Az ékesszólás

A Catilina ellen mondott első beszédből

1. Meddig élsz még vissza, Catilina, béketűrésünkkel. Meddig űz még csúfot belőlünk dühös fenekedésed? Mi vet már véget fékevesztett vakmerőségednek? Őrség védi éjszakánként a Palatiumot, őrjáratok cirkálnak a városban, retteg a nép, ide csődült össze minden jó hazafi, a szenátus is megerősített helyen tartja ülését, láthatod arcukat, tekintetüket – és mindez nincs rád hatással? Nem veszed észre, hogy terveid kitudódnak, nem látod, hogy összeesküvésedet csírájában elfojtjuk, hiszen mindannyian tudunk róla? Mit gondolsz, melyikünk nem tudja, hogy az elmúlt vagy az azelőtti éjtszaka mit műveltél, hol voltál, kiket hívtál össze, milyen terveket koholtál? Ó idők, ó erkölcsök! A szenátusnak minderről biztos tudomása van, a konzul mindezt látja, és ez él. Él? Sőt még a. szenátusba is eljön, részt vesz az állami ügyekről folyó tanácskozáson, sorra valamennyiünket megjelöl és kiszemel a meggyilkolásra. Mi pedig, vitéz férfiak, azt hisszük, hogy mindent megtettünk a haza érdekében, ha dühödt fegyverei elől kitérünk. A vesztőhelyre kellett volna, Catilina, téged már régen hurcolni a konzul parancsára, ellened kellett volna fordítani azt a vészt, amelyet te forralsz ellenünk. … Régebben annyira tartották a tisztességet ebben az államban, hogy hős elődeink keményebb büntetéssel sujtották ártalmas polgártársukat, mint a legelkeseredettebb ellenséget. Hoztunk mi is, Catilina, komoly és súlyos szenátusi határozatot ellened, üdvös határozatokban, tekintélyes szenátusi rendelkezésekben nincs hiány, csak mi nem állunk a helyzet magaslatán, megmondom őszintén, mi, a konzulok. 2. … Van ugyan ilyen szenátusi határozatunk, de csak jegyzőkönyvbe foglalva, van fegyverünk, de hüvelyébe rejtve, pedig a szenátusi határozat értelmében, Catilina, azonnal meg kellett volna vele téged ölnünk. És te élsz! Élsz, és nemhogy letennél vakmerő terveidről, még inkább nekibőszülsz. Szeretnék elnéző lenni, összeírott atyák, szeretném, ha az állam ily válságos helyzetében nem mutatkoznék kötelességmulasztónak, de most már magam marasztalom el magamat a könnyelmű hanyagság vádjában. Táborok nőttek ki a földből Itáliában, az Etruriába vezető egyetlen út mentén – a római nép ellen; napról napra szaporodik az ellenség száma; ezeknek a táboroknak a főparancsnokát, az ellenség vezérét pedig itt láthatjuk a város falain belül, sőt mi több: a szenátusban, ahol minden áldott nap az állam belső romlását készíti elő. Ha most elfogatlak, ha most kivégeztetlek, Catilina, hitem szerint inkább attól kell tartanom, hogy a becsületes hazafiak kelleténél későbbinek, mint hogy kegyetlennek fogják tartani eljárásomat. De nekem megvan az okom arra, hogy még mindig ne ragadtassam magamat annak megtételére, amit már régen meg kellett volna tennem. Akkor foglak kivégeztetni, amikor már egyetlen egy oly hitvány, oly elvetemült, hozzád annyira hasonlító ember sem akad, aki ne ismerné el tettem jogosságát. Ameddig egy ember is lesz, aki védelmezni merészelne, élni fogsz, de úgy, ahogyan most élsz: sok erős őrségemtől körülvéve, nehogy moccanni is tudj az állam ellen. Sok szem és sok fül fog téged figyelni és őrizni, akárcsak eddig, anélkül, hogy sejtenéd.

