A költői levél

Levelek 1.8.

Múzsa, te tolmácsold: minden jót Albinovanus
Celsusnak, ki Nero kísérő írnoka, társa.
Kérdezné, hogyan él, aki oly sok szépet igért, mondd:
sem helyesen, sem kellemesen; bár nem veri tönkre
szőlőskertem a jég, s az aszály sem rágja olajfám,
messzire nyúló rétjeimen sem sorvad a jószág,
ámde a lelkem erőtlen az ép testben, s okulásra
nem hajlik, nem hallgat a szóra, mely enyhületet nyújt;
sértegetem hű orvosaim, s a barátokat is mind:
mért igyekeznek e kínzó tespedtséget elűzni?
Azt, ami árt, keresem, s ami hasznos, messze kerülném:
Rómában Tibur, Tiburban Róma a vágyam.
Kérdezd meg később, hogy van, hogy s mint megy a dolga,
társai tetszését elnyerte-e, s ifju uráét?
És ha helyeslő választ ad, ne feledd el: először
örvendezz, azután e tanítást súgd a fülébe:
„Ugy fogadunk majd, Celsus, ahogy te e ritka szerencsét.”

Kerényi Grácia fordítása

Levelek 1.11.

Hogy tetszett, Bullatiusom, Chios és ama Lesbos,
hát e kies Samos és Croesusnak székhelye, Sardes,
Smyrna miképp s Colophon? Hírüknél szebbek avagy sem?
Hitványabbak-e Mars mezejénél s szép Tiberisnél?
Vagy valamely város vonz Attalus ősi honában?
Vagy döcögős utat és tengert unván, Lebedus hív?
Ismered-é Lebedust? Gabiinál elhagyatottabb
s Fidenaenél: én örömest élnék ama tájon,
elfeledetten, az itt maradókkal mit se törődve,
csak hogy a szárazról nézhessem a bősz habok árját.
Ám aki záporban Capuából Róma felé tart
sáros uton, mégsem kívánja lakásul a kocsmát,
s átfázott ember sem véli: csupán a kemence
és a meleg fürdő ád boldogságot örökre.
Bárha a déli vihar meghányta-vetette hajódat,
el nem adod, mihelyest átszelted az Égei-tengert.
Hogyha sorod jó, úgy kell csak Rhodos és Mytilene,
mint nyáron suba, hófúvásban a könnyü kötényke,
télvízkor Tiberis vagy kánikulában a kályha.

Míg lehet, és míg rád mosolyog Fortuna kegyelme,
csak Rómában mondd: Samos és Chios és Rhodos oly szép!
Bármelyik órádat széppé alakítja az isten,
élvezd hálásan, s mi ma jólesik, el ne halasszad,
hadd mondhassad, a vég bármerre találna reád, hogy
jól éltél. Ugyanis ha a gondot az ész, az okosság
űzi el és nem a táj, hol a tenger messzire tárul:
szállhatsz tengeren át, mégsem lelket, csak eget váltsz.
Lázas semmitevés hajt négyfogatúra, hajóra,
másfele hajszoljuk jólétünket, pedig itt van,
sőt Ulubraeban akár, csak légyen lelki nyugalmunk.

Urbán Eszter fordítása

Ars Poetica 1–72.

Ábrázolni ha lónyakkal kívánna a festő
emberi főt, s tollal tarkázna – vegyítve ezer színt –
innen-amonnan vett tagokat, hogy lent feketés, rút
halban végződnék a felül még elragadó nő,
elnyomnátok-e – látva, barátaim, ezt – nevetéstek?
Higgyétek nekem el, Pisók, az a vers is e festmény
pontos mása, amely mint lázbeteg álma, teremti
zagyva, hiú képek serégét, hogy benne egésszé
nem simul sem a fej, sem a láb. – „Mindenkor akármit
merhettek költők s festők, megvolt a joguk rá!”
Tudjuk, s kérjük is ezt a jogot, s ugyanúgy meg is adjuk.
Ámde nem úgy, hogy a vad s a szelíd keveredjen, a kígyó
párja madárka legyen, kisbárány társa a tigris.
Sok kezdethez, amely nagyot ígér, s ünnepi, itt-ott
vett bíborrongyot varrnak, hogy messze virítson,
festve Dianának ligetét és benne az oltárt
vagy kedves tájon kanyarogva futó patakot s a
Rajna folyót vagy az ég ragyogó ívét, a szivárványt,
jóllehet egy sincs ott a helyén. Jól fested a ciprust?
Ez mire jó, ha reményt vesztett bús gályatöröttől
kapsz pénzt, hogy megfesd? Nagy edény kezdett alakulni:
mért kerekít bögrét a korong perdülve belőle?
Bármibe fogsz, legyen egyöntésű, teljes egésszé!

