Az eposz

Az első latin nyelvű Odysseia-fordítás és az első római eposz még Róma nemzeti vers-mértében, a saturninusban íródott (mindkettő a Kr. e. 3. század folyamán, mindkettőből csak töredékek maradtak), de a latin nyelvű költészet későbbi epikus költői számára ugyanúgy a daktilikus hexameter lett az eposz jellegzetes versformája, mint a görögöknél, s az antik hagyomány hatása a legújabb korig, a nemzeti irodalmak – így a magyar irodalom – epikájában eleven maradt. Ami a tárgyválasztást illeti, a római epika részint a mítoszból merített, részint a közelmúlt valamilyen fontosnak érzett történelmi eseményét dolgozta fel, a versmértékhez hasonlóan ebben is a görögök példáját követve (akik a mitológiai eposz mellett a történelmi eposzt is ismerték, de ránk az utóbbiakból csak törmelékek maradtak).

ENNIUS

Quintus Ennius (239–169) a dél-itáliai Rudiaeből származott, ahol módjában állt alapos görög műveltséget szerezni: innen érkezett 35 évesen Rómába. Írói munkássága, melyből csak töredékek maradtak, a költészetnek szinte minden műfajára kiterjedt, sőt prózai alkotásokat is magában foglalt, legnagyobb hatásúnak azonban Annales („Évkönyvek”) című eposza bizonyult, mely 18 könyvben vagy énekben Róma történetét mutatta be Aeneas Itáliába érkezésétől egészen saját koráig – ebből a későbbi szerzőknél található idézetek több mint 600 sort őriztek meg.

1. Rhea Silvia álma (Annales 1, 34–50)

Az Enniustól ismert hagyomány szerint Rhea Silvia vagy Ilia Aeneas és Eurydiké leánya volt, aki a töredékben nővérének meséli el – később pontról-pontra teljesülő – álmát: a „daliás férfi” Mars isten, aki majd teherbe ejti, de amikor ezen érzett szégyenében az Anio folyóba veszejtené magát, a folyó istene feleségül veszi, s így megszülheti az ikertestvéreket, Róma későbbi alapítóit, Romulust és Remust.

Mécset tart az anyó, ám reszket minden izében,
s ő ijedezve idéz, könnyek közepette, ily álmot:
„Euridiké lánya, kit atyánk szeretett vala egykor,
élet, erő elhágy, tehetetlen a testem egészen.
Álmomban daliás férfit láttam, s a füzesbe
elragadott, parton, teren át, de kevéssel utána
mintha magam látnám egyedül tévelygeni, húgom,
késlekedőn nyomodat lelnem, s oly gyenge a szívem
téged elérni; az út eltűnt, nem jelzi az ösvény.
S láttatik ottan atyánk engem szólítni szavakkal,
mondván: »Ó, lányom, tereád vész vár, keserűség,
ám a folyóvízből születik majd újra szerencséd.«
Ily szót szólva atyánk tovatűnt, kicsi húgom,
látni se hagyta magát, aki oly kedves kebelemnek,
ámbár én karomat fel a kék ég jós magasára
tártam, s könnyeket ejtve hiú hangon hívogattam.
Majd odahagyta alélt, elkínzott szívem az álom.”

Tótfalusi István fordítása

2. Romulus elnyeri a királyságot (Annales 1, 72–91)

Ketten készültek vágyón vágyván a királyság
dolgát dönteni auspiciummal s auguriummal.
Ím a Palátinuson vár, hegynek fő magasában
auspiciumra Remus, maga őrködvén a madárra,
mely kedves jelet ád; daliás Romulus az Aventín
dombról vár magasan-repülők szárnyas csapatára.
Minden férfi figyelt: melyikük lészen ma királlyá,
városukat hívják Rómának-e vagy Remorának?
S mintha csak azt várnák, hogy a consul már jelet adjon,
és lesnék a helyet, hol a tért elzárja a korlát,
s a diadalszekeret bebocsátja a tarka sorompó –
akképp várakozott a tömeg, tartotta a nyelvét:
mely uralom nagy ügyének jut diadal ma?
Közben a nap kocsijával elért a vak Éj peremére,
s újra a fényesség ragyogó sugarakkal előtört;
ekkor a messzi magasságból jósröptü madár szállt
gyors szárnyon; s amikor keleten kibukott az arany nap,
háromszor négy volt a madár, ki levágódott a magasból,
szent testével mind a szerencsés jóshelyet érve.

Látta tehát Romulus, hogy az elsőség az övé lett:
auspiciummal az ég kijelölte királyi hatalmát.

Tótfalusi István fordítása

3. Önarckép (Annales 8, 268–286)

Az Annales 8. könyvében Ennius már a pún háborúk koránál tart, a következő töredék éppen egy csata kellős közepébe vezet: a Kr. e. 217. év consulja, Gneius Servilius Geminus közölne valamit barátjával, akinek jellemzésében Ennius antik hagyomány szerint saját önarcképét rajzolta meg.

Így szólván odahívta, kivel gyakran s örömest, jó
lelküen osztá meg, mije volt: bölcs szót, teli asztalt,
s másegyebét, amidőn fáradtan, a nap java részét
országos nagy ügyek közt töltvén, tért haza végül
sok munkája után a szenátusból, a forumról;
bízva beszélt kicsiny és főbb dolgokról is előtte,
elmondott jót és rosszat, tréfált, adomázott,
tudván: őrzi, amit hallott, nem hordja világgá.
Osztoztak nyíltan s titkon sok kéjben-örömben;
aljas szándékot sose keltett benne tanácsa,
hogy gonoszul vagy könnyelműn cselekedjen; igaz, hű,
kellemes ember; szépszavu és bölcs, boldog, elégült,
nyájas, tudja: mikor mit mond jókor, keveset bár;
megtart sok mindent mi a múltba merült; az öregség
úgy hat rá, hogy a régi s az új erkölcsöket egyképp
tiszteli, istenek-emberek ó-törvényeit óvja;
szóljon vagy hallgasson, okos mindig, amit ő tesz.
Ekként fordul a harc közben Servilius hozzá: …

Kerényi Grácia fordítása

CATULLUS

Catullusról összefoglalóan l. a carmenei elé írt bevezetést a líráról szóló fejezetben.

Péleus és Thetis esküvője (64. carmen)

A 400 sort is meghaladó költemény a hellénisztikus görög költészetben kedvelt epyllionok (=kiseposzok) mintájára készült. A keretelbeszélés szerint az istenek leszállnak az Olympusról, hogy részt vegyenek Achilles (Achilleus) majdani szülei, a halandó Péleus és a tengeristennő Thetis lakodalmán (1–49 és 267–408), akik az első hajó, az aranygyapjúért vízre szálló Argó útja során találkoztak és szerettek egymásba. A költemény középső (több mint 200 soros!) része voltaképpen egyedül a nászi ágy terítőjét illetve annak hímzéseit akarja megjeleníteni, melyek a szerelmesétől elhagyott krétai királylányt, Ariadnét ábrázolták; a megjelenítés eszközéül azonban Catullus puszta leírás helyett az időben hol hátra, hol előre tekintő elbeszélést választja. Eszerint Mínós krétai király, akinek fiát, Androgeóst megölték az athéniek, haddal támadt az istenek büntetéseként pestistől sújtott városra („Cecropia”), s azon az áron kötött velük békét, hogy az athéniek „rémes adóként” évente 9 fiút és 9 leányt küldenek a „gnososi partra”, más szóval „Gortyn palotájába”, azaz Krétára, közelebbről Cnossosba, Mínós királyi székhelyére – ezeket a fiatalokat Mínós a feleségétől és egy bikától született szörnyeteg, a Minótaurus táplálására szánta. Théseus, Aigeus athéni király fia, önként jelentkezett, s mert Mínós leánya, Ariadné szerelemre lobbant iránta, az ő segítségével sikerült megölnie a Minótaurust, Ariadné bátyját: nemcsak rátalált áttekinthetetlen, útvesztőkkel teli otthonában, a Labyrinthusban, hanem – az Ariadnétől kapott fonalat felhasználva – épen ki is talált onnan. Théseus hálából házasságot ígért ugyan Ariadnénak, de Athénbe menet Naxus szigetén magára hagyta a leányt – s a nászi ágy terítőjének hímzései éppen a történetnek azokat a pillanatait ábrázolják, mikor Ariadné, hűtlen szerelmese eltűntét felfedezve, dúlt lélekkel, kétségbeesetten ébred rá a keserű igazságra. A betételbeszélés aztán arra is kitér, hogyan bűnhődött szószegéséért Théseus, s hogyan talált vigasztalásra Ariadné Bacchus isten szerelmében, végül megint a kerettörténet következik, s az epylliont befejezésül a hajdankort a romlott jelennel összehasonlító költő borús reflexiói zárják (384–408).

Pelion-ormi fenyők, ős törzsek, mondja a monda,
úsztak rég szépen Neptunus tiszta vizében
Phasis habjaihoz s Aeetes partpereméhez:
válogatott daliák raja, Argos színe-virága
Colchisból az aranygyapjút elorozni kivánva
mert sós áradaton tovasiklani fürge hajóval,
tengeri kék tükröt simogatni fenyőfa-lapáttal;
nékik az istennő, ki a fellegvárakat óvja,
ácsolt ily szekeret, mit a friss szél szállani kerget,
fűzve fenyőfából fonadékot a görbe gerinchez.
És ez avatta először fel szűz Amphitritét.