3. Pedig ugyan mire vársz, Catilina, még ezután is, ha istentelen próbálkozásaidat még az éjtszaka sem burkolja homályba, ha összeesküvésed hangját egyetlen magánház falai sem tartják titokban, ha napfényre jön, kitudódik minden? Hagyj már fel szándékoddal, higyj nekem, ne jártasd mindig gyilkoláson és gyujtogatáson az eszedet. Mindenünnen vigyázó szemek figyelnek; a napnál világosabb előttünk minden terved; ha úgy tetszik, akár velem is megbeszélheted őket… 5. Ha már így állnak a dolgok, Catilina, eredj, ahová indultál, távozzál végre a városból; tárva-nyitva állnak kapui; csak menj már. Túlságosan sokáig vár rád – fővezérére – az a Manlius-féle tábor. Vidd magaddal embereidet is mind, vagy legalább is minél többet; tisztítsd meg tőlük a várost. Nagy félelemtől fogsz megszabadítani, csak már a városfal lenne köztünk. Velünk nem élhetsz többé együtt; nem tűröm, nem engedem, nem hagyom. Nagy hálával tartozunk a halhatatlan isteneknek, elsősorban is e hely istenének, Iuppiter Statornak, városunk legrégibb őrzőjének, hogy ezt az oly rút, oly rettenetes és az államnak oly vészthozó nyavalyát most már nem is egyszer ki tudtuk kerülni. Egy ember miatt nem foroghat továbbra is veszélyben az állam jóléte… 6. Mert mi az, Catilina, ami még mindig kedvedre van ebben a városban? Hiszen az elvetemült összeesküvők szűk csoportján kívül nincs itt egyetlen ember, aki ne félne tőled, senki, aki nem gyűlöl. A családi élet becstelenségének ugyan miféle bélyege nincs még életedre rásütve? Miféle gyalázatosság rejtőzhet a magánéletben, amely még nem tapadt rossz híredhez? Van-e élvezet, amit nem láttál, van-e gonosztett, amelytől megtűrtőztetted magad, van-e aljas bűn, amelyben testednek nem volt része? Van-e olyan ifjú, akit csábításaiddal nem kerítettél a bűn hálójába, akinek vakmerő tetteihez nem adtál fegyvert kezébe, vagy élvezetvágya kielégítéséhez nem világítottad meg az utat?… 7. Most hát milyen is a te életed? Mert már úgy beszélek veled, hogy ne az legyen a látszat, mintha olyan gyűlölet fűtene, amilyennek fűtenie kellene, hanem inkább a szánalom vezéreljen, amely pedig igazán nem illet. Az előbb léptél be a szenátusba. Ebből a népes gyülekezetből, annyi barátod és közeli ismerősöd közül ugyan ki üdvözölt? Ha ilyesmi emberemlékezet óta nem történt meg senkivel, miért vársz megszégyenítő szavakra, amikor már a néma megvetés ítélete sujtott? Hát ahhoz mit szólsz, hogy érkeztedkor kiürültek körülötted a padsorok, hogy tudod elviselni, hogy a volt konzulok, akiket már annyiszor kijelöltél lemészárlásra, mihelyt leültél, az ülésteremnek azt a részét üresen hagyták? Herculesre, ha tőlem a rabszolgáim úgy félnének, mint ahogyan tőled fél minden polgártársad, odahagynám házamat; neked eszedbe sem jut, hogy elhagyd a várost? Ha látnám, hogy polgártársaim szemében alaptalanul ily súlyos gyanú terhel és ennyire gyűlöletes vagyok, inkább választanám azt, hogy elbujdossam tekintetük elől, semmint, hogy mindenki csak megvető pillantásokkal mérjen végig; te, mikor bűneidnek tudatában érzed, hogy mindenki jogosan, neked kijáró gyűlölettel gyűlöl, még mindig nem akarod elkerülni azok társaságát és tekintetét, akiknek lelkületét és jóérzését sérted? Ha szüleid félnének tőled és gyűlölnének, és semmiképpen sem tudnád őket kiengesztelni, meg vagyok róla győződve, hogy elkotródnál valahová szemük elől. Most pedig a haza, valamennyiünk közös szülője, retteg tőled, gyűlöl és már régóta azt tartja felőled, hogy máson sem jár az eszed, csak az ő elpusztításán; ennek a szülőnek a tekintélyét nem tartod tiszteletben, ítéletét nem fogadod el, és nem félsz a hatalmától? Catilina, a haza szól most így hozzád és némán így beszél: „Már jónéhány éve nem követett el itt gaztettet senki, csak a te felbujtásodra, nem vétkezett senki nélküled; csak te zaklattad és fosztogattad büntetlenül és szabadon a szövetségeseket; csak neked volt erőd ahhoz, hogy kijátsszad, sőt, hogy kiforgasd és felrúgd a törvényeket és a törvényszéki vizsgálatokat. Korábbi dolgaidat, bár alig tűrtem, mégis eltűrtem, ahogy tudtam; de most már lehetetlen eltűrnöm, hogy egész lényemben csak miattad rettegjek, hogy a legcsekélyebb neszre is Catilinától kelljen félnem, hogy ne lehessen olyan terveket kieszelni ellenem, amitől aljasságod visszariadna. Éppen ezért távozzál innen és szabadíts meg ettől a félelemtől; ha igaz, nehogy megsemmisüljek súlya alatt, ha pedig alaptalan, hogy végre mentesüljek az örökös rettegéstől.” …