Minket, költőket, Piso s jeles ifjak, a jónak
látszata csap be leginkább. Mit tömörítve szeretnék
írni, homályos lesz; nincs könnyedségre törőben
tűz meg erő; keresett fenség belefúl a dagályba;
csúszik az aggályos, zivatartól félve, a földön;
míg aki egy tárgyat kíván színezni csodásan,
delfint fest erdő közepén s vadkant a habokban:
műérzék híján a hibák kerülése hibát szül.
Aemilius vívóterménél lent a legalsó
ércműves gyönyörűn formál körmöt, puha fürtöt,
s mégis a teljeshez kontár, sosem alkot egészet.
Ám – rászánva magam valamely munkára – ilyenné
én éppúgy ne legyek, mint ferde nagy orra se vágyom
másként szép hollófürtökhöz, barna szemekhez.

Tárgyat erőtökhöz képest válasszatok, írók!
Fontolgassa soká ki-ki, hogy mit bír meg a válla
és mit nem. Kiszemelt tárgyát aki győzi erővel,
azt a világos rend s ékes szó el sose hagyja.
Az lesz bája – ha jól látom – meg erénye e rendnek,
hogy most annyit mond csak, amennyit mondani most kell,
mást mellőz, s a jelen percről későbbre halaszt el.
Óvatosan, finoman kapcsolja a szókat, emelje
ezt ki, kerülje amazt, aki verset költeni készül.
Akkor szólsz helyesen, ha a közkeletű szavak újként
hatnak ügyes módon kapcsolva. Ha késztet a szükség,
hogy nevet adj újabb dolgoknak, költve olyan szót,
mit nemigen hallott a kötényes, régi Cethegus,
megteheted, kapsz rá jogot, ám túlzásba ne essél.
Hogyha görög forrásból van csínján alakítva,
tetszik a most képzett szó is. Ha ilyenre jogot nyert
Caecilius, Plautus Rómától, épp ma ne nyerne
Vergilius, Varius? Mért bánt az irigy, ha szerényen
újítok magam is? Hiszen Ennius és Cato mennyi
új tüneményre szabott jó szót, gyarapítva az ősök
nyelvét. Ez költők joga volt s marad is, hogy a nyelvnek
új szót adnak – akár új pénzt – a jelen veretével.
Mint a futó évvel lombját kicseréli az erdő,
s hull az öregje, a vén szó éppígy hal ki, de ifjú-
módra virágzik a nemrégen született, s csupa élet.
Létünk és művünk a halálé! Védi a száraz-
földre bevitt tenger flottánkat az északi széltől
– fenséges mű! –, érzi a rég meddő, evezővert
láp ma a súlyos ekét, s kenyeret kap róla a környék;
nem csap már a folyó új medréből a vetésre
többé: emberi mű mindez, nem lesz maradandó!
Hát hogyan élne a nyelv becse, kedveltsége örökké?
Feltámad sok már feledett szó, és feledésbe
hull sok most kedvelt, ha talán így dönt a gyakorlat,
mely legfőbb mérték, törvény, bíró a beszédben.

Muraközy Gyula fordítása

Dido levele Aeneashoz (Heroides 7.1–46, 169–96)

Olvasd el versem, dardán; a halál küszöbéről
     búcsúzó szavait küldi Elissa: fogadd.

Így gyúl dalra a hattyu a nyirkos fűbe alélva,
     Maeandros partján, hogyha a sorsa betelt.

Már nem azért írok, hogy kérésemre megindulj,
     nem fűt balga remény: úgysem akarja az ég.

Ámde ha veszve az érdem, a jóhir, e testnek, e szívnek
     régi szemérme – ugyan mért ne veszejtsem a szót?

