Líra

A „líra” szó görög eredetű és „lant”-ot jelent. Műfaji terminusként a görögöknél a melosra vonatkoztatható, melyet lantkísérettel és énekelve adtak elő. A római költők versei azonban, a görög elődeik verseitől eltérően, többnyire már nem élőszóban, hanem írásban terjedtek, ami szükségképpen a zene és az ének funkcióvesztéséhez vezetett, másfelől pedig a szubjektív költői formák közti határvonalak elmosódását eredményezte, s végső soron megteremtette a feltételeket ahhoz, hogy a korábban műfajként értelmezhető „líra”-fogalom idővel a szubjektív formák fölé rendelt „líra” mint műnem elnevezésévé váljon. (Itt a Líra-fejezet a római költészet olyan alkotásaiból ad válogatást, melyek versmérték, hangnem és tartalom tekintetében a görög melosnak és jambosnak felelnek meg – az elégia és az epigramma még megőrizte bizonyos fokú önállóságát, a kardalköltészet pedig római talajon nem vált költői műfajjá.)

Gaius Valerius Catullus (Kr. e. 84?–54?), a római, sőt az egész európai líra egyik legközvetlenebb hangú képviselője, az észak-itáliai Veronában született, de költő-éveit jórészt Rómában töltötte, itt ismerte meg az életében és költészetében olyan fontos szerephez jutó Clodiát, akit versei – a Clodia névnek metrikailag megfelelő – Lesbia néven emlegetnek. Mint költő, többekkel együtt az ún. neóterikusok, vagyis az „új” költők köréhez tartozott, akik a hellenisztikus görög költészet esztétikai elveit (tökéletes műgond, korlátozott terjedelem, a szubjektív emberi lét és a hétköznapok világának ábrázolása) igyekeztek a római költészetben érvényesíteni. Egyetlen kéziratban (!) ránk maradt és minden bizonnyal halála után összeállított versgyűjteménye 116 költeményt tartalmaz, melyeket külső kritériumok alapján három egymást követő csoportba rendeztek: az 1–60. a versformára el-térő, általában rövid költeményeket tartalmazza (köztük az 1. carmenben említett nugae-t illetve „semmiségeket” vagy „balgaságokat” is), a 61–68. viszont a terjedelmesebb és műfajra eltérő verseket (pl. a Péleus és Thetis esküvőjéről szóló epylliont), a 69–116. pedig az epigrammákat sorakoztatja egymás mellé.

1. Ajánlás (1. carmen)

A vers nyilvánvalóan egy Catullus-kötet (de nem a ránk maradt teljes versgyűjtemény) nyitóverse lehetett, címzettjei a Múzsa („kegyes szűz”) és Cornelius Nepos, Catullus – szintén észak-itáliai származású – barátja; Nepos Chronica című műve, melyre a vers céloz, nem maradt ránk, fennmaradt viszont 25 életrajzot tartalmazó könyve.

Kit lepjek meg e kedves új kötettel,
mit símára imént csiszolt a horzskő?
Csak téged, Neposom, hiszen te szoktad
semmiségeimet becsülni kissé,
már akkor, hogy egész Itáliában
mertél egymagad összefogni minden
kort három – Jupiter! – tudós kötetbe,
nagy munkával. E kis kötet tiéd hát,
bármi s bármit is ér. S te add, kegyes szűz,
hogy több századot is megérjen egynél!

Devecseri Gábor fordítása

2. A kedves madara (2. carmen)

A következő verseket (2–7 carmen) mind a Lesbia-szerelem és a szakítás élményei inspirálták.

Ó, ki kedvesemé vagy, kis madárka,
ó, kit játszva ölel magához ő, kit
gyakran ingerel és kinek kisujját
nyújtja, hogy dühösen csipogva csipkedd! –
amikor gyönyörű egyetlenemnek
kedve támad eképpen szórakozni
– tán, hogy bánatait felejtse kissé
s gyötrő lángja belül szunnyadjon addig –,
bár tudnék veled én is elmulatni
s űzhetném el a bút nehéz szivemről.

Dsida Jenő fordítása

3. A kedves madarának halálára (3. carmen)

Sírván sírjatok, égi istenarcok
s érző lényei mind e nagy világnak!
Mert meghalt a rigó, az én szerelmes
lánykám kincse, az én kincsem rigója,
kit jobban szeretett saját szeménél.
Cukros volt, aranyos: kis gondozóját
úgy ismerte, akár leány az anyját,
ott szökdelt fel-alá egész nap édes
asszonykája ölén, s az ő fülébe
cserregett, csipogott, fütyült napestig.
Mord, sötét utakon barangol immár,
honnan nincs e világra visszatérés.
Átkozott a neved, homályos Orcus,
minden szépre falánkul tátogó száj,
mely szép kismadarunkat így befaltad!
Ó, gaztett, csunyaság! Szegény madárka!
Látod, most kicsi kedvesem miattad
sírja-ríja szemét ilyen pirosra …

Dsida Jenő fordítása

4. Éljünk, Lesbia ... (5. carmen)

Éljünk, Lesbia, és szeressük egymást;
hadd zsörtöljenek a mogorva vének:
nem ér a szavuk egy lyukas fityinget!
A Nap megteheti, hogy nyugszik és kel:
bennünket, ha kihunytunk, semmi többé
föl nem ver soha örök éjszakánkból.
Csókot ezret előbb, utána százat,
s ezret másikat adj, és újra százat,
ezret újra utána, s újra százat,
s ezrek ezre ha csattant már a szánkon,
belezavarodunk a számolásba,
s jobb, ha nem sejti az irigy gonosz, hogy
ennyi csók is létezik a világon.

Szabó Lőrinc fordítása

5. Telhetetlen szerelem (7. carmen)

Kérded, hány ölelésed kéne nékem
ahhoz, Lesbia, hogy szivem betelljék?
Kérdjed, hány a homokszem a kiégett
pálmás Libya messze sivatagján,
hol bús nap tüzesíti ős királyok
sírját, s templomok ódon kőpárkányát,
kérdjed, hány lesi csillag titkos éjen
emberek gyönyörét, s dugott szerelmét:
annyi kéne szegény Catullus őrült
szivének ölelésed, hogy betelljék;
annyi, hogy se kiváncsi ész ne tudja
számon tartani azt, se rontó, rossz nyelv.

Babits Mihály fordítása

6. Szakítás után (8. carmen)

Szegény Catullus, itt a perc, ne őrjöngj már,
s hidd elveszettnek azt, mit elveszettnek látsz.
Fehértüzű napok ragyogtak egykor rád,
míg arra jártál, merre kedvesed hívott,
kit úgy szerettem, mint egy asszonyt sem fognak.
A tréfa járta akkor, édes élet volt:
amit kívántál, kedvesed se gyűlölte.
Bizony fehértüzű napok ragyogtak rád. –
Ő nem kiván már, hát te is, bolond, hagyd el,
ne fuss utána és ne légy szerencsétlen,
légy eltökélt, keményszívű, szilárd végre.
Élj boldogan, szerelmesem, Catullus már
szilárd, nem üldöz, ellenedre nem kérlel:
csakhogy neked, te bűnös, fájni fog, hogy majd
nem szólogatnak éjjelente; élet lesz
az életed? ki ostromol? ki tart szépnek?
s majd kit szeretsz? kiének mondanak, kit fogsz
csókolni és kinek harapsz az ajkába?
De légy konok, Catullus, és szilárdszívű.

Devecseri Gábor fordítása

7. Elbocsájtó szép üzenet (11. carmen)

A címzettek valójában korántsem olyan jóbarátok, akik a költőt, a világ legvégére is elkísérnék és jóban-rosszban osztoznának vele, mint ahogyan az első 4 strófa hosszasan (és leplezett gúnnyal) ecseteli; mindketten Catullus – más verseiben is említett – vetélytársai és ellenlábasai, akik éppen ezért alkalmasak megvinni Lesbiának az ő „nem szerető” szavait, vagyis azt az üzenetet, hogy végérvényesen szakít vele. A vers érdekessége nemcsak az, hogy sapphói strófában íródott, hanem kivált az, hogy a befejező képet bizonyíthatóan Sapphó egyik verséből kölcsönözte a költő.

Furius s Aurelius, Indiát is
kik Catulusszal beutazni vágytok,
hol Kelet hullámai messzezúgva
     söprik a partot,

s lágy Arábiát, s ahol él a hyrkán,
s hol nyilas parthus, meg a szkíta földet,
és a tengert, mit belefolyva fest a
     hétvizü Nílus;

elkísérnétek, ha az Alpok ívén
túl a nagy Caesar remekét csodálná,
bár a Rajnát lássa s a vad britannok
     messze hazáját;

s kik, ha bármit mérnek az ég lakói
rám, velem jöttök, szivesen követtek,
adjatok hírül szeretőmnek egy-két
     nem szerető szót:

boldoguljon már a buják hadával
élve, háromszázat ölelve által,
kik közűl egyet se szeret, de mindet
     tépi-feszíti;

és szerelmem már ne kivánja tőlem,
mert hibájából szakadott le, mint rét-
szélen-elhúzott-ekevas-sebezte
     karcsu virágszál.

Devecseri Gábor fordítása

8. Meghívás lakomára (13. carmen)

Be jól ebédelsz holnap, ó, Fabullus,
nálam, ha kegyben állsz az isteneknél.
Ám az ebédet hoznod kell magaddal:
pompás ebédet, bort és víg kacajt is,
de főként, jól jegyezd meg, szép leánykát.
Mondom, ha mindezt elhozod, barátom,
jól étkezel majd, mert bizony Catullus
erszényét már a pókok is beszőtték.
Viszont igaz baráti szívre lelsz itt,
sőt izgatóbb, kecsegtetőbb dologra:
egy illatszert adok, melyet Cupidó
s Vénus ajándékoztak kedvesemnek,
s melyet szagolván, arra kéred istent,
Fabullus: változzál egészen orrá.

Dsida Jenő fordítása

9. Iulius Caesar ellen (29. carmen)

A szenvedélyesen támadó-pocskondiázó vers elsősorban Mamurrát veszi ugyan célba, aki előbb Gneius Pompeius, utóbb a Galliát és Britanniát elfoglaló Iulius Caesar mellett szolgált, de vele együtt két, egymással vői és apósi viszonyban álló pártfogója, a vers keletkezésének idején Róma két legfőbb politikai hatalmassága („pásztora”) is megkapja a magáét. A kíméletlenül és helyenként trágárul ostorozó szavakat azonban Catullus tudatos ellentétként a legmívesebb formába foglalja, mert ún. „tiszta jambus”-t (U – U – U – U – U – U –) használ, vagyis egyetlen sor 1., 3. és 5. lábjában sem veszi igénybe a költők gyakorlatában biztosított lehetőséget, hogy a jambikus láb rövid szótagját hosszúval helyettesítse.

Ki bírja nézni ezt, ki bírja tűrni ezt,
ha nem parázna, nagybelű, hazárdozó,
hogy most Mamurra úr Comata Gallián,
s a távoli Britanniának kincsein?
Te szajha Romulus, te nézed, eltüröd?
S ez gőgösen kicsordul önmagán is, és
meghágja majd az összes ágyakat, miként
egy hófehérke kis galamb, s Adoneus -
s te szajha Romulus, te nézed, eltüröd?
Parázna vagy te, nagybelű, hazárdozó!

