A történetírás

SALLUSTIUS

A Catilina-összeesküvés 1–16.

1. Az embernek, ha a többi élőlények sorából ki akar emelkedni, minden erejével arra kell törekednie, hogy az életét ne csöndben lábolja át, mint a barom, amelyet a természet úgy alkotott meg, hogy a földre görnyed és a gyomrának engedelmeskedik. A mi képességeinknek viszont egy része a testben, a másik a lélekben rejlik; jobbára a lelkünk uralkodik, a testűnk inkább szolgál; az egyik az istenekkel, a másik az állatokkal közös bennünk. Ezért illő, hogy a dicsőséget inkább a szellem, mint a test erejével keressük, s mivel oly rövid ez a mi életünk, emlékét kell mennél hosszabbra nyújtanunk. Mert a gazdagság s a szépség dicsősége illanó és törékeny, az érdem híre örök.

Ámde sokáig heves vita folyt a halandók között, vajon háborúban a testi erő vagy a lelki erény ér-e többet. Mert mielőtt bármibe fogsz, jól meg kell fontolnod, s ha megfontoltad, hamar kell cselekedned. Így hát önmagában mindkettő elégtelen, és rászorulnak egymás segítségére.

2. Nos, kezdetben a királyok – mert ez volt a földön az első uralkodói cím – vagy csak a szellemükkel, vagy csak a testükkel törődtek. Akkor még kapzsiság nélkül telt az emberi élet, mindenki beérte a magáéval. Később azonban, mikor Kisázsiában Cyrus, Görögországban a spártaiak és az athéniak városokat és nemzeteket kezdtek leigázni, az uralkodásvágy háborúk forrása lett, s a legnagyobb dicsőséget a legnagyobb hatalomban látták a megpróbáltatások s a vesződségek végre bebizonyították, hogy a háborúban a szellem képes a legtöbbre. Ha pedig a királyok és a hadvezérek szellemi erényei a békében is ugyanúgy érvényesülnének, mint a háborúban, kiegyensúlyozottabbak s szilárdabbak volnának az emberi állapotok, és nem tapasztalhatnánk, hogy minden összekuszálódik, változik és fenekestül felfordul. A hatalmat ugyanis könnyű azokkal az eszközökkel megtartani, amelyekkel kezdetben szerezték. Ha azonban a szorgalom helyett a tunyaság, a mértékletesség és igazságosság helyett a mohó vágy és a gőg kap erőre, erkölcseivel együtt az uralkodó sorsa is megváltozik; így a hatalom a hitványabbról mindig a legderekabbra száll.

3. Amire csak az ember szántás-vetéssel, hajózással, építkezéssel jut, mind a szellem műve. De sok halandó, átadva magát a gyomrának vagy a lustálkodásnak, tudatlanul és műveletlenül, mint valami vándor ballagott át az életen; teste természetellenesen csak a gyönyörre, lelke pedig csak a terhére volt. Ezeknek az életét s halálát egyre becsülöm, mert sem ez, sem az nem érdemel említést. Igazában csak arról az emberről hiszem el, hogy egyáltalán él s lélegzik, aki nekiáll valamilyen feladatnak, és ragyogó tettek, kiváló érdemek hírére törekszik. Persze a foglalkozások sokféleségében kinek-kinek más utat mutat a természet. Szép dolog tettekkel használni a hazának, de jól szónokolni sem éppen rút. Háborúban és békében egyaránt híres lehetsz; dicséret jár annak, aki tett valamit, s annak is, aki mások tetteit írta meg. Bár a tettek megörökítőjét és végrehajtóját semmi esetre sem ugyanaz a dicsőség illeti, mégis úgy látom, hogy a történetírás különösen nehéz: először is, mert a szavaknak kell felérniök a tettekkel; aztán mert ha vétkeket hánytorgatsz fel, a legtöbben úgy veszik, hogy csak a rosszakarat s az irigység beszél belőled, ha pedig a kiválóak nagy érdemeit és híres tetteit sorolod elő, ki-ki egykedvűen olvassa azt, amit érzése szerint maga is könnyen meg tudna tenni, a többit viszont kitalálásnak, sőt hazugságnak tartja. Mint a legtöbben, én is már ifjúkoromban a közélet felé vonzódtam, de ott sok minden ellenemre volt. Mert a szemérem, az önmérséklet, az erény helyett az elbizakodottság, a pazarlás, a pénzvágy virágzott; s bárha mindezt egész lelkemből megvetettem, nem szokván a rossz tulajdonságokhoz, mégis megrontotta zsenge koromat a nagyravágyás; s jóllehet a többiek rossz erkölcseit elítéltem, a hivatalvadászat ugyanúgy irigy rágalmazásnak tett ki, mint a többieket.

4. Így tehát, mikor lelkem sok meghurcoltatás és megpróbáltatás után megpihent, és elhatároztam, hogy hátralevő éveimben távol maradok a közélettől, nem az volt a szándékom, hogy tunyán és közönyösen fecséreljem el a drága szabad időt, de az sem, hogy földművelésnek vagy vadászatnak, e szolgákhoz illő munkáknak szenteljem az életemet, hanem újra visszatértem megkezdett tanulmányaimhoz, amelyektől eltérített a gyarló becsvágy: elhatároztam, hogy megírom a római nép történetének azokat a mozzanatait, amelyek megörökítést érdemelnek —annál inkább, mert az én gondolkodásom már reménykedéstől, rettegéstől, politikai pártérdektől egyaránt szabad volt. Most tehát Catilina összeesküvését fogom röviden megírni, amilyen hitelesen csak tudom, mert ezt a gaztettet különösen méltónak tartom a megörökítésre, annyira újszerű volt a bűn és a veszedelem. De mielőtt az elbeszélésbe belefognék, kissé meg kell világítanom ennek az embernek a jellemét.

5. L. Catilina nemesi származású, nagy testi és lelki erejű, de romlott és fonák szellemű ember volt. Serdülőkorától fogva kedvét lelte a polgárháborúban, gyilkosságban, rablásban, a belső zavargásokban, s ezekben edződött ifjúvá. Teste szinte hihetetlen módon tűrte a koplalást, fagyot, virrasztást; lelke mindenre elszánt, álnok, szeszélyes volt, bármit tudott tettetni és eltitkolni, a másét kívánta, a magáét szórta, lobogott az élvezetek vágyától; ékesszólása meglehetős volt, bölcsessége csekély. Telhetetlen lelke szertelenségekre, képtelenségekre, túlságosan magasra tört mindig. Ezt az embert L. Sulla uralma után emésztő vágy szállta meg, hogy kezébe kaparintsa az államot, s miközben mindent megtett, hogy hatalomra jusson, még csak nem is mérlegelte, hogy milyen eszközökkel érheti el. Féktelen természetét napról napra egyre jobban korbácsolta csökkenő vagyona és növekvő bűntudata -mind a kettőt a már említett tulajdonságai okozták. Ösztönözték azonfelül a megromlott társadalmi erkölcsök is – melyeket a pusztító s egymással ellentétes bajok, a fényűzés és a kapzsiság ástak alá.

Minthogy ez az alkalom eszembe juttatta a társadalmi erkölcsöket, úgyszólván maga a tárgy biztat rá, hogy még előbbről kezdjem, néhány szóban felidézzem őseink szokásait háborúban és békében, kifejtsem, hogyan kormányozták az államot, milyen állapotban hagyták utódaikra, s hogy minden szép és jó hogyan változott lassanként a legrosszabbra és leggyűlöletesebbre.

6. Róma városát – az én tudomásom szerint – azok a trójaiak alapították és uralták is kezdetben, akik Aeneas vezetésével földönfutókként kóboroltak. Csatlakozott hozzájuk az őslakosság; vad, törvényt és fennhatóságot nem ismerő, szabad és független emberek voltak. Miután egyazon falak közé kerültek, különböző származásuk, eltérő nyelvük és másféle életmódjuk ellenére hihetetlenül könnyen összeolvadtak: így az egyetértés rövid idő alatt közösséggé szervezte a szétszórt, kóbor tömeget. Mikor azonban államuk polgárokban, intézményekben, földekben gyarapodott, virágzóvá és hatalmassá fejlődött – többnyire így történik ez a halandók közt –, a bőség irigykedést szült. Így hát csakhamar szomszéd királyok és népek támadták meg őket, s csak kevés barát jött segítségükre, mert a többieket megriasztotta a félelem, s távol maradtak a veszedelemtől. De a rómaiak háborúban és békében egyaránt lázas tevékenységben égtek, serényen felkészültek, egymást bátorították, felvették a harcot az ellenséggel, szabadságukat, hazájukat, családjukat fegyverrel védték meg. Amint a veszélyt vitézségükkel elhárították, szövetségeseiknek és barátaiknak segítségére siettek, s inkább adott, semmint kapott jótétemények alapján kötöttek barátságot.

Törvényekkel szabályozott államformájuk királyság volt. Az államot kortól elgyöngült testű, de bölcsességben erős szellemű választott férfiak irányították; ezeket idős koruk vagy szinte szülői gondjaik miatt „atyáknak” hívták. Később azonban, mikor a királyi hatalom – amely kezdetben a szabadság fenntartására és az állam gyarapítására szolgált – dölyfös önkényuralommá fajult, megváltoztatták az államformát, és az uralmat két-két vezetőre bízták egy évre szóló hatalommal; úgy vélték, hogy az emberi lélek így kerülheti el a legjobban az önkényeskedés és a felfuvalkodottság buktatóit.

7. Ez idő tájt növekedni kezdett az emberek önérzete, s egyre inkább kibontakoztak képességeik. Mert a királyoknak a derekak gyanúsabbak, mint a hitványak – és mindig gyűlöletes előttük a más érdeme. Az állam azonban, miután elnyerte a szabadságát, hihetetlenül rövid idő alatt megnövekedett – akkora dicsvágy szállt meg mindenkit! Már a fiatalember is, mihelyt megérett a hadviselésre, nagy fáradalmak közepette tanulta meg a táborban a katonáskodást, s inkább lelte gyönyörűségét az ékes fegyverekben és a katonalovakban, mint az utcalányokban és az eszem-iszomban. Az ilyeneknek aztán férfikorukban sem volt semmilyen feladat szokatlan, semmilyen terep járhatatlan vagy fárasztó, semmilyen fegyveres ellenség félelmetes – a vitézség mindent legyőzött.

Hanem egymás között nagy versengés folyt a dicsőségért: mindenki azon buzgólkodott, hogy aprítsa az ellenséget, megmássza a falat, és közben a többiek szeme rajta függjön; ezt tartották vagyonnak, hírnévnek, igazi nemességnek; a fényes névre sóvárogtak, a pénzzel nem törődtek, rendkívüli dicsőségre, tisztes gazdagságra törekedtek. Elsorolhatnám, hol szórta szét az ellenség hatalmas seregét kis csapatával a római nép, milyen természettől is megerősített városokat foglalt el ostrommal, ha nem vonna el hosszasabban választott tárgyamtól.

8. Csakugyan mindenütt a vakszerencse uralkodik; mindent inkább a maga kénye-kedve, semmint való értéke szerint emel fényre vagy rejt homályba. Az athéniak tettei, gondolom, valóban elég jelentősek és dicsőségesek voltak, csak nem egészen annyira, mint ahogy híresztelik. De mivel nagy tehetségű íróik akadtak, az egész földkerekség az athéniak cselekedeteit tartja a legnagyszerűbbnek. Így a tettek véghezvivőinek érdemeit annyira becsülik, amilyen magasba a kiváló tehetségek szava emelte őket. A római népnek azonban sohasem volt része ilyesmiben, mert a legtehetségesebbeket kötötték le a leginkább a közügyek; senki sem művelte szellemét úgy, hogy közben testét elhanyagolta; az igazán kitűnőek szívesebben cselekedtek, semmint beszéltek, inkább arra törekedtek, hogy mások dicsérjék az ő tetteiket, mint hogy ők örökítsék meg másokéit.

9. Tehát háborúban-békében ápolták a jó erkölcsöket, teljes volt köztük az egyetértés s ritka a kapzsiság; jog és igazság nem annyira a törvények, hanem inkább a természet parancsára érvényesült. Viszályt, egyenetlenséget, gyűlölséget az ellenséggel szemben tápláltak, polgár a polgárral az erényben versenyzett. Az istenek tiszteletében pazarlók, otthon takarékosak, barátaikhoz hűek voltak. Két tulajdonsággal óvták meg önmagukat s az államot: bátorságot tanúsítottak a háborúban, s mihelyt eljött a béke, méltányosságot. Szerintem mindennek legjobb bizonyítéka, hogy háborúban gyakrabban kellett megbüntetni azokat, akik parancs ellenére szálltak harcba az ellenséggel, vagy visszavonuláskor későn hagyták ott a csatateret, mint azokat, akik el merték hagyni a hadijelvényüket, vagy a támadók elől meghátráltak; békében viszont jótéteményekkel, és nem megfélemlítéssel biztosították uralmukat, és az elszenvedett sérelmeket inkább elnézték, semmint megtorolták.

10. Mikor azonban a szorgalom és a törvényesség révén az állam naggyá lett, nagy királyokat háborúban leigáztak, vad nemzeteket és hatalmas népeket fegyverrel megfékeztek, Karthagót, a római birodalom vetélytársát, a földdel egyenlővé tették, tenger és szárazföld nyitva állott előttük – tombolni kezdett a vakszerencse és mindent összekuszált. Akik a fáradalmakat, megpróbáltatásokat, a kétséges s nehéz helyzeteket könnyen elviselték, azoknak az egyébként kívánatos szabad idő és gazdagság terhére és vesztére lett. Előbb tehát a hatalomvágy, utóbb a pénzvágy fokozódott: e kettő volt minden baj melegágya. Mert a kapzsiság megrontotta a hűséget, tisztességet és más jó tulajdonságokat; helyettük fennhéjázásra, kegyetlenségre, az istenek semmibevételére, s mindennek a megvásárolhatóságára tanított. A becsvágy sokakat képmutatásra kényszerített; arra, hogy más legyen szívük mélyére zárva, más a nyelvük hegyén; a barátságot s az ellenszenvet ne érték, hanem érdek szerint mérlegeljék, s hogy fontosabbnak tartsák a kedvességnél annak látszatát. Mindez eleinte lassanként fejlődött ki, közben el-elnyomták; később, hogy a métely szinte dögvészként elharapózott, átalakult a társadalom, és a legigazságosabb, legjobb államhatalom kegyetlenné és tűrhetetlenné vált.

11. Eleinte a kapzsiságnál jobban gyötörte az emberek lelkét a becsvágy, mert az a bűnök közül mégiscsak közelebb áll az erényhez. Hiszen a dicsőséget, a méltóságot, a hatalmat jó és hitvány egyformán áhítja; de amaz igaz úton törekszik rá, emez pedig – mivel hiányzanak hozzá a megfelelő képességei – csellel és ármánykodással próbálja megszerezni. A kapzsiság viszont pénzvággyal jár együtt, ezt a szenvedélyt pedig soha egyetlen bölcs sem kívánta meg: mert mintha méreggel volna átitatva, a férfi testét-lelkét elasszonyosítja; mindig határtalan és kielégíthetetlen, sem a bőség, sem az ínség nem csökkenti. Mikor L. Sulla fegyverrel kézre kerítette a hatalmat, s kezdeti jó szándéka gonoszsággá fajult, mindenki rabolni, fosztogatni kezdett, egyiknek házra, másiknak főidre fájt a foga, a győzők sem mértéket, sem mérsékletet nem ismertek, undok és kegyetlen gaztetteket követtek el polgártársaik ellen. Ehhez járult még, hogy L. Sulla a hadseregben, amelyet Kisázsiába vezetett, az ősök szokásával ellentétben nem korlátozta a dőzsölést és fegyelmezetlenséget, hogy megvegye hűségét; a kies, szemgyönyörködtető tájak meg a tétlenség aztán hamar elpuhították a kemény természetű katonákat. Itt szokott hozzá a római nép hadserege a szeretkezéshez, az iváshoz, a szobrok, festett képek, díszes fémedények bámulásához, itt tanulták meg ezeket – maguknak vagy az államnak – elrabolni, a templomokat kifosztani, minden szent és nem szent dolgot meggyalázni. Ezek a katonák a győzelem kivívása után semmit sem hagytak meg a legyőzötteknek. A jó sors ugyanis még a bölcsek lelkiismeretét is elaltatja; hogy tudtak volna hát ezek elfajzott erkölcseikkel mértéket tartani a győzelemben?