Majd, hogy a szélviharos vizeket vagdosta az orra,
és a lapátja kavarta habok tajtéka fehérlett,
hát a fehér örvényekből fölvetve az arcuk,
ezt a csodát Nereus vizi lányai megbámulták.
Ekkor s nem máskor láthattak a földi halandók
tengeri nimfákat csupaszon kimeredni a habból,
emlőikkel az ősz örvényből fölmagasodni.
Ott Thetisért Peleus, mondják, lobbant szerelemre,
ott Thetis emberrel majdan nászt ülni nem átallt,
ott Thetis és Peleus nászát Jupiter helyeselte.
Ó, ti a hév szívvel sóvárgott hajdani kornak
sarjai, hős daliák, istenfiak, ékes anyáknak
ékes szép ivadéka, ti, üdv s üdv újra tinektek!
versemben titeket szakadatlan szólongatlak:
mindenelőtt téged, boldog nász nyertese, Peleus,
Thessaliát-védő oszlop, kit az istenek apja
annyira megtisztelt, kinek átengedte szerelmét.
Nereus legszebb lánya, Thetis, szoritott karjába?
Téged Tethys is elfogadott unokája urául
s Oceanus, ki körülkulcsolja vizével a földet?

És hogy, idő teltén, áhított hajnaluk eljött,
teljes Thessaliát tömegestől tartja a termük,
ünnepi víg sokaság seregei palotájuk ölébe:
hoznak ajándékot, ragyog arcuk a boldog örömtől.
Elhagyják Cierost, üresen phthiotisi Tempét,
Crannon házait is, bástyás Larisa vidékét,
Pharsalusba siet, Pharsalus házaihoz mind.
Senkise míveli most mezejét, barmok nyaka lágyul,
nem gyomlál alacsony szőlőt sem görbe kapával,
kertész kése alatt nem vékonyul árnya a lombnak,
karmos ekével ökör föl nem szaggatja a földet,
elhanyagolt boronán terped szét rútul a rozsda.

Ám a király palotája, ameddig dús öle tárul,
villámfényével tündöklik aranynak, ezüstnek.
Székek ivorja ragyog, kelyhekkel fényes az asztal,
örvendez fejedelmi dicső kincseknek a dús ház.
S díszlik az istennő nászágya a ház közepében,
indus agyarból fényessé faragott nyoszolyája,
s rá csiga rózsás nedvével színezett lepel omlik.

Erre letűnt korok embereit hímezte a műgond,
hősök sok ragyogó tettét mutogatja csodásan.
Mert, lám, Diának hullámzaju parti-szegélyén
nézi, amint Theseus tovaillan fürge hajókkal,
dúlt szívben dühödött haragot viselő Ariadne;
nem hiszi el sehogyansem még, hogy látja, amit lát,
mert a csalárd álomból még csak most riadott fel,
s látja, hogy elhagyták nyomorultul a puszta fövenyben.
Surran az őt feledő ifjú, evezőt csap a habba,
puszta igéreteit rábízza a szélviharokra.

Nézi a távolból Minos szomorúszemü lánya,
mint kőbőlfaragott bacchánsnő, áll a moszatban,
nézi, nehéz gond habtaraján hányódik a lelke;
szőke fejecskéjét könnyű ék nem koszorúzza,
meztelenült mellét a finom ruha nem fedi immár,
nem kötik át a kecses szalagok sem tejszinü keblét,
mindez alácsúszott testéről, szertevetődött,
s lába előtt sós hab játszott vele, hánytorgatta.
S ő a fejékét nem, s a vizen lebegő köpenyét sem
bánta: terajtad csüngött csak teljes szive, Theseus,
teljes lelke szegénynek, minden gondolatával.
Ó, a szegény, kit örök gyásszal kínzott Erycina,
meghintvén kebelét tüskés szerelemgondokkal,
akkortól, hogy a hős Theseus, nekivágva a víznek
Piraeus kanyaros partjáról, már a kegyetlen
úr szigetét, Gortyn palotáját érte el útján.

Mert rég Cecropiát, mondják, dögvész tizedelte
Androgeos rút vége miatt, míg végre a város
válogatott fiakat küldött s szűzlányai díszét,
hogy mindet szakadatlan falja a Minotaurus.
Baj sújtotta a szűk bástyákat; a kedves Athénért
Theseus most a saját testét kínálta halálra,
inkább veszni akart, semminthogy Cecropiának
holtjai táplálják Cretát, eleven holttestek;
könnyü hajójával, jó széllel szállva az áron,
nagylelkű Minoshoz elért, el a dús palotához.
Vágyakozó szemmel pillantott rá a királylány,
kit még édesen illatozó szűz ágya, szülője
karjai közt dajkált, s oly szép volt, mint az a mirtusz,
melyet az Eurotas zuhatagja segít a világra,
mint a tavasz szelein nevelődött tarka virágok;
ránézett tüzesen, s a szemét nem vette le róla,
mígnem egész testébe fogadta be mélyen a lángot,
s míg nem gyúlt fel egészen, a legbensőbb velejében.
Ó, ki szelíd szívben vadul ébreszted föl a tébolyt,
szent gyermek, s bennünk örömöt-kínt egybevegyítesz,
és te, ki Golgoiban, meg az erdős Idaliumban
úrnő vagy, milyen örvényben hánytátok a felgyúlt
lányt, az aranyhaju vendégért sóhajtva sovárgót!
Hány riadalmat tűrt a szegény, lankadva szivében!
Sokszor volt az arany sugaránál is halaványabb,
míg Theseus a dühös szörnnyel vágyott verekedni,
hogy vagy meghaljon, vagy szép diadalmat arasson.
Hallgatag ajkkal tett fogadalmat; a sok kis ajándék,
gyűlöletes nem volt, noha hasztalan, isteneinknek.
Mert valamint a magas Taurus legfőbb tetejében
ágaival zúgó tölgyet, vagy sok tobozával
terhes gyantafenyőt csavar és tép szörnyen a szélvész
(az meg a rántástól eldől, kiszakad gyökerestől,
s hulltában széttör mindent, mi elébevetődik):
így teritette le ott hős Theseus, győzve, a szörnyet,
szarvaival ki hiába döfött az üres levegőbe.
Visszafelé azután épségben, nagy diadallal
indult, könnyü fonál mentén igazítva bolyongó
lépteit, óvatosan, nehogy elzárhassa az útját
tévesztő rejtelme a sok-kanyarú palotának.

Kezdeti tárgyától mért is távozzam e dalnak,
és minek is mondjak többet: mint hagyta el apja
orcáját a leány, meg a húga szelíd ölelését,
végül az anyjáét, ki keservbe merülve siratta,
s mindennél több volt neki Theseus drága szerelme;
vagy mint vitte hajó tajtékos diai partra,
és míg ott a szemét lágy álom igázta, miképpen
hagyta el őt, feledő szívvel tovaszállva, a hitves?
Mondják, hogy lobogó lelkében vad harag ébredt,
őrjöngő szive messzeható sikolyokra ragadta,
s egyszer bánatosan kúszott a magas meredélyre,
onnan a forrongó tág tengert nézte meredten,
másszor elébefutott remegő hullámtarajának,
meztelenült lábán lágy leplét térdig emelve;
arca a könnytől nedves volt, szomorúan eképp szólt,
végső jajpanaszát így szórta fagyos zokogással:

„Így, a hazám oltáraitól idehozva, te csalfa,
itt e magány partján elhagytál, csalfa te, Theseus?
Így szöksz el, szentelt törvénnyel mitse törődöl,
esküszegés vétkét hordod haza, jaj, feledékeny!
Bősz elméd iszonyú szándékát semmi se tudta
megfordítani? lelkedben nem kélt könyörűlet,
jaj, te gonosz, hogy mégiscsak megszánjon a szíved?
Jaj, nem ilyesmit igértél nékem, bús nyomorultnak
nyájas hangoddal; nem ilyen sors volt, mire hívtál,
nem, de vidám násznap, vágyott lakodalmi vigasság:
s mindez most odavész, szanaszét szaggatja a szélvész.
Több nő már ne legyen, ki a férfiu esküinek hisz,
már ne remélje a férfi szavát soha egy se igaznak;
míg epedő lelkük valamit sóvárog elérni,
esküre nem gyávák, mitsem fukarok megigérni:
ám azután ha mohó vágyuk jóllakva betelt már,
esküszegésre sosem gyávák, szavukat sosem őrzik.
Már a halál örvényének közepén tusakodtál,
s lám, kiragadtalak én, inkább hadd vesszen a bátyám,
semminthogy, te csalárd, ne legyek melletted a vészben;
s hálából idevetsz a vadaknak, a vadmadaraknak
zsákmányul, s tetemem nem szórja be senkise földdel.
Mily vad oroszlán szült téged zord szikla tövében?
Tajtékos habbal mily tenger hányt a világra?
Mily Syrtis, ragadó vad Scylla, mi szörnyü Charybdis,
életed édes birtokaért hogy ilyen fizetést adsz?
Egybekelésünket ha nem is kívánta a szíved,
mert öreg édesapád szigorától félve remegtél,
akkor hát legalább hazavittél volna magaddal
otthonotokba, örömmel lettem volna cseléded,
tiszta patakvízzel moshatnám hószinü lábad,
megvetném heverőd gyönyörű bíbor takaróval.