Ej, egyszem imperátorunk! E célra volt
utad nyugat legtávolibb szigetjein,
hogy most a szertekoptatott, rossz végtagod
szippantson össze százakat meg ezreket?
Ez ám azután a nagyszerű gazdálkodás!
Nem volt elég, mit eddig elbujálkodott?!
Előbb az ősi kincseit folyatta el,
majd azt, amit Pontusban és Ibérián
rabolt – aranymosó Tagus, te jól tudod! –,
s rettegje most a gall is és Britannia?
Minek melengettek fekélyt? Egyet tud ez:
herdálni összehordva ősi kincseket!
s e célra most, ó, Róma két jó pásztora,
após te, vő te, mindent elveszejtetek?

Horváth István Károly fordítása

10. Otthon (31. carmen)

Catullus családjának Észak-Itáliában, Veronához közel, a mai Garda tóba benyúló (és a víz emelkedésével olykor szigetté váló) földnyelven volt nyaralója: ez Sirmio, ahová a Kis-Ázsia északnyugati partvidékén elterülő Bithyniából tér meg.

Ó, Sirmio, te gyöngyszemecske minden szép
sziget meg félsziget között, ahányat csak
Neptun tavon vagy óceánokon hordoz,
milyen vidáman, boldogan kereslek föl,
alig hiszek szememnek is, hogy elhagytam
Bithyniát s ma újra látlak épségben.
Mi boldogítóbb, mint a gondot elszórni,
mikor kitisztul elgyötört agyunk, messze
földről jövünk meg otthonunkba fáradtan
és annyiszor kivánt ágyunkba fekszünk le?
Kárpótol összes fáradalmainkért ez.
Szép Sirmio, örülj uradnak, üdvözlégy,
örüljetek ti is. ti lyd habok, szóljon
minden kacaj, mi bennetek van, egyszerre.

Devecseri Gábor fordítása

11. Kölcsönadott verseskötet (42. carmen)

A hendecasyllabus (vagyis „tizenegyszótagos”) sor képlete: X X – U U – U – U – – (ahol X olyan szótagot jelöl, mely rövid és hosszú egyaránt lehet). A ránk maradt gyűjtemény első 60 versének jelentős részét ebben a versmértékben költötte és jegyezte le aztán Catullus átmenetileg egy fakeretes, viasszal bevont táblára.

Rajta, hendecasyllabus-sereg, most
jertek mind ide, rajta, mindenünnen!
Egy rútképü ribanc velem bolondját
járatná: nem akarja visszaadni
táblátok. De ti tűritek? Gyerünk csak,
űzzük őt, követeljük egyre vissza.
Kérditek, ki e nő? Ki lomha testét
úgy riszálja, ha jár, s ki, mint a gall eb,
nyílt szájjal vigyorog, hisz ismerős ő.
Álljátok körül és kiáltsatok rá:
„Piszkos szajha, te, visszaadd a könyvet,
add már vissza, te rút ribanc, a könyvet!”
Nem törődsz vele? Ó, te rusnya ringyó,
sőt annál is alantasabb, silányabb.
Csakhogy ez nem elég, ha úgysem érünk
el semmit, legalább piruljon el vas
arca ennek a szemtelen szukának:
föl megint, de kiáltsatok nagyobbat:
„Piszkos szajha, te, visszaadd a könyvet,
add már vissza, te rút ribanc, a könyvet!”
Erre sem hederít, ez is hiába.
Máshogy kell ezután beszélni hozzá,
hátha többre megyünk, kiáltsatok rá:
„Add már vissza, te tiszta szűz, a könyvet!”

Devecseri Gábor fordítása

12. Ciceróhoz (49. carmen)

Nem tudni, mit köszön meg Catullus a szónok és államférfi Cicerónak, de a hangsúlyozott felsőfokok a hálálkodás hangnemét félreérthetetlenül gunyorossá teszik.

Romulus unokái közt, ki most él
és ki élt s aki csak fog élni, Marcus
Tullius, te legékesebb-beszédű:
mindent megköszön ím neked Catullus,
költők közt aki itt a legsilányabb,
költők közt ugyanúgy a legsilányabb,
mint te legkitünőbb az ügyvivők közt.

Devecseri Gábor fordítása

13. Nászdal (61. carmen 1–15)

Hymenaios (vagy rövidített formában Hymén) volt a házasság istene, akit a Múzsák egyike, Urania szült Apollónnak, ezért lakik „szent Helikon magasán”, mert a hegy Delphoi, Apollón egyik legismertebb kultuszhelye közelében emelkedik; de magát a nászdalt is hymenaiosnak nevezték. Dsida Jenő fordítása versmérték tekintetében eltér az eredetitől, a strófánként 4 glyconeust és 1 pherecrateust ő 4 negyedfél (– U U – U U – U U –) és 1 három lábnyi dactylusra (– U U – U U – –) cseréli.

Ó, nagy Urania gyermeke te!
     Szent Helikon magasan lakozó
     isteni lény, ki a zsenge szüzet
férfiu karja közé vezeted,
     szállj le Hymen, Hymenaeus!

Tűzd fel a fátylaidat szaporán,
     illatozó majoránna-virág
     fonja be vígan a homlokodat,
hóragyogásu bokádra kötözz
     bíbor-arany sarukat ma,

gyújtson örömre e násznapi zaj
     s tánccal verve a gyors ütemet,
     búgj lakodalmi, tüzes dalokat
és a sötét levegőbe röpíts,
     rázz lobogó fenyüfáklyát!

Dsida Jenő fordítása

14. Kísérőlevél a Kallimachos-fordításhoz (65. carmen)

A lehelletfinom képpel végződő vers címzettje, Hortalus, alighanem a neves szónokkal, Quintus Hortensius Hortalusszal (Kr. e. 114–50) azonos, aki verset kért Catullustól, de a költő ehelyett – fivére halálán érzett gyászára hivatkozva (l. 23. vers = 101. carmen) Callimachus (Battiadés) egyik művének általa készült fordítását küldi neki, mely a gyűjtemény 66. – itt nem közölt – verseként ránk is maradt.

Bár szakadatlan kín bágyaszt, s ez a mély szomorúság,
Hortalus, elszólít engem a dalra tudós

szűzektől, s elmém nem tudja teremni a Múzsák
édes termését (bánata habja veri:

mert nemrég történt, hogy a Léthé lassu folyása
forgatagos habbal csúszva elérte szegény

testvérem sápadt lábát, kit messze szememtől
Rhoeteum partján fed ma a trójai föld;

nem szólok hozzád, nem hallgatom annyi mesédet,
létemnél drágább, drága fivér, ezután,

nem látlak többé, de szeretlek híven örökké,
s veszted gyászdallal folytonosan siratom,

mint amiként odafenn, dúsárnyú lomb sürüjében,
meggyilkolt Itysért Daulias ontja jaját) –

mégis, Hortalusom, noha lelkem gyötri e gyászom,
elküldöm teneked Battiades sorait,

újradalolva, ne véld, hogy szódat kósza szelekre
bíztad s lelkemből elszabadult, kicsuszott,

mint ahogyan kigurul kebléből szűz hajadonnak
sebten az alma, amit titkon adott jegyese,

s mit feledett a szegény, hogy amott van a köntöse mélyén,
anyja elé szökken, s íme, kihull a gyümölcs,

s míg az az alma gurul lefelé sebesen gördülve,
vétke-tudó arcát lassan elönti a pír.

Devecseri Gábor fordítása

15. Nőhűség (70. carmen)

„Senki sem! – esküdözött –, nem lesz más senki a férjem,
még Jupiter se, ha jő!” – esküdözött a leány.

Esküdözött, de amit nő súg szeretője fülébe,
szélbe irott betü csak, rajz rohanó vizeken.

Szabó Lőrinc fordítása

16. Gyűlölve szeretni (75. carmen)

Ó de mivé lettem! már úgy vagyok a te hibádból,
oly vak vággyá vált bennem a hű szerelem,

hogy szívem, bár szűz lennél, nem tudna becsülni,
s bár ezer aljas kéj ajkai nyalnak: imád!

Babits Mihály fordítása

17. Önvizsgálat (76. carmen)

Ezt a költeményt szintén a Lesbia-szerelem ihlette, s hangneméből ítélve közvetlen rokona – talán előzménye? – a 6. versnek (= 8. carmen).

Visszatekintve ha bármi örömre talál, aki tudja,
     hogy mindig jó volt és kegyes életet élt,

meg nem szegte a szent hűséget, az isteneket sem
     hívta tanúnak, míg álnokul esküdözött,

akkor akármily agg koron át számodra Catullus,
     számtalan íly örömöt őriz e rossz szerelem,

mert ami jót szóval, tettel végezhet az ember,
     mind elvégezték tetteid és szavaid;

s kárba veszett az egész, mert hálátlanszivü kapta.
     Hát mért is kínzod még ezután magadat?

Elszántan mért nem ragadod ki magad nyavalyádból,
     szemben az istennel mért vagy ilyen nyomorult?

Szörnyü nehéz mindjárt elvetni a hosszu szerelmet,
     szörnyü nehéz, de neked nincs habozásra időd.

Nincs más orvosság, ezt kell vele véghezvinned:
     ezt tedd, hogyha lehet, s hogyha nem, akkor is ezt.

Ó, ha ti megkönyörültök az emberen, istenek, és ha
     küldtetek égi segélyt már a halál küszöbén,

nézzetek énrám is, nyomorultra: ha jámborul éltem,
     rántsatok el gyászos végveszedelmem elől.

Jaj, minden tagomat zsibbadtság szállja meg orvul,
     s keblemből emiatt minden öröm kiszökött.

Többé már nem is azt kérem, hogy visszaszeressen,
     vagy, mit amúgysem akar, tisztaerényü legyen.

Élni kívánok már s e sötét kórtól szabadulni,
     Istenek, adjátok meg kegyes életemért.

Devecseri Gábor fordítása

18. Lesbia férjére (83. carmen)

Lesbia, férje előtt, megsértett, tönkregyalázott,
     s most az a tökkelütött ennek örülve, vidul.

Jó öszvér, buta vagy. Hallgatna, kivetve szivéből,
     józan volna, de mert csak szapul és vicsorog,

nemcsak gondol rám, de, amit sokkal sulyosabbnak
     vélek: még dühös is. Hát lobog is, locsog is.

Devecseri Gábor fordítása

19. Egy affektáló szónokra (84. carmen)

A vers talán azt az Arriust gúnyolja, akit Cicero alacsony sorból származó, tehetségtelen és hiányos műveltségű szónokként jellemez. Arrius alighanem azokat a római értelmiségieket igyekezett utánozni, akik az akkor már jól ismert és beszélt görög nyelv hatására a latin szókezdő hangokat hehezetesen ejtették; ezt a szokást vagy annak eltúlzását figurázza ki Catullus Arrius nyelvhasználatában.

Arriusunk ahelyett, hogy kedves – khedveset ejt, és
     néki khelepce, ami tiszta kelepce neked,

s azt hiszi persze, hogy egyszerűen csodaszép a beszéde,
     s torkaszakadtából fújja – khelepce! – a szót.

Biztosan így hehegett a mamája s a bácsija, Liber,
     sőt anya-ágon a jó nagypapa, nagymama is.

S elküldték Syriába, s megnyugodott a fülünk itt:
     kedvesen és kecsesen szálltak a régi szavak,

nem rémüldöztünk ezután mi aféle beszédtől,
     amikor egyszer csak híre jön – ó, iszonyat! –:

már nem ión hab a hab sem azóta, hogy Arrius ott van,
     már nem ión az a hab, sajnos, azóta – hión!