12. Miután a gazdagság lett a megbecsülés forrása, s azzal járt együtt a dicsőség, hatalom, befolyás, elhalványodott az érdem ragyogása, a szegénységet gyalázatnak kezdték tartani, a feddhetetlenség mögött rosszindulatot kerestek. Majd a gazdagság nyomában a fényűzés és a pénz vágya meg a fennhéjázás szállta meg az ifjúságot. Raboltak, pazaroltak, a magukét kevésre becsülték, a másét kívánták; semmibe se vették a szemérmet, az erkölcsöt, az isteni és emberi törvényeket, nem ismertek korlátot vagy tekintélyt. Ha megnézted a városnyi palotákat és villákat, megéri a fáradságot, hogy szemügyre vedd azokat a templomokat, amelyeket buzgón vallásos őseink emeltek. Ők az istenek szentélyét jámborsággal, a maguk házát dicsőséggel díszítették, s a legyőzöttektől sem ragadtak el semmit, a kártevés lehetőségén kívül; ezek a hitvány semmirekellők viszont a leggaládabbul rabolták el mindazt a szövetségeseiktől, amit a vitéz elődök győztesként meghagytak; mintha a kártevésben állna a hatalom gyakorlása.

13. Mert minek is említsem, amit úgyis csak azok hisznek el, akik látták, hogy számos magánember hegyeket hordatott el, tengeröblöket töltetett fel? Úgy gondolom, ezek csúfot űztek gazdagságukból, hiszen amit módjával élvezhettek volna, azt szégyenletes mohósággal elpocsékolták. De a hentergés, vedelés és a többi ilyesfajta élvezet iránti gerjedelem is ugyanúgy megszállta őket.

Férfiak asszonyként szeretkeztek, asszonyok az utcán árulták tisztaságukat; ínyencfalatokért az egész földkerekséget felkutatták; aludni mentek, még mielőtt elálmosodtak; nem várták meg az éhséget vagy szomjúságot, sem a hideget vagy fáradtságot, hanem elpuhultságukban mindennek elébe mentek. Ez az életmód viszont – mihelyt az atyai vagyon elfogyott – gaztettekre ösztönözte az ifjakat: a rossz tulajdonságok fertőjébe mártogatott jellem nem mondott le egykönnyen az élvezetek hajszolásáról, ezért még zabolátlanabbul vetették magukat minden eszközzel a pénzszerzésbe és a költekezésbe.

14. Ebben a hatalmas és förtelmesen megromlott államban Catilina könnyűszerrel csatlósává tett, maga köré gyűjtött minden gonosztevőt. Mert valahány szégyentelen, parázna, korhely alak kockázva, zabálva vagy az ágyban eltékozolta a családi javakat; aki csak óriási adósságokat halmozott fel, hogy pénzzel simíthassa el gyalázatos ügyeit és gaztetteit; továbbá mindenfelől mindenféle gyilkos, templomfosztogató, törvény előtt elmarasztalt vagy törvényt rettegő; hozzá még azok, akik hitszegő nyelvükből vagy polgárvért ontó kezükből éltek; végül mindaz, akit a gazság, nyomor, rossz lelkiismeret hajszolt – ezek voltak Catilina legbuzgóbb hívei és bizalmasai. Ha pedig valaki tiszta lelkiismerettel keveredett barátságba vele, a mindennapos érintkezés és a csábítások hatására csakhamar teljesen hasonlóvá vált a többiekhez. De Catilina leginkább a fiatalok bizalmára vadászott; az ő jellemük még puha és hajlékony, nem volt hát nehéz a csapdájába ejteni őket. Mert aszerint, hogy kit milyen korához illő szenvedély hevített, az egyiknek szajhát szerzett, a másiknak kutyákat és lovakat vásárolt, egyszóval nem kímélte sem pénzét, sem tisztességét, amíg lekötelezettjeivé és híveivé nem tette őket. Ismerem azt a véleményt, hogy a Catilina házában megfordult ifjak nem sokat törődtek a szeméremmel, de erre inkább más cselekedeteikből következtethettek, közvetlen tanú nem akadt rá.

15. Catilinának már ifjúkorában sok bűnös viszonya volt, egy nemesi családból való szűzzel, egy Vesta-papnővel – és sorolhatnánk a többi hasonló, emberi és isteni törvényeket sértő kapcsolatait. Végül Aurelia Orestilla iránt gyulladt szerelemre, akiben a becsületes emberek a szépségén kívül soha semmi dicsérnivalót nem találtak; minthogy a nő habozott hozzámenni feleségül, mert félt a már felserdült mostohafíától, biztosra veszik, hogy Catilina a saját fia meggyilkolásával tette szabaddá házát a bűnös menyegzőre. Én úgy vélem, elsősorban ez siettette aljas tervének megérlelődését. Mert istenekkel-emberekkel perben álló lelke sem ébren, sem álmában nem tudott megnyugodni: annyira mardosta zaklatott szívét a lelkifurdalás. Arca sápadt lett, szeme zavaros, járása hol kapkodó, hol lomha, egyszóval egész külsején meglátszott a háborodottság.

16. Az ifjakat pedig, akiket, mint föntebb említettem, magához csalogatott, sokféle módon oktatta ki a rosszra. Közülük verbuvált hamis tanúkat, okmányhamisítókat; megtanította őket, hogy az adott szóra, a vagyonra, a veszedelmekre fittyet hányjanak. Majd miután jó hírüket, szemérmüket levakarta róluk, mást, többet parancsolt meg nekik. Ha éppen nem adódott is ok a bűntettre, nem kisebb buzgalommal gyilkoltatta meg azokat, akik útjában voltak, éppúgy, mint akik semmit sem tettek ellene; nem akarta, hogy a kéz vagy a lélek ellustuljon a tétlenségben, inkább érdek nélkül is gonoszul és kegyetlenül viselkedett.

Minthogy az adósságok az egész országban nagyon felhalmozódtak, s minthogy Sulla legtöbb volt katonája, aki a kelleténél könnyebb kézzel bánt javaival, a régi rablásokra és győzelmekre emlékezve polgárháborúra áhítozott, Catilina – említett barátaiban és szövetségeseiben bízva – tervet kovácsolt az államhatalom megdöntésére. Itáliában semmiféle hadsereg nem volt; Cn. Pompeius távoli földeken hadakozott; ha ekkor Catilina a consuli hivatalra pályázik, nagy reményei lehettek, mert a senatus még nem figyelt fel rá: mindenhol biztonság, nyugalom uralkodott – hanem éppen ez jelentette számára a jó alkalmat.

Kurcz Ágnes fordítása

Pártharcok Rómában (A Iugurtha elleni háború 41–42)

41. A nép és a senatus közti pártviszály, majd a mindenféle hitvány mesterkedés csak néhány évvel ezelőtt ütötte fel a fejét, és vált állandó szokássá Rómában. Mi volt ennek az oka? A nagy nyugalom és az emberek szemében legbecsesebb javak bősége. Mert Karthágó pusztulásáig a római nép és a senatus békésen és kellő mérséklettel osztozott az államügyek intézésében. A polgárok sem versengtek egymás között az egyeduralom dicsőségéért. Az ellenségtől való félelem folytán az egész polgárság hű maradt a nemes hagyományokhoz. De mihelyt végeszakadt ennek a félelemnek, rögtön felütötte fejét a nagy jóléttel járó féktelenkedés és dölyfösség. Így azután a megpróbáltatások óráiban annyira óhajtott nyugalom, mikor végre elérték, még a megpróbáltatásoknál is szörnyűbbnek és keservesebbnek bizonyult. A nemesség kezdett visszaélni hivatali méltóságaival, a nép pedig szabadságával: ki-ki magának szerzett, fosztogatott, rabolt. Így az egész nép két pártra szakadt, közben az államot, mint valami közprédát, marcangolták. Egyébként a nemesség – megszervezettsége miatt – hatalmasabbnak mutatkozott. Hiába volt a nép sokasága, mégis alul kellett maradnia, mert ereje az egység híján szétforgácsolódott. Az állam ügyeit néhány ember irányította kénye-kedve szerint, háborúban csak úgy, mint békében; ezek kezében volt minden: a kincstár, a tartományok, a hivatalok, kitüntetések, a diadalmenetek. A nép csak szenvedett a katonáskodás terhe alatt és az ínségtől, a hadizsákmányt a vezérek kapkodták szét néhányadmagukkal. Közben pedig a katonáskodó szegények szüleit, vagy kicsiny gyermekeit még hajlékukból is kikergették, ha valamelyikük nagyobb hatalmasságnak volt a szomszédja. Így ütötte fel fejét a hatalmaskodással együtt a mértéket nem ismerő, szemérmetlen kapzsiság, amely bemocskolt és tönkretett mindent, nem becsült, nem tisztelt semmit, míg csak saját magát is a romlás szélére nem sodorta. Mert mihelyt akadtak olyan arisztokraták, akik többre tartották az igazi dicsőséget a jogtalan hatalmaskodásnál, megmozdult a polgárság, és olyan meghasonlás támadt, amelyet csak földinduláshoz hasonlíthatunk.

42. Mert miután Tiberius és Caius Gracchus – akiknek ősei a pun és egyéb háborúk során nagyban növelték a római állam hatalmát – vállalkoztak arra, hogy kivívják a nép felszabadulását és leleplezzék az oligarchák bűnös visszaéléseit, a vétkes és éppen ezért megrettent nemesség, majd a szövetségesek és a latinok, majd a szövetség reményében a néptől eltántorított lovagok közreműködésével szembeszállt a Gracchusok kezdeményezéseivel, éselőbb Tiberiust, azután néhány év elteltével a nyomában járó Caiust, Marcus Fulvius Flaccusszal együtt eltette láb alól. Tiberius néptribun volt, Caius pedig a gyarmatok szervezését intéző hármas bizottság tagja. Az is igaz, hogy a Gracchusok féktelen győzelmi akaratukban nem tudtak mértéket tartani. De ez már így van: jó hazafi inkább választja a legyőzetést, semhogy bűnös eszközökkel győzedelmeskedjék a jogtalanságon. A nemesség azután kénye szerint aknázta ki ezt a diadalt: sok embert végeztetett ki, vagy kényszerített számkivetésbe, mindenesetre inkább növelte félelmetes hírét, mint való hatalmát. Már pedig ez az eljárás nem egyszer tett tönkre nagy államokat, hogy egyik párt bármi áron le akarta verni a másikat, ha pedig leverte, minél kegyetlenebb bosszút akart rajta állni. De hamarabb kifogynék az időből, mint a mondanivalóból, ha részletesen, vagy a tárgy fontosságának megfelelően akarnék beszámolni a pártharcokról és az egész állam erkölcsi helyzetéről.

Borzsák István fordítása

De bello Gallico 5.40–48.

40. Cicero mindjárt a kezdet kezdetén levelet küldött Caesarnak. Busás jutalmat helyezett kilátásba, ha jelentését eljuttatják hozzá, de az utakat mindenütt az ellenség tartotta megszállva, s így összes küldöncét elfogták. Az éjszaka folyamán katonáink hihetetlenül gyors iramban nem kevesebb, mint százhúsz tornyot ácsoltak össze abból a faanyagból, melyet a készülő védőművek számára halmoztak fel, s azokon a pontokon, ahol az erődítések hiányosnak mutatkoztak, befejezték az építés munkáját. Másnap az ellenség még nagyobb erőkkel rohanta meg a tábort: sikerült is az árkokat betemetniük. A mieink ugyanolyan nehéz körülmények között védekeztek, mint előző nap, s a helyzet a következő napon sem változott. Éjszakánként percnyi szünet nélkül folyt a munka a táborban. Sem a betegek, sem a sebesültek nem pihenhettek. Mindazt, amire a másnapi ostromnál szükségük volt, éjszaka készítették elő: tömegestül gyártották az égetett végű karókat meg a hosszú ostromdárdákat, felépítették a tornyokon az emeleteket, mellvédeket fontak vesszőből a tornyokra és a falakra. Cicero, ez a gyenge szervezetű ember, még éjnek idején sem tért nyugovóra, míg végül maguk a katonák sereglettek köré, és kérésükkel szinte kényszerítették, hogy kímélje magát.

41. A nerviusok parancsnokai és vezető emberei, akik bizonyos fokú ismeretségben, sőt, baráti viszonyban álltak Ciceróval, tudomására hozták, hogy szeretnének beszélni vele. Mikor Cicero megadta rá a lehetőséget, rendre felsorolták neki mindazt, amit Ambiorix Tituriusnak mondott: hogy fegyvert fogott egész Gallia; hogy a germánok átkeltek a Rhenuson; s hogy Caesar és a többi parancsnok téli táborait ostrom alá vették. Beszéltek Sabinus haláláról is, és hogy Cicero higgyen szavaiknak, büszkén utaltak Ambiorix jelenlétére. Tévedés azt hinni – jelentették ki –, hogy bármi segítség is érkezhet olyan csapatoktól, melyeknek maguknak is válságos a helyzetük, de hát ők nem is viseltetnek barátiatlan érzülettel Cicero és a római nép iránt, csupán a téli tábor ellen van kifogásuk, nem szeretnék, ha a rómaiak állandósítanák náluk ezt a szokást; megengedik, hogy a legio épen és sértetlenül elhagyja téli táborát, bántatlanul vonuljon oda, ahová neki tetszik. Szavaikra Cicero csak annyit válaszolt, hogy a római népnek nem szokása fegyveres ellenségtől feltételeket elfogadni; ha békés megoldást kívánnak, küldjenek követeket Caesarhoz, ő maga is szószólójuk lesz; és Caesar igazságosságát ismerve, bizton reméli, hogy kieszközölhetik tőle, amit kérnek.

42.A reményükben csalódott nerviusok tíz láb magas sáncot és tizenöt láb széles árkot húztak a tábor körül. Az ostromműveknek ezt a fajtáját az előző években, a velünk való egykori találkozások során ismerték meg, de felhasználták a seregünkből foglyul ejtett katonák tanácsait is. Az ilyesféle munkához alkalmas vasszerszámok nem álltak rendelkezésükre, s így kardjukkal hasították ki a gyeptéglákat, a földet pedig tenyérben vagy a köpenyükben hordták el. Épp ebből került ki, milyen sokan vannak: nem egészen három óra alatt tizenötezer láb kerületű ostromvonalat építettek meg. A következő napokon sáncunkkal egyenlő magas tornyok, valamint teknősbékák és ostromhorgok készítésébe fogtak, ugyancsak a foglyok útmutatása szerint.

43. Az ostrom hetedik napján dühöngő szélvihar támadt. A nerviusok agyagból gyúrt, izzó parittyalövedékeket és áttüzesített lándzsákat szórtak a kunyhókra, melyek tetejét katonáink gall szokás szerint szalmával fedték be. A szalma hamar tüzet fogott, a lángokat a tomboló szél a tábor egész területén széthordta. Az ellenséges harcosok tüstént előrevontatták a tornyokat meg a teknősbékákat, s ostromlétráik segítségével igyekeztek felhágni sáncainkra: mindezt harsány diadalüvöltések közepett, mintha máris megszerezték volna a győzelmet. Csakhogy katonáink bátran, hidegvérrel küzdöttek. Bár innen is, onnan is perzselték őket a lángok, záporoztak rájuk az ellenséges lövedékek, és tudták, hogy felszerelésük, összes holmijuk a tűz martaléka lesz, egyikük sem húzódott vissza a sáncról, senki sem keresett menedéket, sőt jóformán a fejüket sem fordították hátra: valamennyien éppen most harcoltak a leghősiesebben. Ez volt a mieink messze legmelegebb napja, de végül is megérte: ezen a napon sebesült meg, illetve esett el a legnagyobb számú ellenséges harcos, mert összetorlódtak a sánc előtt, és a hátsó sorok nem adtak teret az elöl küzdőknek, hogy visszavonulhassanak. Mikor a tűzvész ereje némileg alábbhagyott, a tábor egyik pontján tornyot toltak a sánc mellé. A harmadik cohors centuriói elhagyták helyüket, övéiket is visszakoztatták, aztán szóval és taglejtésekkel hívogatták az ellenséget, hogy jöjjenek csak, ha akarnak – de egyikük sem mert közeledni. Ekkor katonáink minden oldalról kőzáport zúdítottak feléjük, elűzték őket, és lángba borították a tornyot.

44. Volt a legióban két rendkívül bátor centurio, T. Pullo és L. Vorenus, akik már nem álltak messze attól, hogy a rangidős centuriók közé kerüljenek. Örökké vetélkedtek, melyikük tesz túl a másikon, versengve törtek évről évre mind magasabb rang felé. Mialatt a védőműveknél elkeseredett küzdelem folyt, Pullo egyszer csak felkiáltott:

– Mire vársz még, Vorenus? Hát találhatsz vitézséged bizonyítására jobb alkalmat? Ma dőljön el a verseny kettőnk között!

