes, hogy én nem teszek így: mert én úgy gondolkozom, hogy nem nyerek vele semmit, ha kicsit később iszom ki, és csupán nevetséges lennék saját magam előtt, ha tapadnék az élethez és takarékoskodnék azzal, amiből
már semmim nincs. Menj hát – szólt –, fogadj nekem szót és ne tégy másként.

66. És Kritón ennek hallatán intett a közelben álló fiúnak. És a fiú kiment, és hosszabb idő elteltével jött vissza, azzal, akinek át kellett adnia a mérget, amit már megdarálva hozott egy kehelyben; Szókratész pedig, amikor megpillantotta azt az embert, így szólt:

– Legyen; mondd, jóember, mert te értesz ezekhez a dolgokhoz, mit kell csinálni?

– Semmit – szólt –, csupán körbejárni, rögtön azután, hogy megittad, míg el nem nehezülnek a lábaid, s azután lefeküdni; és így magától fog hatni.

És ezzel átnyújtotta Szókratésznak a kelyhet. És az átvéve, nagyon derűsen, Ekhekratészem, anélkül, hogy remegett volna, és arcszíne vagy vonásai elváltoztak volna, csupán a maga szokott módján, bikatekintettel alulról felfelé nézve arra az emberre, így szólt:

– Mi a véleményed, loccsanthatunk-e ebből az italból áldozatul valakinek? Lehet vagy nem lehet?

– Annyit darálunk meg, Szókratész – szólt –, amennyit a kiiváshoz elegendőnek tartunk.

– Értem – mondta ő –, de imádkozni az istenekhez lehet és kell is, hogy szerencsés legyen az átköltözés innen oda; imádkozom is érte, és bár így lenne.

És nyomban e szavak után szájához vitte és nagyon könnyedén és készségesen kiitta. És a legtöbben közülünk eddig a pillanatig nagyjából vissza tudták tartani könnyeiket, de amikor láttuk, hogy issza, és hogy már kiitta, tovább már nem, és nekem is szakadtak a könnyeim feltartóztathatatlanul, úgyhogy arcomat elrejtve sirattam magamat: mert nem őt, hanem saját balsorsomat, hogy egy ilyen férfiút, ilyen barátot kell elvesztenem. Kritón pedig még előbb, mint én, mert nem bírta viszszatartani könnyeit, félrehúzódott. Apollodórosznak pedig már előzetesen is szüntelenül omlottak a könnyei, s most felüvöltve, hangos jajveszékelésben tört ki, és mindenkit megrendített a jelenlevők közül, csak magát Szókratészt nem. Ő pedig így szólt:

– Mit műveltek, ti fura emberek! Hiszen én éppen azért küldtem el az asszonyokat, hogy ne csapjanak ilyen lármát; mert azt hallottam, áhítatos csendben kell meghalni. Csillapodjatok le már, és embereljétek meg magatokat.

És mi, amikor ezt hallottuk, elszégyelltük magunkat és visszafojtottuk könnyeinket. Ő pedig körbejárt, és azután, amikor, mint mondta, elnehezültek a lábai, lefeküdt, hanyatt, mert azt parancsolta az az ember; és meg is tapogatta az, aki a mérget átadta, és időnként megvizsgálta a lábfejét és a lába szárát, s azután erősen megnyomva lábfejét megkérdezte, érzi-e; és ő azt mondta, nem; és azután megint a lábikráit: és így felfelé haladva mutatta nekünk, hogyan hűl ki és merevedik meg. És újból megérintette, és azt mondta, hogy ha majd a szívéhez ér, akkor távozik el. Tehát az alsóteste már csaknem egészen kihűlt, és felfedve arcát, mert el volt takarva, azt mondta, és ezek voltak az utolsó szavai:

– Kritón – szólt –, egy kakassal tartozunk Aszklépiosznak; adjátok meg, és el ne mulasszátok.

– Úgy lesz – szólt Kritón –, de gondolkozz, hátha van más mondanivalód is.