Kardos László fordítása

20. Lesbiáról (85. carmen)

Gyűlölök és szeretek. Mért? Nem tudom én se, de érzem:
     így van ez, és a szivem élve keresztre feszít.

Szabó Lőrinc fordítása

21. Vallomás Lesbiához (87. carmen)

Asszonyt nem tudhat jobban szeretője szeretni,
     mint ahogy én téged, Lesbia, bús gyönyöröm,

s nem lehet e földön hűség több oly igaz és nagy,
     mint amilyen hozzád rab husomat kötözi.

Babits Mihály fordítása

22. Egy férfi portréja (97. carmen)

Vallom, hogy mindegy (másképp ne szeressen az ég sem):
     Aemiliust száján vagy fenekén szagolom.

Mert az nem tisztább és nem tisztátalanabb ez,
     vagy lehet úgy: tisztább s kellemesebb feneke,

mert foga nincs: hatláb nagy foggal tömve a szája,
     s ínye akárcsak a nyűtt, ócska szekér huzata,

míg nevetése vigyor, nyáron nyílása a nőstény
     öszvérnek, ha vizel, láthatod, éppenilyen.

Sok lányt megprütyköl, s mindenhol játssza a szépet.
     Hát a malomba, szamár lába alá vele már!

Mert aki nő az ilyenhez hozzáér csak egy ujjal,
     még a beteg hóhér seggibe is belenyal.

Devecseri Gábor fordítása

23. Fivére sírjánál (101. carmen)

Catullus fivére Kis-Ázsiában, az egykori Trója közelében halt meg; Catullus alighanem bithyniai utazása alkalmából (l. 10. vers = 31. carmen), Kr. e. 57-ben látogatta meg a sírját.

Tengeren át, sok nemzeten át érkeztem e néma
     tájra, fivér, hozzád, hogy bemutassam a gyász

áldozatát, a halottnak járót! Itt vagyok; itt is
     port szólít a szavam, hűlt porodat sírodon!

Még messzebbre sodort a kegyetlen sors, aki tőlem
     elragadott egykor, jaj, hova vitt a halál!

Kérlek mégis, amint kívánja az ősi szokás, hogy
     vedd kegyesen, testvér, tőlem ez áldozatot,

hulló könnyemet, a testvér dús áldozatát vedd!
     Béke veled! Bucsuzom; már örökös bucsuval.

Illyés Gyula fordítása

24. Kibékülés (107. carmen)

Volt, akivágyakozott, de reményeveszetten esengett,
     s vágya betelt mégis? Szívbeli szép öröm ez!

Éppenezért örömöm s kincsebb nagy kincsem aranynál,
     vágyó szívemhez, Lesbia, hogy hazatérsz;

hozzám, vágyóhoz, ki reményét elveszitette,
     és önként térsz meg: tiszta fehér jegyü nap!

Él-e szerencsésebb nálam, tud-e mondani ennél
     bárki az életben szebb, igazabb örömet?

Devecseri Gábor fordítása

25. Szerelmes fohász (109. carmen)

Életem, esküdözöl ma nekem, hogy víg szerelemben
     élsz te örökre velem, s élhetek én teveled.

Istenek, adjátok, hogy igaz legyen ez – ne ígéret,
     mondja ma őszintén, lelke lehelje a szót,

hogy le ne hulljon e szent kötelék rólunk soha többé,
     tartson e hű szerelem, védjen egy életen át.

Radnóti Miklós fordítása

Quintus Horatius Flaccus (Kr. e. 65–8) a dél-itáliai Venusiában, felszabadított rabszolga fiaként született, apja azonban – akire verseiben is többször és meleg szavakkal emlékezik vissza – eléggé jómódú volt ahhoz, hogy a költő előbb Rómában, aztán Athénben végezhesse tanulmányait. Itt érte őt a Iulius Caesar halála (44) után kirobbant polgárháború. Ő a Caesar ellen elkövetett merénylet kitervelői, Brutus és Cassius seregéhez csatlakozott, mely az észak-görögországi Philippi mellett vívott csatában (42) súlyos vereséget szenvedett az Augustust és elvbarátait támogató csapatoktól. Horatius, bár a vert sereg magas rangú tisztje, tribunusa volt, ilyen előzmények után is kegyelmet kapott, visszatérhetett Rómába, s átmeneti nehézségek után, Vergilius és mások támogatásával hamarosan bekerült Augustus egyik bizalmasa, Gaius Cilnius Maecenas baráti körébe, aki birtokot adományozott neki, úgyhogy a költő ezentúl anyagi gondok nélkül, egyedül a költészetnek élhetett.

Ahogyan Vergilius az eposz és a tanköltemény, Horatius a jambos és a melos görög hagyományait igyekezett itáliai talajon meggyökereztetni és latin nyelvű, római szemléletű és magas-rendű költészetté érlelni. Eleinte inkább a jamboshoz vonzódott és példaképnek Archilochost tekintette, de a 17 rövidebb-hosszabb versből álló Epódosok darabjaiban a kíméletlen kritikán kívül már az a bölcs irónia és humor is szerepet kap, mely az Epódosokkal nagyjából párhuzamosan írott Szatíráit jellemzi. A jambos felől aztán könnyen nyílt út Horatius számára a Lesboson élt Sapphó és Alkaios művelte meloshoz (nála „carmen” vagy „lesbosi dal”), s éppen a görög melos mintájára szerzett költeményei – a Carmenek – emelték őt világirodalmi nagyságú és hatású lírikussá: az Epódosokat követő Carmenek első három (38+20+30 verset tartalmazó) könyvét Kr. e. 23-ban tette közzé, s ehhez később, 13-ban csatolta a 15 versből álló negyediket, közben pedig, mintegy a korábbi Szatírák folytatásaként, költői levelek egész sorát írta.

1. A falusi élet dicsérete (2. epódos)

Az epódos szó „ráéneklés”-t jelent; az antikok azt a – kétsorosokból szerkesztett – vers-formát nevezték így, melyben egy hosszabb sorra mindig egy rövidebb következik (a következő 1-2. versben például hatos jambusra négyes jambus, a 3-ban daktilikus haxameterre daktilikus tetrameter, a 4-ben daktilikus hexameterre négyes jambus, de más epódos-variációk is lehetségesek). Az 1. vers humoros csattanóját az utolsó négy sor adja: az idillikus vidéki életről ábrándozó uzsorás végül is – megmarad uzsorásnak.

„De boldog az, ki gondjainktól távol él,
     s akár az ősök hajdanán,

apái földjét szántogatja ökrivel
     s hirből sem ismer uzsorát:

vad kürtszó nem riasztja, mint a katonát,
     tenger mérgétől nem vacog,

a fórumot kerüli és a nagykutyák
     kevély előszobáit is.

Hanem szőllőskertjében kamasz venyigét
     sugár nyárfákkal házasít,

vagy nézdegéli kósza, bőgő barmai
     csordáit rejtek völgy zugán,

avagy kacorral nyesve meddő gallyakat,
     helyettük boldogabbat ojt,

vagy sajtolt mézét gyüjti szép kannáiba
     s megnyirja gyönge juhait;

s ha az ősz a táj fölé emelte már szelid
     almákkal ékes homlokát,

mily boldogan szedi le izes és nemes
     körtéit s bibor fürtjeit,

hogy néked adja, ó Priapus, és neked,
     Silvanus, mezsgyék tútora.

Nyujtózhatik kedvére a vén tölgy alatt
     s puha-rugalmas pázsiton;

közben a viz magas partok közt csusszan el
     erdőben madár panaszol,

csobog a hab, s együtt zizeg a lomb vele,
     idézve könnyü álmokat.

Mikor pedig a dörgő Juppiter tele
     havat meg záport gyüjt reánk,

ő vetett tőröknek szorítja a dühös
     vaddisznókat kutyáival,

vagy ritka hálót könnyü ágason feszit
     falánk rigók elé cselül,

és kellemes jutalmaként hurokkal ejt
     félénk nyulat, vándor darut.

Ki ne feledné ennyi sok minden között
     a szerelem rossz gondjait?

Hát még ha otthon édes kis pulyái közt
     sürög szemérmes asszonya,

mint a szabin nő vagy a dolgos appuli
     napbarnitotta hitvese,

s szent tűzhelyét száraz gyujtóval rakja meg,
     ha fáradt férje közelit,

vidám tehénkét zárva a sövény mögé,
     megduzzadt tőgyét megfeji,

s az édes hordóból újbort csapolva csap
     nem pénzen-vásált lakomát!

Nem izlenék úgy nékem sem az osztriga,
     sem a lazac, sem a sügér,

ha tengerünkre hajtaná a keleti
     habokon csattogó vihar,

s az afrikai gyöngytyúk s jón császármadár
     nem szállna le hasamba több

zamattal, mint a fák kövérebb ágain
     frissen szedett olajbogyó

s a mályva, mely a testi kórra ir, s a rét
     szerelmese, a sóskafü,

vagy Terminusnak áldozott bárányka, vagy
     ordas-sebzette gödölye.

Ily lakoma közt látni kedves a haza
     igyekvő gömbölyü juhot –

látni a lankatag nyakú, bús ökröket,
     mint húznak felfordult ekét –,

s a vacsorázó szolgákat, dús ház raját,
     s körül a fénylő szobrokat.”

Ígyen szavalván Alfius, az uzsorás,
     – féllábbal szinte gazda már –

behajtja pénzét tizenötre egy vasig,
     és elsején – „kihelyezi”.

Kardos László fordítása

2. A római néphez (7. epódos)

Indulatos vád a polgárháborúkba süllyedt Róma ellen: magukat hibáztathatják, egymás irtásával bűnhődnek azért, mert a város alapításakor Romulus megölte fivérét, Remust.

Hová rohantok, bünösök, hová? S miért
     ránt újra kardot jobbotok?

Kevés talán a vér, mely szárazon-vizen
     latin erekből szétömölt?

Nem fölperzselni kél ma Róma a kaján
     Carthago dölyfös tornyait,

sem büszke brittet láncra verve hajtani
     a Via Sacrán lefelé,

hanem – valóra váltva parthus álmokat –
     önnön városát irtani.

Oroszlán, farkas nem tesz ilyet, mert ha öl,
     csak más vadak faját öli.

Vak téboly ragad titeket? Felsőbb erő?
     Vagy bűntudat? Feleljetek!

Hallgatnak, és az arcuk mint a fal, fehér,
     megrendült agyuk zsibbadoz.

Bizony! setét sors kergeti a rómait,
     testvérgyilkosság iszonya:

ártatlan Remus vére hullt a földre itt,
     s az unokákon átok ül.

Kardos László fordítása

3. A kéjelgő vénasszony ellen (12. epódos)

Legfeketébb elefánt méltó szeretője, mivégre
     sok leveled meg a drága ajándék?

Nem vagyok én telivér fiatal, s nem tompa az orrom,
     érzem, akár a kutyák a vadat, hogy

bűzlik rút polipod, hogy sörtés hónod alól vén
     kecskebak ördögi illata döfköd;

s phű, hogy dől a veríték, szálldos a szörnyü büdösség
     ráncteli tagjaidon, mikor immár

kézben a bunkó, megvan! s tömnéd fújva magadba
     s mállik a nedves krétapor és a

vén krokodil ganajával mázolt arc szine: bakzol
     törve az ágyat, az ég felé rúgva.

S még engem vádolsz és köpködsz vad szavakat rám:
     „Inachiánál lám sose lankadsz,

őt ugye egy éjjel háromszor meg tudod ..., engem –
     egyszer. A Lesbia veszne, ki téged,

rongyot, nékem ajánlott, ó, akinek bika kéne!
     S erre kidobtam a cosi Amyntast –

győztes vesszeje testében jobban gyökeredzett,
     mint fiatal fa kemény hegyi földben!