Jaj, de miért ontom panaszom szanaszét a szelekbe,
én átoksújtott? a szelekben nem lakik érzés,
nem hallják szavamat, nem tudnak a szóra felelni.
S ő ezalatt már-már a nagy ár zsivajos közepén jár,
s ember elém nem lép sívár hínárban e parton.
Így csúfol meg a sors, az irigy, hogy jajpanaszomtól
végső órámban minden fület álnokul elzár.

Jaj, mindentehető Jupiter! bár Cecropiának
Gnososban sose érték volna hajói a partot,
és a kegyetlen adót odavíve a szörnyü bikának,
tatkötelét Cretán ne vetette ki volna az álnok,
s édes alakja mögött bősz tervét rejtve titokban
bár soha meg nem szállott volna lakunkban e hitvány!
Mert hova térjek meg? Biztathat-e bármi reménység?
Idai bércre talán? Jaj, széles szörnyü nagy örvény,
dúló tengeri ár választ el messzire attól!
Várjam tán, hogy apám ment meg? hisz előle futottam,
szöktem az ifju után, kit bátyám vére bemocskolt.
Vagy leljem vigaszom jegyesem hű érzületében?
Ő menekül, szívós evezőket mártva az árba.
S itt vagyok elhagyatott szigeten, fogoly én, fedeletlen,
tenger övez körben, nincs ösvény, mely kivezetne;
nincs a menekvésben mentség, nincs semmi reménység:
minden néma, kopár, minden csak a végre mutat már.
Mégsem bágyadhat szemem itt hamarabb a halálba,
lankadt testemből nem veszhet előbb ki az érzék,
míg vé;górámon nem esengek az égilakókhoz,
szent hűségüktől követelve a bosszut e bűnre.

Hát ti, az emberi vétkeknek bősz megtorolói,
Eumenisek, kiknek kígyókkal fürtösödötten
hirdeti homlokotok sziveteknek nagylehü mérgét,
erre, csak erre hamar! panaszom befogadni ti jertek!
keblem mélyéből miket itt most kénytelen ontok,
én gyámoltalan, én lobogó, én téboly-ütött vak.
S mert igazak jajaim, mert szívem mélye szülőjük,
már sose tűrjétek, hogy megsápadjon a gyászom;
ám ahogy elhajitott Theseus itt engem, az árvát,
istennők, úgy döntse magát s az övéit a sírba.”

Hát miután szomorú szive így ontotta e szókat,
s bősz tettekre eképp követelt lakolást a szorongó,
bólintott a nagy ég mindig győztes fejedelme,
megremegett a mező, meg a borzas-torlatu tenger,
csillámló csillagseregét vele-rázta az égbolt.
Theseus meg, mivel elméjére vak éji homály szállt,
messzevetett feledő kebeléből minden okos szót,
állhatatos szívvel mit odáig gondosan őrzött,
s édes jelt szomorú apjának nem mutatott fel,
hogy közelít épségben Erechtheus partpereméhez.

Mert mondják, mielőtt Aegeus rábízta a szélre
azt a fiút, ki hajókkal az úrnő bástyafalától
indult el, megölelte s eképp intette szavával:

„Egyfiam, ó, te nekem drágább, mint hosszu nagy éltem,
vissza akit vénségemben most kaptam a sorstól,
s kénytelenül kétes viadalnak küldök elébe,
mert sorsom ragad el s forrongó bajnokerényed
tőlem, bár nemakarva hagyom: nem telt el eléggé
lankadt látásom daliás gyönyörű gyerekemmel:
nem nevető szívvel, nem örömmel küldelek útra,
s hogy jósors jeleit hordozd, nem tűrheti lelkem,
ám legelőbb gondom, panaszom bús könnyeit ontom,
ősz fejemet földdel, porral, mocskolva marokkal;
s ingó árbocodon hadd függjön füstszínü vászon,
hadd hirdesse a gyászt, tűzvészt, mely dúlja az elmém,
hispán festéktől rozsdás-feketén a vitorla.
Ám ha a szenteltföldü Iton lakozója, az úrnő,
ő, ki a nemzetségünket s aki védi Erechtheus
házát, engedi, hogy jobbod bikavérbe fürösszed,
akkor nemfeledő szívedben tedd hogy e szózat
éljen erősen, üdén, az idő soha el ne törülje:
rögtön amint a szemed sugarát hegyeinkre veted föl,
árbocaid tüstént vessék le a gyászszinü vásznat,
és a csavart kötelek húzzák fel a hószinü leplet,
hogy rögtön lássam, s ismerjek a boldog örömre
víg szívvel: jó óra hoz el, maradásra, hazánkba.”

Mind e szavak Theseust, aki őket gondosan óvta,
hirtelen elhagyták, valamint a havas hegyek ormát
széltől űzötten tovahagyják futva a felhők.
Apja pedig, ki magas tornyából nézte a tengert,
aggódó szemeit sűrű siralommal emésztve,
rögtön amint meglátta, miként leng lent az a vászon,
sziklai ormáról levetette magát a magasból,
mert azt hitte: fiát a gonosz sors elveszítette.
Így azután, apját-sirató otthonra találva
hős Theseus, amilyen mély gyászt okozott feledően
Minos lányának, csak olyant vont végre magára.
Állt a leány, a szökő gályákat nézte kesergőn,
sebzett lelkének mélyén bús gondjai forrtak.

Más részén viruló Bacchus szaladott a lepelnek,
nysai szilének s szatírok táncos tömegével,
és téged keresett, érted lobogott, Ariadne.
………………………………………………
mámoros őrjöngőn szállott szanaszerte csapatjuk,
euhoe, kurjongtak, fejüket fölvetve visongtak.

Egy részük betakarthegyü thyrsust rázva rohangált,
más szétmarcangolt bika tagjaival hadonászott,
más csavaros kígyók testével övezte a testét,
mások hordozták, kosarakban rejtve, a titkot,
titkot, mit soha meg nem hall a mohó avatatlan;
tympanumot vertek mások kifeszült tenyerükkel,
vagy csengő hangot csaltak ki a cymbalumokból,
kürtök bődültek sokak ajkán zúgva rekedten,
barbár vad fuvolák iszonyú dalukat visitották.

Ily alakokkal volt dúsan díszítve a drága
szép takaró, mely a szent nászágyat körbeölelte.
Mit megbámultak vágyódva a thessali ifjak,
majd helyüket kezdték átadni az égilakóknak.
És valamint ha nyugodt tengert korahajnaltájban
felborzol Zephyrus, meredek habokat magasítva,
Hajnal emelkedtén a bolyongó Nap kapujában,
és legelőbb lomhán lépdelnek előre a szélvert
hullámok, csattan könnyű kacagásuk a habban,
majd hogy erősül a szél, sűrűbb seregük torlódik,
s messzire úsznak, a szép bíbor fényt visszaragyogják:
így hagyták el azok most mind a király palotáját,
tétova lábbal lépdeltek, haza szétszéledtek.

Elvonulásuk után, odahagyva a Pelion ormát,
Chiron jött legelőbb, s vele erdei számos ajándék:
mert mit csak hoz a rét, mit a thessal föld terem órjás
nagy hegyein, mit a habtarajos folyamok vize mellett
langymelegen dajkál s termően a szél, a virágot
mind elhozta szines-kecsesen, koszorúkba-kötötten,
illatozásuktól vidoran nevetett az egész ház.
Penios jön már, odahagyva a frissfüvü Tempét
Tempét, mit föntről körben koszorúznak az erdők,
ropják dór táncuk Magnesia lányai benne;
jött s nem üres kézzel: gyökerestül hozta a roppant
bükköket és a sudár törzsével karcsu babérfát,
nem mellőzte a bólogató platanust, sem a láng közt
hullt Phaethon hajló hugait, s a magas ciprust sem.
Házuk előtt mindezt fonadékos rendbe helyezte:
hogy tornácukat ott zöldellve borítsa a lágy lomb.
Jön, tüstént a nyomán, leleményes-szívü Prometheus,
már halovány nyomait hordozva az ős lakolásnak,
mit kovaszirten tűrt, testét szorította a béklyó,
úgy csüngött, odakötve, magas meredek sziklákról.
Szent feleségével jött ekkor az istenek apja,
hozta a sarjait is, csak téged hagyva az égben,
Phoebus, s húgodat is, ki az Idrus bércein úrnő:
mert az, mint te magad, Peleust úgy semmibevette
és a Thetis fáklyás nászát nem akarta megülni.

