A jambos

A jambos-műfajt, főként annak korai termékeit, a gúnyos vagy támadó-szókimondó hangnem és nem egyszer a pőre érzékiség jellemzi. Eredete mai felfogás szerint a termékenységistenek, Démétér és Dionysos kultuszában keresendő; az antikvitás a jambos legfőbb ismérvének a benne megnyilatkozó költői indulat magas hőfokát érezte, mindenesetre a jambikus költők életrajzaiban vissza-visszatérő motívum, hogy verseikkel halálba tudták kergetni azt, aki haragjukra vagy felháborodásukra okot adott. A műfaj első ránk maradt alkotásai a VII. századból származnak, az antikoktól legjelesebbnek ítélt költői szintén az archaikus korban működtek, de a jambos tovább élt, jellegzetes versmértékei pedig, a jambikus trimeter és az utolsó lábjában csonka trochaikus tetrameter, más műfajok, egyebek közt a tragédia és a komédia verstani eszköztárába is átkerültek.

ARCHILOCHOS

Élete és működése a VII. századra esik. Az életrajzi legenda szerint Paros szigetén, arisztokrata apa és rabszolganő fiaként született, részt vett azokban a harcokban, melyeket a parosi telepesek Thasos sziget birtoklásáért vívtak, s halálát is csatában lelte. Költői rangban egyes antik források Homéros mellé helyezik, szűkebb pátriája halála után – régészeti emlékek tanúsítják – hérósnak kijáró tiszteletben részesítette. Bár az ókoriak a jambosköltők közé sorolták, ránk maradt (és az utóbbi évtizedekben előkerült Archilochos-papiruszok ellenére) igencsak töredékes életműve elégiákat és epigrammákat is tartalmaz, azonkívül a benne foglalt jambosokat sem mind a gúny vagy a haragvó indulat ihlette.

1. Költő és katona

Árésznak vagyok én szolgája, a vad csatazajnak,
     s Múzsáktól adatott szép tudományom, a dal.

* * *

Dárdával szerzem kenyerem, dárdával a bort is,
     iszmaroszit, s dőlvén dárda nyelére iszom.

Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása

2. Mikor eldobta pajzsát

A vers, melyet már az ókor folyamán többen utánoztak, a thrák saiosok ellen Thasoson vívott egyik összecsapásra utal, melyben a költő, pajzsát is eldobva, jobbnak látta a menekülést választani. Az arisztokrata illemkódex kétszeres megsértéséért – és főként az eset versbe foglalása miatt – szélsőségesen arisztokrata ókori kritikusai keményen elmarasztalták Archilochost. (Következő versében a költő az arisztokratikus küllemet állítja szembe a tényleges értékkel.)

Szépveretű pajzsom száiosz harcos disze most már;
     tört szívvel dobtam sűrü bozótba szegényt.

Ámde az irhám megmentettem! Mit nekem egy pajzs?
     Essen a rozsda belé: szebb lesz a másik, az új.

Horváth István Károly fordítása

3. A nagyképű hadvezérekhez

Én utálom a hórihorgas, döngőléptü tiszteket,
visszanyírt szakálluk is, meg gőggel hordott üstökük.
Más legény kell, tömzsi, nékem, hogyha csámpás, akkor is,
csak meg tudja vetni lábát s szíve is helyén legyen!

Horváth István Károly fordítása

4. Egy fonnyadozó szépségre

Fonnyadozol, hajdan feszülő, üde bőröd elcsufítják
     a ráncaid, leront a rossz öregség,

már dehogyis lobbant szerelemre az egykor édes orcád,
     bübája, hamva odalett, kegyetlen

dúlja, tarolja fuvallata téli szeleknek …

Lator László fordítása

5. Buzdítás vízre szállás előtt

Ezt a verset ókori kritikusai Alkaios egyik, szöveggyűjteményünkben szintén szereplő verséhez hasonlóan allegóriaként értelmezték. (Ld. még Horatius 1, 14. carmenjét is!)

Glaukosz, nézd, a hullámraj mint zúg a mély tenger szinén!
Gűrész sziklacsúcsain sötét viharfelhő lebeg,
zápor készül és szivünkön úrrá lett a félelem.

* * *

Most hogy gyors naszádjaink a mélyvizekre siklanak,
rajta hát, húzzuk feszesre vásznaink kötélzetét,
majd fölszedve horgonyunkat, és befogva jó szelünk,
induljunk, s hogy majd örökké áldjanak barátaid,
tartsd a vészt távol fejünktől és ne vidd e kis hajót
zátonyok közé, hisz ott a víz erős örvényt kavar.
Légy okos s előrelátó, ó barátom! Úgy szivünk
őrzi mindig, míg csak élünk, múlhatatlan hírneved.

Horváth István Károly fordítása

6. Megnyugvás a sorsban

Ez a vers az európai irodalom első önmegszólító költeménye.

Ó, te szív, te űzhetetlen gondok által meggyötört,
légy erős hát és a rosszal szembevetve melledet
álld a harcot, tartva hűn a baj között is elveid,
rendületlen; s más szemének győztesen se légy kevély,
ám legyőzve, könnyeket titkon se hullass, csüggedőn,
hanem – örömnek és keservnek – jóban-rosszban egyaránt –
vess határt, s fogadd el hát az emberélet ritmusát.

Marticskó József fordítása