Szólj te, ki kapta a kétszer festett tyrusi posztót?
     Persze te kaptad! Azért, hogy e földön

egy lakomázónak se legyen szeretőbb szivü nője,
     mint neked én, csupa szív, csupa féltés!

Én nyomorult, futsz tőlem, mintha a birka a farkas
     s kecske oroszlán torka elől fut!”

Orbán Ottó fordítása

4. Rémület és látomás (16. epódos)

Horatiusnak ezt a versét (alighanem a legkorábbiak egyikét) az előbbihez hasonlóan szintén a polgárháborúk ihlették: az a – sokak lelkében gyökeret vert – félelem, hogy Róma menthetetlenül a végső pusztulás felé sodródik. A költő csak egyetlen kiutat lát: kesernyés iróniával azt javasolja, hogy – legalább a „jobbak” – kerekedjenek fel és költözzenek egyenest a mitikus „boldogok szigetei”-re, ott boldog és békés, aranykori világ várja majd őket.

Második öltőnket nyüvi polgárháboru immár,
     római kéztől omlik össze Róma is.

Róma, melyet szomszéd marsus nem bírt leteperni,
     sem félelmes Porsenna etruszk hadai,

s Capua versengő dühe sem, sem a Spartacus ökle
     s a forradalmas allobrox, a hitszegő,

sem Germánia kékszemü, vad fia nem zabolázott,
     se Hannibal, kire a szülék átka hull,

romlott vérü korunk, mi magunk döntjük meg a Várost,
     és földünkön megint vadállat ver tanyát.

Győztes barbár talpa tiporja az üszköt, az utcán
     csengő patával csattog át az új lovas,

s Romulusunk csontját (sose lásd meg!) e cenk hajigálja,
     a csontot, melyet most a szél s a nap se ér.

S jaj, mi segít iszonyú bajainkon – kérdezitek mind,
     s ha mind nem is, a jobb rész kérdi, biztosan.

Senki se mondhat bölcsebbet: mint Phocaea népe
     kivándorolt, átkokkal kötve meg magát,

s földet, templomot, isteneket, mindent odahagyva
     rabló ordasnak, vaddisznónak, – úgy mi is

induljunk, hova lábunk visz, hova tengeren át hív
     a Notus vagy a féktelen-vad Africus.

Tetszik a terv? Van jobb? Nincs? Akkor mért nem igyekszünk
     gályára szállni, hogyha kedvez jósjelünk?

S esküdjünk: haza nem térünk, míg sziklakoloncok
     a tengermélyből fel nem szállnak súlytalan –

s nem fordul soha Róma felé a vitorla hajónkon,
     mig a Matinus ormát nem mossa a Pó,

míg csak nem tör elő a habokra nagy Appenninus,
     s fantasztikus vágy össze nem hajt idegen

állati fajtákat, hogy a tigris tűrje a szarvast,
     s a kánya búgó párja vadgalamb legyen,

s vörheny oroszlántól ne remegjen a puszta gulyája,
     s a sós tengert kedvelje könnyü kecskebak.

Esküvel-átokkal mind vágjuk el a hazatérés
     csábító-édes útjait s mindannyian

induljunk, legalábbis a jobbak: a tompa, a gyáva
     csak nyomja itt elátkozott vackát tovább.

Aki erős, aki mer, ne szepegjen az asszonyi módra,
     az etruszk partok mentén szálljon – szálljatok!

Dús szigetek, boldog ligetek, buja rét füve vár ránk,
     vár ránk a körbe ringó roppant óceán,

évenként szántatlan is adja a róna a búzát,
     s a szőllőtő nyesetlen is váltig virul.

Meg nem csal soha, gazdagon újul a zöld olajág ott,
     s fekete füge disze csügg a fügefán,

csurran az odvas tölgyön a méz, a hegyek magasáról
     csörgő bokával friss patak szökell alá.

Hívni se kell, sajtárhoz igyekszik a kecske magától,
     duzzadó tőggyel tér a vidám nyáj haza;

a juhakol körül éjszaka ott nem mordul a medve,
     és kígyóktól se puffadoz a televény.

Nincs az a csillagzat, melynek heve nyájat aszalna,
     és nincs ragály, mely dúlna ott a marha közt.

Mást is bámul a boldog szem: soha záporos Eurus
     vetést le nem borotvál bő esőivel,

s forró rög kebelén soha ott ki nem ég a kövér mag,
     kimér az ég királya napfényt és vizet.

Arra az Argó gyors evezői se jártak eleddig,
     s a szemérmetlen colchisi nő lába se;

sidoni bárka se fordított soha arra vitorlát,
     Ulixes sokat próbált matróz-népe sem.

Juppiter egy jámbor szivü népnek szánta e partot,
     mikor rézzel szennyezte szép aranykorát;

Kardos László fordítása

5. Maecenashoz (1, 1. carmen)

Horatius nem egy művét ajánlotta az etruszk királyi családból származó Gaius Cilnius Maecenasnak, aki pártfogója vagy – a nevéből származó szóval élve – „mecénása” volt, de verseivel többnyire egyébként is megszólít valakit, már akár valóságos, akár képzeletbeli személy az illető; ezúttal pedig, a Carmenek első három könyvének nyitóversében, mintegy bemutatkozásul, a maga költői hitvallását is megfogalmazza.

Maecenas, te dicső, régi királyi sarj,
ó, nagy támaszom és hőn szeretett diszem!
Vannak, kiknek öröm, hogyha Olympián
port ver gyors fogatuk, s tűzkerekű kocsin
kört futván, a nemes pálma ragadja fel
őket földeken-úr isteneink közé:
ez boldog, ha a nép ingadozó kegye
verseng legmagasabb polcra emelni őt,
az meg, hogyha saját csűrbe seperheti
mit csak Libya dús szérüin összegyűjt.
Nem csábítod el azt még a nagy Attalus
kincsével se, kinek kedves az ősi föld
s szántás, hogy vigye őt myrtusi tengeren
– félénk szívü hajóst – cyprusi deszkaszál.
Míg Dél vad szele és Icarus árja küzd,
reszket, fél a hajós, otthoni csend után
vágyódik – de megint csak kijavítja tört
bárkáit: nyomorú sorsra tudatlanul.
Egyik nem veti meg Massicus óborát,
sem hogy jókora részt lopjon a napból el,
hol zöld cserje alatt nyújtva ki tagjait,
hol lassan csobogó szent patak oldalán.
Másiknak meg a zord tábor, a trombiták
s kürtök hangja, anyák átka: a háború
kedves. Hál a vadász jéghideg ég alatt,
s hogy gyöngéd feleség várja, eszébe sincs,
míg szarvas nyomain futnak a hű kutyák,
vagy hálói között marsusi kan dühöng.

Engem bölcs koponyák dísze, a zöld babér
istenné magasít; engem a hűs berek,
Nymphák és Satyrok lenge, dalos kara
néptől elkülönít, s csendre amíg nem int
Euterpé sipomon, s míg Polyhymnia
nem tilt penditenem lesbosi lantomat,
és míg engem a vers papjaihoz sorolsz,
fennkölt homlokomat csillagokig vetem.

Bede Anna fordítása

6. Tavaszi gondolatok (1, 4. carmen)

Enged a tél a tavasz meg a langy szelek édes ostromának,
     a gépek vízre tolják a hajókat,

már nem öröm a baromnak az ól, sem a tűz a földmivesnek,
     s a rét se csillog fehér zúzmarában.

Táncra fogózva repül most Venus a Gráciákkal és a
     tündérlányokkal, hold ragyog felettük,

talpuk alatt dobog a vén föld szive, míg a Cyklopoknak
     Vulcanus rőten fűti vad kohóit.

Fonj most zöld koszorút, ahogy illik, a fürteidbe, mirtuszt,
     vagy a tavasz valami új virágát,

s áldozzunk mi is az árnyas liget oltárán Faunusnak,
     amit akar, gidát vagy gyenge bárányt.

Porba tiporja a sárga halál a póri putrit éppúgy,
     mint a királyok tornyát. Óh, barátom,

a kis idő, amit élsz, szárnyát szegi nagy reményeidnek!
     Jön már az éj, a mesebeli árnyak

börtöne vár, Plutó gyász otthona; és ha egyszer ott vagy,
     sose lehetsz a borozás vezére

s a hamvas Lycidast se csodálhatod, akiért ma ifjak
     és nemsokára lányok esze bomlik.

Szabó Lőrinc fordítása

7. Életbölcsesség (1, 9. carmen)

Nézd a Soractét! nézd, magas orma hogy
ragyog fehéren! roskad a hó alatt,
     és nyög az erdő, és a fagyban
           a folyamok vize mind beállott.

Fűts hát, hadd oldja vad szigorát a tél,
fűts jó keményen! s hozd ide kétfülű
     kancsódat és tölts bőkezűbben,
           óh Thaliarcus, a legjavából!

A többit bízd rá, bízd az egekre; ha
legyűrték a tengerkavaró vihart,
     megint feláll a karcsu ciprus,
           s nem csikorognak a fák a kertben.

Ne bánd, a holnap mit hoz; akármire
ébreszt a sors, vedd tiszta haszonnak; és
     ne vesd meg, ne kerüld, barátom,
           a szerelem gyönyörét s a táncot,

míg rá nem őszül ifju fejedre a
mogorva vénség! Hívnak a versenyek,
     s ilyenkor édes sugdolózni
           titkon az alkonyi félhomályban,

ilyenkor édes a kacagás, amely
megmondja, merre bújt el a kedvesed,
     s a zálogul rabolt gyürű, mit
           a keze véd, de a szíve enged.

Szabó Lőrinc fordítása

8. Élvezd a mát (1, 11. carmen)

Kedves, csak ne kutasd, tudni tilos, hogy nekem és neked
mit szántak, mi jövőt isteneink, kár Babylon sötét
számításait is kérdeni. Jobb tűrni, akármi lesz.
Vagy még több telet is ad Jupiter, vagy soha látni már
nem fogjuk, ha a zord téli vihar zúg el a tengeren:
szűrd meg bölcsen a bort, balga reményt tilt az irígy idő
hosszan szőni. Amíg szánkon a szó, már tovatűnt a nap:
élvezd, míg teheted; holnapokat, Leuconoe, ne várj.

Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása

9. Féltékenység (1, 13. carmen)

     Míg te, Lydia, Telephus
szép tarkója szinét és ölelő, erős

     karját ünnepeled, harag
fojt, májam dagadoz, forr az epém s elönt.

     Színem változik, arcomon
méreg sáppad, a hű értelem elhagyott,

     titkon könnyezem is, tudom;
lassú tűz, szerelem kínoz, elégek én.

     Tajtékzom, ha csodás, fehér
válladról lakomák mocska csorog le, vagy

     kényes szádra ha részegen
örjöngő kamaszod vad foga tép sebet.

     Hidd el, hogy sohasem lehet
hűséges szeretőd férfi, ki ajkadat

     durván marja, hiszen Venusz
dús nektárja javát csókkal igézte rá.

     Százszor boldogok, akiket
sértetlen kötelék, jó szerelem fon át;

     s nem választja el őket únt
pörpatvar, se szeszély, semmi, csak a halál.