Erre a kérdésére már semmit sem válaszolt, hanem kis idő múlva megrándult, és az az ember fölfedte őt, és szeme már fennakadt; Kritón pedig, amikor ezt látta, lezárta a száját és szemét.

67. Ez volt a vége, Ekhekratészem, a barátunknak, a férfiúnak, aki, elmondhatjuk, minden ember közül, akikkel valaha is találkoztunk, a legderekabb volt, és egyáltalán, a legokosabb és a legigazságosabb.

Kerényi Grácia fordítása

LUKIANOS

Az Euphratés-parti Samosatában (ma Samsat) született, Kr. u. 120 körül, szír családból. Eredetileg szobrásznak taníttatták, de a fiatal Lukianos inkább az irodalmat és az ékesszólást választotta, s minekutána rétorikai képzéssel párhuzamosan a görög kultúra terén is átfogó ismeretekre tett szert, egy ideig mint szónok járta a római birodalmat. Kb. 157-től kezdve aztán többnyire Athénben élt, bár közben átmenetileg hosszabb időt töltött Antiocheiában és Alexandriában is. A szónoklással athéni megtelepedése óta sem hagyott ugyan fel, de érdeklődése a filozófia felé fordult, s noha nem lett belőle eredeti gondolkodó, írásaiban a hagyományosan filozófiai formát, nevezetesen a dialógust kezdte használni, csak élete végén választotta szívesebben az értekező prózát. A lukianosi dialógusok azonban, s ez műfaji újítás, mindig komikus vagy szatirikus hangvételűek, tematikus skálájuk pedig rendkívül tág: helyet kap bennük a mitosz és az olymposi isten-világ, a mindennapi élet és erkölcs, a kultúra, az irodalom, a filozófia és a vallás Lukianost foglal-koztató vagy ingerlő megannyi jelensége – éppen szatirikus írásai miatt kapta Lukianos a modern Európától "az ókor Voltaire-je" elnevezést. Valamivel 180 után érte a halál; az a 82 rövidebb-hosszabb (nem ritkán életrajzi vonatkozású) mű, mely neve alatt ránk maradt (bár jónéhány biz-tosan nem tőle származik vagy legalábbis vitatható hitelességű) alighanem teljes vagy majdnem teljes életművét megőrizte.

1. Athéna születése (Istenek beszélgetései 8)

A közismert mitosz szerint a csecsemő Pallas Athénát nem az anyja, hanem Zeus hordta ki, az ő fejéből jött a világra, ráadásul felnőttként és teljes fegyverzetben; a mítosz által tényként rögzített különös szülés azzal és úgy válik ellenállhatatlanul komikussá, hogy Lukianos nem elégszik meg a puszta a ténnyel, hanem a folyamatot ábrázolja.

HÉPHAISZTOSZ

Mi a teendőm, Zeusz? Eljöttem, ahogyan parancsoltad, és magammal hoztam a legélesebb fejszémet. Még a követ is átmetszi egy csapásra.

ZEUSZ

Jól van, Héphaisztosz. Gyerünk, hasítsd ketté a fejemet!

HÉPHAISZTOSZ

Talán próbára akarsz tenni? Vajon elment az eszed? Mondd meg igazán, mitévő legyek?

ZEUSZ

Mondom, hogy vágd ketté a fejemet! Ha nem engedelmeskedel, másodszor is megérzed a bőrödön: mi az, ha megharagszom! Nehogy habozz! Vágj oda teljes erődből! Jaj, belepusztulok, oly szörnyű fájás hasogatja az agyvelőmet!

HÉPHAISZTOSZ

Vigyázz, Zeusz, hogy bajt ne csináljunk! Éles a baltám, sok véred folyik majd el, ha ez lesz a bábaasszonyod, és nem Eileithüia!

ZEUSZ

Csak vágj oda keményen, Héphaisztosz! Én tudom, mi használ nekem!