E szavakkal kiugrott a védőművek elé, s odarontott, ahol az ellenség sorai a legsűrűbbnek látszottak. Most már Vorenus sem maradt a sánc mögött, hanem követte Pullót, nehogy a sereg gyávának tartsa. Közben Pullo közepes távolságba ért, az ellenségre hajította dárdáját, s a tömött sorokból előrefutó egyik harcost el is találta vele. A többiek siettek pajzsukkal fedezni halálra sebzett bajtársukat, lándzsájukkal pedig mind Pullót vették célba; nem engedték, hogy tovább nyomulhasson. Az egyik lándzsa, Pullo pajzsán átfúródva, a kardja markolatában akadt meg. A lökés ereje a hüvelyt hátrataszította, időbe telt, míg Pullo kitapogatta a helyét jobb kezével, hogy kardot ránthasson; ezalatt harcképtelenné vált és körülfogta az ellenség. Vetélytársa, Vorenus rohant oda, hogy segítsen neki. Pullo támadói abban a hitben, hogy előbbi ellenfelük testét amúgy is átjárta már a lándzsa, tüstént ellene fordultak. Közelharc fejlődött ki, melyben Vorenus a kardját használta. Egy harcost már leterített, a többieket némileg hátraszorította, de a küzdelem hevében gödörbe lépett, és elterült a földön. Most őt vették körül, neki meg Pullo sietett a segítségére. Még számos ellenséges harcost terítettek le, s a dicső haditett után mindketten sértetlenül tértek vissza a védőművek mögé. Fortuna szeszélyes játékot űzött a két versengő harcossal: vetélytársak voltak, mégis egymást támogatták, egymás életét mentették meg, igazán nem lehetett eldönteni, melyikük bátrabb a másiknál.

45. Az ostrom napról napra nyomasztóbbá és súlyosabbá vált, elsősorban azért, mert legtöbb katonánk megsebesült, a védők száma maroknyira olvadt. Cicero mind sűrűbben küldte el hírnökeit írásos jelentéssel Caesarhoz. Csakhogy legtöbb küldöncét elfogták, s katonáink szeme láttára kínozták halálra. A táborban mindössze egyetlen nervius tartózkodott, egy Verico nevű, jó családból származó férfi, aki már az ostrom kezdetén Cicerónál keresett menedéket, és többször bebizonyította, milyen odaadó hűséggel viseltetik iránta. Ez a Verico rávette a szolgáját, hogy juttasson el egy levelet Caesar kezébe. Megígérte, hogy viszonzásul felszabadítja, és nagy jutalmat ad neki. A szolga lándzsájába rejtette az írást, úgy távozott a táborból. Maga is gall lévén, nem keltette fel a gallok gyanakvását, mikor áthaladt közöttük, s meg is érkezett Caesarhoz. Neki végül sikerült megvinnie a hírt, milyen veszélyben forog Cicero és legiója.

46. Caesar délután öt óra tájban kapta meg a levelet. Azonnal hírnököt küldött a bellovacusok földjére M. Crassus quaestorhoz, akinek téli tábora tőle huszonöt mérföldnyi távolságban terült el. Megparancsolta neki, hogy éjfélkor kerekedjen fel legiójával, és sürgősen csatlakozzék hozzá. Crassus az üzenet hallatára nyomban útnak indult. Egy másik küldöncöt C. Fabius legatushoz menesztett, azzal a paranccsal, hogy vezesse legióját az atrebasok földjére, melyen, mint tudta, neki is keresztül kell vonulnia. Ugyancsak írt Labienusnak is: jöjjön legiójával a nerviusok földjére, ha az állam érdekeit nem veszélyezteti. Hogy a sereg többi, kissé távolabb táborozó részére várjon, azt Caesar nem tartotta szükségesnek. Lovasokat a szomszédos táborokból hívatott, szám szerint körülbelül négyszázat.

47. Kilenc óra felé az elővéd katonái jelentették, hogy Crassus közeledik. Mivel Samarobrivában hagyta a sereg málháját, a különféle törzsek túszait, a hivatalos okmányokat meg a télire összegyűjtött teljes gabonakészletet, kinevezte Crassust a város parancsnokává, és melléje adta a legióját is, ő maga pedig aznap húsz mérföldet haladt előre. Fabius és legiója parancs szerint útközben csatlakozott hozzá, bár némi késéssel. Labienus már tudott Sabinus haláláról és cohorsainak felkoncolásáról, de épp akkor ellene vonult az egész treverus hadsereg: attól tartott, hogy menekülésnek hatna, ha téli táborát elhagyná, s nem tudná visszaverni az ellenség támadását, különösképpen olyan ellenségét, melyet legutóbbi győzelme – jól tudta – határtalanul fellelkesített. Ezért válaszul megírta Caesarnak, mekkora veszélyekkel járna, ha kivezetné katonáit a téli táborból jelentette neki, mi játszódott le az eburók földjén, végül tudomására hozta, hogy a treverusok valamennyi gyalogos és lovas csapata táborától három mérföldnyi távolságban helyezkedett el.

48. Caesar helyeselte Labienus döntését, s bár a remélt három legio helyett kettővel kellett beérnie, a sereg megmentésének egyetlen eszközét továbbra is a gyors cselekvésben látta. Erőltetett menetben jutott el a nerviusok földjére. Ott a foglyok elbeszéléseiből megtudta, mit történik Cicero tábornál, milyen szorongatott helyzetben van a legatus. Ekkor nagy jutalommal rábírta az egyik gall lovast juttasson el egy levelet Ciceróhoz. A levél görög nyelven íródott, hogy az ellenség, ha netán kezébe kerül, ne ismerhesse meg belőle terveinket. Lelkére kötötte emberének, ha nem tud Cicero elé jutni, erősítse a levelet lándzsája hajítószíjához, és dobja be fegyverét a tábor védőművei mögé. A levélben megírta, hogy legióival útban van, hamarosan odaér: buzdította a legatust, küzdjön ugyanolyan bátran, mint eddig. A gall félt a kockázattól, parancs szerint csak a lándzsáját hajította be. A lándzsa véletlenül egy tornyot talált el; a mieink két napig észre sem vették. Harmadnap megakadt rajta valamelyik harcos szeme, kihúzta, és átadta Cicerónak. A legatus átfutotta az üzenetet, utána felolvasta a katonák előtt is, akiket a levél tartalma ujjongó örömmel töltött el. Közben gyújtogatásból eredő füstoszlopok tűntek fel a távolban, ami végleg eloszlatott minden kétséget: a legiók közelednek!

Szepessy Tibor fordítása

De bello civili 3.89–97.

89. Caesar, korábbi szokásához híven, a tizedik legiót a jobbszárnyon, a kilencediket, noha a dyrrachiumi csatában erősen megfogyatkozott, a balszárnyon állította fel. Kiegészítette a nyolcadikkal úgy, hogy a kettőből majdnem egyet alkotott, és megparancsolta, hogy egyik segítse a másikat. Nyolcvan cohorsot, azaz összesen huszonkétezer katonát állított csatasorba, hét cohorsot a tábor védelmére tartott vissza. A balszárnyon Antonius, a jobbszárnyon P. Sulla, az arcvonal közepén Cn. Domitius vezényelt, ő maga Pompeiusszal szemközt foglalt állást. Tehát, mint említettük, megfigyelte az arcvonalakat; ekkor attól tartván, hogy a nagyszámú lovasság bekeríti a jobbszárnyat, a harmadik arcvonalból gyorsan kivont néhány cohorsot, egy negyediket alkotott belőlük, hogy a lovassággal szembeállítsa; megmagyarázta nekik elképzelését, majd hangsúlyozta, hogy a nap győzelme ezeknek a cohorsoknak a vitézségén múlik. Egyben utasította a harmadik vonalat és az egész hadsereget, ne támadjanak az ő határozott parancsa nélkül; ha elérkezettnek látja az időt, majd zászlóval jelt ad.

90. Caesar, a katonai szokásoknak megfelelően, csapataihoz intézett buzdító beszédében utalt rá, hogy állandóan érdekükben tevékenykedik, mindenekelőtt pedig arra emlékeztette őket, hogy maguk is tanúsíthatják, mennyire meg akarta teremteni a békét (részint Vatinius megbeszéléseivel, részint Aulus Clodiusnak Scipióval folytatott tárgyalásaival), miképpen iparkodott Oricumban Libónál elérni, hogy követeket küldhessen. Mindig kímélte katonái vérét, és nem akarta, hogy a köztársaság akár az egyik, akár a másik hadsereget elveszítse. E beszéd után, harcvágytól égő katonái követelésére, a kürttel jelt adott.

91. Volt Caesar seregében egy Crastinus nevű önkéntes továbbszolgáló katona, aki az elmúlt évben mint a tizedik legio primus pilusa szolgált alatta, és rendkívül bátor ember volt. Amikor ez a Crastinus meghallotta az adott jelt, így kiáltott: „Kövessetek, volt manipulusom harcosai, és teljesítsétek, amit fővezéreteknek megígértetek! Már csak ez az egy csata van előttünk: ha megnyerjük, visszaszerezzük az ő becsületét, magunknak pedig a szabadságot.” Azután Caesarra tekintve így szólt: „Imperator! Ma úgy küzdök, hogy nekem, akár életben maradok, akár meghalok, köszönetet mondj!” E szavak után a jobbszárnyról elsőnek indult rohamra, és centuriójának mintegy százhúsz válogatott önkéntese követte.

92. A két arcvonal között akkora területet hagytak, hogy mindkét hadsereg rohamának elegendő legyen. Pompeius azonban megparancsolta katonáinak, fogják fel Caesar rohamát, ne mozduljanak el helyükről, és hagyják, hogy az ellenség csatarendje felbomoljék. Azt mondják, C. Triarius figyelmeztetésére cselekedett így: ha az első roham és az ellenség lendülete meggyengül, csatarendjük pedig fellazul, akkor az ő arcvonalban álló katonái megtámadják a szétszóródó ellenséget. Azt remélte, hogy a helyükön kitartó katonák hajítódárdáikkal könnyebben találnak célba, mintha belefutnának a reájuk dobott hajítófegyverekbe, Caesar katonái viszont a kettős távolságtól kifulladnak, és a fáradtság következtében erejüket vesztik. Mi mégis úgy gondoljuk, hogy Pompeius nem határozott ésszerűen, mert minden emberben szunnyad egyfajta lelkesedés, természetes hév, amit a harci vágy fellobbant. Ezt a hadvezéreknek nem elnyomniuk, hanem fokozniuk kell. Nemhiába ősi rendelkezés, hogy mindenütt harsanjanak fel a kürtjelek, és zúgjon fel a csatakiáltás; mindig tudták, hogy ez megrémíti az ellenséget, és lelkesíti a katonákat.

93. Katonáink az adott jelre, dárdáikat dobásra készen tartva, rohamra lendültek, de észrevették, hogy a pompeianusok nem nyomulnak előre, ezért korábbi tapasztalataik és az előző csatákban szerzett gyakorlatuk alapján önként lelassították futásukat, s mintegy a terep közepén megálltak, nehogy megfogyatkozott erővel közelítsék meg az ellenséget: kisvártatva újból rohamra indultak, az ellenségre hajították dárdáikat, és Caesar utasításának megfelelően kardot rántottak. Természetesen a pompeianusok sem nézték ezt tétlenül. A rájuk hajított dárdákat felfogták, ellenálltak a legiók rohamának, s csatarendjüket megtartva, a mieinkre dobták dárdáikat, majd ők is kardot rántottak. Ugyanakkor a balszárnyon Pompeius egész lovassága, parancs szerint, rohamra indult, és egész tömeg íjász fejlődött csatasorba. Lovasságunk nem tudott ellenállni e rohamnak, egy kicsit visszavonult; Pompeius lovassága annál hevesebben indult támadásba, és szakaszokra oszolva, arcvonalunkat a fedezetlen oldalrólakarta bekeríteni. Amint ezt Caesar észrevette, jelt adott a hat cohorsból alakított negyedik vonalnak. Ez hirtelen előrontott, és olyan erővel támadta meg Pompeius lovasait, hogy senki nem tudott nekik ellenállni, valamennyien megfordultak, és nemcsak a csatateret hagyták ott, hanem vadul elvágtattak, és a hegy gerincére menekültek. Katonáink ezután felkoncolták a cserbenhagyott s fedezetlenül maradt íjászokat és parittyásokat. Ugyanezzel a rohammal bekerítették a pompeianusok még mindig harcoló és ellenálló balszárnyát, s hátba támadták.

94. Ugyanakkor Caesar rohamra indította a harmadik vonalat, amely ez ideig nyugodtan a helyén állott. így friss és pihent katonák váltották fel a fáradtakat, mások viszont hátulról támadtak, a pompeianusok nem tudtak ellenállni, és valamennyien megfutamodtak. Caesar tehát nem tévedett, amikor a katonáinak tartott buzdító beszédében kijelentette, hogy azok a cohorsok, amelyeket a lovasság ellen a negyedik vonalba helyezett, indítják majd el a győzelmet. Mert ők verték vissza először a lovasságot, majd ugyanők vágták le az íjászokat és parittyásokat, ez a hadoszlop kerítette be a pompeianusok balszárnyát, és elsőnek ők futamították meg az ellenséget. Pompeius azonban, mikor meglátta, hogy lovasságát visszaverték, és seregének azt a részét, amelyben a leginkább bízott, rémület fogja el, kételkedni kezdett a többiekben, otthagyta a csatateret, azonnal a táborba vágtatott, és azoknak a centurióknak, akiket a praetori kapu mellé állított, fennhangon, hogy a katonák meghallják, odaszólt: „Őrizzétek és védjétek lelkiismeretesen a tábort, ha valami súlyosabb baj történnék. Én magam végigjárom a többi kaput, és lelket öntök a tábor őrségeibe.” E szavak után visszavonult a hadvezéri sátorba, nem bízott már a győzelemben, mégis várta a végkifejletet.

95. Mikor a menekülő pompeianusok a sáncok között összezsúfolódtak, Caesar úgy gondolta, hogy ebben a pánikban nem szabad nekik időt adni, és biztatni kezdte katonáit, éljenek a kedvező szerencsével, s ostromolják meg a tábort. A katonák a nagy hőségtől kifáradtak, hiszen a harc délig húzódott el, mégis minden megerőltetést vállalva, engedelmeskedtek parancsának. Az ellenséges tábort a biztosításul hátrahagyott cohorsok hevesen védelmezték, még elszántabban a thrák és más barbár segédcsapatok, mert a csatasorból elmenekült katonák rémülten, teljesen kimerülten eldobálták fegyvereiket és hadijelvényeiket, és inkább a menekülésre, mint a tábor védelmére gondoltak. A sáncok védelmezői sem tudtak már ellenállni a lövedékek tömegének: sebeiktől elgyengülve elhagyták a tábort, és a centuriók, valamint a tribunusok vezetésével azonnal a közeli magas hegyekbe menekültek.

96. Pompeius táborában mesterséges lugasokat, felterített ezüst asztalneműk tömegét lehetett látni, a sátrak padlózatát friss gyeptégla burkolta, Lucius Lentulus és mások sátrát borostyán borította, és sok más is utalt a túlzott fényűzésre, a diadalba vetett hitre, egyszóval könnyen el lehetett képzelni, hogy azok, akik ilyen fölösleges gyönyöröket hajszoltak, nem tartottak ennek a napnak a kimenetelétől. Mégis éppen ők voltak azok, akik szemére hányták a fényűzést Caesar szűkölködő és mindent tűrő seregének, amely pedig minden szükségesnek híján volt. A mieink már behatoltak a sáncokba, amikor Pompeius lóra kapott, s levetvén főparancsnoki jelvényeit, a decumana kapun át elvágtatott a táborból, s lovát hajszolva azonnal Larisába igyekezett. Itt sem állapodott meg, hanem ugyanilyen gyorsan, néhány menekülő hívével együtt, útját éjjel sem szakítva meg, harminc lovas katona kíséretében a tengerhez érkezett, és egy gabonaszállító hajóra menekült; mint elmondták, folyton panaszkodott, menynyire csalódott: éppen azok az emberek futamodtak meg elsőnek, akiktől a győzelmet remélte, ami már szinte árulásnak minősíthető.