Radnóti Miklós fordítása

10. Az államhoz (1, 14. carmen)

A hajó = állam allegória alkalmazásában Horatius jól megalapozott költői hagyományra, egyebek közt a görög Archilochos és Alkaios hasonló értelmű allegorikus verseire támaszkodik, az azonban vitatott, hogy a versben kifejezett aggodalmait milyen tényleges történelmi események okozták, az egyes carmenek pontos keletkezési ideje ugyanis vagy egyáltalán nem, vagy csak megközelítőleg tisztázható.

Nyílt tengerre sodor vissza, Hajóm, az új
orkán? Ah, mit akarsz? Bátran öbölbe most!
     Nem látod leborotvált
           csonkokként evezőidet,

s a gyors Afrika hogy tördeli árbocod?
Bordád mind csikorog. Bírja, kötélzete
     híjján, bírja hajó még
           ádázabb vizek ostromát?

Ép vásznad sehol, ép istened egy se, hogy
szólongasd, ha megint rád csap a förgeteg.
     Szült bár pontusi fenyves,
           s híres rengeteg az anyád:

mit használ a hiú név, mit a származás!
Kül-mázadra nem ád a remegő hajós.
     Hogy játékszereként ne
           hányjon-vessen a szél, vigyázz:

bosszúság a minap még nekem, és teher,
lelkem vágya, te, most, s nem kicsi gond: kerüld
     a tengert, mely a márvány
           Cycládok falait veri!

Szabó Lőrinc fordítása

11. Tiszta embernek (1, 22. carmen)

Tiszta embernek, ki a bünt kerűli,
semmi nem kell: mór kelevéz se, íj se,
mérgezett nyíllal dagadóra terhelt
     puzdra se, Fuscus,

Afrikának hév utain bolyong bár,
vagy felindul, szét a kopár-mogorva
Kaukázusba, s hol mesebéli tájat
     nyaldos Hydaspes.

Lámcsak egy farkas, hogy a telkemen túl –
csapva lalláztam Lalagémról édes
gondtalansággal, elinalt az erdőn
     puszta kezemtől.

Nem növelt ily szörny vadat a vitézlő
Daunias téres, sürü tölgyesekben,
s bús oroszlánok kiaszott dajkája
     sem, Juba földje.

Vessen a sors rest sivatagra, hol langy
nyári szellőtől nem üdül fa lombja,
hol köd ül váltig, s a világot egyre
     gyötri a zord Ég;

s vessen a sors bár egyenest az izzó
Nap-szekér alá, ki-se-lakta földre:
méz kacajú kis Lalagémnak áldom
     méz csacsogását.

Kardos László fordítása

12. Egy leányhoz (1, 23. carmen)

Úgyfutsz, félve, Chloé, mint a kis őz, amely
rémült anyja nyomát keresi úttalan
     ormok közt, hol a puszta
           szél s erdő is ijesztgeti:

mert ha átremeg a tavasz a lenge lomb
hullámrengetegén, vagy ha a málna közt
     egyet moccan a zöld gyík:
           térde és szive már alél.

Csakhogy én nem azért követem útadat,
hogy mint zord vadonok tigrise, bántsalak:
     mit futsz, csókra megérve,
           most is folyton anyád után?

Szabó Lőrinc fordítása

13. Jóslat (1, 25. carmen)

Zárt zsalud sűrű kocogással egyre
ritkábban verik gyönyöréhes ifjak,
nem zavarnak már, s küszöböd barátként
     őrzi az ajtód,

mely nemrég még oly szaporán s vidáman
járt a sarkán. Ritkul a sóhaj is, hogy:
„Éjről-éjre itt halok érted, és te,
     Lydia, alszol?”

Sírsz már nemsokára a hetyke kölykök
finnyásságán, rossz banya, kapualjban,
újholdkor, midőn iszonyú erővel
     tombol a trák szél,

májadnak láng-szerelem és gyönyörvágy,
mely a kancákat dühödésbe hozza,
tombol rút fekélye körül, s te búsan
     emlegeted majd:

repkény friss zsengéje, meg a sötétzöld
mirtusz kell csak az édes ifjuságnak, –
a hervadt lombot meg a tél s barátja
     söpri, a vad szél.

Szabó Lőrinc fordítása

14. Szép öregségért (1, 31. carmen)

Mit kér, Apollóm, tőled ez ünnepen
költőd? Mit áhít, míg csobog új bora
     a szent edényben? Nem kövérlő
           Szardiniának arany vetését,

nem is viharzó, ősi Calabriánk
bő nyájait, nem indus ivort, arany
     kincset, tanyát se, melyet anda
           habbal a halk Lyris ajka nyaldos.

Messék kacorral, kiknek erős borág
jutott a sorstól, szíjja arany kehely
     syr áruért vett mézborát a
           teltzsebü, fürge kereskedő, kit

lám-lám kegyel még Juppiter is: hiszen
ép bőrrel átkel négyszer egy év alatt
     az óceánon: jómagam csak
           mályvabogyóval, olajjal élek.

Segíts, Apollo, boldogan élni fel,
amit szereztem, s add, hogy öregkorom
     ne lenne rút, s maradna elmém
           ép, s a dal ajkamon el ne halna.

Kardos László fordítása

15. Számvetés a sorssal (2, 3. carmen)

Tartsd meg, ha balsors tornyosodik reád,
lelked nyugalmát, és ne örülj nagyon,
     ha mámoros szerencse szédít,
           mert a halál fia vagy, barátom,

akár bánatban telt el az életed,
akár ünnep volt néha, midőn a kert
     füvén, egy szép, csöndes zugolyban
           ittad a lángerejű falernit.

Nézd, a sugár lúc és a fehér topoly
baráti árnyát mily közösen veti,
     s lejtők s dombok közt tétovázva
           kis szökevény patak útja bújkál:

hozass ide bort, kenetet, illatot,
a tündér rózsa percnyi virágait,
     most, míg a pénz, az ifju évek
           engedik és a mogorva párkák.

Mit összevettél, mindened itt hagyod,
vízmosta villád, házadat, erdeid:
     itt hagyod! és a kincshalomnak
           örökösöd veszi majd a hasznát!

Mindegy, ki vagy, hogy gazdag-e, ősi sarj
vagy legutolsó koldus az ég alatt,
     Orcus egyformán szedi, senkin
           nem könyörülve, a martalékát.

Mindnyájan oda kényszerülünk. Forog
az urna, rendre dobja a számüzés
     végső parancsát – és megindul
           az örök útra velünk a sajka.

Szabó Lőrinc fordítása

16. Megszegett sok esküvésed (2, 8. carmen)

Arany János a sapphói strófákban írt eredeti helyett magyar fül számára megszokottabb versformát választ.

Megszegett sok esküvésed
     egyszer ártott volna csak;
egy fogad lett volna barnább,
     egy kis ujjod körme vak:

elhinném; de valahány uj
     csalfasággal terheled:
tündöklőbben támad, ifjak
     köz bajára, szép fejed.

Még javadra vál, hamissan
     hívni holt szülőd porát,
az örök istent, s az éjnek
     néma csillagtáborát.

Maga Vénusz már kacagja,
     a nimfák is együgyün;
kacag Ámor, fenve lángzó
     nyilát véres köszörün.

Minden ifjú néked serdül,
     néked nő uj szolgahad;
és a régi – szidja jármod:
     s fenyegetve – ott marad.

Félti anya kis legényét,
     félti tőled fukar ősz,
s férjét uj ara, szegény, hogy
     bájkörödben elidőz.

Arany János fordítása

17. Az arany középút (2, 10. carmen)

Jobban jársz, Liciniusom, ha nem törsz
folyton a nyílt tengerek ostromába
s gyors szelektől tartva nem óvakodsz a
     parti hegyekhez.

Akinek szívében arany közép tart
súlyegyent, azt nem nyomorítja rozzant
putri szennye, nem nyomorítja bántó
     udvari pompa.

Égverő fenyvek sudarát sürűbben
rázza förgeteg, recsegőbb robajjal
dől a nagy torony, s a hegyek legormát
     sújtja a villám.

Jót remél a vészben, a jóban ismét
fordulattól tart az előrelátó
szív. Ahogy meghozza a tél haragját
     Juppiter, éppúgy

űzi is. Nem lesz, ami rossz ma, nem lesz
folyton az. Ha hallgat a Múzsa, olykor
lanttal ébreszti, s nyilait nem ontja
     mindig Apolló.

Álld helyed bátran, ha szorít a sors, és
légy szilárd; viszont, okosan, magad vond
össze, hogyha kedvez a szél, tulontúl
     büszke vitorlád.

Szabó Lőrinc fordítása

18. A fához, amely dőltében majdnem agyonütötte (2, 13. carmen)

Horatius itt valóságos eseményt bont ki verssé. Előbb a fáról beszél, mely kidőltében majdnem az életét oltotta ki, aztán az emberre mindig leselkedő veszélyekről, s hogy ő kis híján az Alvilágba került; a vers második fele alvilági látomássá kerekedik, láthatta és hallhatta volna példaképeit, Sapphót és Alkaiost, akiket mind az ott szenvedő bűnösök, mind félelmetes vigyázóik és kínzóik, a százfejű Kerberos és a kígyófürtű Fúriák vagy Erinysek áhítatos csendben figyelnek.

Fa, bárki plántált, rossz napon ültetett
s ádáz kezével oly gonoszul nevelt,
     hogy szégyenfoltja légy mezőmnek
           és unokák veszedelme, átka.

Anyját vagy apját ölte meg, azt hiszem,
s beharmatozta háza falát belül
     vendégének vérével éjjel,
           s colchisi mérgeket, és mi ártót

ember kifundál, azt kieszelte mind,
ki földbe tett itt, bús tövü, tégedet,
     hogy gazdád ártatlan fejére
           majd lezuhanj, ha kidőlsz elaggva.

Mit kell kerülnünk félve, sosem lehet
tudnunk eléggé. Borzad a thyn hajós
     a Bosporustól, és ha túl van,
           nem remeg, azt hiszi, nincs veszély más.

Gyors parthus íját rettegi harcosunk,
a parthus Róma láncaitól szepeg,
     pedig a végzet, nem gyanítva,
           nemzeteket tapodott s tipor még.

Kis híja, láttuk barna Proserpina
földjét s itélő Aeacus otthonát,
     kegyes lelkek külön lakását
           s népe leányairól aeol lant

édes szavával sírva panaszkodó
Sapphót, s arany lant teltszavu dalnoka,
     Alcaeus, téged is, ki tűrtél
           háboruban, habokon, futásban.

Szent hallgatással nézik a bámuló
árnyékok őket; ám a tömeg fülét,
     a szomjast, harc érdekli jobban
           s trónt veszített, kizavart tyrannus.

Ne is csodáld: a százfejü szörnyeteg
sok barna füllel ámul a versükön,
     s az Eumenis-szüzek hajában
           csúf, tekeres viperák vidulnak.

Sőt még Prometheus s Tantalus is felejt
bajt, kínt, ha hangjuk hallja, az édeset,
     Orion meg nem űz oroszlánt
           s nem nyilaz óvakodó hiúzra.

Áprily Lajos fordítása

19. Császár és paraszt (2, 14. carmen)

Jaj, messzetűnnek, Postumus, illanó,
szép éveink, s már jönnek a ráncok és
     az aggkor, és feltarthatatlan
           jő a halál, noha jámborúl élsz,

eljő, ha háromszáz bika volna is
mindennapos szent áldozatod Pluto
     előtt, ki háromszor-hatalmas
           Geryon és Tityos gigászt bús

folyammal őrzi, s mind aki földanyánk
ajándékából él, azon átevez,
     lett légyen itt császár, amíg élt
           vagy csak a rög nyomorult parasztja.