Tagjaikat hószín trónhoz hajlítva leültek,
számtalan étekkel megtelt a sok asztal előttük,
s tétova mozgással ringatva a testük eközben,
kezdtek igazmondó dalokat duruzsolni a Párkák.
Reszketeg oldalaik leplük betakarta fehéren,
vékony bíbor csík kanyarult köribé a bokáknak,
ám a havas fejeket rózsás szalagok koszorúzták,
és az örök munkát híven végezte az ujjuk.
Baljuk a lágy gyapjú gomolyával jól beborított
rokkát fogta s a szálat a jobb kéz húzta vigyázva,
fölfelefordított ujjal sodrotta, leszegzett,
fürge hüvelykujjal pergette a gömbölyü orsót.
Szálharapó fogaik meg a munkát biztosították,
száradt ajkukhoz maradozva tapadtak a szálak,
mik kimeredtek előbb a kisodrott síma fonálból.
Lábuk előtt vesszőből font kosarak fogták fel
s őrizték ragyogó halmát a fehér fonalaknak.
S míg gyapjút fontak, hangjuk csendítve daloltak,
isteni énekkel zúdítva elébük a sorsot,
dallal, mit soha nem cáfol meg a messze jövő sem.

„Ó, te, ki szép híred növeled sok nagyszerü tettel,
s Emathiát véded, te fiadról isteni hírű,
halld az igaz jóslást, mit elébed tárnak e boldog
nappal a nővérek. De ti, míg követ egyre a végzet,
     fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok, orsók.

Már közeleg hozzád, ki a férj vágyára gyönyört hoz,
Hesperus, és e jeles csillaggal jő el a hitves,
ő, aki lélekigázó nagy szerelemmel eláraszt,
bágyadt éjeken át készü;l már véled aludni,
izmos férfinyakadnak alá siklik sima karja.
     Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok, orsók.

Így egy ház sem szőtt egymáshoz férfiut és nőt,
kedveseket szerelem nem font még így soha egybe,
mint ahogyan Peleust köti össze Thetisszel az összhang.
     Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok, orsók.

Gyermeketek születik, sose félő bajnok Achilles,
néki az ellenség bátor kebelét, sose hátát
látja; igen gyakran lesz győztes, futva, a pályán,
túlszárnyalja a gyors szarvas tűzléptü futását.
     Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok, orsók.

Hozzá mérni magát egy hős se merészli a harcban,
majd ha a phryg patakok mind áznak a teucrosi vérrel,
s Trója falát hosszas harcokkal gyötri-szorítja
s végül is elpusztítja a csalfa Pelops unokája.
     Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok, orsók.

sok ragyogó tettét, kimagasló bajnokerényét
sokszor megvallják az anyák fiaik temetésén,
míg ősz fürtjeiket szétszórják, bomlani hagyják,
s hervadt keblüket elgyöngült tenyerükkel ütik majd.
     Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok, orsók.

Mert, valamint a kaszás a kalász sürüjét learatja,
lángsugarú nap alatt lekaszálja a szőke mezőket,
úgy leterít vészes vassal sok trójai testet.
     Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok, orsók.

Tettei nagyságára tanú lesz majd a Scamander
habja, mely örvényes Helléspontosban a széles
árba vegyül, tetemek halmával fojtja el útját,
s mély vizeit bekevert vérrel teszi majd melegebbé.
     Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok, orsók.

Végül még tanu lesz, mit holtan is elnyer, a zsákmány,
majd ha kerek sírdombja magas földjébe fogadja
hószinü szép testét a lemészárolt hajadonnak.
     Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok, orsók.

Mert kimerült görögöknek amint ad erőt a szerencse,
hogy neptuni övét oldhassák Dardaniának,
ömlik már magasuk halmára Polyxena vére,
s mint bárány, a leány kétélű fejsze alatt hull,
térde elernyed, a csonkult törzs lehanyatlik a földre.
     Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok, orsók.

Rajta, ti vágyakozó lelkek, már keljetek egybe,
fűzze az istennőt férjéhez drága szövetség,
térjen már vágyón epedő hitveshez az úrnő.
     Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok, orsók.

S majd dajkája, ha hozzá hajnal keltekor eljő,
tegnapi nyakfonalát nem fűzheti már a nyakára,
anyja sem aggódik, hogy tán külön alszik a lánya
és duzzog, de remélhet már szeretett unokákat.
     Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok, orsók.”

Íme, ilyen sorsot zengtek jó jellel a Párkák
isteni keblükből Peleusnak a hajdanidőben.
Akkor az égilakók még jártak látogatóba
hősök tiszta nemes házához, s mert a kegyesség
élt a szivekben még, keveredtek a földilakókkal.
Gyakran szállt ragyogó szentélybe az istenek apja,
hogyha az évenként megszentelt ünnepi nap kélt,
s nézte, hogy áldozatul neki száz bika földre miképp hull.
Gyakran a kószáló Líber hajtotta le bomlott
hajzatu ujjongó csapatát Parnassus-oromról,
Delphiből ha a nép elibé vidoran kiözönlött
s füstölgő oltáraihoz meghívta az istent.
Gyakran jött maga Mars a halálos harc közepébe,
s gyors Triton úrnője, s a Rhamnusban lakozó szűz,
fegyveresek csapatát a csatára maguk riogatták.
Ámde mióta a föld undok vétkekbe merült le,
és az igazságot száműztük kapzsi szivünkből,
testvérek kezeit testvérük vére borítja,
holt szüleit szívből már nem gyászolja a gyermek,
ifju fiának vesztéért sóvárog az apja,
hogy szabadon bírhassa a szép kis mostoha báját,
szörny anya mitsetudó sarjával fekszik az ágyba,
nem retteg vétkezni az ősök szelleme ellen,
és a düh egybekeverte a jót és rosszat, azóta
elfordult tőlünk igaz arca nagy isteneinknek.
S már nem méltatják a halandót látogatásra
s nappali fénytől nem hagyják érinteni arcuk.

Devecseri Gábor fordítása

VERGILIUS

Publius Vergilius Maro (Kr. e. 70–19) az észak-itáliai Mantua mellett, Andesben született, tanulmányait Cremonában, Mediolanumban (a mai Milano), Rómában és Neapolisban (a mai Nápoly) folytatta. Költői tehetsége korán jelentkezett, de ebben az időszakban írt költeményeiből csak néhányat őrzött meg a Catalepton című versgyűjtemény. Mindenesetre hamar felfigyeltek rá, bekerült Gaius Cilnius Maecenas baráti körébe, s módjában állt megismerkednie a római szellemi és politikai élet több kiemelkedő képviselőjével, így Octavianusszal, a későbbi Augustusszal is. A 30-as évek közepe táján tette közzé Eclogae vagy Bucolica című versgyűjteményét, aztán 29-ben tankölteményét, a Georgicát, s ettől fogva élete végéig főművén, az Aeneisen dolgozott, melyet azonban már nem tudott végleges formába hozni, mert görögországi útjáról hazatérőben meghalt – végső kívánsága, ahogyan az antik források tudósítanak, az volt, hogy az Aeneis kéziratát égessék el, Augustus azonban a művet, melyben már a kortársak a két homérosi eposz méltó latin párját, a római nemzeti eposzt látták, mégis kiadatta, s a kiadók a költő iránti tiszteletből a tőle félbenhagyott sorokat sem egészítették ki.

A 12 énekre oszló Aeneis („Aeneasról szóló költemény”) főhőse az Iliasban is szereplő Aeneas, Anchises és Aphrodité – a latin Venus – fia, aki Trója bukása után az életben maradt trójaiakkal („dardánok”, „teucerek”, „teucrusok”, „phrygek”) együtt elindul, hogy hosszas bolyongás, sok kaland és harc után új hazára találjon Itáliában, ahol leszármazottai alapítják majd Rómát, azok utódai pedig évszázadok múltán a római világbirodalom megteremtői lesznek. Az 1–6. ének nagyjából az Odysseia, a 7–12. viszont az Ilias cselekményét idézi: az eposz első fele azt beszéli el, hogyan jut Aeneas és csapata a görögöktől bevett és elpusztított Trójából az afrikai Karthago érintésével Itáliába, a második felerész pedig azokat a harcokat, melyeknek sikeres megvívása a Trójából menekültek letelepedését és ezzel új hazájuk birtokbavételét lehetővé tette.

1. Aeneas elbeszélése: a trójai faló (Aeneis 2, 1–56)

Az Aeneis Odysseia mintájára in medias res kezdődik: Aeneas és társai hajótörést szenvednek Afrika partjainál, de aztán mindüket szívesen fogadja a férjét elvesztett Dido, az épülő Karthago királynője, akinek szívében hamarosan szerelem ébred Aeneas iránt. Dido lakomán látja vendégül Aeneast, aki itt számol be arról, hogyan vették be a görögök („danaók”, „dórok”, „achívok”, „argosiak”, „myrmidonok”, „argívok”) a Minervától Odysseusnak („Ulixes”) sugallt faló segítségével Tróját (ugyanígy eleveníti fel a Trójától hazatértében átélt kalandokat az Ilias Odysseusa is a phaiákok között).