8. Ha én Publius Sestiusnak, ennek a kiváló ifjúnak, vagy a nagytekintélyű Marcus Marcellusnak mondottam volna ilyesmit a szemébe, hiába vagyok konzul, itt, ebben a templomban támadt volna rám és emelt volna kezet ellenem a szenátus, még pedig teljes joggal. De azáltal, Catilina, hogy a te ügyed hallatára nyugton maradnak, – helyeslésüknek adnak kifejezést; eltűrik, tehát határoznak fölötted; azzal, hogy hallgatnak, az égre kiáltanak, mégpedig nemcsak ezek, akiknek tekintélye nyilván becses, élete annál hitványabb számodra, hanem azok a római lovagok, azok a derék és kiváló férfiak és azok a becsületes polgárok te, akik körülözönlötték a szenátust, akiknek sokaságát láthattad, hangulatukat kifürkészhetted és kiáltozásaikat az előbb hallhattad. Ezeket már jóideje alig tudom visszatartani attól, hogy fegyveres támadást intézzenek ellened, tehát könnyűszerrel rávehetném őket arra is, hogy elhagyassák veled mindazt, amit úgyis már régen el akarsz pusztítani, és kikísérjenek a város kapujáig …

11. Most, atyák, összeírottak, hogy hazánknak egy majdnem jogos panaszát végleg elhárítsam magamtól, kérlek titeket, hallgassátok figyelmesen mondanivalóimat, véssétek szívetekbe és elmétekbe szavaimat. Mert ha életemnél is sokkalta drágább hazám, ha egész Itália, ha az egész római állam így szólna hozzám: „Marcus Tullius, mit teszel? Eltűröd, hogy távozzék innen az, akiről tudod, hogy ellenség, látod, hogy vezére lesz a Róma ellen vonuló hadaknak, érezheted, hogy főparancsnoknak várják az ellenség táborában, kezdeményezője ennek az istentelenségnek, feje az összeesküvésnek, bujtogatója a rabszolgáknak és az elvetemült embereknek? Hiszen akkor nem is annyira kibocsátod a városból, mint inkább rábocsátod a városra! Még mindig nem intézkedsz, hogy verjék bilincsekbe, hurcolják a vesztőhelyre, sujtsák halálos büntetéssel? Ugyan mi gátol meg? Az ősi szokások? De hiszen hányszor előfordult államunkban, hogy még magánszemélyek is halállal büntették az állam létét veszélyeztető polgárokat. Vagy talán azok a törvények akadályoznak, amelyeket a római polgárok megbüntetéséről hoztak? Csakhogy ebben a városban sohasem tarthatták meg polgárjogukat azok, akik elárulták hazájukat. Vagy az utókor gyűlöletétől rettegsz? Gyönyörűen hálálod meg, mondhatom, a római népnek, hogy téged, a magad emberségére, nem pedig őseid ajánlására támaszkodó új nemest a tisztségek valamennyi fokán keresztül oly korán emelt konzuli méltóságra, ha a gyűlölettől vagy más veszedelemtől való féltedben polgártársaid boldogulását elhanyagolod. De ha már rettegsz is valamiféle gyűlölettől, nem kell jobban félned a férfias szigorúságra háramló gáncstól, mint a könnyelmű hanyagságot követő szemrehányásoktól. Vagy nem gondolod, hogy amikor majd háború dúlja Itáliát, sanyargatja városait, égeti fel házait, hogy akkor te is elhamvadsz az ellenséges indulat tüzében?” 