Így döntsz hát: elmégysz a szegény Dídót idehagyva,
     szél viszi vásznaidat és nékem adott szavadat?

Így döntsz, Aenéás: a hajót s viszonyunkat eloldod,
     s Ítaliába sietsz – merre, magad se tudod?

Készt hagysz el, hogy az újért küzdj – meglelted e földet,
     s most újat keresel végtelen útakon át?

Tán majd felleled; ámde ki adja tenéked a földjét?
     hogy termő mezein majd idegen legyen úr…?!

Vár rád új szerelem? Vár új Dídó szerelemre?
     S vár új eskü, melyet semmibe végy azután?!

Új várost mikor építsz, Karthágóra hasonlót?
     S várat, hogy büszkén nézzen a népre szemed…?

Ámde, ha így is lesz, ha az ég is hallgat imádra –
     lesz feleség, aki majd úgy szeret? Úgy, ahogy én…?

Lángol a vágyam, mint a viasz-fáklyákban a kén-tűz,
     arcod idézi a nap, s újraidézi az éj.

Elmegy a hálátlan, kit jótett nem melegít fel,
     s kit – ha okos lennék – messze kívánna szivem.

S mégis, bár gonoszat forral, nem gyűlölöm, ó, nem!
     Esküszegése miatt jajgatok és – szeretem.

Védd menyedet, Venus! És te öleld át kőszivü bátyád,
     gyújtsd fel, Amor! Legyen ő bajnok a harctereden!

És akiért vágyam – nincs mért letagadni – kigyulladt,
     édes gondjaimat költse-növelje megint…!

Megcsal a vágy, s mit színez, a kép is csalfa-csalóka:
     ő nem az anyja fia, vad szive nem Venusé.

Kősziklák, bércek fia vagy, szirtek tetején nőtt
     tölgyek, vérszomjas dúvad az édesanyád,

s tán ez a tenger, amely most is széltől kavarog, nézd,
     s melyre – dühönghet a vész – indul a flotta veled.

Várj! Hova mész? Nem ereszt a vihar! (Jól jött a vihar most…)
     Hogy paskolja, figyeld, Eurus a tört habokat!

Mit te nem adtál, hadd köszönöm meg a vad zivatarnak,
     szél s hullám igazabb, mint a te csalfa szived!

Persze, nem érek – bár rászolgáltál, gonosz – annyit,
     hogy belepusztulj, míg szöksz a teres vizeken!

Vagy tán oly hevesen gyűlölsz, hogy ez is kicsiség csak?
     S hogy tőlem szabadulj, még a halál se nagy ár…?!

…

Ismerem ezt a vizet, mely verdesi Africa partját:
     más-más évszakokon tűr s tör a habja hajót.

Majd ha a jószél föltámad, kifeszíted a vásznat:
     bárkád lendületét karcsu hinár köti most.

Bízd rám, én figyelem majd és szólok, mikor indulj;
     sőt, küldlek magam is, hogyha kötözne a vágy.

Társaid is pihenést áhítnak s még kis időt kér
     több félig-javitott, vész-dühe tépte hajód.

Érdememért, s azokért, miket eztán adni szeretnék,
     hitvesi vágyaimért add meg e kurta időt,

míg csillapszik a vész, s lecsitul megszokva a vágy is,
     s megtanulom büszkén tűrni a kínjaimat.

S hogyha nem, úgy eldobni az életemet van erőm már,
     szívemmel többé szívtelenül sose játssz!

Bárcsak az arcom látnád most, ahogy írom e verset!
     Írunk, s térdeimen fekszik a trójai kard;

arcomon át a kivont pengére csorognak a könnyek –
     most könnyek, s majd vér festi pirosra vasát.

Mily jól illik ajándékod sorsomhoz e percben!
     Kis költséggel uszod meg temetésemet így.

Ó, nem most veri át fegyver legelőször a mellem:
     őrjöngő szerelem mély sebe nyíladoz ott.

Anna hugom, bűnömnek baljós titkosa, Anna,
     már készítheted is, mit kegyelet követel!

Máglyán hamvadok el, s felirat nem jelzi Sychaeus
     asszonyaként nevemet sírkövemen, csak e vers:

„Aenéás nyújtott alkalmat s kardot a véghez,
     így halt meg Dídó: gyilkosa önkeze volt!”