Csendbe merültek mind, arcuk figyelőn odafordult.
S Aeneás atya kezdte a szót a magas kerevetről:

„Szörnyü sebet kívánsz ismét feltépni, királynő.
Azt akarod, nyomorunk érezzem ujólag, amelyben
Volt részem nagyon is, mit láthattam: hogy alázta
Trója siratni való, dús országát danaóknak
Népe a porba. Ki tudná ezt könny nélkül idézni,
Lenne Ulixés híve, dolops vagy myrmidon ámbár?
S múlik máris a harmatos éj, csábít elaludni
Minden csillag – azonban a vágy ha szivedben e szörnyű
Történetre olyan nagy, hogy tudd Trója bukását,
Bár lelkem borzad, mert visszariasztja az emlék,
Elkezdem.
                        Miután megtörtek már a csatákban
S balsorsukban a főbb danaók – futván el az évek –
Hegynagyságu lovat kezdtek készíteni Pallas
Útmutatása szerint, végigbordázva fenyőkkel;
Színlelték – terjedt is – hogy fogadalmi ajándék,
Mert hazatérnek. A szörnyü, sötét bendőben azonban
Sors útján kiszemelt hiveik bújtak meg orozva,
Míg katonákkal nem telt meg hasa, méhe a lónak.

Arra közel, hol láthatjuk már Tenedost, Priamusnak
Messze hires, hajdan kincses szigetét, mely azonban
Már csak öböl, hírhedt-vészes kikötő a hajósnak,
Itt rejtőztek el ők, az üres fövenyig fölevezve.
Vélve, a szélben már közelítik, elérve Mycénaet:
Teucria kezd hosszú gyászából végre ocsúdni.
S megnyílnak kapuink; kedvünk támad, hogy a dórok
Táborait s az üres partot: be-bejárjuk a síkot.
»Itt a dolopsok voltak, amott a kegyetlen Achillés,
Erre hajóik, amarra pedig csatarendjeik álltak.«
Mások a szűzi Minervának baljós adományát:
Bámulják a fa-mén tömegét. Toljuk be a várba
S állítsuk fel a felvárban – javasolja Thymoetés,
Árúlásból vagy mert ez volt végzete Trója
Várának? mindegy. De Capys, valamint okosabbik
Része a köznépnek: lökjük csak a vízbe, ajánlják,
Vagy felgyújtva e bálványát a ravasz danaóknak,
Zúzzuk szét üregét, rejtekhelyeit kikutassuk.
És a tömeg töpreng, szándékuk kétfele oszlik.

Ím, követők közepette, rohan le azonban a várból
Láokoón és így ordít, tombolva a dühtől:
»Hé, ti bolond népség, hát meg vagytok zavarodva?!
Azt hiszitek, hogy az ellenség elment? danaóknak
Megszédít csele? hát így ismeritek ti Ulixést?
Ebben a szörnyben achív csapatok bújnak meg, esetleg -
Várfalaink veszedelméül – hadigép ez, amellyel
Majd fentről kémlelnek ki s támadnak a várra.
Vagy más csel lappang itt: teucrus, a lóba ne bízzál.
Bármi is ez, danaóknak ajándékát se kívánom!«
Szólt, roppant vasdárdáját belevágva a szörnybe,
Úgy, hogy eresztékekkel eres gyomrába furódott.
Állt a gerely, remegett, az egész bendő belereccsent
S megrendülve a mén, valamik kondultak a hasban.
És ha helyén az eszünk, ha az ég végzése nem ámít,
Argosi búvóhelyre vasunk lecsap és, lehet, akkor
Trója, te most állnál, Priamus magas orma virulnál!

Lakatos István fordítása

2. Aeneas elbeszélése: Laokoón (Aeneis 2, 199–295)

Ámde a szörnyűség, más, mint az előbbi, csak ekkor
Tárul elénk, mit sem sejtő szívünkbe hasítva.
Láokoón, választott Neptúnus-pap, a pompás
Oltáron testes barmot készült bemutatni.
Íme azonban két kígyó közelít Tenedosból –
Most is borzadok, elmondva –, s gyűrűzve a csendes
Tengeren át, fej-fej mellett, fövenyünk fele úsznak;
Mellük fent a vizen, vérszínü taréjuk is, ámde
Testük egyéb részével hajtják hátul az örvényt,
Ormótlan derekuk roppant karikákba csavarván.
S tombol a tajtékos hab; azok meg kúsznak a partra,
S míg szemeikben vér és villám lángja vereslik,
Rezgő nyelvükkel sziszegő szájuk nyalogatják.
Sápadtan menekül mindenki. Eközben a hüllők
Láokoónra, azaz kicsi két gyerekére vetődnek,
Nyílegyenest, és átfonván testük gyürüikkel,
Szánandó, csöpp tagjaikat tépdesve lemarják;
Majd az atyát, ki rohan fegyverrel védeni őket
Fojtják rémséges hurkokba: a pikkelyes izmok
Törzse körül kétszer, kétszer tekerednek a tarkón,
Ámde nyakuk s a fejük fent még így is kimagaslik.
Gennytől és mocskos méregtől szennyes a papnak
Szentelt szallaga, marka pedig tépné a csomókat,
Ám rémült ordítással csak bőg az egekre;
Mint sebesült bika bőg, mely rosszul kapta a taglót
S oltárától elszabadulva kirázza nyakából.
Közben a két sárkány a magas templom fele siklik,
S ott, a kegyetlen Trítónis közelében, a várban,
Lábánál, nagy pajzsa alatt eltűnnek előlünk.
Fölvacogó szívünk uj iszony markolja meg ekkor,
S összesugunk: vétkéért végzete Láokoónra
Méltán mérte e sorsot, mert bűn volt gerelyével
Úgy megsérteni, gyomrondöfni e drága fatáltost.
Felzúgunk hát: vontassuk fel a várba a bálványt
S esdjünk istenségéhez – – –

Erre falat bontunk, bástyánk rontjuk le előtte.
Majd munkához látunk mind: görgő kerekekre
Állítjuk lábát, kötelet kötözünk a nyakába.
Fegyveresekkel terhesen így toljuk fel a szörnyű
Tákolmányt falainkra: fiúk, szűzek dala közben,
Kik, ha csak érintik kötelét, már boldogok attól.
S jön, jön a Rém, benyomul vészjóslóan piacunkra:
Ilium, ó, honom, ó, kedvelt helye isteneinknek,
S nagyhirü, harcban-erős dardán bástyák, ti! kapunknál
Négyszer akadt meg, négyszer csördült benne a fegyver:
Mégis vonszoljuk vakon, és á- e jelekre se félvén –
Szent várunkba a gyász-paripát őrjöngve behúzzuk.
Hej, Cassandra igéi pedig hogy hangzanak ismét!
Ám az a mennybeli ezt jól eltervezte – hiába.
S ó, nyomorult teucrok, kiknek vég-napja e nap, mi,
Ünnepi lombbal tömjük még tele templomainkat.

Fordul az ég ezalatt, a vizekből éjszaka csap fel,
Menny sarkán – földön, fortélyán myrmidonoknak
Sűrü-vak árny sújt szét; falaink némák a leroskadt
Teucroktól, kimerült testük zsibbasztja az álom.
Ám cinkos fényében a csendes holdnak elindul,
Harcra szerelt hadigályáin csapatával az argív
S jön Tenedosból jól ismert partunk fele; jeltűz
Gyúl a vezérbárkán; ekkor, mert védi a végzet,
Tölgyreteszét titkon megnyitja Sinón a falónak
És a hasába bebújt danaók seregét kibocsátja.
S elkezd szülni a szörny: bendője vigan levegőre
Elli a fő vezetőket, Thessandrust Sthenelusszal,
Majd Acamast s hosszú hágcsón a kegyetlen Ulixést,
S jön le Thoás, Peleusfi Neoptolemus, de Macháon,
Sőt Meneláus is, és – e fa-rém gyártója – Epéos.
Mély, boros álom ölén ringó várunk elözönlik;
Őrségét leölik, kapuit tárják ki, behívják
Társaikat s egyesülnek a felkészült csapatokkal.

S történt mindez elő-álmunk idején, mikor éppen
Legmézízűbb szemhéjunkon az isteni szender.
Ekkor, ahogy fekszem, hát Hectór rémlik elémbe,
Mély gyászban zokog, és szíjaktól duzzad a lába,
Mintha a kétfogatú az imént hurcolta ki volna,
S vér és por feketíti tetőtől talpig a testét.
Ó, mily szörnyű volt! mily egész más, mint az a Hectór,
Hajdan Achillés fegyvereit ki felöltve feszített
És danaók bárkáit phryg tűzzel borította:
Most haja csapzott volt, vértől átázva szakálla,
És száz seb rózsállt testén, melyeket falainknál
Vágtak rajta! A könny, úgy tetszett ekkor, eláradt
Két szememen, s még én szóltam, keseregve, a hőshöz:
»Dardaniának lángja, te! teucrok bástya-reménye!
Hol késtél oly igen, Hectór?! honnét közelítesz?
Mily tájról, te nagyon-várt? hogy tieid, meg e város
Sok baja közt, gyötrelme után: kimerülve, leverten
Most téged pillantunk meg! s orcád mily iszonytól
Felhős, mondd? és mért kell látnom e sok sebet ismét?«
Mit se felel, rá sem hallgat tán szószaporító
Kérdésemre, csupán sóhajt, szívből, szomorúan:
»Jaj, menekülj, istennő gyermeke, fuss el e lángból.
Ellenség a falon, meredek Trójánk dül a porba!
Pergamum és Priamus többet tőlünk se kívánhat;
Óvni ha lenne remény, ez a kar megvédi bizonnyal.
Szentjeit – isteneinket – ezért rád bízza ma Trója,
Sorsod ezek kísérjék, vedd őket, s a vizeknek
Habjait átszelvén magasíts várat nekik ujból.«