97. A tábor elfoglalása után Caesar rábírta katonáit, hogy a prédálás közben gondoljanak a hátralévő feladatokra is. Katonái hallgattak szavára, mire elrendelte, hogy sáncolják körü1 a hegyet. A pompeianusoknak nem tetszett ez a hely, mivel nem volt vize, ezért elvonultak, és a hegy gerincén átkelve Larisába hátráltak. Amint Caesar ezt észrevette, csapatait több részre osztotta: néhány legiót Pompeius táborábanhagyott, másokat a maga táborába küldött vissza, négy legiót magával vitt, és kényelmesebb úton a pompeianusok elé került, majd mintegy hatezer lépésre harcállásba helyezkedett. Erre a pompeianusok megállapodtak egy hegyen, amelynek lábát folyó mosta. Noha katonái az egész napi megerőltetéstől kimerültek, és az éjszaka már közeledett, Caesar felszólítására a hegyet sánccal vágták el a folyótól, hogy a pompeianusok éjjel ne hozhassanak vizet. Ennek eredményeképpen Pompeiusék máris követeket küldtek, hogy a megadásról tárgyaljanak. Csupán néhány hozzájuk csatlakozott senatori rendű férfiú keresett éjjel a futásban menekülést.

Ürögdi György fordítása

Mucius Scaevola (Róma története a város alapításától 2.12–13)

12. Az etruszkok továbbra is ostromzár alatt tartották Rómát. Az árak hihetetlenül felszöktek, de még így sem lehetett gabonához jutni, és Porsenna abban reménykedett, hogy a puszta körülzárással is hatalmába kerítheti a várost. Ekkor egy Caius Mucius nevű nemes ifjú méltatlanságnak érezte, hogy a római népet, amíg szolga volt, – hiszen királyok alatt sínylődött – egyetlen háborúban, egyetlen ellenség sem fogta ostrom alá, s ugyanezt a népet most, amikor szabad, ugyanazok az etruszkok zárják körül, akiknek seregeit nem egyszer futamította meg. Úgy vélte tehát, hogy ezt a méltatlanságot valami nagy és merész tettel kell jóvátenni, ezért először úgy határozott, hogy önszántából behatol az ellenség táborába. De azután eszébe jutott, hogy ha a konzulok parancsa és mindenki tudta nélkül kelne útra és a római őrszemek véletlenül elfognák, szökevényként hurcolnák vissza – a város pillanatnyi helyzete is valószínűnek mutatná vétkességét – tehát a szenátus elé járult és így szólt: „Atyák, az a szándékom, hogy átkelek a Tiberisen és ha tehetem, behatolok az ellenség táborába. Nem azért mennék, hogy zsákmányt szerezzek, nem is azért, hogy a fosztogatásokat visszafizessem és megbosszuljam: nagyobb tett vágya él bennem, ha segítenek az istenek.” A szenátorok helyesléssel veszik tudomásul a bejelentést. Mucius ruhája alá rejti fegyverét és útrakel.

Amikor odaért, a királyi emelvény előtt nyüzsgő tömeg közé elegyedett. Éppen zsoldot fizettek a katonáknak. A király mellett egy írnok ült, majdnem ugyanolyan öltözetben. Ez intézte a dolgokat, ez elé járultak sorra a katonák. Mucius nem akart kérdezősködni, hogy melyikük Porsenna, nehogy sajátmagát leplezze le azzal, hogy nem ismeri a királyt; így a vak véletlenre hagyatkozva, az írnokot szúrta le a király helyett. Véres fegyverével utat tört magának a megrémült sokaságon keresztül, de a kiabálásra összefutottak a király csatlósai, megragadták és visszahurcolták. Még akkor is, amikor a királyi emelvény elé állították, ebben a fenyegető helyzetben, inkább tőle féltek, mint ő foglyulejtőitől. „Római polgár vagyok, – mondotta – Caius Mucius a nevem. Mint ellenség, ellenségemet akartam megölni, de nemcsak az öléshez, hanem a meghaláshoz is van bátorságom: római férfi bátran cselekszik és bátran szenved. Nem én egyedül szántam el így magamat: hosszú sor törekszik utánam ugyanerre a dicső tettre. Ha jónak látod, úgy készülj fel ezután a veszedelemre, hogy fejed minden órában kockán forog, hogy királyi sátrad bejáratánál mindig fegyveres ellenségtől kell rettegned. Ezt a háborút mi, római ifjak, üzenjük meg neked. Nem kell felvonult hadrendektől, ütközetektől félned: külön-külön, egyenként lesz velünk dolgod.”

Amikor a király haragra lobbanva, de a veszedelemtől is megrettenve, nagy fenyegetések közben tüzet rakatott köréje, hogy azon nyomban kivallja, miféle merényletre célozgatott homályos kijelentéseivel, Mucius így szólt: „Ide nézz, hogy lásd, mennyire semmit sem érő a test azoknak, akiknek nagy dicsőség lebeg a szemük előtt!” Ezzel jobbkarját egy kis oltár fölé tartotta, amelyen azért gyújtottak tüzet, hogy áldozatot mutassanak be rajta. Amikor jobbját úgy hagyta a perzselő tűz fölött, mintha nem is érezte volna, a király, szinte magán kívül a csodás látványtól, felpattant székéről, megparancsolta, hogy vonják el az ifjút az oltártól, majd így szólt: „Távozzál innen, ha már magad ellen különb merényletre voltál képes, mint ellenem. Szerencsésnek magasztalnálak hősi elszántságodért, ha ez az elszántság az én hazám oldalán állana; most a hadijog alól mentesen, érintetlenül és bántatlanul elbocsátalak.” Ekkor Mucius, hogy mintegy meghálálja az érdemes tettet, így szólt: „Mivelbecsülete van nálad, a férfiasságnak, szíves jótetteddel elérted azt, amit fenyegetéseiddel nem tudtál elérni: háromszázan esküdtünk össze, a római ifjúság színe-virága, hogy ezen az úton fogunk ellened törni. Rám esett először a sors; a többiek is itt lesznek, ki-ki idejében, mihelyt a szerencse kedvező alkalmat szolgáltat elvesztésedre, bármi érje is az elsőt.”

13. Muciust, akit később jobbkarjának megcsonkulása miatt Scaevolának (balognak) neveztek el, Porsenna követei egészen Rómáig kísérték. Egyrészt ez az első veszedelem, amelytől semmi más nem oltalmazta meg, csak a merénylő tévedése, másrészt az, hogy annyiszor kell életéért megküzdenie, ahány összeesküvő még maradt, oly nagy hatással volt rá, hogy önként ajánlott békét a rómaiaknak.

Borzsák István fordítása

A színjátszás kezdetei Rómában (Róma története a város
alapításától 7.2)

2. Ebben és a következő évben Caius Sulpicius Peticus és Aius Licinius Stolo konzulsága alatt a dögvész tovább dühöngött. Nem is történt egyéb említésre méltó esemény, mint az, hogy az istenek megbékéltetése végett a város megalapítása óta harmadízben rendeztek lectisterniumot. De amikor a dögvész erejét sem emberi eszközökkel, sem isteni segítséggel nem tudták csillapítani, babonaság vált úrrá a lelkeken, és a hagyomány szerint az égiek haragjának egyéb engesztelési kísérletei között színjátékokat is rendeztek. Újszerű dolog volt ez a háborúskodáshoz szokott római népnek, hiszen addig csak a cirkuszi lófuttatások voltak egyedüli látványosságaik. Egyébként ez is, mint majdnem minden kezdet, jelentéktelen és nem is hazai eredetű volt. Az Etruriából behívott színészek egy fuvolás kíséretében, minden szöveg és a szöveg tartalmának szemléltetésére szolgáló taglejtések nélkül, etruszk módra, egyáltalán nem művészietlen táncot lejtettek. Ezután a fiatalság utánozni kezdte őket, de úgy, hogy kezdetleges, rögtönzött versekben csúfolódtak is egymással; mozdulataik megfeleltek szavaiknak. A kezdeményezés tetszésre talált, gyakorta elővették, és így fel is virágzott. Mivel a színészt etruszk nyelven „ister”-nek mondották, a hazai művészeket is „histrio”-knak nevezték el. Ezek most már nem a fescenniumi versekhez hasonlóan kezdetleges és faragatlan sorokat hajigálták egymáshoz felváltva, csak úgy vaktában, mint azelőtt, hanem melódiákban gazdag satura-kat adtak elő megfelelő tánckísérettel és úgy, hogy az ének a fuvolakísérethez igazodott. A hagyomány szerint hosszú évek elmúltával Livius (Andronicus) volt az első, aki a saturán túlmenve, egységes cselekményű színdarabot mert összefűzni. Livius – mint akkoriban minden költő – maga adta elő darabjait, de a gyakori ismétlések miatt elvesztette hangját, és így megengedték neki, hogy az énekes részek előadására egy fiút állítson a fuvolás elé. Ő maga annál elevenebb kifejező mozgással érzékeltette a cselekményt, mivel már nem akadályozta a. hangos éneklés. Ettől fogva szokás lett a színpadon „kéz alá énekelni”, s csak a beszélt részeket kellett maguknak a színészeknek előadniuk. Miután a színdaraboknak ez a szabályos rendje már messze eltávolodott a puszta nevettetéstől és a kötetlen tréfálkozástól, és a színjáték lassanként színművészetté fejlődött, a római fiatalság az ilyen darabok előadását a hivatásos színészekre hagyta, maga pedig – a régi szokásnak megfelelően – versekbe foglalt tréfákat rögtönözgetett. Ezeket később „exodium”-oknak nevezték, és legfőképpen az „Atellanák”-ban alkalmazták. A színjátékoknak ezt az oscusoktól átvett műfaját a fiatalság magának tartotta fenn, és nem engedte, hogy a hivatásos színészek beszennyezzék. Ezért áll fenn mind a mai napig az a rendelkezés, hogy az Atellana-játszók tribusuk tagjai maradhatnak, és mintha semmi közük sem volna a színjátszáshoz, katonai szolgálatot is teljesíthetnek.

Egyéb dolgok jelentéktelen kezdetei között helyénvalónak láttam, hogy a színjátékok eredetéről is megemlékezzem, hogy így kitűnjék, milyen üdvös kezdeményezés fajult el napjainkban ilyen esztelenséggé, hogy hatalmas birodalmak is alig képesek a velejáró terheket viselni.

Borzsák István fordítása

Hannibal jellemzése (Róma története a város alapításától 21.4)

4. Amikor Hannibalt Hispániába küldték, megérkezésekor tüstént az egész sereg figyelmét magára vonta. Az öreg katonák azt hitték, hogy Hamilcar tért vissza megifjodva közéjük: ugyanazt az elevenséget, ugyanazt az energikus tekintetet, ugyanazokat az arcvonásokat fedezték fel benne. De rövidesen elérte, hogy apja lett a legkisebb oka népszerűségének. Soha még tehetség alkalmasabb nem volt a legkülönbözőbb dolgokra: az engedelmeskedésre és a parancsolásra. Így azután nem is lehetett volna egykönnyen eldönteni, hogy kinek volt kedvesebb, a fővezérnek-e, vagy a hadseregnek. Hasdrubal sem szívesen jelölt ki bárki mást, ha valami bátorságot és talpraesettséget igénylő vállalkozás vezetéséről volt szó, de a katonák sem tanúsítottak olyan bizalmat és vakmerőséget, ha más keze alatt voltak. Hihetetlen merészséggel vágott bele a legveszedelmesebb feladatokba, ugyanakkor bölcs körültekintéssel járt el a veszedelmek között. Nem volt olyan fáradságos munka, amely testét kimerítette, vagy lelkét gyengének mutatta volna. Egyformán tűrte a hőséget és a hideget; ételének és italának mértékét nem az élvezetvágy, hanem a természetes szükséglet szabta meg. Az ébrenlét és az alvás idejét nem a nappal, vagy az éjszaka írta elő számára: annyit pihent, amennyi ideje az ügyek elintézése után még maradt. De még erre sem keresett puha ágyat, csöndes pihenőhelyet; sokan láthatták nem egyszer, amint katonai köpenyébe burkolózva ott hevert a földön az őrhelyek és a tábor között. Ruhája semmiben sem különbözött társainak viseletétől; annál inkább meg lehetett nézni fegyvereit és lovait. Lovasok és gyalogosok között egyaránt a legelső volt: elsőnek ment a csatába, utolsónak távozott a harctérről. Ezekkel a tiszteletreméltó férfierényekkel roppant hibái álltak szemben: embertelen kegyetlensége, még a punok között is feltűnő szószegése, az, hogy semmibe sem vette az igazságot, a legszentebb dolgokat, nem volt benne istenfélelem, lábbal taposta az esküt és a vallás parancsait. Ilyen erényekre és hibákra hajlamos lélekkel szolgált három esztendeig Hasdrubal fővezérsége alatt, közben pedig semmit el nem mulasztott, amit egy jövendő nagy hadvezérnek tennie és látnia kell.

Borzsák István fordítása

Hannibal találkozása Scipióval. A zamai csata (Róma története a város alapításától 30.29–35)

29. Hannibal végre megérkezett Hadrumentumba. Innen, miután néhány napot arra fordított, hogy a tengeri út hányattatásaitól megviselt katonáit megpihentesse, erőltetett menetben Zama felé vonult. Nagy hatással voltak rá azok a rémült híresztelések, amelyek szerint az ellenség már Karthágó egész környékét megszállta. Zama öt napnyi járásra van Karthágótól. Innen kiküldött felderítőit a római őrségek elfogták, és Scipio elé vezették. Scipió kérte, felejtsenek el minden félelmet, átadta őket hadi tribunusainak, és meghagyta, hogy vezessék őket körül a táborban, hadd lássanak mindent, amit csak akarnak; majd megkérdezte, hogy kedvükre kikémleltek-e már mindent, azután kísérőket adott melléjük és visszaküldte őket Hannibalhoz. Hannibal nem fogadta derűs érzésekkel, amit hírül adtak, – hiszen véletlenül ép aznap jelentették neki, hogy Masinissa is megérkezett hatezer főnyi gyalogsággal és négyezer lovassal, – de leginkább ellenfelének reménykedése és bizonyára nem a semmiből merített önbizalma rendítette meg. Így tehát, bár ő maga volt a háború oka, továbbá megjelenésével nemcsak a fegyverszüneti megállapodásokat borította fel, hanem a békeszerződés reményét is szertefoszlatta, mégis úgy gondolta, hogy méltányosabb feltételeket érhetne el, ha veretlenül, nem pedig legyőzve kérne békét; ezért követ útján azt kérte Scipiótól, tegye lehetővé számára a személyes találkozást. Hogy ezt önként, vagy közhatározat folytán tette-e, nem merném eldönteni. A Valerius Antiasnál olvasható hagyomány szerint Scipio egy ütközetben már legyőzte Hannibalt (ebben az ütközetben tizenkétezer katona esett el a harctéren, ezerhétszáz jutott fogságba) és a pun vezér tíz más követtel együtt követként ment Scipio táborába. Különben Scipio egyáltalán nem zárkózott el a tárgyalás elől: így a megállapodás szerint mindkét vezér felvonultatta seregét, hogy közvetlen közelről találkozhassanak. Scipio egy Naraggara nevű helység közelében foglalt állást, olyan helyen, amely egyébként is alkalmasnak látszott, különösen azért, mert a vízellátás a lőtávolságon belül biztosítva volt. Hannibal innen négyezer lépésnyire választott ki egy magaslatot, amely egyébként biztonságos és előnyös volt, éppen csak a víztől esett messze. A két hadiszállás között egy mindenfelől látható helyet szemeltek ki, nehogy valaki is cselvetésre gondolhasson.