12. Hazánknak ezekre a tiszteletet parancsoló szavaira, együttérző embertársaimnak ilyen gondolataira csak néhány szóban fogom megadni a választ. Ha én, atyák, összeírottak, Catilina kivégeztetését tartottam volna a legmegfelelőbb lépésnek, nem hagytam volna, hogy ez a bitang akár csak egy óráig is éljen… Még ha ezáltal gyűlölet zúdult volna is rám, mindig az volt a meggyőződésem, hogy az erényes tett folytán rámháramló gyűlölség nem gyűlölet, hanem dicsőség. Akadnak azonban ebben a testületben olyanok is, akik a fenyegető veszedelmeket vagy nem látják, vagy ha látják is, eltitkolják; akik Catilina reményeinek lángját csak szították elnézésükkel, és a még csak megszületőben lévő összeesküvést hitetlenkedésükkel erőre kapatták; az ő példájuk alapján sokan, még pedig nemcsak a becstelenek, hanem a tájékozatlanok is kíméletlen és zsarnoki tettnek minősítették volna, ha én ezt az embert megbüntettem volna. De most tudom, hogy ha el is jut oda, ahova igyekszik, Manlius táborába, senki nem lesz olyan ostoba, hogy ne látná az összeesküvés tényét, senki sem lesz olyan becstelen, hogy ezt ne vallaná be. De azt is tudom, hogy ha csak ezzel az eggyel végezünk, legfeljebb késleltethetjük, de végleg el nem fojthatjuk az államunkra nehezedő veszedelmet. Úgy, hogy ha kiközösíti magát, cinkosait is magával viszi és a mindenünnen összecsődített többi hajótöröttet is maga köré csoportosítja, gyökerestől ki fog pusztulni az államnak ez az elmérgesedett rákfenéje, és írmagja sem marad a sok gazembernek…

13. Ilyen baljóslatú, illetőleg az államra nézve szerencsés jelek között indulj hát, Catilina, istentelen és bűnös háborúba, az állam javára, neked vesztedre és romlásodra, azoknak pedig, akik hazaáruló merényleted társaiul szegődtek, pusztulására. Te pedig, Iuppiter, kinek szentélyét Romulus városunkkal együtt emeltette, akit méltán nevezünk luppiter Statornak, Róma és a római birodalom megtartójának, ezt és bűntársait tartsd távol oltáraidtól és a többi templomtól, városunk házaitól és falaitól, polgáraink életétől és vagyonától, és a becsületes emberek gyűlölőit, hazánk ellenségeit, ezeket az Itália ellen törő rablókat, akiket a gazság frigye és gonosz szövetsége fűz egybe, életükben és haláluk után sújtsd örök büntetéssel.

Borzsák István fordítása

Beszéd Archias költő védelmében 6–8.

