A tragédia

Tarquinius álma

Midőn éj lett, s testem nyugalomnak adtam át,
alvással csillapítva fáradt tagjaim,
álmomban egy juhász jelent meg, és felém
hajtotta nyáját, párjanincs birkák sorát;
aztán két testvér-kost szemelt ki pásztoruk,
és én föláldoztam leszúrva a szebbiket;
szarvával jött felém a másik öklelőn,
és földre döntött nyomban, úgy belém döfött;
amint nehéz sebemmel ott fekszem hanyatt,
hatalmas és csodás jelet lát meg szemem
az égen: a nap sugaras korongja jobb felől
lángol fel, új pályán piroslik fel tüze.

…

Ó, király, mit életében gondol az ember, lát, beszél,
vagy mit éberen csinál-tesz – hogyha arról álmodik,
nem csoda; ám ilyen álmot nem véletlenül küldött a sors.
Hát vigyázz, hogy az, kit gyengének hiszel, mint nyáj adat,
keblét bölcsességgel felvértezve ne törjön az élre majd,
s királyságodból el ne űzzön; mert mit a napról álmodál,
azt jósolja, hogy a nép nagy változást tapasztal csakhamar.
Bárcsak a nép javára válnék! Mert hogy jobb felé haladt
balról kezdve meg útját, az pompás, dicső jövendölés:
Róma, mint köztársaság, uralkodik majd fényesen!

Kerényi Grácia fordítása

Thyestes 176–333.

ATREUS

     csatlósa kíséretében kilép a palota kapuján

Te gyáva, rest, erőtlen, s mit mindenható
királyok legfőbb szégyenének számitok:
fivéri sok bűnt, cselszövényt, törvényszegést
nem büntető – csak mindhiába háborogsz
s haragszol, Atreus! Csörtetné be fegyvered
a félvilágot, s hordozná hajóhadad
két tenger inkább, s üszkeidtől városok
világlanának és mezők, s mindenfelől
villogna kardvas! Döngjön is föl már a föld
lovashadunktól Argosban, s ellenfelem
vadon ne védje, vár se, hegytetőn rakott;
a nép meg harci dalt rivalljon székiben
Mycénaeből kirontva; rútul vesszen el,
a gyűlölt főt ki védi-óvja, bárki az!
S akár hires Pelops hatalmas háza is
rogyjon le rám, csak rogyjon rá öcsémre is!
Föl, lelkem! Olyat tégy, mit jövő kor nem dicsér,
de el se hallgat. Oly gaztettre bátorodj,
mi szörnyü, véres, mit fivérem szívesen
követne el; nem bosszulod meg bűneit
ha nem mulod felül. Mi volna oly gonosz,
mi őt lefőzné? Tán letiprottként hever?
Zablát jósorsban tűr-e, bajban nyugton ül?
Jól ismerem biz emberem szilaj szivét:
hajlíthatatlan, mégis összezúzható.
Törjünk tehát rá, míg erőre nem kapott
s nem készülődik: ő ne törjön restre, rám!
Vagy elveszít, vagy elvesz ő; a bűn azé,
aki megragadja.

CSATLÓS

                  S nem riaszt, rossz híredet
ha költi néped?

ATREUS

                  Zsarnokság legfőbb java,
hogy kényszerűn a nép tilalmas tetteit
eltűri, sőt, dicséri.

CSATLÓS

                              Ám ki feldicsér
csak félelemből, félelemből gyűlöl is.
Ha színigaz népkegy babérját várod, ám
szomjazd a szív, nem szép szavak dicséretét.

ATREUS

Igaz dicséret közvitéznek is kijut,
hamis csak úrnak. Ám akarják, mit nem, azt!

CSATLÓS

Hajót akar királyuk, nincs, ki mást akar.

ATREUS

Koldult királyság, hol csak tisztes dolgokat
tehet, ki trónt ül.

CSATLÓS

                  Hol szemérem nincs, se jog
nem őrködik, s szentség, kegyesség, férfiszó,
meging a trón.

ATREUS

                  Szentség, kegyesség, férfiszó
magánügyek; királyok töltsék kedvüket.

CSATLÓS

Tudd meg, tapodni rossz fivéren sem jogos.

ATREUS

Jogos ővele szemben az, mi fivérrel nem jogos.
Szennytől szeplőtlen mit hagyott, szűkmarkuan
hol bánt a bűnnel? Csalta csókkal nőmet el
s uralmam csellel; ország ősi zálogát
orozta orvul el, bolygatta fel lakom.
Magas pajtáiban Pelopsnak egy nemes
titkos kos el, a gazdag nyáj vezérjuha.
Testén aranygyapjú temérdek tincse csüng,
s irhájától aranyló pálcát hordanak
az újdonsült királyok, Tantalus-fiak.
Az az úr, kié e kos, s a házunk üdve is
ahhoz szegődik. Eldugott helyen legel
a szent barom, s szegélyzi körbe sziklafal
a végzetes mezőt s rekeszti kőrakás.
Ezt merte tőlem elrabolni nagy gazul,
megnyerve hitveságyi társam cinkosul.
Ebből eredt a kölcsönös sok kártevés:
honomban reszketeg bolyongtam, bujdosó,
de még családom sem kímélte meg csele.
Elcsalta nőm, király-varázsom törte meg,
házam hanyatlik; sarjam enyém-e, nem tudom.
Öcsém gyülöl, csak azt tudom. Mit késlekedsz?
Szedd össze merszed végre, Tantalust tekintsd
s Pelopsot – ösztökéli példájuk kezem.
Mondd meg, miképp tarolhatnám le gaz fejét!

CSATLÓS

Vas ölje, gyűlölt páráját úgy köpje ki!