30. Miután a fegyveres hadak egyforma távolságnyira húzódtak vissza, egy-egy tolmács kíséretében találkozott össze nemcsak koruknak, hanem az egész addigi történelemnek két legnagyobb vezére, valamennyi nemzet bármelyik királyának, vagy hadvezérének méltó párja. Amikor megpillantották egymást, a kölcsönös bámulattól szinte megnémulva, egy kis ideig nem jutottak szóhoz. Hannibal törte meg a csendet: „Ha már így hozta a végzet, hogy én, aki elsőnek indítottam hadat a római nép ellen, és akinek annyiszor volt szinte már a kezében a győzelem, én jövök békét kérni, örömömre szolgál, hogy a sors rendelkezése folytán éppen tőled kérhetem. Neked is sok kimagasló tetted közül nem utolsósorban válik dicsőségedre, hogy Hannibal, akinek az istenek megadták, hogy annyi római vezéren győzedelmeskedjék, előtted meghátrált, és hogy te vetettél véget ennek a háborúnak, amelyet inkább a ti vereségeitek, mint a mieink tesznek emlékezetessé. Az is a sors egyik véletlen játéka, hogy atyád konzulsága alatt fogtam fegyvert, ő volt az a római hadvezér, akivel először megütköztem, és most hozzád, az ő fiához, jövök fegyvertelenül békét kérni. Persze, az lett volna a legjobb, ha az istenek megérttették volna atyáinkkal, hogy ti elégedjetek meg Itália, mi pedig Afrika birtoklásával. Hiszen nektek sem elegendő jutalom Sicilia és Sardinia annyi hadihajó, annyi katona, oly sok kiváló vezér elvesztéséért; csakhogy ami elmúlt, azt legfeljebb hibásnak tarthatjuk, de helyre nem hozhatjuk. Annyira megkívántuk a másét, hogy a magunkéért kellett harcolnunk, és nemcsak mi hadakoztunk Itáliában, ti pedig Afrikában, hanem ti is majdnem kapuitoktól és falaitokról láthattátok az ellenség hadijelvényeit és fegyvereit, mi pedig ugyanígy Karthágóból hallhatjuk a római tábor moraját. Most tehát bekövetkezett az, aminek mi még a gondolatát is szerettük volna elhárítani magunktól, ti viszont mindennél jobban óhajtottátok: úgy tárgyalunk a békéről, hogy ti vagytok a szerencsésebb helyzetben. Mi tárgyalunk róla, akiknek elsősorban fontos, hogy béke uralkodjék, mi, akiknek bárminő döntését érvényesnek fogják elismerni országaink. Csak olyan lélekkel legyünk, amely nincs ellene a békés tanácskozásnak. Ami engem illet, ősz fejjel térek vissza hazámba, ahonnan gyermekfejjel indultam el, tehát éveim, sikereim és kudarcaim megtaníthattak rá, hogy inkább a józan észt, mint a vakszerencsét kövessem. Annál inkább tartok a te fiatalságodtól és folytonos szerencsédtől, tehát csupa olyan körülménytől, amelyek elbizakodottabbá teszik az embert, semhogy nyugodtan tudna gondolkozni. Nem egykönnyen méri fel a kiszámíthatatlan eshetőségeket az, akit még sohasem csalt meg a szerencse. Ma te vagy az, aki a Trasumenus mellett, vagy Cannaenál én voltam. Alig kaptál fegyvert a kezedbe, máris elnyerted a fővezérséget; hihetetlen vakmerőséggel vágtál neki mindennek, és a szerencse sohasem lett hűtlen hozzád. Atyád és nagybátyád halálát megbosszultad; családotok szerencsétlensége hozzásegített a rendkívüli vitézség és kötelességteljesítés kitüntető dicsőségéhez; négy pun sereget vertél ki Hispániából és így visszaszerezted az elveszített hispániai tartományokat; konzuli minőségedben, mikor másoknak arra sem volt bátorságuk, hogy Itáliát megvédelmezzék, te átkeltél Afrikába és azzal, hogy itt két hadsereget lekaszaboltál, két tábort egyetlen óra leforgása alatt egyszerre foglaltál el és égettél fel, elfogtad Syphaxot, a nagyhatalmú királyt, sok-sok várost meghódítottál, mind az ő országában, mind a mi birodalmunkban, – engem is letaszítottál, amikor már tizenhatodik éve szilárdan a kezemben tartottam Itáliát. Természetes, hogy lelked inkább óhajtja a győzelmet, mint a békét. Jól ismerem ezt a lelkületet: méltó a nagy emberhez, csak éppen nem hasznos. Rám is sütött valamikor így a szerencse napja. Bizony, ha az istenek a nagy jósorsban józanságot is adnának, nemcsak azt gondolnók meg, ami már megtörtént, hanem azt is, ami megtörténhetik. Ha mindenki másról megfeledkeznél, elég vagyok én magam is figyelmeztető példának a szerencse minden eshetőségére: itt láthatod magad előtt azt az embert, aki nem is olyan rég az Anio és városotok között táborozott, Róma ellen vonult, sőt már majdnem felhágott Róma falaira, itt láthatsz két testvéremnek, két bátor férfinak és híres hadvezérnek elvesztése után, szinte ostrom alá vett szülővárosom falai előtt, amint azt próbálom elhárítani hazám felől, amivel a ti hazátokat rémítettem. Minél nagyobb valakinek a szerencséje, annál kevésbé szabad bíznia benne. Ha úgy adod meg a békét, hogy a ti ügyetek jól áll, mi pedig válságos helyzetben vagyunk, ez neked méltóságodat és híredet öregbíti, a mi számunkra, akik kérjük, inkább kényszerűség, mint tisztesség. Jobb és biztonságosabb a biztos béke, mint a remélt győzelem, mert ez a te kezedben van, az pedig az istenekében. Ne bízd annyi éven át tartó szerencsédet egyetlen óra döntésére! Ne csak a magad erőit, hanem a szerencse hatalmát és a mindkettőnk számára közös hadikockázatot is mérlegeld lelkedben! Mindkét részről fegyverek, mindkét részről emberek állnak egymással szemben: a kimenetel sehol sem szokott oly kevéssé megfelelni a reményeknek, mint a háborúban. Győzelem esetén nem nyersz annyi dicsőséget még annak tetejébe, ami a béke megadásával máris a tiéd, mint amennyit elveszthetsz, ha vereséget szenvednél. A szerencse egy óra alatt egyszerre foszthat meg már megszerzett és még csak remélt dicsőségedtől. Ha békét kötünk, minden a te hatalmadban áll, Publius Cornelius, máskülönben viszont be kell érned azzal a sorssal, amit majd az istenek neked szánnak. Marcus Atilius Regulus valamikor a szerencse és hadierény ritka példaképei közé számíthatott volna ezen a földön, ha győzelme után atyáink kérésére megadta volna a békét. De jósorsában nem tudott mértéket tartani és nem zabolázta meg tüzes ló módjára ágaskodó szerencséjét, így azután amilyen magasra emelkedett, oly csúfos volt bukása is. Igaz ugyan, hogy a békefeltételeket az szabja meg, aki adja, nem pedig, aki kéri a békét, de mi talán nem vagyunk méltatlanok arra, hogy magunk javasoljuk büntetésünket. Nem tiltakozunk az ellen, hogy mindaz, ami miatt háborúra került sor: Sicilia, Hispánia, az Afrika és Itália közti tenger szigetvilága, – a tietek legyen; sem az ellen, hogy mi, karthágóiak, ha már az isteneknek így tetszett, Afrika partjai mögé zárva, benneteket lássunk hatalommal uralkodni Itálián kívül is, szárazon és vízen. Azt sem tagadom, hogy gyanús szemmel tekinthettek a pun megbízhatóságra, amiért a minap nem éppen túlzott őszinteséggel kértünk, vagy vártunk tőletek békét. De a béke megtartásának hitelét illetőleg nem lényegtelen az sem, hogy kik kérték, Scipio. Úgy tudom, hogy a ti őseitek is nem egyszer megtagadták a béke elismerését, mert a követség nem volt eléggé tekintélyes. Most én, Hannibal, kérek békét, aki nem kérnék, ha nem gondolnám üdvösnek; megtartani pedig ugyanazért fogom, amiért kértem: mert üdvösnek gondolom. És amiképpen az általam kezdett háborúban azon voltam, hogy ne legyen ok megbánni, amíg csak meg nem irigyelték az istenek, ugyanúgy most is azon leszek, hogy senkinek se legyen oka megbánni a békét, amelyet nekem köszönhet.”

31. Hannibal szavaira a római vezér ilyenféleképpen válaszolt: „Nem kerülte el figyelmemet, Hannibal, hogy a karthagóiak megérkezésed reményében borították fel a lelkiismeretes megtartásra szánt fegyverszünetet, sőt még a béke reményét is. Ezt te magad sem titkolod, amikor az eddigi békefeltételekből minden eddigit kirekesztesz azoa kívül, ami már úgyis rég a kezünkben van. Egyébként amiképpen neked gondod van arra, hogy polgártársaid érezzék, mennyivel könnyebbé teszed terheiket, ugyanúgy ügyelnem kell nekem is arra, nehogy szószegésük jutalmául vegyük ki a békefeltételek közül azokat a pontokat, amelyeknek teljesítésére vonatkozólag annak idején kötelezettséget vállaltak. Most, miután méltatlannak mutatkoztatok az eredeti feltételekre, még azt kéritek ráadásul, hogy élvezhessétek csalárdságotok gyümölcsét. Nem atyáink voltak azok, akik Sicilia miatt, nem is mi, akik Hispánia miatt háborút indítottunk: annak idején a szövetséges mamertinusok fenyegetett helyzete, most pedig Saguntum lerombolása késztetett bennünket arra, hogy kötelességünknek eleget tegyünk, és jogainknak fegyveresen érvényt szerezzünk. Hogy ti voltatok a támadók, te magad is elismered, de tanúink rá az istenek is, akik azt a háborút is az emberi és isteni jog szerint sikeres befejezéshez segítették, és ezt is segítik és fogják segíteni. Ami engem illet, eszemben tartom az emberi gyengeséget, meggondolom a szerencse jelentőségét és nagyon jól tudom, hogy mindaz, amit cselekszünk, ezer véletlen kényének van kiszolgáltatva. Különben pedig akkor ismerném be, hogy fennhéjázó módra, sértő büszkeséggel járok el, ha még mielőtt Afrikába átkeltem, te önként távoztál volna Itáliából, hajóra raktad volna seregedet, úgy jöttél volna hozzám békét kérni, és én visszautasítottam volna kérésedet. De most, amikor úgyszólván csak két kézzel sikerült átvonszolnom téged Afrikába, te folyton húzódoztál és vissza-visszafordultál, – engem ugyan nem kötelez semmi tisztelet irányodban. Úgy, hogy ha most, mintegy büntetésül a fegyverszünet alatt rakományostól lefoglalt hajókért és követeink megalázásáért hozzátehetünk egyet s mást azokhoz a feltételekhez, amelyekkel annak idején azt hittük, hogy létrejöhet a béke, akkor van mit a haditanács elé terjesztenem; de ha most még azokat is súlyosaknak találjátok, készüljetek a háborúra, mivel a békét nem tudtátok eltűrni!”

Így történt, hogy mikor a sikertelen békekísérlet után a megbeszélésről visszatértek táborukba, csak azt mondhatták, hogy hiába tárgyaltak: a fegyverekre kell bízni a döntést, és az lesz a sorsuk, amit az istenek rendeltek.

32. Mihelyt a táborba értek, mindketten kihirdették, hogy a katonák készítsék fegyvereiket és vitézségüket a végső győzelemre, mert ha a szerencse melléjük áll, nem egy napra, hanem örökre győztesek maradnak. Még másnap éjtszaka előtt megtudják, ki fog törvényt szabni a népeknek: Róma, vagy Karthágó? Mert nem Afrika vagy Itália, hanem a földkerekség lesz győzelmük jutalma, ugyanakkor azonban a veszedelem sem marad el a jutalom mögött, már amelyik féltől elpártol a hadiszerencse. Mert ezen az idegen, ismeretlen földön a rómaiak sem tudtak volna hova menekülni, de végső tartalékainak kimerültével Karthágó is tisztában lehetett azzal, hogy pusztulás vár rá.

Ilyen döntésre vonul fel másnap a két leghatalmasabb nép két legkiválóbb hadvezére, két legvitézebb serege azzal, hogy ezen a napon sok, addig szerzett dicsőségüket vagy még tetézik, vagy elveszítik. Á remény és félelem kétes érzései kavarogtak a szívükben. Miközben hol a maguk, hol az ellenfél csapatait szemlélték, és nem is annyira szemükkel, mint inkább elméjükkel méregették az erőviszonyokat, egyszerre merültek fel bennük biztató és leverő mozzanatok. Ami magától nem jutott eszükbe, arra vezéreik emlékeztették őket intő és buzdító beszédeikben. A pun vezér elmondta, mi mindent végeztek Itáliában tizenhat esztendő alatt, hány római hadvezért, hány sereget emésztettek fel; amikor olyan katonája elé lépett, aki kitüntette magát valamelyik ütközetben, emlékeztette hősi tetteire; Scipio viszont eszükbe idézi a hispániai tartományokat, a friss afrikai győzelmeket és az ellenség színvallását, hogy félelmük miatt nem tudnak a békekérés elől elzárkózni, ugyanakkor azonban beléjük gyökerezett csalárdságuk miatt megtartani sem tudják a béke feltételeit. Ezen kívül Hannibal négyszemközt mondott, tehát tetszése szerint értelmezhető szavait is úgy magyarázza, ahogy akarja; jósjelekkel hozakodik elő, hogy az istenek a felsorakozó punoknak ugyanolyan jóslatokat adtak, mint amilyenekkel apáik valamikor az Aegates-szigetek mellettharcoltak; figyelmeztette a katonákat, hogy most már vége szakad a háborúskodásnak, a sok fáradságnak; már a kezükben érezhetik a karthágói zsákmányt, rövidesen hazatérhetnek szüleikhez, gyermekeikhez, feleségükhöz, házi isteneikhez. Mindezt büszke testtartással és oly derűs arckifejezéssel mondta el, hogy katonái teljesen biztosnak látták a győzelemben. Ezután felállította a csatarendet: első sorban a lándzsásokat, mögéjük a princepseket, az egészet pedig a triariusok sorával zárta. 33. Azonban a cohorsokat nem zsúfolta össze szorosan hadijelvényeik elé, hanem a manipulusokat egymástól bizonyos távolságnyira állította fel, hogy maradjon hely, amerre az ellenség hadielefántjait a sorok megzavarása nélkül el lehet terelni. Laeliust, aki azelőtt legatusként, ebben az esztendőben pedig senatusi határozat folytán soron kívül kinevezett quaestorként szolgált mellette, az itáliai lovassággal a balszárnyra, Masinissát és a numidákat pedig a jobbszárnyra állította. A hadijelvények előtt felsorakozott manipulusok közt hagyott réseket a könnyű fegyverzetű velitesszel töltötte be, és azt a parancsot adta nekik, hogy az elefántok támadására vagy húzódjanak a hadrendi egységek mögé, vagy jobbra és balra engedve, csatlakozzanak a hadijelvények előtti csapatokhoz, és hagyják szabadon az utat az állatoknak, hadd rohanjanak két tűz közé.

Hannibal, hogy minél nagyobb rémületet keltsen, az elefántokat állította az első sorba (szám szerint nyolcvanat, amennyivel még sohasem vonult fel ütközetre), majd a liguriai és gall segédcsapatokat a baleariakkal és mauretaniaiakkal vegyesen; a második sorba rendelte a karthágóiakat, afrikaiakat és a makedónok legióját; végül némi közt hagyva, itáliai tartalékseregét állította fel. Ezek legnagyobbrészt az ager Bruttiusról valók voltak, de inkább csak az erőszaknak és kényszernek engedelmeskedtek, nem pedig önként követték Hannibalt, amikor Itáliából kivonult. A két szárnyon ő is a lovasságot helyezte el: a jobbszárny jutott a karthágóiaknak, a balszárny a numidáknak. Ekkora seregben, annyi ember között, akik nem ugyanazt a nyelvet beszélték, mások voltak szokásaik, mások a törvényeik, fegyvereik, ruházatuk, külső megjelenésük, de más volt még az ok is, amely miatt háborúskodtak, – a buzdítás is sokféleképpen hangzott. A segédcsapatokat a készpénzben kifizetésre kerülő és a zsákmányból még meg is sokszorozódó zsolddal kecsegtette; a gallok feltüzelésére elég volt a rómaiak ellen érzett gyűlöletük, amely szinte velük született és annyira jellemezte őket; a ligurok előtt azt a reménységet csillogtatta meg, hogy győzelem esetén levonulhatnak a zord hegyi vidékekről Itália termékeny síkságaira; Mauretania és Numidia lakóit azzal rémítette, hogy Masinissa uralma féktelen zsarnokságként nehezednék rájuk; másokat mással biztatott, vagy ijesztgetett; karthágói honfitársai előtt városuk falait, isteneiket, őseik sírhalmait, gyermekeiket, szüleiket, rettegő hitvesüket emlegette és azt mondta, hogy most vagy teljes pusztulás és szolgaság vagy világuralom vár rájuk, tehát csak a kétségbeesés, vagy a reménykedés között választhatnak.