Hiába hogy nincs háboru, vérözön,
és Adriánk mord habja se zúg reánk,
     hiába védjük meg magunkat
           ősszel a kór-lehü déli széltől:

vár ránk a lassu hömpölyü és setét
Cocytos, és vár ránk Danaus faja,
     s a végtelen munkára ítélt
           Sisyphus Aeolides alakja;

itt hagysz te mindent: házat, ekét, derék
asszonyt, s a kerted fái közül csak a
     félelmetes ciprus kisér el,
           kurta-kis életű földi gazdát;

megissza majd a bölcs örökös, ne félj,
száz kulccsal őrzött caecubusid, s olyan
     borral locsolja drága padlód,
           ami a főpapi asztalon sincs.

Kardos László fordítása

20. Maecenashoz (2.20. carmen)

Ez a vers a Carmenek 2. könyvének záró verse, melyet Horatius, mint az 1. könyv nyitóversét is, megint Maecenashoz intéz.

Újfajta, izmos szárnyakon indulok,
kétarcu költő, a laza légen át.
     nem késem immár én a földön,
           szállok, a városok elmaradnak,

s nem ér irigység; szürke, szegény szülök
utóda voltam, s én, akit úgy kegyelsz,
     szerette Maecenas, örökké
           élek, a Styx vize nem bilincsel.

Lábszáramon már ráncos a bőr s kemény,
hattyú leszek lám, hószinü, csillogó,
     s az ujjamon s a vállamon már
           lengedező, puha pelyhek ülnek.

Fürgébb irammal, mint amaz Icarus,
elérem én a mord szavu Bosporust,
     s hattyúi dallal szállok át a
           thrák poron, Afrika pőre partján.

Majd hallja Colchis hangomat é;s a dák,
ki rejtve retteg marsus erőt, meg a
     távol gelon – s ért majd a hispán
 &;nbsp;         és aki issza a hűs Rhodanust.

Nincs kit temetned, hagyd el a gyászoló,
a csúf jajongást, felzokogó panaszt,
     hagyd, hagyd a lármás néniákat
           és a fölös temetési pompát.

Kardos László fordítása

21. A mértékletesség dicsérete (3, 1. carmen)

A Carmenek 3. könyvét bevezető hat költemény a könyvön belül több szempontból is önálló egység, s ezért megkülönböztető nevet kapott: ezek a nevezetes „római ódák”. Mindegyikük alkaiosi strófákban, tehát azonos versmértékben íródott, s bennük Horatius, mint a „Múzsa papja”, következésképpen a legnagyobb igazságok avatott ismerője, nem egyszerűen összefoglalja, hanem – igazi vatesként – úgyszólván kinyilatkoztatja a maga erkölcsi, politikai és költői hitvallását.

Gyűlölve mondom: hátra, hitetlenek!
Oltári csöndet! Még soha nem dalolt
     dalt zengek én, a Múzsa papja
           ifjú szüzek s fiuk új hadának.

Népét vezérli csak valahány király:
minden királynak szent ura Juppiter;
     az óriásokat leverte,
           mást sem emelve, csupán szemöldjét.

Az egyik ennyi, másika annyi tő
szöllőt rakat, vagy egyik előkelőbb
     tisztet remélhet, mint a másik;
           ezt becsület s makulátlanul jó

hírnév dicséri, azt meg a talpnyalók
nagy száma. Egy nem válogat, a halál:
     urnája egy esélyre rázza
           a nagyok és kicsinyek nevét. Nincs

Sziciliának főztjeiben sem íz,
ha oly bünös nyúl érte, kinek nyaka
     fölött kivont kard függ; de álmot
           sem hoz olyanra – akármiképp zeng –

húr vagy madárszó. Ám a paraszt milyen
édesded alszik kunyhaja szűk helyén,
     vízparti fák hüsében, árnyas
           völgyben, ahol Zefirek libegnek.

Ne vonzzon annál több, ami kell, s nem ad
gondot sem a bősz tengeri szél, sem a
     rossz csillag-állás: a kegyetlen
           Arcturus és követője, Haedus,

sem a szüret, hogy lesz-e (a jég miatt),
sem gazdaságunk (mert hol a sarj adást
     hol sok meleg gátolja, hol sok
           víz, hol a csak gonoszat-tevő tél).

Fogy egyre a halnép hona: töltik a
tengert megint a kőmivesek; zuhog
     a sziklatömb, fut-lót a pallér,
           s véle az úr, akinek nem is jó

immár a szárazföld – de a bú s a félsz
utána megy, föl bár a rezes-hegyű
     gályára és ha lóra szállna:
           háta mögött ül az éj sötét gond.

Ha írt nem ad már erre se Frígia
márványa, sem tűzfényü bibor lepel,
     sem a Falernus-szűrte bor, sem
           Perzsia legfinomabb kenőcse,

miért emelnék én divatos, magas-
szobáju házat? Hogy irigyeljenek?
     S mért váltsam kis szabíni völgyem
           valami nagy, csupa gond vagyonra?

Illyés Gyula fordítása

22. Augustushoz Trójáról és Rómáról (3, 3. carmen)

A vers bevezető (1–4.) strófái a bevezetésben megfogalmazott tételt igazolják: csak a „kitartó, hűszivű férfiú” kerülheti el a halált, mint Pollux (Polydeukés), Hercules (Héraklés) vagy Bacchus (Dionysos). Mint ilyen fogja elkerülni Augustus (Caesar) is, s mint ilyen kerülte el a Rómát megalapító Romulus (Quirinus), akinek halhatatlanná avatása ellen – bár Romulus, Aeneas-utód lévén, az általa gyűlölt trójaiak leszármazottja – Iuno sem tiltakozott. A vers ezután – az 5. strófától egészen az utolsóig! – a Iuno szájára adott beszédet tartalmazza: az istennő elbeszéli, mi keltette fel a haragját Trója és a trójaiak ellen és miért bocsátott meg nekik, s aztán hosszasan szól arról, hogy immár mindenben támogatni fogja Róma világbirodalmi törekvéseit. (L. a 3, 1. carmen bevezetőjét is.)

Igaz s kitartó, hűszivü férfiút,
sem pártütőknek bujtogató dühe,
     sem rémitő tyrannus arca
           meg nem ijeszthet, a déli szél sem,

van Adriának háborodott ura;
nagy Juppiternek mennyköves ökle sem.
     Rettenthetetlen, hogyha Föld s Ég
           összerogy is, s a romok lesújtják.

Pollux s bolyongó Hercules igy jutott
a csillagoknak tűz-palotáihoz,
     hol majd pihenvén issza Caesar
           bíborajakkal az égi nektárt.

Így érdemelted, Bacchus atyánk, te is,
hogy még be-nem-tört tigriseket fogatsz
     kocsidba, és igy élt Qurinus
           s Mars lovain kikerülte Charont,

midőn ekép szólt Juno, az égi kar
tetszése közben: „Ilion, Ilion,
     egy vészhozó, parázna bíró
           s egy jövevény feleség taszított

a porba, mert az isteneket gazul
becsapta hajdan Laomedon, mig én
     és szűz Minerva szórtuk átkunk
           rád, gaz uraddal együtt s a néppel.

Nem csillog immár a buja nőszemély
hírhedt barátja, sem Priamus hazug
     házától el nem távolítja
           Hectort, a harcos achájokat már.

Viszálykodásunk húzta e háborút,
de véget ért már. Elfeledem nehéz
     bosszúm, s akit szült Trója Vesta-
           szűze, utált unokámat ismét

Marshoz bocsátom. Elviselem, hogy itt,
fényes hazánkban lakjon, ihassa a
     nektár izes nedvét, s a boldog
           isteni karba nevét beírják.

Míg végtelen víz háborog Ilion
és Róma közt, a hontalanok vigan
     urak lehetnek bármi földön,
           míg Priamus s Paris árva sírját

barmok tiporják, és kicsinyét a vad
itt rejti, álljon nagy Capitolium
     ragyogva, és törvényt a megvert
           médnek erőskezü Róma szabjon.

Őt félje minden, távoli partokig,
hol két világrész tengere vágja el
     Európa földjét Afrikától,
           melyet a bővizü Nílus öntöz,

amíg a rejtett kincset, amelynek ott
jobb lent a földben, megveti, és erős
     szent kincseket nem szedni össze
           emberi célra, mohó kezekkel;

a föld utolsó széleiig viszi
jó fegyverét, s néz majd vigadozva szét,
     amely vidéken hő dühöng, és
           melyet a köd s zivatar sanyargat.

De ezt a harcos rómainak csak úgy
jövendölöm, ha nagy kegyelettel és
     bízván magában, ősi Tróját
           már sosem épiti újra többé.

Ha végzetére Trója föléled is,
csúfos bukás lesz vége megint, mivel
     győztes hadat rá én vezetnék,
           asszonya és huga Juppiternek.

Ha három ízben kél fel acélfala
Phoebus kegyéből, döntse görög hadam
     háromszor el, sirassa három
           vészben urát s gyerekét a rabnő!”

De ez nem illik könnyü lírámra már ...
Múzsám, hová törsz? Hagyj fel az istenek
     szavát sorolni önfejűen,
           s azt, ami nagy, kicsi dalba fogni.

Bede Anna fordítása

23. A múzsához (3, 4. carmen)

Ez Horatius legterjedelmesebb – 80 sort számláló – carmenje. (L. a 3, 1. carmen bevezetőjét is.) Az első 10 strófa személyes jellegű: a múzsa Kalliopé (= „szépdalú”) dalától elragadtatva a költő varázslatos tájon érzi magát, s eszébe jut a szülőföldjét és gyermekkorát idéző emlék: mikor az erdőben egyszer elnyomta az álom, „égi szándék” védte, a Múzsák küldte vadgalambok borították be gallyakkal, hogy baja ne essék, s biztos abban, hogy mindig és mindenütt az őt már gyermekként kiválasztó Múzsák oltalmazták és ezután oltalmazni is fogják. A 10–11. strófa rövid átvezetés: Augustusra szintén gondja van a Múzsáknak, hiszen a Múzsák örömest adnak (az általuk sugallt költői alkotások révén) tanácsot – és innentől kezdve a vers végéig Horatius a görög költőktől sokszor megénekelt mitológiai történeteket sorol fel, melyek „múzsai tanácsa” vagy tanítása az, hogy az erőszak és az aljas szándék fölött győz a jog és az igazság (ahogyan az Olympost elfoglalni vágyó titánok fölött diadalmaskodott Iupiter és a többi isten), s ha valaki gaztettekre vetemedik, mint Gyges (Gygés), Orion (Órión), Tityos vagy Pirithous (Peirithoos), arra alvilági büntetés vár.

Szállj földre s – rajta! – fúdd fuvolád soká,
zenélj, királynő Kalliopé! De ha
     jobb tetszik: ajkkal csengd a dalt, vagy
           phoebusi láng-citerádon üsd ki.

Halljátok-é? Vagy játszana csak velem
jócélu téboly? Úgy lehet! Itt vagyok
     a szent berekben: hallom, érzem
           a patakot meg a lebke szellőt.

Gyermekkoromban bolyogva a Volturon
– nem lelt mesélő Pullia dajka rám –,
     játék során álomba dőltem,
           s friss galyakat borítottak énrám

a vadgalambok! Nagy csoda volt – soká
nem telt be véle arra a táj, a fás
     Bantia, a zord acerunti
           szirt s a kövér talajú Forentum;

ámult a nép, mert a viperák meg a
medvék dühétől védve aludtam ott
     bízó fiú – mert égi szándék
           küldte reám a babért, a mirtuszt.