Lakatos István fordítása

3. A szerelmes Dido (Aeneis 4, 1–89)

Ám nagy gondok emésztvén már régtől a királynőt,
Szíve sötét lángok közt sorvadozik sebesülten.
Egyre a származatára jeles hős jár az eszében,
Képe, erényei, megjegyzései mind belevésvék,
Hogy bármint töprenkedik is, nem lel nyugodalmat.
Már kora hajnalidőn, amidőn az egek vizenyőjén
Még csak alig ragyog át fényével Phoebus a földre,
Így ébresztgeti, égő szókkal, szívbeli nénjét:
„Anna, jaj, úgy remegek, nem bírok aludni sehogysem!
Ritka becses vendég lakik ám nálunk, nemes ember,
Ó te, valóságos hős ő! harcok daliája!
Esküszöm, isteni sarj, első perctől tudom, érzem.
Korcsban ilyen hős nincs. És mennyi, de mennyi kalandja
Volt, és hány izgalmas harcról tudna beszélni!
Hogy ha erős fogadást nem tettem volna magamban,
Elhalván a remény is, az elsővel, kebelemből,
Hogy soha már én férjhez fűzni magam nem igyekszem,
Mert megutáltam a fáklyák fényét és ara-ágyam:
Ennek a bűnnek, tán, nem tudnék ellene állni.
Anna! neked megsúgom most – amióta a bátyám
Sychaeusnak vérével fertőzte lakunkat,
Lankadt lelkemig ő ért el csak, a vér is eremben
Forr, ha jön: érzem a régi tüzet felcsapni szivemből.
Ám inkább elnyeljen a föld, a feneketlen éjbe,
Villámával atyánk inkább sújtson le, s az árnyak,
Lent Erebusban az árnyak, igen, sápasszanak inkább,
Mint megsértselek én, törvényed szegve, szemérem!
Ő, ki először ölelt, elorozta a szívem is egykor;
Tartsa meg azt sírjában is és őrizze örökké.”
Szólt, s ahogyan sírt, ráfolyt szép kebelére a könnye.

„Ó te, a nap fényénél is drágább – felel Anna –,
Hát egyedül búsulnád át fiatal korod? édes
Gyermekeket, szerető férjet Venusunk sose adjon?
Oly mindegy az a mánok előtt, ki a hű, ki a hűtlen!
Azt még értem, hogy bús szívedhez se Tyrusban
Nem fért férfi, sem itt, táján Libyának; Iarbast
S Afrika győztes földjének fejedelmeit, értem,
Megveted: ám szívesen látott szerelemre se hajtasz?
Hát feleded, hogy e part, melyen élsz, mily nép birodalma?
Jobbról gaetulusok harcos hordája szorongat,
Balról meg numidák fenyegetnek; emitt a lakatlan
Syrtis, amott sivatag, portyázó barcaiakkal,
Hogy ne is említsem testvéred, a tyrusi haddal
Rémítőt – – –
Én mondom, hogy az égiek és Júnó kegye fújta
Íliumuk hadi-bárkáit fövenyünkre szelével.
Hogy fog majd, húgom, gyarapodni a város, az ország
Hogy fog majd fejlődni ilyen férjjel! ha a teucrok
Fegyvere védi: a punt mily hírnév fogja övezni!
Csak te imádkozz, kérd kegyes áldozatokkal a mennyet,
Hogy vendéged tudd itt tartani jó ürügyekkel:
Még a vizen viharok dúlnak; zivatart hoz Orion;
Vagy: rosszak még mind a hajók; nem biztat a mennybolt.”

Így éleszti szerelme tüzét, ébreszti reményét,
Így altatja szivében, e szókkal, a szűzi szemérmet.
S már bújják is a templomokat, békét esedeznek,
S ölni Lyaeusnak, Phoebusnak, végre Cerésnek
Másodfű juhokat visznek – mint illik –, azonban
Házasság-őrző Júnó részére leginkább.
Hószínelte tehén két tülke közé a világszép
Dídó bort maga hint, jobbjában tartva a csészét,
És egyik istentől fut a másikig és szaporítja
Túlterhelt oltáraikon szentelt adományát,
Vagy rángó beleket vizsgál: mit mond a jövendő?
Ó, hiu jós elmék! Szenthely, fogadalmi imádság
Őrjöngő sziveket gyógyítani bír-e? titokban
Sajgó seb! s a velőkbe maró szerelem tüze! bír-e?
Ég a szerencsétlen Dídó, őrjöngve fut immár,
Úgy fut az utcákon, mint szarvasünő, kit a pásztor
Kréta mezőin megcélzott és megsebesített:
Benne maradt-e a nyíl? a vadász nem tudja, azonban
Tudja a szarvasünő, s bár még megfutja sebével
Dictének vadonát, az a vessző, érzi, halálos.
S Aeneásnak végig kell vele nézni a várost:
Mint épül? s a falat: mutogatja a sídoni kincset,
Mondani kezd közben valamit, s elakad zavarában;
S hogy jön az est, vacsorára megint melléje telepszik,
Oly zavar ül lelkén, hogy hallani vágyik ujólag
Ílium ínségét s ott csüng ismét a mesélőn.
Majd, hogy elestveledik s elválnak, a hold pedig elkezd
Fösvénykedni ezüstjével, s csábít elaludni
Minden csillag: üres házában, üres heverőjén
Egymaga búslakodik. Távol van a távoli kedves:
Mégis hallja; vagy Ascaniust simogatja, gyerekben
Apját látva, eként csalná meg a szörnyü szerelmet.
S abbamaradnak a tornyok, az ifju felejti a fegyvert,
Kőbástya s kikötő megkezdve, de nem befejezve,
Áll mindenhol a munka; a félig-kész falak, égig
Nyúló tornyok tömbje ijesztően fenyegetnek.

Lakatos István fordítása

4. Dido halála (Aeneis 4, 584–671)

Dido („Elissa”) iránt Aeneas sem maradt közömbös, Jupiter azonban figyelmeztető üzenetet küldött neki: nem maradhat, hivatása az, hogy új otthont adjon a Trójából elhozott isteneknek, új hazát találjon a trójai maradék számára. Aeneas távozása Didót öngyilkosságba hajszolja, de mielőtt még tettét elkövetné, szenvedélyes haraggal mond átkot Aeneasra és valamennyi leszármazottjára – Vergilius mintegy megjósoltatja vele a rómaiak és punok („tyrusiak”) közti háborúkat és a nagy karthagói hadvezért, Hannibalt is.

Közben a Hajnal, Títhónus sáfrányvörös ágyán,
Serkent már, hogy a fényt széthintse megint a mezőkön.
Látta az úrnő is, föntről, mint szürkül az égalj
És egyforma vitorlákkal hogy szöknek a gályák
S azt is: part, kikötő kiürült, eleveztek a révből;
Hát gyönyörű kebelét verdesve vadul s beletépve
Szőke hajába: „Te nagy Jupiter – sírt fel –, megy a vendég,
Nézd, fejedelmi hatalmamban mint megcsufol engem!
Nem ragad-é fegyvert, fut utána a város? az összes
Műhelyből minden csónak nem siklik-e vízre?
Föl, fegyvert, evezőt, szaporán, hányjátok az üszköt!…
Jaj, de miket hadarok? hát erre jutottam? a téboly
Tépi eszem? nyomorult Dídó! de miért? a csalás bánt?
Bántott volna, midőn adtad jogarad! Szavak, eskü:
Most, ugye, látod már – s aki hátán hordta honának
Isteneit s aggott atyját, látod mire vittek?!…
Hoztam volna ide s szaggattam volna izekre,
Vetve a vízbe husát! vagy övéit vágva le, mindet,
Adtam volna fel Ascaniust apjának – ebédre!
Vagy küzdelmem kétséges lett volna? No, s aztán?
Félhet-e az, ki ugyis kész halni? Hajót, haditábort,
Ó, mért nem tudtam felgyújtani, és fiut, apját
S ezt az egész fajtát beleölni, s ugorni utánuk?…
Nap, ki a föld büneit mind látod lángszemeiddel,
S közvetítője e kínoknak, Júnó, aki ismersz,
S éji keresztutakon kit a város üvölt, Hecaté, te,
S bosszura kész dírái Elissának, ti, halálom
Istenségei, halljátok s ide nézzetek, énrám,
Nagy nyomoromra, s imámra figyeljetek. – Érjen az álnok
Bár kikötőbe, evickéljen szárazra, ha sorsát
Így rendelte s ezen nem másít Juppiter, ámde:
Verjék hős népek sanyarú haddal! kiüzessék
Országából! Kebléről tépjék el Iúlust!
Lássa övéi halálát, hogy gyáván könyörögjön!
Kényszerittessék oly békéket kötni, hogy abból
Jólét országára ne szálljon, öröm sose érje!
Ellcnben pusztuljon időnap előtt, temetetlen!
Eztakarom, véremmel e szót öntöm ki utolszor.
Tyrusiak, ti pedig tiszteljétek porom avval,
Hogy gyűlölni e nemzetet, űzni e fajt sose szűntök.
S népeitek közt sem szeretet sose lesz, se szövetség.
Majd Te, akárki vagy is: kelj, Bosszú Szelleme, csontom
Hamvaiból, és irtsd karddal, tűzvésszel e dardán
Gyarmatokat. Most és ezután, ha az alkalom eljő.
Hogy part parttal, a víz vízzel víjjon, vas a vassal,
S dúlja, kívánom, a harc késő unokáikig őket!”