HÉPHAISZTOSZ

Jó, fejbe kólintlak… de csak kénytelenségből. Mi mást tehetek? Parancs, parancs…

Mi ez? Egy felnőtt leány… teljes fegyverzetben? Fájhatott is a fejed alaposan, Zeusz! Méltán lehettél olyan paprikás, ha az agyvelődben ilyen jól megtermett, ráadásul állig felfegyverzett leányt hordoztál! Nem is sejtettük, hogy egy egész katonai tábort rejt a fejed! Már szökdel, már járja a fegyvertáncot! Hogy’ tartja előre a pajzsát, hogy’ rázza a dárdáját! Hogy’ elragadta a harci hév! S a legcsodálatosabb az, hogy egy pillanat alatt ilyen virágzó, szép nagylánnyá változott! Szürkéskék bagolyszeme van, ami a sisakjához nagyon illik. Add nekem feleségül, Zeusz, jutalmul a bábaszolgálatért!

ZEUSZ

Lehetetlent kívánsz, Héphaisztosz! Ugyanis a leány örökre szűz akar maradni. Különben részemről nem vagyok ellene…

HÉPHAISZTOSZ

Csak ezt akartam tudni. A többi már az én dolgom. Erőszakkal elragadom.

ZEUSZ

Ha azt hiszed, hogy ilyen könnyen megy, próbáld meg. Sajnos, én tudom, hogy lehetetlenre sóvárogsz.

Jánosy István fordítása

2. Szerelmi háromszög (Istenek beszélgetései 17)

Az itt rövid dialógusban előadott történetet – hogyan érte házasságtörésen feleségét, Aphroditét, az istenek sánta kovácsa, Héphaistos – már az Odysseia ismeri (8, 266–366); ott a pikáns históriát – ráadásul az itt olvashat43;hoz nagyon hasonló csattanóval – a phaiák dalnok, Démodokos adja elő.

APOLLÓN

Min kacagsz, Hermész?

HERMÉSZ

Csuda mulatságos dolgot láttam, Apollón!

APOLLÓN

Mondd el, hadd mulassak én is rajta!

HERMÉSZ

Héphaisztosz épp a legkínosabb helyzetben kapta rajta Aphroditét és Arészt, és mindjárt hálóba fogta őket.

APOLLÓN

Hogyan? Csuda jó eset lehetett!

HERMÉSZ

Gondolom, már rég sejtett valamit, csak a kellő alkalomra vadászott. Láthatatlan hálót vont az ágy köré, és úgy tett, mintha dolgozni akarna, félrevonult a kohójához. Nemsokára Arész lopózik be abban a hitben, hogy senki se látja. De Héliosz észreveszi, és rögtön szól Héphaisztosznak. Közben a szerelmesek lefekszenek az ágyba, nagy buzgón tevékenykednek, belegabalyodnak a kötelékekbe, s egyszerre benn találják magukat a hálóban; ekkor nyit rájuk Héphaisztosz. Az aszszony – anyaszült pucéran – majd elsüllyed szégyenében, magára akar kapni valamit, de nincs mit… Arész először menekülni próbál, remélve, hogy eltépheti a hálót, de csakhamar rájön, hogy nincs menekvés, erre könyörgésre fogja a dolgot.

APOLLÓN

És Héphaisztosz? Elengedte őket?

HERMÉSZ

Dehogy engedte el! Egybecsődítette az isteneket, és ott mutogatta nekik a házasságtörést. Azok ketten pucéran, egymással összekötve, a szégyentől pulykavörösen csak meredtek maguk elé lesütött szemmel… A legédesebb látvány volt nékem ez a fölsülés!

APOLLÓN

És nem röstellte a kovács – ha már felszarvazták – látványossággá tenni?

HERMÉSZ

Dehogy röstellte. Ott állt előttük, és ő nevetett a legjobban. Én, az igazat megvallva, cudarul irigyeltem Arészt, hogy a legszebb istennő kedvese, és hozzá még össze is kötözték vele.

APOLLÓN

Szívesen hagynád magad megkötözni ilyen áron.

HERMÉSZ

És te nem, Apollón? Gyere, és nézd meg! Nagyot nősz a szememben, ha látva őket, nem kívánsz hasonló helyzetbe kerülni !

Jánosy István fordítása