Múzsák, ti védtek! Járjak a szurdokos
szabin hegyekben bár, vagy a hűs-szelű
     Praeneste útján, fönt Tiburban
           s lent a habos mezejű Baiaeban.

Forrásotok s kartáncaitok hivét,
nem ölt meg engem had se, Philippinél,
     hab sem, Palinarus fokánál
           sem zuhanó, agyonátkozott fa.

Jertek ti vélem, s bátran irányítom
hajóm a bőgő Boszporusz árjain
     s kormányozom léptem vidáman
           Assziria tüzelő homokján;

forgok a vendég-nem-szerető britek
s ló-vért ivó vad concanusok között,
     sértetlenül szittyák vizénél
           és tegezes gelonok honában.

Hiszen ti, múzsák, csak ti üdítitek
Caesart magát is, hőseinek mihelyt
     a harc után tanyákat osztott,
           s ő, a dicső, zugotokba vágyik.

Örültök annak, hogyha tanácsot is
adhattok; adtok! Tudjuk a bősz titán-
     fajtát, a rettentő sereglést,
           mint kaszabolta le mennykövével

a renyhe földek s fürge vizek, szelek
irányitója, városok és komor
     hazák, halandó s égi népek
           szent ura és igaz egy birája.

Hogy megriadt még Juppiter is, midőn
azt vélte, hogy felkapja a szörny-erős
     új nép a Pelion hegyét és
           elfedi árnyat-adó Olympust.

Ám Pallas ékes pajzsa ha fölmered,
mit ér Typhoeus, mit Mimas, az erős,
     mit a fanyűvő Rhoetus és mit
           Enceladus, a merész parittyás,

s mit a riasztó Porphyrion, ha még
úgy vívnak is mind? Ellenük állt ki itt
     Vulcanus, ott Juno, az úrnő
           s ő, ki sosem veti már le íjját,

s lengő megoldott fürtjeit öbliti
gyöngyharmatában Castaliának, úr
     Apollo, ő, ki Lyciának
           erdeiben lakozik, honában.

Bölcs eszme nélkül bármily erő ledől,
ám csöpp erőt is nagyra növeszt az ég,
     melynek gyülölség minden aljas
           indulat és kegyetlen ármány.

Így van, tanúm rá nemcsak a százkezű
Gyges, de ő is, szűz Dianát vadul
     mocskolni vágyó Orion, kit
           maga a Szűz teritett le nyíllal.

Fáj, fáj a földnek, hogy fiain hever;
gyászolja mind, kit mennykövek a fakó
     Orcusba löktek, s fáj, hogy ég, ég,
           s el sosem ég parazsán az Aetna,

s hogy nem kiméli, nem Tityosnak a
máját a szárnyas őr, aki bünteti,
     s hogy őrzi háromszáz bilincs-zár
           Pirithoust, a mohó szerelmest.

Illyés Gyula fordítása

24. Újra együtt (3, 9. carmen)

     „Míg én voltam a kedvesed,
s felfénylő nyakadat még nem ölelte más

     ifjú, míg veled éltem én,
nálam jobban a dús perzsa király sem élt.”

     „Míg más nem hevített, csak én,
míg el nem ragadott tőlem a trák Chloé,

     rólam szólt a dalod, s olyan
híres voltam, akár hajdani ősanyánk.”

     „Lantot penget a szép Chloé,
fenséges szerető és dalosajku is;

     hogy megváltsam az életét,
vállalnám a halált boldogan érte én.”

     „Engem meg Calais szeret,
testem most vele ég egy szerelem tüzén,

     hogy megváltsam az életét,
vállalnám a halált kétszer is érte én.”

     „S mit szólnál, ha a régi láng
fellobbanna ma és szőke Chloé helyett

     hozzád kötne a vágy megint,
ajtóm újra neked nyílna ki, Lydiám?”

     „Szép csillag Calais, ragyog,
náladnál meg a bősz Adria sem vadabb,

     nád sem hajladozóbb, de nézd!
csak véled tudok én halni is, élni is!”

Radnóti Miklós fordítása

25. Bandusia forrásához (3, 13. carmen)

Bandusia forrása Horatius vidéki házának közelében volt; a Fontinalia ünnep alkalmából a forrásokba virágcsokrokat dobtak, a kutakat pedig megkoszorúzták.

Gyémánttükrü patak, Bandusiám, aki
édes bort, koszorút s szirmokat érdemelsz,
     holnap gyenge gidát kapsz,
           melynek szarva a szerelem

első ütközetét vívni türemkedik:
de hiába: a víg nyáj buja gyermeke
     vérével a te partod
           fogja csak pirosítani.

Hozzád, hűs gyönyör, a lángkezü nyár soha
nem férkőzhet, örök-frissen üdíted a
     kóbor barmokat és a
           járomban kimerült bikát.

Versem szárnyra emel, és a nemes vizek
közt fogsz élni, te és fent az a tölgy, s a szirt,
     melyről locska sugárban
           ugrándozva sietsz alá.

Szabó Lőrinc fordítása

26. Fohász Faunushoz (3, 18. carmen)

Faunusnak, a pásztorok és nyájak istenének az egész évi mezőgazdasági munka végén mutattak be áldozatot, s ilyenkor – véli Horatius – az isten egyik szent állata, a farkas sem bántja a nyájat.

Rebbenő nimfák szeretője, Faunus,
táncosan lépdelj ragyogó mezőmön
és ha búcsút intsz, a kicsiny gidákhoz
     légy kegyes isten;

néked áldoztunk! betelőben évünk,
serleged csordul, Venus áldomása,
ősi oltár ég, fodor enyhe füstök
     illata szálldos.

Kisded állat bőg a napos mezőkön,
ünneped megjött, a december éke,
s méla ökrökkel pihen itt a fűben
     pásztori népség;

bégető nyáj közt legelész az ordas,
árnyat ejtő lomb motoz épp fölötted,
s boldogan kurjant a paraszt, ha hármat
     rúghat a földjén.

Radnóti Miklós fordítása

27. Venushoz (3, 26. carmen)

Éltem minap még mint viruló legény,
vívtam leányért és sose dicstelen;
     fegyverzetem s harcban kiszolgált
           lantom e falra akasztom én most,

habszült Venusnak temploma oldalán.
Itt, itt tegyétek mind fel az íjakat,
     a csillogó fáklyákat és a
           zárt kapuk elleni vaskarókat.

Ó, istenasszony, szép egü Cyprusod
Memphist ki őrzöd, hol sose hull a hó,
     úrnőm, suhintó ostoroddal
           egyszer a büszke Chloét is érintsd!

Bede Anna fordítása

28. Melpomenéhez (3, 30. carmen)

A Kr. e. 23-ban közzétett carmen-gyűjtemény (1–3. könyv) záróverse ez, melyben Horatius – költői teljesítménye okán – halhatatlanságot jövendöl magának: bár szerény körülmények között, a mitikus Daunus király földjén, az Aufidus folyótól nem messze fekvő Venusiában született, híre-neve túléli majd az egyiptomi piramisokat és a római Capitoliumot.

Emléket hagyok itt, mely ércnél maradóbb
s a királyi gulák ormánál magasabb,
éhes záporeső, bamba-dühös vihar
el nem döntheti ezt, állja a végtelen
évek hosszu sorát s a rohanó időt.
Meg nem halhatok én. Azt, ami bennem a jobb,
sír se födheti már: átnövök az Időn,
nővén hírben, amíg a Capitolium
szent lépcsőire hág Pappal a néma Szűz,
s zengik majd, hol a gyors Aufidus elzuhog
s gyérvizü Daunus földmüvelők népén
országolt, hogy aki semmiből égre tört,
én szabtam görögök mértékére latin
verseket legelőbb. Büszke lehetsz reám,
adj hát érdememért Delphi-babért nekem
s légy kegyes, koszorúzd, Melpomené, hajam.

Kosztolányi Dezső fordítása

29. Kései szerelem (4, 1. carmen)

A carmenek Kr. e. 13-ban közzétett kötetének a nyitóversével aligha csak a szerelemnek mond búcsút Horatius – hiszen a Ligurinusról valló befejező sorok ennek ellenkezőjéről tanúskodnak –, sokkal inkább költészetének bizonyos fokú érlelődését, filozofikusabbá válását jelenti be. (A költemény derekán említett és jellemzett Paullus Fabius Maximus a Kr. e. 11. év consulja volt, felesége révén Augustus rokona és bizalmasa; nem csupán Horatiusszal állott kapcsolatban, hanem a költő Ovidius is élvezte a pártfogását.)

     Hosszú béke után, Venus,
ismét harcba sodorsz? Irgalom! Irgalom!

     Többé nem vagyok oly legény,
mint rég, jó Cinarám járma alatt! Szelíd

     vágyak vadszivü asszonya,
lágy kormányod alól vonj ki: kemény vagyok,

     Ötször tíz tavasz ért! Eredj!
ifjú hang hívogat másfele, csábító:

     Paullus háza neked-valóbb,
bíborhattyuidon szállj oda gyorsan, ott

     vidám ifju sereg mulat,
méltóbb májra találsz, gyújtani hogyha vágysz.

     Ő szép termetü és nemes,
gondtelt embereken jószívüen segít,

     ért mindenhez e szép kölyök,
zászlód, harc idején, messzire hordja ő.

     S bár több pénzű vetélkedő
dúsabb kincset ad, ő győzni fog és nevet,

     márványszobrot emel neked
citruslombok alatt, albai tó felett.

     Tömjén nagyszerü illatát
bőven szívhatod ott, phryg fuvolák dalán

     s lantok hangjain andalodsz,
nem fog közben a síp s dal se hiányzani.

     Reggel s este szelíd szüzek
s ifjak szent nevedet zengve dicsérgetik,

     hamvas lábuk a tánc során
hármat rúg a rögön, mint salius szokás.

     Engem már se fiú, se lány
nem csábít, se remény, hogy szerelem-tüzet

     gyújtok még, sem ital, se harc,
sem, hogy homlokomat díszíti új virág.

     Hát mért, jaj, Ligurinus, ily
sok könny árja miért fut le az arcomon?

     Mért, hogy nyelvem eláll, dadog,
s máskor könnyű szavam ostoba csöndbe hull?

     Téged hívnak az álmaim:
hol tartlak szorosan, hol tovaszállsz, de én

     űzlek téged a Mars füvén,
űzlek, kőszívü, gyors-sodru vizek felett!

Bede Anna fordítása

30. Tavaszi elmélkedés (4, 7. carmen)

Futnak a hó hadai, jön vissza a fű a mezőkre,
     fákra a zöld haj, a lomb;

újul a föld szine, és békén megapadva özönlik
     partjai közt a folyó.

Gyönyörü húgaival körtáncát járni a tündér
     meztelen is meri már,

s hogy ne felejtsd a halált, int folyton az ég, meg a perc, mely
     elviszi szép napodat.

Tavaszi szél a fagyot, a tavaszt tovaűzi a tűnő
     nyár, s ha az almahozó

ősz kiteríti gyümölcsei kincsét, újra betoppan
     lomha ködével a tél.

Csakhogy az ég kárát folyton kijavítja a gyors hold;
     míg ha te buksz oda, hol

régi halottak, apák, dús hősök várnak, örökre
     por leszel és üres árny.

Tudjuk-e, adnak-e a mai naphoz az égiek újat,
     adnak-e holnapot is?

Az nem jut csak a kapzsi utódra, amit magad élsz fel,
     te magad és feleid.