6. Keress hát érveket, ha tudsz. Mert sem őt, sem barátait nem fogod álláspontjukban megingatni.

Azt fogod talán kérdezni tőlünk, Grattius, hogy mi az, amiért annyira ragaszkodunk ehhez az emberhez. Mivel azt nyujtja nekünk, amitől e forum lármája után megújul a lelkünk, és a zajos vitában kifáradt fülünk felüdül. Vagy te azt hiszed, hogy kielégít minket az, ha nap mint nap a legkülönbözőbb ügyekben szót emelhetünk, anélkül, hogy lelkünket a tudománnyal kiművelnénk, vagy hogy lelkünk kibírna ilyen erőfeszítést, anélkül, hogy ugyanez a tudomány fel-feloldja feszültségét? Ami engem illet, nem csinálok titkot belőle, hogy odaadóan foglalkozom ezekkel a tudományokkal. Másoknak okuk lehet a szégyenkezésre, ha annyira elbújtak a könyvek közé, hogy nem tudnak belőlük semmit érvényesíteni a köz hasznára, sem pedig napvilágra hozni, a nyilvánosság elé; de miért szégyenkezzem én, aki annyi esztendő óta élek úgy, ó bírák, hogy semmi olyan lehetőségtől, amikor valakinek hasznára lehettem, el nem vont szellemi foglalkozásnak szentelt szabad időm, sem el nem szólított a szórakozás, sem az álom vissza nem tartott? Éppen ezért ki róhat meg engemet, vagy ki haragudhatik rám jogosan azért, ha amennyi idő másoknak a saját ügyeik intézésére, amennyi az ünnepi játékokban való részvételre, amennyi egyéb szórakozásokra és magára a test és lélek pihenőjére kijut, amennyit mások a korán elkezdett vendégeskedéseknek szentelnek, amennyit végül a kockázásra, amennyit a labdajátékra szentelnek, annyit én az ilyen tanulmányok folytatására veszek ki magamnak? Sőt ezt még annál is inkább meg kell engedni nekem, mert az ilyen természetű tanulmányok fejlesztik szónoki képességemet, márpedig ez, bármilyen csekély is bennem, soha nem hagyta cserben barátaimat, ha szükségük volt rá. S ha ezt valaki jelentéktelen körülménynek tartaná, én legalább érzem, hogy milyen forrásból merítem a legalapvetőbb erkölcsi elveket. Mert, ha sokak tanításából és számos irodalmi műből kora ifjúságomtól kezdve ki nem alakítottam volna magamban azt a meggyőződést, hogy az életben semmi másért nem érdemes nagy áldozatot hozni, csak a dicsőségért és a becsületért, ennek a megszerzésében viszont a test minden gyötrelmét, a halál és a számkivetés minden veszedelmét kevésbe kell venni, soha a ti javatok érdekében annyi és olyan nagy küzdelembe és elvetemült embereknek naponkénti támadásába nem bocsátkoztam volna. Ámde tele van minden könyv, tele vannak a bölcsek kijelentései, tele van az egész régiség példaképekkel, s ezek mind homályban maradnának, ha a betűk világossága közbe nem lépne. Írók, görögök is, latinok is, hány kiváló férfi jellemképét rajzolták meg és hagyták reánk, nemcsak, hogy szemléljük, hanem, hogy utánozzuk is őket. Én mindig ezeket tartva szemem előtt, lelkemet és értelmemet éppen a nagy emberekről való elmélkedéssel készítettem elő a politikai feladatokra.

7. Kérdezhetné valaki: „Hogyan? Hát maguk azok a nagy emberek, akiknek az érdeméről az irodalom beszél, részesültek abban a tudományos kiképzésben, amelyet te magasztalsz?” Nehéz volna ezt mindegyikről bebizonyítani, de mégis tudom, hogy mit feleljek. Én sem tagadom, hogy sokan bírtak már kiemelkedő lelki tulajdonságokkal tudomány nélkül és magának a természetnek szinte isteni adottságai révén lettek kiegyensúlyozott és jelentékeny emberek. Még azt is hozzáteszem, hogy gyakrabban ér valamit a dicsőség és az érdem szempontjából a természetes tehetség tudomány nélkül, mint a tudomány természetes tehetség nélkül. De azt az álláspontot is védem, hogy ha a kiváló és ragyogó természetes tehetséghez még hozzájárul a tudomány valamiféle tudatossága és képzőereje, akkor szokott kialakulni az a bizonyos meg sem nevezhető, fényes és egyedülálló valami. Az ilyenek sorából való volt az az isteni ember, akit még láttak a mi atyáink, Africanus, közülük Caius Laelius, Lucius Furius, e kiegyensúlyozott és önzetlen emberek, közülük a maga korának legbátrabb és legtudósabb fia, Marcus Cato, az idősebbik; ezek bizonyára, ha az erény megszerzésében és kifejlesztésében nem nyujtana segítséget az irodalom, soha annak tanulmányozására nem adták volna magukat.