ATREUS

Végbosszuról szólsz; én a bosszút szomjazom.
Csak enyhe zsarnok öl; a halál, hol úr vagyok,

kiesdekelt kegy.

CSATLÓS

                  Meg nem indít szánalom?

ATREUS

El, szánalom, ha hajlékunkba egyszer is

betetted lábad! Rémes Furia-raj, rohanj
s ádáz Erinys s kétkarú szövétneked
rázó Megaera! Keblem még nem égeti
elég tüzes düh, még nagyobb szörnnyel kiván
ma töltekezni.

CSATLÓS

                  Mit forralsz düh-ittasan?

ATREUS

Mitől szokott kín kelyhe csordul túl, olyat:
egy bűnt se hagyok ki, bár egyik sem lesz elég.

CSATLÓS

Kardvas ?

ATREUS

                  Kevés.

CSATLÓS

                              Zsarátnok?

ATREUS

                                                      Még az is kevés.

CSATLÓS

Miféle fegyvert forgat hát e nagy harag ?

ATREUS

Magát Thyestést.

CSATLÓS

                              Ez nagyobb rossz, mint dühöd.

ATREUS

Bevallom. Rázza rémes orkán keblemet
feldúlva mélyen, s vonszol, nem tudom, hova,
de vonszol. Méhe mélyéből felbőg a föld,
dördül derült ég, s mintha rogyna háztető,
a ház recseg-ropog, s a tűzhely-istenek
inognak, arcuk eltorzul. Fel bűnre, fel,
mit isten is fél!

CSATLÓS

                  Mit cselekszel végül is?

ATREUS

Nagyobb dolog s a megszokottnál vaskosabb
duzzasztja lelkem, ember-erkölcs gátjain
túlnőtt, s uszítja rest kezem – mi, nem tudom,
de óriási! Így legyen. Tedd, lelkem, ezt.
Thyestéshez mily illő s Atreushoz is
közös bűntettük! Látott asztalt, iszonyút
a thrák család is. Szörnyü bűn, elismerem,
de már megtették. Csak találj ki még, harag,
ennél nagyobbat! Szítsd a merszem, daulisi
szülő s nővér! Ügyünk hasonló: állj mögénk
s taszítsd kezünk! Harapja apja gyermekét
mohón s örömmel, s lakmározzon tagjain!
Jól van s elég. Határt a kínnak itt szabok.
De hol van ő? Mért forgolódik ily soká
ártatlan Atreus? Képzeletben látom is
az öldöklést: szülő szájába hogy tömi
saját hús-vérét. Lelkem, újra mit remegsz,
minek torpansz a tett előtt meg? Rajta, merj!
E bűnnek fő-fő szörnyüségét éppen ő,
ő hajtja végre.

CSATLÓS

                  Ám miféle cselszövés
csalhatja tőrbe, lépre lába hogy ragad?
Mindenhol cselt gyanít.

ATREUS

                              Csalhatnám hasztalan,
hacsak ő nem csalna. Trónomat reméli most:
remélve Iuppiter tüzével szembeszáll,
remélve zajgó tengerárba vész akár,
s libyéi Syrtis vészhozó vizére kél.
Remélve látogat, fivérét, s ezt hiszi
legkínosabbnak.

CSATLÓS

                  Béke-zálogot ki ad?
Ily szót kinek hisz?

ATREUS

                              Hinni kész a rossz remény.
De két fiamra bízom, adják hírül ezt
nagybátyjuknak: ne kószáljon mint számüzött,
hanem nyomort cserélve trónra, úr legyen
Argos felén. Ha megvetné kősziklaként
szavam Thyestés, majd tudatlan sarjait,
kik sors-üzötten egyhamar rászedhetők,
rászedhetem. Rég őrjöng már a trón után,
s keserves ínség, szörnyüséges szenvedés
meglágyít még ily sok baj-edzett férfit is.

CSATLÓS

Sanyargását megenyhitette már sok év.

ATREUS

Tévedsz: kínok keserve napról napra nő.
Eltűrni könnyü bár a bajt, de nem soká.

CSATLÓS

Sötét tervedhez más szolgákat végy elő:
gonosz parancsra ifjak ingyen hajlanak.
Leckéd apjukra szegzik nagybátyjuk helyett:
a bűn gyakorta mesterére visszaüt.

ATREUS

Ármányra, bűnre senki leckét bár nem ad,
a trón megadja. Attól félsz, elromlanak?
Rossznak születtek. S mit te vadnak, szörnyünek,
mit durva tettnek vélsz s gonosznak is nagyon,
megtennék ott is tán.

CSATLÓS

                              Az ármányról tud-e
két férfisarjad?

ATREUS

                  Ifjukor hüségesen
titkot nem őriz. Tán lelepleznék cselem.
Hallgatni nem tanít, csakis sok sorscsapás.

CSATLÓS

S kiket hazudni küldsz te másnak, nékik is
hazudsz?

ATREUS

                  Ne érje vétek és vád őket is.
Minek keverjem bűnbe gyermekifjaim?
Gyűlölségünk hadd göngyölítsük egymagunk.
Rossz lesz, ha hátrálsz, lelkem: szánva véreid
megszánod őket is. Szolgálja tervemet
Agamemnón szívvel, s álljon bátyja oldalán
Menelaus is szívvel. Nemzőjük felől legyen
e bűn bizonyság: megtagadva bajvivást
s gyűlölséget, ha nagybátyjuknak színlelik,
az apjuk ő. Gyerünk! – De feldúlt arc sokat
elárul gyakran, s nagyszerű szándékot is
felfed tudattalan. Ne tudják, mily nagy ügy
szolgái lesznek. Tartsd titokban tervemet!