Hogyha elér a halál, s megmértek az isteni bíró
     mérlege és szavai,

nincs ima, nincs jóság, ékes szó, rang, ami vissza-
     hozzon a földre, ide,

mert a sötét mélyből nem menti Diana a szűzi
     Hippolytost soha ki,

s drága Pirithousáról törni a Léthe bilincsét
     nincs Theseusban erő.

Szabó Lőrinc fordítása

31. A költészet hatalmáról (4, 9. carmen)

Marcus Lollius, a vers címzettje Augustus belső bizalmasai közé tartozott, Kr. e. 21-ben a consuli tisztet is betöltötte, de személye inkább csak ürügy Horatius számára, hogy a költészet hatalmáról szóljon. Abból indul ki, hogy saját költeményein, akárcsak azokon a verses műveken, melyeket a Kr. e. 8–5. század nagy görög költői (köztük „az aeol asszony”, azaz Sapphó) létrehoztak, sohasem vehet erőt a feledés, hírt, ismertséget és halhatatlanságot tehát bárkinek és bárminek csak a költészet adhat (1–3. strófa), példa rá Homéros, aki nélkül senki sem ismerné a trójai háború eseményeit és szereplőit (4–7. strófa). Végül az előzményekből szükségképpen következő befejezés (8–13. strófa): Lolliust és az igaz emberség római képviselőit az ő, Horatius versei fogják halhatatlanná tenni.

Ne hidd, hogy elvész egy szavam is, melyet,
ki ott születtem messzire-harsogó
     ős Aufidus mentén, merész-új
           lanton a dal fonalára fűzök.

Nem! Bár az első trónus a maeoni
Homerusé, köd nem fedi Pindarust,
     s Ceos fiát, Alcaeus ádáz
           s Stesichorus komor ihletét sem.

Játszott akármit hajdan Anacreon,
nem törli el kor azt; szerelemre bujt
     az aeol asszony, s húrjain még
           most is erős, eleven tüz éget.

Nem csak lacon nő, szép Helené szivét
tüzelte bodros fürt, buja csábító
     aranyhímes remek palástja,
           szolgasereg s fejedelmi pompa;

vesszőt se Teucer lőtt legelőször el
cydoni íjjról; Trója nemegyszer állt
     feldúlva, s nem csupán a roppant
           Idomeneus s Sthenelus csatázott

hősdalba illő módra; nem is kemény
Hector s az ádáz Deiphobus kapott
     kardszabta mély sebet szemérmes
           hitvesekért s fiakért először.

Volt sok vitéz tett rég, Agamemnoné
előtt, de hosszú éj fedi hőseit,
     megkönnyezetlen, elfeledve,
           mert sose zengte meg égi dalnok.

Rejtett erény és sírban a gyávaság
egyforma csaknem. Nem hagyom én, ne félj
     hogy verseimtől ékitetlen
           tépje az ónszin-irigy Felejtés

széjjel neved, s oly sok csoda tett hirét,
ó, Lollius! Mert benned a szív erős,
     bölcs vagy s keménygerincü: mindegy,
           kétes az óra, avagy szerencsés;

fösvény csalárdok megboszulója, kit
mindent-delejző csábos arany se vonz,
     consul nem egy évig maradtál:
           az vagy, ahányszor igaz bíróként

a tisztességet vágyva haszon helyett,
a bűnösöknek képe közé dobod
     gaz pénzüket, s a szembesodrott
           nagy tömegen diadallal áttörsz.

Ki sok vagyonnal bír, sose azt nevezd
boldognak; inkább illik e büszke szó
     a férfihoz, ki isteneknek
           szép adományait éli bölcsen,

nehéz szegénység terhe alatt megáll,
a bűn ijesztvén csak s nem a földi vég,
     s pillája sem rezdül, ha meghal
           drága barátaiért s honáért.

Horváth István Károly fordítása

32. Augustus dicsérete (4, 15. carmen)

Más római költőkhöz hasonlóan Horatius is vonakodott epikus költeménnyel dicsőíteni (a hadvezetés terén amúgy sem jeleskedő) Augustus tetteit, arra viszont hajlandó volt, hogy – a carmenek 4. könyvének záró versében – lírikusként valljon az „augustusi béke” áldásairól: hogy sikerült visszaszerezni azokat a római hadijelvényeket, melyeket a Carrhae mellett vívott (Kr. e. 53) csata után a győztes párthusok zsákmányul magukkal vittek, hogy véget ért a polgárháború („a viszály”) és be lehetett csukni (ahogyan béke idején szokás volt) a Ianus-templom kapuit, hogy Augustus helyreállította a rendet és megint a régi erkölcsöket segítette érvényesülni, s végül, hogy világbirodalommá növelte Rómát – mindezekért pedig Augustus, aki „Venus unokája”, mert a Venustól Anchisesnek szült Aeneas utódja, méltó a magasztalásra.

Mikor csatákat, s városok ostromát
kezdtem dalolni, tiltva emelte fel
     lantját Apollo: kis vitorlám
           rá ne szalasszam a tengerekre.

Caesar, korod bő, új aratást hozott,
a büszke parthus templomok ékeit:
     jelvényeinket visszaadta
           Juppiterünknek, a Janus-ajtót

bezárta, véget ért a viszály, s a rend
ellen csapongó vad szabadoskodást
     zablába törte, vétket irtott,
           s visszaidézte letünt erényünk,

mely a latin nép s Italiánk hirét
naggyá növelte, s római államunk
     fensége messze napkelettől
           száll a nap esteli nyughelyéig.

Míg őrzi Caesar: sem gyülölet, se mord
polgárviszály, sem düh, mely a kardokat
     veri, s uszít a városok közt
           harcra, nem űzheti el nyugalmunk.

Caesar parancsát nem szegi meg sem az,
ki messze issza a Duna mély vizét,
     se géta, perzsa hitszegő, szér,
           sem kik a Don közelében élnek.

Míg víg Libernek bő adománya közt
hétköznap és szent ünnepeken vidám
     utódainkkal, hitvesünkkel
           isteneinkhez imát kiáltunk

és ős szokással lyd fuvolán kisért
dallal daloljuk hősi vezéreink
     hirét, Anchisést, Iliont és
           életadó Venusunk utódát.

Jánosy István fordítása

Az antik irodalom nem egy nagy írójának-költőjének ránk maradt művei között olyan alkotások is akadnak, melyeket az antik irodalomtudomány tévesen tulajdonított az illető szerzőnek. A Vergilius neve alatt hagyományozott költemények között nem egy szintén kétes hitelességű vagy éppen bizonyosan nem tőle származik, mint az itt közölt két zsánerkép is.

1. Egy paraszt reggele (Appendix Vergiliana: Moretum 1–37)

Kétszer öt óra haladt immár el a télszaki éjből,
és a vigyázó szárnyas előre jelezte a hajnalt.
Ekkor Symilus, egy kicsi föld gazdája, szorongva,
hogy sanyarú böjtöt hoz majd számára az új nap:
lassacskán fölkecmereg a silány heverőről,
s nyugtalanul tapogat keze széjjel a lusta homályban
a tűzhely fele, s ujja megég, ez jelzi, hogy ott jár.
Csöppnyi üszök van már csak, a láng fölfalta a tuskót,
és a hunyorgó, rőt parazsat hamu födte be szürkén.
Ő mélyen meggörnyed, kis mécsét odadugja,
tűvel előpiszkálja a száraz kócbelet, aztán
sűrű fújkálással a lanyha tüzet fölijeszti.

Végre megéled a fény, és visszavonúl a sötétség.
Majd ernyős tenyerével a széltől védi a lángot
s az ajtó reteszét elhúzva kinyitja a kamrát:
hűs földjére leöntve maroknyi halom gabonája.
Ebből mer valamennyit, amennyit a mérce mutat, mely
kétszer nyolc font súllyal van terhelve előre.
Aztán megy s odaáll a malom mellé s a parányi
deszkácskára, mit ily célból ékeltek a falba,
ráteszi hű mécsét. Akkor karját a ruhától
megszabadítja, bozontos bőrt kanyarít derekára,
s a köveket, garatot csücskével rendre lesöpri.
Majd kezeit szólítja dologra, megosztva a munkát:
jobbja feszül neki, balja segíti csupán; amaz egyre
kergeti körbe a nagy kereket s gyorsítja futását,
(sűrűn csapja a kő, megzúzva csorog le a gabna),
közben fáradt nővérét felváltja a bal kéz,
és így kölcsönösen … S rágyújt paraszti dalokra,
s a nyers énekszótól könnyűl fáradozása.

Majd Scybalesnek kurjant, nincs más támasza senki:
Afrika lánya, egész külalakja tanúskodik erről:
gyapjas-göndör haj, duzzadt száj, mély-feketés bőr,
széles mell, lógó emlők, keskeny hasi tájék,
vékony lábszárak, tetemes-nagy talpak a lábon.
Néki parancsol hát, hogy dobjon fát a parázsra,
s rakjon a lángra vizet, hogy kissé fölmelegedjék.

Csorba Győző fordítása

2. Korcsmárosnő (Appendix Vergiliana: Copa)

Szír kocsmárosné – görögös kendő köti kontyát –
     bronztestét ügyesen rázza, ha csördül a dob,

bortól féktelenül táncol füstös fogadóban,
     míg könyökét veri egy tompa, rekedt fuvola:

„Hőségtől, portól tikkadtan jobb, ha továbbmégy?
     Itt lepihenhetnél, vár eleven füves ágy.

Várnak rád kelyhek, meritők, rózsák, furulyák, lant,
     s nádból font lugas, ó! árnyat adó, hüvös is.

Hangzik a pásztorsíp, úgy, mint barlangnak ölében,
     árkád földön – olyan édes dalt csacsog épp!

Íme, a karcos bor; nemrég szurkolt, lepecsételt
     hordóból, s hozzá locska patak vize is.

Íme, virágkoszorúk: bíbor rózsával a sárga
     összevegyül szorosan – Attika módja szerint.

Íme, fehér liliom: Achelois a szűzi folyóból
     áldozván vitt el font kosarában ilyet.

Várnak sajtocskák – melyeket kicsi háncsszita szárít,
     vár viaszoshéjú szilva, sok őszi gyümölcs,

vajpuha gesztenye vár, édesre pirulva az almák,
     és haragoszölden függ az uborka kacsán.

Íme, a véres eper, s szívós indán ime, szőlő,
     vár takaros Ceres itt, vár Ámor és a »Duhaj«.

Kunyhónk őrének sarló csak a fegyvere, fából,
     s roppant »fegyverrel« meg soha sem fenyeget…

Erre, bakancsos! lásd, izzad fáradt csacsikád már,
     jaj, ne gyötörd: a szivem él-hal ilyen csacsikért!

Most a bozót csendjét dallal telezengik a tücskök,
     most bizony árnyékban hűsöl a zöldhasu gyík.

Hogyha eszed van, dőlj le, igyad ki a nyári borocskát –
     kristályserlegeket kérsz, vagy üvegpoharat?

Fáradt vagy? nosza itt, venyigék árnyába feküdj le,
     és súlyos fejedet fonja be rózsa-füzér.

Ékesen így kóstold serdült lánykának az ajkát,
     vesszen a fintorgó gőgös, az ál-szigorú!

Illatozó koszorúd hamvadnak tartogatod tán?
     Hálátlan csontod fedje virággal a sír?”

„Bort ide, kockákat! vesszen, kit furdal a holnap!
     Szól s lekaszál a halál: éljetek – itt jövök én!”