Ámde, ha nem is volna itt ekkora haszon remélhető és ha ezekből a tanulmányokból csupán gyönyörűséget lehetne meríteni, mégis, úgy gondolom, elismerhetnétek, hogy eza léleknek emberhez legméltóbb és legnemesebb pihentetése. Mert a többi nem is felel meg minden alkalomnak, minden életkornak és minden helyzetnek; ámde ezek a tanulmányok az ifjúságot táplálják, az öregséget gyönyörködtetik, a szerencsés körülményeket még szebbé teszik, a balsorsban menedéket és vigasztalást nyújtanak, gyönyörködtetnek otthon, nem akadályoznak a forumon, velünk töltik az éjszakát, velünk vándorolnak és velünk vonulnak el falura.

8. Ha tehát mi magunk ezeket sem érinteni, sem saját érzékünkkel élvezni nem is volnánk képesek, csodálnunk kell, akkor is, ha csak másokban tapasztaljuk. Ki volt közülünk olyan műveletlen és durva lelkű, hogy a minap Roscius halála meg ne indította volna? Mert igaz, hogy már öreg volt, amikor meghalt, mégis úgy éreztük, hogy kiváló művészete és megnyerő egyénisége kedvéért sohasem lett volna szabad meghalnia. Ez tehát testének mozdulataival annyira meg tudta nyerni mindnyájunk szeretetét; mi a lélek hihetetlen mozdulatait és a szellem fürgeségét semmibe vennők? Hányszor láttam én ezt az Archiast, ó bírák – mert hadd éljek a ti jóindulatotokkal, ha már a beszédnek ebben az új válfajában ilyen figyelemmel hallgattok meg engemet –, hányszor láttam én őt, amikor anélkül, hogy egyetlen betűt is leírt volna előbb, hibátlan versek egész nagy sorát mondta el rögtönözve azokról az eseményekről, amelyek folytak éppen, s ha visszahívták az előadói emelvényre, ugyanarról a tárgyról más és más szavakkal és kifejezésekkel beszélt! Amit pedig gondosan kidolgozva írt meg előre, az szemem láttára olyan tetszéssel találkozott, hogy a régi remekírók dicsőségét közelítette meg vele. És ezt az embert én ne szeressem, ne csodáljam, ne tartsam arra méltónak, hogy a meggyőzés minden eszközével kiálljak érte? Meg aztán a legjelesebb és legtudósabb emberektől tanultuk azt, hogy minden más szellemi törekvés lényege a tanulás, a szabály és a műgond, de a költő veleszületett tehetségével érvényesül, és értelme erejéből merít ösztönzést, és szinte valami isteni sugallatra lelkesül. Ezért teljes joggal nevezi a mi Enniusunk szenteknek a költőket, mert valósággal úgy látszik, hogy az istenek valamilyen kegyelme és ajándéka teszi kedveltté őket a szemünkben. Legyen tehát, ó bírák, előttetek, emberséges emberek előtt, szent az a költő nevezet, melyet soha semmilyen barbárság meg nem sértett. A sziklák és a pusztaságok felelnek a hangra, gyakran a szörnyeteg vadállatok megfordulnak, és megtorpannak az énekszóra: mi, akik a legjobb nevelésen mentünk keresztül, a költők hangjára ne induljunk meg? Homérost Kolophón lakói polgártársuknak mondják, a khiosiak magukénak vallják, a salamisiak maguknak követelik, a smyrnaiak pedig azt bizonyítják, hogy az övék, s ennek megfelelően templomot is szenteltek neki a városban, s ezenfelül még sokan mások is versengnek érte, és vetélkednek egymás között.