Miközben a pun hadvezér még éppen ezeket beszélte a karthágóiaknak, a többi vezér pedig a maga embereinek, vagy akár tolmácsok útján a közéjük keveredett idegeneknek, a rómaiaknál megszólaltak a kürtök és trombiták, s olyan lárma keletkezett, hogy az elefántok a pun sereg, elsősorban a balszárnyon elhelyezett mauretaniai és numida egységek ellen fordultak. A megriadt állatok ijedelmét Masinissa könnyűszerrel tudta fokozni, és így ezen a szárnyon megfosztotta Hannibal seregét a lovassági támogatástól. Néhány vadállat mégsem rettent meg, hanem az ellenség közé gázolt és a velites sorai között sok sebet kapott ugyan, de még borzasztóbb pusztítást vitt véghez. Ezek a római egységek visszahúzódtak a manipulusok közé és utat hagytak az elefántoknak, nehogy eltiportassák magukat, majd a lövedékeknek mindkétfelől kitett állatokra hajigálták lándzsáikat, közben pedig a hadijelvények előtt felállított egységek sem késedelmeskedtek hajítódárdáikkal, úgyhogy végül a mindenfelől záporozó lövések elől a római sereg helyett tulajdon gazdáik ellen fordultak, és megszalasztották a jobbszárnyat, éppen a karthágói lovasságot. Amikor Laelius észrevette a zavart az ellenség soraiban, még jobban fokozta rémületüket.

34. A pun sereg mindkét szárnya lovasság nélkül volt, amikor a gyalogos hadak összecsaptak. De a két fél már sem remény, sem erő dolgában nem volt egyenrangú. Ehhez járult még több mozzanat, amely hallomásra talán jelentéktelen, viszont annál nagyobb súllyal esett latba az ütközet kimenetelét illetőleg: a rómaiak egyformán hangzó harci kiáltásai csak fokozták a félelmetes hatást, míg a sok nemzetből összecsődült pun sereg más és más nyelven hallatott kiáltozása összevissza hangzavarba olvadt; a saját tömegeikkel és fegyvereik súlyával az ellenséget szorongató rómaiak harca állandó jelleget mutatott, míg a pun sereg inkább csak vagdalkozott és kapkodott, de komoly erőkifejtésre képtelen volt. Így azután a rómaiak mindjárt első rohamukkal kivétették állásukból az ellenséges hadsorokat. Ezután vállukat és pajzsaikat nekifeszítve a hátrálók nyomaiba léptek, és egy darabig úgy hatoltak előre, mintha nem is ütköztek volna ellenállásba. Közben a hátrább lévők is nyomták előre az első sorbelieket, mihelyt észrevették, hogy a csatarend megingott; ez is nagyban hozzájárult az ellenség megfutamodásához. A másik oldalon a második vonalban felsorakozott afrikaiak és karthágóiak annyira nem tudták feltartóztatni a hátráló segédcsapatokat, hogy épp ellenkezőleg, még ők is visszahúzódtak, nehogy az ellenség a makacsul ellenálló első sorbelieket levágva, hozzájuk is eljusson. Így történt, hogy a segédcsapatok hirtelen frontot változtattak és társaikkal szembe fordulva, részint menedéket kerestek a második sorban, részint még fegyvereiket is használták, amiért nem fogadják be Őket: addig nem segítettek rajtuk, most pedig kizárnák tulajdon szövetségeseiket. Már-már szinte egybevegyült a két ütközet: a karthágóiaknak nemcsak az ellenséggel, hanem saját katonáikkal is kellett harcolniuk. De még így sem fogadták be csatarendjükbe a megrémült és ellenük dühöngő embereket, hanem szorosan összezárkózva a szárnyakra és a köröskörül elterülő üres síkságra vetették ki őket a harc színteréről, nehogy ez a futástól és sebektől megrettent csoport zavart keltsen az érintetlen és rendületlen seregrészben is. Egyébként azt a helyet, ahol nem sokkal előbb még a segédcsapatok állottak, annyi emberi hulla és elhajigált fegyver borította, hogy szinte nehezebb volt arra átgázolni, mint az ellenség sűrű sorain keresztül. A rómaiak első sorában harcoló lándzsások a hullahegyeken, fegyverrakásokon és vértócsákon keresztül, amerre éppen tudtak, az ellenség nyomába szegődtek, és teljesen összekavarták a csapategységeket és hadijelvényeket. A két sereg gomolygásának láttára a princepsek jelvényei is kezdtek megindulni. Mikor Scipio sietve visszavonulót fújatott a lándzsásoknak, a sebesülteket az utolsó sorba vezényelte, a princepseket és a triariusokat pedig a szárnyon vetette be, hogy így a lándzsások középső arcvonalrészét erősítse és biztosítsa. Így lángolt fel újból a harc: hiszen csak most kerültek szembe az igazi ellenfelek, akik között nehezen lehetett különbséget tenni hadfelszerelés, katonai tapasztalatok, nagyhírű fegyvertények, vagy a remény, illetőleg a fenyegető veszély dolgában. De a római sereg mind számbelileg, mind harci elszántságban jobban állt, mivel a lovasságot és az elefántokat már szétverte, és az első hadsor megsemmisítése után már a másodikkal küzdött.

35. Laelius és Masinissa jókora távolságra üldözte a megvert lovasságot, de épp idejében tért vissza, hogy hátba támadja az ellenséges sereget. Ez a lovasroham végleg megrendítette az ellenség sorait. Sokat körülfogtak és lekaszaboltak; sokan futásra vették a dolgot és szétszóródtak a köröskörül elterülő pusztaságban, de a római lovasság mindenüvé eljutott és sorra végzett velük. Ezen a napon a karthágóiak és szövetségeseik több, mint húszezer halottat vesztettek, körülbelül ugyanennyien estek fogságba százharminckét hadijelvénnyel és tizenegy elefánttal együtt; a győztes mintegy ezerötszáz embert veszthetett.

Hannibal néhány lovasával kijutott a nagy zűrzavarból és Hadrumetumba menekült. Tisztán látta a helyzetet nemcsak az ütközet előtt, hanem ütközet közben is, mindaddig, amíg csak sorsára nem hagyta. De Scipio is, akár csak minden katonai szakértő, elismerte azt a dicsőségét, hogy páratlan stratégiai művészettel rendezte el aznap seregét: az elefántokat legelőire állította, hogy kiszámíthatatlan rohamuk és ellenállhatatlan erejük meggátolja a rómaiakat abban, amibe leginkább vetik reményüket: hogy szemük elől ne veszítsék a jelvényeket és össze ne zavarják a hadirendet; azután a segédcsapatokat a karthágói sereg elé, nehogy a világ minden tájáról összeverődött emberek, akiket nem a hűség, hanem a zsold tartóztat, kedvükre elmenekülhessenek, továbbá, hogy az ellenség első, leghevesebb támadását felfogják, kifárasszák, vagy, ha egyebet sem tesznek, sebeikkel az ellenség fegyvereit eltompítsák; csak azután minden reményének letéteményeseit, a karthágói és afrikai katonákat, hogy így a rómaiaknak ezek a minden egyéb tekintetben méltó ellenfelei előnyhöz jussanak, amennyiben friss erővel harcolhatnak a már kifáradt és sebesült rómaiakkal; az itáliaiakat pedig, akikről nem tudhatta, hogy szövetségesei-e, vagy ellenségei, bizonyos távolságra, a leghátsó sorba rendelte. Amikor Hannibal ez után az utolsó hősi tette után Hadrumetumba menekült, majd gyermekfejjel történt távozása után harminchat évvel az államtanács idézésére visszatért Karthágóba, nyíltan megmondta, hogy nemcsak az ütközetet, hanem az egész háborút is elvesztette, és Karthágó nem reménykedhetik másban, csak a békekötésben.

Borzsák István fordítása

Germania 16–19.

16. Eléggé ismeretes, hogy a germán népek egyáltalában nem laknak városokban, sőt még összefüggő településeket sem tűrnek. Magányosan, szétszórtan élnek, ott, ahol a forrás, a mező, az erdő megtetszett nekik. Falvakat nem úgy építenek, ahogy mi szoktuk, összefüggő, egymás mellett álló házakból: mindenki a maga házát térséggel veszi körül, védelmül tűz esetére, vagy mert nem tudnak építkezni. Nem használnak sem épületkövet, sem téglát, hanem mindenhez idomtalan és szépségre, gyönyörködtetésre alkalmatlan anyagot. Sok helyet gondosan bevonnak tiszta. és ragyogó agyaggal, hogy festést meg színes vonalmintát utánozzanak vele. Vermeket is szoktak ásni s ezeket sok trágyával födik be, téli menedékül és magtárnak, mert az így elkészített helyek enyhítik a kemény fagyot, ha pedig ellenség jön, elrabolja, amit lát, de az eldugott, elásott, készletről nem tud, s ha keresi, nem találja.

17. Minden germán ruházata tűvel, vagy ha az nincs, tüskével összetűzött köpeny, ezenkívül semmilyen ruha nincs rajtuk s egész napjukat a tűzhely vagy a szabad tűz mellett töltik. A leggazdagabbak nem lebegő köntösükkel különböznek a többitől, mint a szarmatáknál és parthusoknál, hanem feszes, minden tagjukat kidomborító ruhákkal. Vadállatok bőrét is viselik, a Rajna-parthoz közeliek hanyagul, a távolabbiak választékosan, mivel a kereskedelem úgysem juttat el hozzájuk egyéb fényűzést. Kiválogatják az állatokat s lenyúzott bundáikat olyan fenevadak bőrdarabjaival tarkítják, amilyeneket csak a külső óceán s az ismeretlen tenger szül. A nők ruházata sem más, mint a férfiaké, hacsak nem annyiban, hogy a nők gyakran öltöznek vászonba s ezt bíborral teszik változatossá és felső ruhájukat nem toldják meg ujjakkal, karjuk és válluk meztelen, sőt keblük felső része is fedetlen, bár nagyon szigorú ott a házasság s erkölcseikben semmit sem találsz, amit jobban dicsérhess. Mert a barbárok közül jóformán ők az egyedüliek, akik egyetlen feleséggel megelégszenek, eltekintve néhány kivételtől, ezek pedig nem kéj vágyból, hanem előkelőségből vesznek el több nőt feleségül.

18. Hozományt nem a feleség a férjnek, hanem a feleségnek kínál a férj. Megjelennek a szülők és rokonok s megvizsgálják az ajándékot, amely nem női kedvtelésre, nem is az új menyasszony ékítésére való; ökröket ajándékoznak, felkantározott lovat és pajzsot hajítódárdával, karddal. Ezért az ajándékért adják oda az asszonyt, aki viszonzásul maga is valamilyen fegyvert hoz magával férjének: ez a legerősebb kötelék, ez a titokzatos szentség, ezeket tartják a menyegzői isteneknek. És hogy az asszony se higgye, hogy kívül áll a férfiélet gondjain s a háború bajain, ezért a házasság kezdetén az áldással együtt figyelmeztetik: úgy jött, hogy munkákban és veszedelmekben társ legyen, aki békében is, harcban is szenvedni és merni tud, – ezt jelentik az egy igába fogott ökrök, ezt jelenti a megnyergelt ló s az átadott fegyver. Így kell élnie, így kell vesznie; azt, amit átvesz, sértetlenül és méltóan adja majd tovább gyermekeinek, hogy menyei ismét átvegyék és átszármaztassák az unokákra.

19. Védett szeméremben élnek tehát, sem a látványosságok csábításai, sem a lakomák izgalmai meg nem rontották őket. A titkos leveleket sem a férfiak, sem az asszonyok nem ismerik. E nagyszámú népen belül legritkább a házasságtörő asszony; az ilyenek azonnali megbüntetését a férjnek engedték át: haját levágják s rokonai előtt meztelenül kergeti el házából a férj s korbáccsal űzi végig a falun; a piacra vitt szeméremnek pedig nincsen bocsánat: sem szépséggel, sem ifjúsággal, sem vagyonnal nem szerez férjet. Ott ugyanis senki nem nevet a bűnön és sem a rontást, sem a romlást nem nevezik korszerűnek. Még jobbak azok a törzsek, ahol csak szüzek mehetnek férjhez, s a feleség reménye és óhajtása egyidőben ér véget. Így hát egy férjet kapnak, mint ahogyan csak egy testet és egy életet, hogy azon túl megszűnjék gondjuk, ne tartson tovább vágyakozásuk és ne annyira a férjet, mint inkább a házasságot szeressék. A gyerekek számának határt szabni vagy a később szülöttet megölni gyalázatnak számít, és többet érnek ott a jó erkölcsök, mint másutt a jó törvények.

Vas István fordítása

Historiae 1–3.

1. Művem Servius Galba második konzulságával kezdődik: konzultársa Titus Vinius volt. A város alapításától addig eltelt nyolcszázhúsz év történetét sok szerző megírta, még akkor, amikor a római nép dolgairól éppolyan ékesszólóan, mint amilyen szabadon adtak számot; az actiumi csata után azonban, amikor a béke érdekében minden hatalmat egy kézbe helyeztek, – eltűntek azok a lángelmék, az igazságot egyszerre többféleképen sértették meg, először tájékozatlanságból a közügyekben, amelyeket már nem tekintettek a magukénak, majd a hízelgés szenvedélyével, vagy pedig éppen gyűlöletből az uralkodó iránt; így tehát sem az ellenséges érzésűek, sem a szolgalelkűek nem törődtek az utókorral. De az író törtetését könnyen megutálják, míg az irigy gyalázkodás nyitott fülre talál, mert a hízelgéshez a szolgaiság utálatos bűne, a rosszindulathoz a szabadság látszata tapad. Én magam Galbának, Othónak, Vitelliusnak sem jótéteményét, sem rosszindulatát nem tapasztaltam. Nem akarom tagadni, hogy hivatali rangomat Vespasianus adta, Titus növelte, és Domitianus még magasabbra emelte, de aki megronthatatlan igazságszeretetet fogadott, annak mindenkiről szeretet és gyűlölet nélkül kell beszélnie. Ha futja életemből, öregségemre tettem félre az isteni Nerva uralkodását és Traianus császárságát, ezt a gazdagabb és kevésbé veszélyes anyagot, hála egy ritka szerencséjű kornak, melyben az ember azt érezhet, amit akar, és elmondhatja, amit érez.

2. Pusztulásokban termékeny műbe kezdek, szörnyű csatáktól, pártütésektől szétdúlt korról, melyben maga a béke is vad volt. Négy uralkodó veszett el fegyver által, három polgárháború folyt le, több külső háború és legtöbbnyire mind a kétféle egyszerre; sikereink voltak Keleten, kudarcaink Nyugaton; Illyricum zavargott, Gallia ingadozott, Britanniát meghódítottuk, aztán rögtön sorsára hagytuk; felkelt ellenünk a szarmata és a suebus nép; a dákot az adott és elszenvedett csapások tették híressé s az ál-Nero szemfényvesztése majdnem fegyvert fogatott a parthusokkal. Még Itáliát is új, vagy a századok hosszú sora után visszatért csapások sújtották: betemetett városok merültek el, tűzvész pusztított Campania termékeny partvidékén, és Rómában, melynek legősibb szentélyei elpusztultak, magát a Capitoliumot a polgárok keze gyújtotta fel. Megszentségtelenített vallási szokások, botrányos házasságtörések, száműzöttekkel tele tengerek, gyilkosságokkal bemocskolt szirtek. A városban még vadabb tombolás: bűn volt a nemesség, gazdagság, a visszautasított vagy viselt tisztségek, az erény jutalma a biztos halál. A besúgók díja éppolyan gyűlöletes volt, mint bűnük: közülük némelyek zsákmányként a papságokat és a konzulságokat, mások a prokurátorságokatés az udvari hatalmat kaparintották meg, és mindent felforgattak s gyűlölettel és rémülettel töltöttek be. Megvették uraik ellen a rabszolgákat, pártfogóik ellen a szabadonbocsátottakat, s akinek nem volt ellensége, azt barátja tette tönkre.

3. De azért ez a század sem szűkölködött annyira erényben, hogy ne tudott volna jó példákat is felmutatni. Menekülő gyermekeiket kísérő anyák, férjüket száműzetésbe követő hitvesek, merész rokonok, állhatatos vők, rabszolgák eltökélt hűsége a kínzásokkal szemben is, kiváló férfiak bátran eltűrt végső próbája s életüknek a sokat dicsőített régi példákhoz méltó befejezése. Az emberi történelem sokféle csapásán kívül égen-földön csodák, figyelmeztető villámütések, vidám és szomorú, kétértelmű és nyilvánvaló jövendölések: valóban soha még a római nép szörnyűbb szerencsétlenségei és világosabb jelek nem bizonyították, hogy az istenek nem törődnek biztonságunkkal, csak megbüntetésünkkel.