Így zokogott, s már lelkig megcsömörödve e gyűlölt
Élettől: mint haljon meg? szétnéz kutatóan.
S akkor Sychaeus dajkáját hívja be, Barcét,
Őt, mivel otthoni föld fedi rég az övét, s neki mondja:
„Drága dadám, Annát, nénémet hídd ide, kérlek;
S szólj neki, tiszta folyóvízben mosakodni ne késsen,
S hozza a barmokat is, miket áldozatul kiszemeltünk,
Így jöjjön, de fejed neked is szent párta borítsa.
Mert, amit elkezdtem, be szeretném végre mutatni
Styx Jupiterjének szent áldozatom, hogy a máglyán
Égjen már el e dardán képe, s a kín ne gyötörjön.”
Ezt mondotta, s az eltipegett öreges csoszogással.
Ám Dídó, szörnyű szándékától eszevesztve
Most borzongani kezd, szeme vérbe borul, s hamuszürke
Arca szederjes lesz a halál iszonyú közelétől;
S fut be a zárt benső udvarra, siet föl az őrült
Ott meredő máglyájára s tetején, a kezében
Villan az ó, nem e célra kapott dardánusi szablya.
Megpillantja azonban jói-ismert nyoszolyájuk,
S azt a palástot, az íliumit, mire könnye kicsordul,
S vár kicsit és rájuk dőlvén így sír fel, utolszor:
„Óh, emlékeim, édesek! ég és sors kiket eltűrt,
Életemen ti segítsetek át, ti e bút betemetnem!
Én maga voltam a tett, de szabott pályám ma lezárul,
S nagy lelkemnek az árnyékokkal kell keveredni.
Ám egy híres, erősfalu várat emeltem; a gyilkost,
Bátyámat megbüntettem s uramért bosszut álltam;
S boldog, igen, már-már boldog lett volna a szívem,
Hogyha e dardán gályahadat fövenyünk sose látja!”
Szólt és ráomlott párnáira: „Hát… bosszulatlan? –
Súgta –, de haljunk akkor is; így… így!… mindegy az ottlenn.
Hadd vegye észre a vízen e láng fényét… az az álnok
Dardán… hogy sorsomban… nézze előre… a sorsát…”

Szólt, és míg mondotta, szivét átszúrta a vassal;
És a cselédek már azt látják csak: lehanyatlik,
És a kezén s kardján veresen végigfut a vére.
Jajjal telnek a tág termek tüstént; berohanja
S rázza a várat a Hír. Felsírnak a nők, nyög a város,
Rettenetes zokogásuktól megrendül a mennybolt;
Mintha az ősi Tyrust vagy Karthágót lerohanná
S ellenség dúlná, és dőlne a porba, s a népek
Házain és szent templomokon tűz, tűz gomolyogna.

Lakatos István fordítása

5. Aeneas és Dido találkozása az Alvilágban (Aeneis 6, 440–476)

Mint az antik mitológia szinte valamennyi nagy hőse, Aeneas is megjárja az Alvilágot, s Vergilius nem mulasztja el, hogy még egyszer össze ne hozza őt Didóval: de hiába magyarázkodnék Aeneas, számára bocsánat Didótól az Alvilágban sem terem.

S ott látszik, nem túl távolra, a messze-kiterjedt
„Könnyek Rétje” is; így hívják, széltében, e tájat.
Mirtuszok árnyában, titkos kis utak sürüjében
Erre a sorvasztó szerelem nyomorultjai laknak,
Itt bújnak meg: azonban a szív átfáj a halálon.
S jő Phaedra s Procríst is látja s a bús Eriphylét,
Ő sebeit panaszolja: Gonosz fia vágta! – utánuk
Euadnével Pásiphaé, majd Láodamía
S Caeneus ballag: e lány azelőtt fiu volt, de a végzet
Itt, e helyen ráadta megint régebbi alakját.
Köztük, a mély erdőben, még csillogva a vértől
Ott bolygott Dídó is, a pun. Hogy a trójai bajnok
Elmegy mellette s ráismer a szürke homályban,
Mintha a holdat látná, vagy vélné, hogy a ködben
Hold az, amit lát hó elején felnézve az égre,
Sírva fakadt s így szólt hozzá édes szerelemmel:
„Jaj, te szegény Dídó, hát mégis igaz, hogy a tőrrel
Megcselekedted a legvégsőt s a halálba zuhantál?
Rajtam szárad-e veszted, mondd? Mert esküszöm égre
S égilakókra, ha itt tehető ugyan eskü ezekre:
Partjaid otthagynom nem volt kedvemre, királynő.
Engem az isteni végzet üzött el, amely ma is, árnyak
Vad, tövises táján, e világtalan éji vidéken,
Szörnyű erővel kerget még. És azt se hihettem,
Hogy távoztom, tőled, ilyen fájdalmat okozhat.
Állj meg hát, ne akarj elbújni, ha nézlek. Előlem,
Tőlem futsz? Hisz a sors szólnunk most enged utolszor!”
Így szelidítgeti Aeneás a szavára felizzó,
Villámló szemű árnyékot, míg könnye kibuggyan.
Ám elfordul az árny s a szemét lesüti, s merev arca
Éppúgy nem rezdül meg semmi beszédre ezentúl,
Mint nem mozdul a kő s a kemény marpessusi márvány.
Aztán kapja magát s gyűlölködve s vadul elfut,
Hajdani férjéhez, Sychaeushoz, ki homályos
Berkükben, vele bánkódván, viszonozza szerelmét.
Aeneás szive is belefájdul e bús eseménybe,
S hulló könnyein át még hosszan bámul utána.

Lakatos István fordítása

6. Aeneas előtt feltárul Róma jövője (Aeneis 6, 756–887)

Aeneast az Alvilágban apja, Anchises kalauzolja, aki a következő részletben megmutatja fiának majdani leszármazottjait, akik egyelőre ott, az Alvilágban várják, hogy megszülethessenek. Anchises Aeneas és Itáliában elnyert felesége, Lavinia közvetlen utódaival, Alba Longa („Alba, a Hosszu”) királyaival kezdi (756–776), a Róma városát alapító Romulusszal folytatja (777–787), de aztán mindjárt a római világbirodalmat és az emberiség új aranykorát megteremtő, Héraklésnél („Alcides”) és Bacchusnál („Liber”) is sikeresebb Augustus, a halála után istenné avatott (ezért „Isteni”) Iulius Caesar adoptált fia következik, aki eredetét Iulusra („iúlusi nép”), Aeneas fiára vezette vissza (788–807). Anchises csak most tér ki Róma Romulus után trónra került királyaira és a királyságot felváltó köztársaság első consuljára, Brutusra, aki a királyság visszaállításán mesterkedő fiait halálra ítélte (808–823). Innentől kezdve Anchises a köztársaságkor római nagyjai közül szemelget, közben – sokaktól és sűrűn idézett sorok: 847–853 – röviden összefoglalva a világbirodalmi Róma hivatását, s végül hosszasan beszél Augustus adoptált fiáról, a fiatalon elhunyt Marcellusról (824–857).

 „S most a dicsőségről szólok, mely a dardanidákra
Majdan várni fog, és arról, mily hősök erednek,
Tündöklők, italus törzsből, örökölni nevünket
És unokáid is elsorolom, feltárva jövődet.

Nézd amaz ifjat amott, ki reádül a dárda nyelére:
Sorsa a földre az elsők közt feljutni jelölvén,
Leghamarább, italus nászból, ő száll fel a fényre –
Silvius, így nevezik, neve albai név, legutolsó
Sarjad, akit Lávínia, vénségedre, királyul
S Alba királyai őséül szül néked az erdőn,
S Alba, a Hosszu felett, vele kezdődik meg uralmunk.
Míg mellette Procas, tündöklő tükre a trósznak
És Capys áll Numitorral, majd ki neved megujítja,
Silvius Aeneas, a kegyes – de kirántani kardot
Úgy sem utolsó, csak majd nyerje el Alba uralmát.
Hej, milyen ifjak! hogy duzzad mind, nézd, az erőtől!
S rajtuk a tölgylombos polgárkoszorú milyen ékes!
Ők emelik Nómentum, Pómetií, Cora, Bóla
És Gabii falait, de Fidénaet és Inuúsnak
Fészkét is, valamint Collátia bérci erődjét.
Ez lesz majd a nevük, most még név nélküli puszták.

Ámde nagyapjához később Mávors fia társul,
Rómulus; anyja, az Assaracus-vér fogja nevelni:
Ília. Látod-e, két forgó mered égre sisakján,
S mint díszíti saját ékével mennyei atyja?
Íme, előjelet is kap hát, hogy győz a világon
Róma hatalma, fiam, s az Olympusig ér fel erénye;
Mert maga hét fellegvárat fog körbe falával,
S boldog lesz hős sarjaiban: Berecyntia örvend
Gyermekein csak eképp, amidőn tornyos-koronásan
Áthajt Phrygia városain, sok száz unokáját
Dédelgetve, ki mind isten s fenn trónol az égben.