Vas István fordítása

Tiberius császárrá választása (Annales 1.7–13)

7. Rómában rohantak a szolgaságba a konzulok, szenátorok, lovagok. Minél előkelőbb volt valaki, annál hazugabban és buzgóbban szedte össze arcát és vegyítette a könnyeket az örömmel, a panaszt a hízelgéssel, nehogy vidámnak lássák az uralkodó elhunytakor, vagy szomorúnak az új uralom kezdetén…

8. A szenátus első napján Tiberius nem tűrte el, hogy bármi másról tárgyaljanak, mint végső tiszteletadásukról Augustus iránt. A Vesta-szűzek bemutatták Augustus végrendeletét, mely Tiberiust és Liviát jelölte meg mint örökösöket, s Liviát, Augusta címmel, felvette a Julius-családba. Másodsorban unokáit és dédunokáit jelölte meg, harmadfokon az állam nagyjait, akiknek legnagyobb része gyűlöletes volt a szemében, de az utókor előtt érdemet és dicsőséget akart szerezni. Hagyatkozása nem haladta meg a polgári mértéket, csupán annyiban, hogy a népnek és a legszegényebb osztálynak 43 500 000, a testőrcsapatok harcosainak ezer-ezer, a legiók katonáinak s a római polgárok csapatának fejenként háromszáz sestertiust adott. Ezután a végtisztességről tanácskoztak: kiemelkedett Gallus Asinius javaslata, hogy a gyászmenet diadalkapun vonuljon át, és Lucius Arruntiusé, hogy előtte hordozzák az általa hozott törvények címét és felsorolását mindazoknak a népeknek, amelyeket ő győzött le. Valerius Messalla hozzátette, hogy évenként újítsák meg a Tiberius nevére tett hűségesküt, erre Tiberius megkérdezte tőle, hogy az ő megbízásából hozakodott-e javaslatával elő – mire azt felelte, hogy nem, hanem önként beszélt, mert a köz dolgaiban senki tanácsára nem hallgat, csak a magáéra, még a megbotránkoztatás veszélye árán is; a hízelgésnek már csak ez a fajtája volt lehetséges. A szenátorok közfelkiáltással elhatározták, hogy a holttestet ők viszik vállukon a máglyáig. Tiberius ezt sértő tartózkodással visszautasította, a népet pedig rendeletben figyelmeztette, nehogy, mint annak idején túlságos buzgalmával megzavarta az isteni Julius Caesar temetését, most Augustusi inkább a Forumon kívánja elégetni, mint kijelölt helyén, a Mars-mezőn. A temetés napján a katonák szinte őrséget álltak, s ez nevetséges volt sok ember szemében, aki vagy maga élte meg, vagy apja emlegette neki a még éretlen szolgaságnak és a sikertelenül visszahívott szabadságnak azt a korát, amikor Caesar, a diktátor meggyilkolását némelyek a leggonoszabb, mások gyönyörű tettnek gondolták: most pedig az öreg uralkodót, aki hosszú uralkodása után még örököseinek hatalmáról is gondoskodott, katonai segítséggel kell a túlbuzgóságtól megvédeni, hogy temetése zavartalan legyen.

9. Ebből kiindulva sok szó esett magáról Augustusról is. Többnyire semmiségeken csodálkoztak: hogy ugyanarra a napra esett uralmának átvétele, mint halála; hogy Nolában ugyanabban a házban és szobában fejezte be életét, amelyben apja, Octavius is; sokan magasztalják még consulságainak számát, amely elérte Valerius Corvus és Caius Marius együttes consulságait; tribunusi hatalmát, amely egyfolytában harminchét évig tartott; hogy az imperatori címet huszonegyszer kapta meg, és emlegették más, ismétlődő vagy egészen új tisztségeit is. De az okosabbak felváltva dicsérték és vádolták életét. Ezek szerint kegyeletből apja iránt s a köztársaság kényszerhelyzetében, amikor nem volt helye a törvényeknek, folyamodott csak polgárháborúhoz, melyet sem kezdeményezni, sem megnyerni nem lehet tiszta eszközökkel. Hogy apja gyilkosait megbosszulja, sokat nézett el Antoniusnak, sokat Lepidusnak is. Miután pedig Lepidus bárgyúvá öregedett, Antoniust pedig kéjvágya tette tönkre, az egyenetlen hazán nem segíthetett más orvosság, csak, ha egy ember kormányozza. Mégsem királysággal vagy diktatúrával, hanem princepsi címmel állította helyre az államot; a birodalmat az Óceánnal és távoli folyókkal határolta; a legiók, a provinciák és a hajóhad közt kapcsolatot teremtett, jog szerint bánt a polgárokkal, mértéktartóan a szövetségesekkel; magát a várost nagyszerűen ékítette; csak kevés erőszakot alkalmazott s azt is csak azért, hogy a többi embernek nyugta legyen.

10. Mindezzel szemben felhozták, hogy a kegyeletet apja iránt s a köztársaság szorultságát ürügyül használta fel, egyébként azonban hatalomvágyból izgatta fel bőkezű adományokkal a veteránokat, szervezett hadsereget fiatalon, mint magánember vesztegette meg a consul legióit, színlelt rokonszenvet Pompeius pártja iránt; majd amikor senatusi határozattal magához ragadta a vesszőnyalábot és a praetori jogot, és Hirtius meg Pansa elesett, – akár az ellenség ölte meg őket, akár Pansát a sebébe csöppentett méreg, Hirtiust pedig a saját katonái és a csel tervezője, Augustus – mindkettő hadseregét megszerezte; a senatus akarata ellenére kicsikarta a consulságot s az Antonius ellen kapott sereget a köztársasággal szembe fordította. A polgárok proscriptióját, a földek szétosztását azok sem helyeselték, akik véghezvitték. Igaz, hogy Cassius és a Brutusok halálával apjáért állt bosszút – bár bűnös dolog a magángyűlöletet a köz érdeke elé helyezni – de Pompeiust a béke látszatával, Lepidust színlelt barátsággal csalta tőrbe, később pedig Antonius, akit a tarentumi és a brundisiumi szerződéssel ámított el s azzal, hogy nővérét adta hozzá feleségül, – halállal fizetett az álnok rokonságért. Ezután kétségkívül béke jött, de valójában vérrel bemocskolt béke: Lollius és Varus vereségei, Rómában pedig a Varrok, Egnatiusok, Iulusok meggyilkoltatása. Családi életét sem kímélték: Nerótól elvette feleségét és gúnyból tanácsot kért a főpapoktól, hogy az asszony fogamzás után, de szülés előtt törvényesen mehet-e máshoz feleségül; megemlítették Quintus Pedius és Vedius Pollio tobzódását s végül Liviát, az állam végzetes anyját, a cézárok házának végzetes mostoháját. Az istenek tiszteletéből sem hagyott meg semmit, amikor saját magát templomokkal, istenszobrok képében, papokkal és áldozatokkal imádtatta. Tiberiust sem szeretetből, vagy az állam érdekéből választotta utódjának, hanem mert belelátott gőgjébe és vadságába, s az elrettentő összehasonlításban kereste a maga dicsőségét. Augustus ugyanis néhány évvel azelőtt, amikor a senatoroktól ismételten tribunusi hatalmat kért Tiberiusnak, egy dicsérő beszédben megemlített egyet-mást Tiberius szokásairól, életmódjáról, viselkedéséről, de mindezt úgy vetette oda, mintha mentegetné. Egyébként a szokásos temetés lefolyta után elhatározták, hogy templomot és isteni tiszteletet szentelnek Augustusnak.

11. Ezután könyörgéseket intéztek Tiberiushoz, aki azonban bizonytalanul a birodalom nagyságát, saját mérsékelt tehetségét emlegette. Azt mondta, hogy csak az isteni Augustus lángesze bírt el ekkora terhet, de ő maga, amikor Augustus részt adott neki a birodalom gondjaiban, tapasztalatból tanulta meg, milyen nehéz, milyen fáradságos és menynyire a szerencsétől függ az egész birodalom kormányzása. Ezért hát egy államban, amely ennyi kiváló férfira támaszkodhatik, ne engedjenek át minden hatalmat egy embernek: többen közös munkával könnyebben

hajtják végre az állam vezetésének feladatait. Az ilyen beszédben több volt a tetszelgés, mint a nyíltság, mert Tiberius még olyan ügyekben is, amelyekben nem volt mit titkolnia, természetből vagy megszokásból mindig feltételesen és homályosan beszélt, most pedig, amikor egyenesen arra törekedett, hogy érzését mélyen elrejtse, még nagyobb bizonytalanságba és kétértelműségbe bonyolódott. De a szenátorok, akik csak attól féltek, hogy meglátszik rajtuk, mennyire átláttak rajta, panaszokba, könnyekbe, fogadkozásokba törtek ki és kinyújtották karjukat az istenek, Augustus képmása, Tiberius térde felé, mire ő parancsot adott, hogy hozzanak be és olvassanak fel egy könyvecskét. Az állami javak összeírása volt ez és tartalmazta a fegyverben álló polgárok és szövetségesek, a hajók, királyságok, tartományok, adók és közjövedelmek, a szükséges kiadások és ajándékok adatait. Ezt az egészet saját kezével írta le Augustus és hozzátette azt a tanácsot – nem tudni, félelemből-e vagy irigységből – hogy ne terjesszék tovább a birodalom határait.

12. Miközben a senatus a legalantasabb esdeklésekig süllyedt, Tiberius mellesleg megjegyezte, hogy az egész köztársasághoz nem elég erős, de bármelyik részét rábízzák, annak irányítását elvállalja. „Kérdezlek, Caesar”, – szólt erre Asinius Gallus – „hogyan akarod, a köztársaság melyik részét bízzuk rád?” A váratlan kérdés megdöbbentette és egy ideig hallgatott; majd összeszedte magát és azt felelte, nem illik szerénységéhez, hogy válasszon vagy elvessen bármilyen részt, amikor leginkább azt szeretné, hogy az egész alól felmentsék. Gallus meglátta arcán a sértődést és ezért ismét felszólalt: nem azért tette fel a kérdést, hogy szétossza azt, amit nem lehet különválasztani, hanem éppen azért, hogy saját beismerésével bizonyítsa: egy a köztársaság teste és egy ember szándékának kell kormányoznia. Ezt megtoldotta Augustus dicsőítésével és Tiberiust is figyelmeztette saját győzelmeire, s azokra a kiváló tetteire, amelyeket annyi éven át polgári tógában vitt véghez. Még ezzel sem tudta enyhíteni haragját, mert a császár gyűlölete még abból az időből származott, amikor Gallus nőül vette Vipsaniát, Marcus Agrippa lányát, aki valaha Tiberius felesége volt, s ezért azt hitte róla, hogy a polgári mértéknél magasabbra tör és hogy benne is megvan apjának, Asinius Pollionak hajlíthatatlansága.

13. Ezután Gallusétól nem sokban különböző beszédével hasonlóképen megbántotta őt Lucius Arruntius; bár Tiberius addig egyáltalán nem táplált haragot Arruntius iránt, de gazdagságát, tetterejét, kiváló tehetségét és ennek megfelelő nagy hírnevét gyanakodva nézte. Aminthogy Augustus, amikor utolsó beszélgetéseiben sorra vette, kik azok, akik képesek lennének arra, hogy a főhelyet elnyerjék, de visszautasítanák; vagy alkalmatlanok rá, de azért akarnák; vagy éppen meg is tudják szerezni, kívánják is, – azt mondta, hogy Marcus Lepidusnak van rá képessége, de megveti; Gallus Asinius mohón kívánja, de kevesebbet ér; Lucius Arruntius nem méltatlan rá, és ha alkalom adódnék, meg merné ragadni. Az első két névben mindenki megegyezik, de van, aki Arruntius helyett Cnaeus Pisot említi: később, Lepidust kivéve, valamennyien különböző, Tiberius koholta vádak hálójába estek. Még Quintus Haterius és Mamercus Scaurus is megsebezte ezt a gyanakvó lelket; Haterius azzal, hogy így szólt: „Meddig tűröd még, Caesar, hogy a köztársaság fej nélkül álljon?”; Scaurus pedig, mert azt mondta, remélhetőleg nem lesz hiábavaló a senatus kérése, hiszen Tiberius a consulok javaslatát nem ellenezte tribunusi hatalmával. Hateriusnak azonnal nekitámadt, Scaurust, akit engesztelhetetlenül gyűlölt, szótlanul figyelembe sem vette. Az általános kiáltozás és egyesek külön kérlelése kimerítette és lassanként engedett, nem mintha bevallotta volna, hogy hajlandó elfogadni a birodalmat, de elállt attól, hogy könyörögjenek neki, ő pedig megtagadja kérésüket. Közismert tény, hogy Hateriust, amikor bocsánatkérés céljából belépett a palotába és az ott sétálgató Tiberius lábához vetette magát, – majdnem megölték a katonák, mert Tiberius elesett, véletlenül, vagy pedig azért, mert Haterius átölelte a térdét. Tiberiust még egy ilyen rangú ember életveszedelme sem csillapította le, Haterius tehát az Augustához könyörgött s csak az ő sürgető kérései tudták megvédeni.

Vas István fordítása

Róma égése Kr. u. 64-ben (Annales 15.38–44)

38. Bekövetkezett egy szerencsétlenség, – nem bizonyos, hogy véletlenül-e, vagy a császár cselszövéséből, mert a történészek mindkét lehetőséget megemlítik – a legsúlyosabb és legszörnyűbb mindazok közül, amiket a városban addig a tűz pusztítása okozott. A tűzvész a cirkusznak a Palatínus- és a Caelius-heggyel határos részén keletkezett, ahol a lángnak táplálékul szolgáló teli boltokon át a hirtelen született, máris hatalmas, szél-szította tűz a cirkusz egész hosszába belekapott; nem is volt ott tűzfallal védett ház, kerítésfallal övezett templom, vagy bármi egyéb, ami feltartóztatta volna. A tűz ellenállhatatlan gyorsasággal terjedt, előbb a földhöz közel, aztán magasabbra emelkedett, majd ismét az alacsonyabb szinteket pusztította, a baj sebességével megelőzött minden védekezést a kiszolgáltatott város szűk, tekergő utcáiban, roppant háztömbjeiben, – amilyen a régi Róma volt. Ehhez járult még az asszonyok, a kortól fáradtak és a gyermekek rémült jajgatása; ki saját magáról, ki másokról gondoskodott, betegeket vonszoltak, vagy várakoztak rájuk, egyik rész késlekedett, másik sietett, útját állták a segítségnek s gyakran, ha hátulról várták a tüzet, oldalról vagy szemből kerítette be őket, ha pedig egy közeli helyre kijutottak, már ott is pusztított, s amit kellő távolságra hittek, azt is ugyanolyan állapotban találták. Végül már nem tudták, mit kerüljenek, merre tartsanak, tolongtak az utcákon, szétszéledtek a mezőkön; volt, aki elvesztette egész vagyonát, még aznapravalója sem maradt, más pedig, szeretetből övéi iránt, akiket megmenteni nem tudott, – elpusztult, bár nyitva állt előtte a menekülés útja. Védekezni sem mert senki, mert sokan fenyegetőzve tiltották meg az oltást, mások meg nyíltan csóvát hajítottak és kiáltoztak, hogy van, aki ezt elrendelte, – akár azért mondták ezt, hogy szabadabban fosztogathassanak, akár azért, mert valóban parancsra cselekedtek.

39. Ebben az időben Nero Antiumban tartózkodott és nem tért előbb vissza a városba, csak amikor a tűz az ő házát fenyegette, mely a Palatínushoz és Maecenas kertjeihez csatlakozott. Így sem tudta megakadályozni, hogy a Palatinus, a ház és körülötte minden lángba ne boruljon. De vigaszul a kiűzött, bolygó népnek megnyittatta a Mars-mezőt, az Agrippa emlékét őrző épületeket, sőt még saját kertjeit is, hirtelen épületeket emeltetett a gyámoltalan sokaság befogadására; élelmiszereket hozatott Ostiából és a szomszéd városokból és a gabona árát három sestertiusra szállította le. A népszerűség hajhászása azonban kárba veszett, mert az a hír járt körbe, hogy a város égésének pillanatában Nero fellépett házi színpadán, Trója pusztulását énekelte meg s így a jelenkori csapást a hajdani szerencsétlenséghez hasonlította.

40. Végül a hatodik napon az Esquilinus lábánál véget vetettek a tűznek, azzal, hogy egy hatalmas épülettömböt lebontottak és így a tűz tombolása puszta földbe, sőt üres levegőbe ütközött. Még nem ült el a riadalom, s máris, valamivel enyhébben, visszatért: a tűz megint pusztított a város nyíltabb részein; így kevesebb ember veszett oda, az istenek templomai és a szórakozásnak szentelt oszlopcsarnokok omlottak össze széltében. Ennek a tűzvésznek még rosszabb volt a híre, mert a Tigellinus kezén lévő Aeimilius-féle birtokon tört ki, s úgy látszott, mintha Nero arra a dicsőségre törekednék, hogy újra alapítja a várost és saját nevét ajándékozza neki. Aminthogy valóban, Róma tizennégy kerületre oszlik s ebből csak négy maradt épen, hármat földig rombolt a tűz, hétben pedig a házaknak csak kevés, szétroncsolt, felperzselt nyomát lehetett megtalálni.

41. Aligha lehetne hamarjában felsorolni az elpusztult házakat, épülettömböket, templomokat, de köztük volt a legrégibb vallásos emlékművek közül az, amelyet Servius Tullius emelt a Hold-istennőnek, s a nagy oltár és szentély, amelyet az arkadiai Euander szentelt az itt időző Herculesnek, a templom, melyet Romulus emelt fogadalmi ajándékul Juppiter Statornak, s elpusztult Numa királyi palotája és Vesta szentélye is a római nép házi isteneivel, hozzá még az annyi győzelemmel megszerzett kincsek, a görög művészet remekei és a lángelmék ősi és épen megőrzött emlékei, melyekre az öregek visszaemlékeztek s melyekért az újjászületett város egész szépsége sem tudta őket kárpótolni. Voltak, akik megjegyezték, hogy a tűzvész július 19-én keletkezett, azon a napon, melyen a gallusok is felgyújtották az elfoglalt várost. Mások gondja odáig terjedt, hogy kiszámították: ugyanannyi év, hónap és nap telt el a két tűzvész között.

42. Egyébként Nero felhasználta a haza pusztulását s építtetett egy palotát, amelyben legnagyobb csoda nem is a fényűzés folytán közönségessé vált arany és drágakő volt, hanem a mezők, a tavak, az elhagyott vidék utánzása; itt erdők, ott nyílt térségek és szabad kilátás, Severus és Celer tervező és építőművészetének eredménye; mert volt tehetségük és merészségük arra, hogy amit a természet megadott, azt mesterségesen rendezzék el és visszaéljenek az uralkodó hatalmával. Megígérték ugyanis, hogy hajózható csatornát ásatnak az Avernus-tótól a Tiberis torkolatáig, egyenetlen partvidéken vagy meredek hegyen át. Különben sehol nem volt víz, amivel táplálhatták volna, csak a pomptinusi mocsarakban; egyébként kiszáradt vagy sziklás volt a környék, melyet csak tűrhetetlen munkával és ki nem elégítő haszonnal lehetett áttörni. Nero azonban hihetetlen dolgokra vágyódott, és át akarta törni az Avernus-tó melletti hegyet; máig is fennmaradtak a meghiúsult remény nyomai.

43. Egyébként, ami a városból a palotán kívül megmaradt, azt nem minden megfontolás nélkül, csak összevissza építették fel, mint a gall tűzvész után, hanem az utcák rendjét kitervezték, az utaknak tág teret hagytak, az épületek magasságát szabályozták, tág udvarokat nyitottak, és a háztömböket homlokzataik megvédésére oszlopcsarnokokkal bővítették. Nero megígérte, hogy ezeket az oszlopcsarnokokat saját pénzén állíttatja fel s a telkeket megtisztítva adja át a házak tulajdonosainak. Jutalmakat is kitűzött, mindenkinek rangja és családi vagyona szerint, azok részére, akik házaikat, vagy épülettömbjeiket a kiszabott időre felépítik. A törmelék lerakodására az ostiai mocsarakat jelölte ki, úgyhogy a hajók, amelyek a gabonát hozták fel a Tiberisen, törmelékkel megrakodva térjenek vissza, és elrendelte, hogy az épületek bizonyos részeit gerendák nélkül, albai és gabii sziklákból építsék, mert azokat a köveket nem fogja a tűz. Már a vizet kivonták a magánemberek szabad rendelkezése alól, hogy bőségesebben és több helyen folyjék nyilvánosan; őrségeket állítottak s elrendelték, hogy a tűz elfojtására szolgáló eszközök mindenkinek legyenek kéznél; s az épületeknek ne legyen közös faluk, hanem mindegyiket külön fallal vegyék körül. Ezek a hasznossági célokra hozott rendelkezések szépséget is adtak az új városnak. Voltak azonban, akik azt hitték, hogy a város régi alakja egészségesebb volt, mert a szűk utcák és a magas tetők nem engedték át annyira a nap sugarait, míg most a nyílt, széles, soha nem árnyas terek égnek a súlyos hőségtől.

44. Mindezt az emberi józanság tanácsolta. Aztán az istenek haragját akarták lecsillapítani és a Sibylla könyveihez fordultak, melyekből azt olvasták ki, hogy Vulcanushoz, Cereshez és Proserpinához kell imádkozni s a családanyáknak Junot kell megengesztelniük, előbb a Capitoliumon, aztán a közeli tengerparton, ahol vizet kell merniök és azzal meglocsolniuk az istennő szobrát és templomát; a férjes asszonyok éjtszakai istentiszteletet és vallásos lakomát rendeztek. De sem az emberi segítség, sem az uralkodó bőkezűsége, sem az istenek engesztelése nem oszlatta el azt a gyanút, hogy a tűzvész parancsra keletkezett. Nero tehát, hogy e híresztelést kiküszöbölje, bűnbakokat keresett és válogatott kínzásokkal sújtotta azokat a szégyenletes viselkedésükért amúgyis gyűlölt embereket, akiket a tömeg keresztényeknek nevezett. Ez a név Krisztustól eredt, akit Tiberius uralkodása alatt Pontius Pilatus prokurátor kivégeztetett. Az ideiglenesen elnyomott, vészes babona újra előtört s nemcsak Judeában, á baj szülőhelyén, hanem Rómában is, mert mindenhonnan idetorkollik és itt terjed el minden förtelem és gyalázatosság. Először azokat fogták el, akik nyíltan keresztények voltak, aztán az ő vallomásuk alapján egy egész tömeget, amelyre kevésbé lehetett rábizonyítani, hogy a gyújtogatásban bűnös, mint azt, hogy gyűlöli az egész emberi nemet. A halálbamenőket még gúnnyal is elhalmozták: állatbőrökbe burkolták és kutyákkal marcangoltatták szét, vagy keresztekre szegezték, vagy napnyugta után meggyújtották, hogy éjtszaka világításul szolgáljanak. Nero saját kertjeit engedte át e látványosságok céljára és cirkuszi játékokat rendezett, ahol kocsit hajtva vagy legalább is kocsiversenyző öltözetben vegyült a csőcselék közé. Így hát, bár bűnösök voltak és megérdemelték a példás büntetést, mégis kezdték sajnálni őket s úgy vélték, hogy nem annyira a közhaszonnak, mint egyetlen ember kegyetlenségének áldozták fel őket.

Vas István fordítása

Seneca halála (Annales 15.60–64)

60. Ezután Annaeus Seneca meggyilkolása következett. Ennek örült legjobban az uralkodó, nem azért, mert rábizonyították az összeesküvést, hanem, hogy a vas fejezze be azt, amire a méreg nem volt képes. Hiszen addig csak Natalis vallott s ő is csak annyit, hogy elküldték őt a beteg Senecához: látogassa meg, tudja meg tőle, miért nem hajlandó fogadni Pisot, s magyarázza meg neki, hogy jobb volna, ha barátságukat meghitt érintkezéssel ápolnák; mire Seneca azt felelte, hogy a közös beszélgetések és a gyakori együttlét egyiküknek sem válnék hasznára, egyébként pedig az ő élete Piso épségétől függ. Erre elküldték hozzá Gavius Silvanus testőrtribunust azzal a paranccsal, hogy tudakolja meg, elismeri-e Seneca Natalisnak e szavait és saját válaszát. Seneca – véletlenül-e, vagy előrelátásból? – aznap tért vissza Campaniából és megszállt kerti házában, a várostól a negyedik mérföldkőnél. A tribunus estefelé érkezett oda s a villát egy banda katonával vette körül. Seneca éppen feleségével, Pompeia Paulinával és két barátjával vacsorázott, amikor a császár üzenetét átadták neki.

61. Azt válaszolta, hogy elküldték hozzá Natalist, aki Piso nevében panaszkodott, amiért nem akar vele találkozni, ő pedig egészségi okokkal és restségével mentegetőzött. Semmi oka sem volt arra, hogy egy magánember jólétét többre becsülje saját életénél, s a hízelgéshez sincs tehetsége. Ezt senki sem tudhatja jobban Nerónál, aki többször tapasztalhatta Seneca szabadságát, mint szolgaságát. Mikor a tribunus ezt a kegyetlen uralkodó legbizalmasabb tanácsadói, Poppaea és Tigellinus előtt jelentette, Nero megkérdezte tőle, készül-e Seneca az önkéntes halálra. A tribunus azt felelte, hogy nem fedezte fel a félelemnek, sem a szomorúságnak semmi jelét Seneca arcán vagy szavaiban. Erre parancsot kapott, hogy térjen vissza és közölje vele, hogy meg kell halnia. Fabius Rusticus említi, hogy a tribunus nem azon az úton ment vissza, amerre jött, hanem kitért Faeniushoz, a testőrcsapatok parancsnokához, előadta neki Caesar parancsát s megkérdezte, hogy engedelmeskedjék-e. De a testőrparancsnok, mindnyájuk végzetes gyávaságával, intette őt, hogy hajtsa végre a parancsot. Ugyanis Silvanus is az összeesküvők között volt és növelte azokat a bűnöket, amelyeknek megbosszulására szövetkezett. De hangját és tekintetét kerülte: egy centurióját küldte be Senecához, hogy a végső szükségszerűséget tudtára adja.

62. Seneca teljes nyugalommal kért írótáblát, hogy végrendeletét megírja, s amikor a centurio megtagadta tőle, azzal fordult barátaihoz, hogy nem mutathatja ki háláját érdemeikért, de egyetlen megmaradt és legszebb kincsét, élete képét rájuk hagyja örökül, s ha erre emlékeznek, hű barátságuknak a nemes életmód híre lesz a gyümölcse. Amikor erre könnyekbe törtek ki, Seneca részint vitázva, részint parancsolva, bátorságra biztatta őket és megkérdezte, hol maradtak a bölcseség útmutatásai, hol az annyi éven át végiggondolt érvek a fenyegető veszéllyel szemben? Eddig talán nem tudtak Nero kegyetlenségéről? Anyja és fivére meggyilkolása után már csak az maradt hátra, hogy nevelőjét és tanítóját is megölesse.

63. Miután ilyesfélét mondott el mintegy a nyilvánosság számára, megölelte feleségét, akinek félelme egy kissé meglágyította, s kérte őt, könyörgött neki, hogy fékezze fájdalmát, ne szenvedjen örökké s tűrje el, hogy az erényes élet szemlélete megvigasztalja férje haláláért. Paulina kijelentette, hogy ő is eltökélte magát a halálra, s a maga számára is követelte a gyilkos kezet. Seneca nem akart felesége dicsőségének ellene szegülni, gyöngédsége sem tűrte, hogy egyetlen gyönyörűségét prédául hagyja a méltatlanságnak. „Az élet csillapítószerét” – szólt – „megmutattam neked, de inkább a halál ékességét választod. Nem sajnálom tőled ezt a próbatételt. Ha egyformán bátor is lesz kettőnk halála, , a tiéd lesz a dicsőségesebb.” Ezután ugyanaz a vas nyitotta meg karjaikat. Seneca, mivel öreg és a mérsékelt életmódtól sovány teste csak lassan folyatta el a vért, lábszárának és térdhajlásának ereit is felvágatta. Minthogy vad fájdalmak kínozták, nehogy saját fájdalmával felesége lelkét megfélemlítse, vagy ő maga veszítse el türelmét felesége szenvedésének látványától, azt tanácsolta neki, menjen át egy másik szobába. És minthogy ékesszólása a végső percben sem hagyta el, behívatta írnokait és lediktált egy levelet, melyet legtöbben ismernek az ő pontos szavaival, s ezért el is tekintek attól, hogy más szavakkal elbeszélésembe foglaljam.

64. Nero azonban nem gyűlölte különösképpen Paulinát, s mert attól tartott, hogy kegyetlenségének utálatos híre megnövekszik, parancsot adott, hogy akadályozzák meg Paulina halálát. A katonák felszólítására a szolgák és szabadosok bekötözték karját és elállították a vérzést, – nem bizonyos, hogy Paulina tudtával-e vagy anélkül. Minthogy a tömeg mindig hajlandó elhinni a rosszat, nem hiányoztak olyanok sem, akik úgy gondolták, hogy amíg Paulina félt Nero engesztelhetetlenségétől, addig vágyódott arra a hírnévre, hogy férjével megossza a halálát, de amint kedvezőbb kilátása nyílt, engedett az élet csábításának. Még néhány évig élt ezután, híven férje emlékéhez, s arcának és tagjainak rendkívüli halványságával mutatta ki, mennyire elvesztette életkedvét.

Közben Seneca, mikor látta, milyen nehézkes és lassú a halál, megkérte Statius Annaeust, régóta hű barátját és kitűnő orvosát, hozza el a korábban beszerzett mérget, – ugyanazt, amelyet az athéni törvényszéken elítéltek szoktak bevenni – de amikor megkapta, hiába nyelte le: tagjai kihűltek és testét már nem tudta átjárni a méreg hatása. Végül is belépett a forró fürdőbe, melyből meglocsolta a legközelebb álló szolgákat és azt mondta, hogy ezt a folyadék-áldozatot a szabadító Jupiternek mutatja be. Aztán beljebb ment a fürdőbe, melynek gőze megfojtotta. Testét minden gyászszertartás nélkül égették el: ezt ő maga írta így elő végrendeletében, még amikor gazdagsága és hatalma teljében, saját haláláról rendelkezett.

Vas István fordítása

Petronius halála (Annales 16.18–19)

18. Gaius Petroniusról egy-két szót el kell mondani. Napjait alvással, éjtszakáit az élet kötelezettségeivel és mulatságaival töltötte és mint mások szorgalmukkal, ő tétlenségével szerezte hírnevét; még pedig nem közönséges dőzsöléssel és pazarlással, mint legtöbben a tékozlók közül, hanem művelt fényűzéssel. Mennél jobban szabadjára engedte lazaságát és hanyagságát, annál jobban tetszettek szavai és tettei, éppen közvetlenségük miatt. Bithyniában azonban, mint proconsul, majd consul tetterősnek és a tárgyalásokban ügyesnek mutatkozott; később visszatért a bűnökhöz vagy talán a bűnök tettetéséhez, és Nero legbizalmasabb barátai közé fogadta, mint a jóízlés mesterét, mert semmit sem tartott kellemesnek vagy finomnak, csak amit Petronius is helyeselt. Ezért irigykedett rá Tigellinus, mint tehetségesebb versenytársára az élvezetek tudományában. Tehát az uralkodó kegyetlenségét – mely minden egyéb szenvedélyét háttérbe szorította – felszította, azzal vádolva Petroniust, hogy barátja volt Scaevinusnak. Petronius egyik rabszolgáját feljelentésre bírta, házanépének legnagyobb részét pedig börtönbe vettette, s megfosztotta Petroniust a védekezés lehetőségétől

19. Caesar azokban a napokban éppen Campaniába utazott. Petroniust, aki Cumaeig eljutott, ott feltartóztatták. Ő azonban nem hordozta tovább a félelem vagy a remény terhét. De nem is vetette el magától hirtelen az életet, hanem felvágta ereit, majd elzárta és újra felnyitotta., ahogy épp kedve tartotta, s barátaival beszélgetett, de nem komoly dolgokról, sem olyasmiről, ami a lelki szilárdság dicsőségét megszerezhette volna neki. Nem akart végighallgatni semmit a lélek halhatatlanságáról és a bölcsek nézeteiről, csak könnyű verseket, kellemes dalokat. Szolgái közül némelyeket megjutalmazott, másokat megvesszőztetett. Lakomázott, aztán elszenderedett, hogy rákényszerített halála véletlen halálhoz hasonlítson. Végrendeletében nem hízelgett, mint legtöbben a halálbamenők közül, Nerónak vagy Tigellinusnak vagy más hatalmasságnak, hanem leírta az uralkodó kicsapongásait, a megrontott ifjak és a nők nevével s romlottságuk új módszereivel, s az egészet lepecsételve elküldte Nerónak. Aztán összetörte a pecsétgyűrűt, nehogy rossz célra használhassák fel.