És most jól idenézz, mert római véreid, őket,
Tenfajtád látod. Caesart s az iúliusi népet,
Mind, kik a menny nagy boltja alá felszállnak a fénybe.
Köztük az is, kit olyan sok jós megigért – ime, ámulj
Augustus Caesaron: az Isteni sarja e férfi,
Másod-aranykor virrad fel Latiumban alatta,
Mint Sáturnus földjén rég; birodalma kiterjed
Indusokon, garamantusokon túl, állatöveknek,
Évnek, napnak egén is túl, addig, hol a mennybolt
Tengelye Atlas tarkóján tündökleni látszik.
Istenigék által megjósolt jötte hirére
Már most retteg a Caspium és a maeótisi tájék
S rémülten kavarog mind hét torkával a Nílus.
Alcídés maga sem látott tán ennyi vidéket,
Bárha megölte az érc-lábú gímet s Erymanthus
Erdeit elcsititotta s a lernai szörnyet is íjja,
Sőt Líber se, ki nysai bércéről venyigével
Kormányzott tigrisfogatán le-leront diadallal.
S még habozunk nagy tettekkel gyarapítani hírünk? –
Megtelepedni miért félünk hát Ausoniában?

Ám szent áldozatát hozván, olajágkoszorúsan,
Most ki jön? Ősz haja, bajsza királynak lenni mutatja,
Rómainak hozzá – aki törvényekkel alapját
Megveti várának, s akit ily roppant hatalomba
Ültet a csöppnyi Curés. Őt Tullus fogja követni,
Rettenetes csatavészbe borítva egész birodalmát
S eltespedt, diadal-feledett seregét e tusákra
Felfegyverzi. Azonnal utána következik Ancus,
Már itt kérkedik, itt is a népszerüség neki minden.
Ez meg a Tarquinius-ház; itt meg a büszke, bosszúló
Brútus, a visszavívott vesszőköteg is vele, – látod?
Ő lesz a baljós bárd révén majd consul először,
Ő, ki a drága szabadságért fiait, kik a harcot
Újra megindítják, maga fogja halálra ítélni. –
Ó, nyomorult! de akárhogy itél az utókor e tettről,
Győztes a honszerelem lesz benne s az isszonyu dicsvágy.
Két Decius, Drúsus jön amott s Torquátus »a baljós
Bárdú«, s harc-jeleink aki mind hazahozza: Camillus.

Látsz azonos hadi-mezben felszikrázni azonban
Még egy párt, kik az éj e homályán most egyetértők,
Hej, de ha egyszer a napra kijutnak, mekkora harcok,
Vérözön és csata csap fel köztük! az alpesi szirtes
Várból tör ki, Monoecusból az após, le a síkra,
Míg veje, szemben, egész Keletet fegyverbe kiáltja.
Jaj, fiaim, soha lelketek ily rút harcra ne vágyjon,
S drága hazánk erejét ne szegezzétek szive ellen;
Ezt te, szülöttem, olympusi származatú, külön átértsd
S vesd el ilyenkor fegyveredet – – –

Itt van az is, ki Corinthust és az achájt leigázván
Majd a magas Capitóliumon diadalmenetet tart.
Másik amott Argost és Aeacidést, nagy Achillés
Vérét és Agamemnón várát sújtja, Mycénaet,
Trójai őseiért így állva bosszút, s a Minerva
Megcsufolásáért. Hát benneteket ki feledne
Büszke Cató s Cossus? Ki a Gracchusokat, s Libyának
Ostorait – Scipiók, villám-ikrek! – titeket ki?
S Fabriciust, a szerényt, vagy Serránust, aki – szántott?
Merre ragadsz, Fabius-ház? fáradok el! s te, Legelső,
Késéseddel nép üdvét óvó, te is itt vagy?

Más faj – elismerem – élethűbb ércszobrokat alkot,
S arcot olyant farag, úgy, hogy szinte beszél az a márvány,
Jobb ügyvéd is akad, s ki leírja a csillagok útját
Mérőbotjával, vagy számontartja kelésük:
Ám a te mesterséged, római, az, hogy uralkodj,
El ne feledd – hogy békés törvényekkel igazgass,
És kíméld, aki meghódolt, de leverd, aki lázad!”

S mert ámulnak, a vén Anchísés ezt teszi hozzá:
„Nézd, mint lépdel azonban, dús zsákmánnyal, a győztes
Marcellus, ragyogóbb, mint minden hős körülötte.
Rómát menti meg ő, számos, vészes viadalban,
Punt, pártos gallust a lovassággal letiporván,
S fegyvereket harmadszor tesz le Quirínus atyának.”
Akkor a hős-szivü Aeneás (mert hívei élén
Egy deli ifjat lát, villámsugaras hadivértben,
Ámde olyan szomorút! lesütött szeme is csupa bánat):
„Hát ez, apám, a vitézzel lépést tartva, ki? – kérdi –,
Gyermeke tán, unokája esetleg a nagyszerü törzsből?
S mekkora zaj kíséri! milyen fenség ragyog arcán!
Ám a vak éj borus árnyai ott szállnak körülötte.”
Felzokog Anchísés, hull könnye, ahogy felel erre:
„Jaj, ne kutasd, gyerekem, roppant gyászát tieidnek!
Őt a világra csupán mutatóba ereszti a végzet,
S nem hagy időt neki. Túl nagynak tűnt volna a mennynek
Ró;ma hatalma, ha ezt az ajándékát sem irigyli.
Mily hangos lesz majd megrázó férfi-sirástól
Mind az egész város, meg a Mars mezeje! S, Tiberínus,
Mekkora gyászt lát friss sírhalmánál vized akkor!
Ílium egy fia sem kelt ennyi reményt a latinság
Őseiben, sem Rómulusunk birodalma, szülöttét,
Annyira, mint őt, oly büszkén, sose fogja dicsérni.
Mekkora jámborság! milyen ősi-erős hit! a harcban
Mily diadalmas kar! Bűntetlen, fegyvere ellen,
Senki se támadhatna, akár habzó paripáját
Sarkantyúzva, akár gyalog állna ki vívni e gyermek.
Haj, te szegény, ha a mostoha sors kikerülne! te lennél
Marcellus! – jertek, legyen itt liliom, tele kézzel
És vérszínü virág, hadd hintsem szét unokámnak,
Hogy lelkét e hiú végtisztesség adománya,
Némileg, engesztelje.” A köd tágas birodalmát
Így járják be s megnéznek mindent, kikutatnak.

Lakatos István fordítása

7. Turnus a sorsdöntő párviadalra készül (Aeneis 12, 1–80)

Aeneas és népe számára a békés letelepedést az tenné lehetővé, ha feleségül vehetné Latinus király és felesége, Amata leányát, Laviniát, s Aeneas kérésére (7. ének) Latinus hajlandó is lett volna őt vejévé fogadni, mert a jóslatok Laviniának nem itáliai, hanem idegenből érkező férjet ígértek, de döntését Amata és vele a latinokkal rokon rutulusok királya, a Lavinia kezét ugyancsak megkért Turnus nem fogadják el, Turnus szövetségeseket toboroz és fegyveres erővel igyekszik Aeneast és társait elűzni. A következő részlet előzménye, hogy a Turnus vezette az itáliai csapatok kétszer is súlyos vereséget szenvedtek, ezért bízná a végső döntést Turnus az Aeneas és közte vívandó párviadalra, amire azonban nem kerül sor: újra kezdődik a harc, így kerül szembe egymással a két vezér, így ejt halálos sebet Turnuson Aeneas fegyvere, így hárul el az utolsó akadály is a menekültek letelepedése elől.

Látva latin hadait Turnus lankadni – letörte
Lelkük a mostoha Mars – és hogy mindnek szeme rajta,
Váltsa be már, mit igért, irgalmatlan dühre gyullad,
Szítva szivét szilajon. Mint pun pusztákon oroszlán,
Hogyha vadász súlyos sebet ejt, beleszúrva szügyébe,
S az most érez a harchoz csak kedvet, nyaka szirtjén
Rázza sörényét már s nem fél szétrágni a rabló
Ráhajitott gerelyét, míg véres szája felordít:
Turnus is épp így vet lángot dühös indulatában.
Majd, tombolva, ilyen szókkal közelít a királyhoz:
„Turnus nem fog késni; ürügy sem lesz, hogy a gyáva
Aeneadák szavukat szegvén a kötést letagadják.
Én megvívok. Atyám, áldozz, készülj fel a frigyre!
Vagy letaszítja a Tartarus-éjbe ma Ázsia dardán
Jöttmentjét ez a jobb – a latin szemlélje csak ülve –,
És a közös szégyent szablyám egyedül teszi jóvá,
Vagy pedig ő győz, és neki lesz Lávínia párja.”

Mélységes higgadtsággal szól erre Latínus:
„Ó, jeles ifju vitéz, szívedben a hősi erények
Bármi magas heven is forrnak, nekem az legyen illő:
Intselek és eseted mindegyre remegve latoljam.
Rád vár Daunus atyád birodalma, a sok, nagy erővel
Megvítt vár, s kebelét, kincsét felajánlja Latínus;
Él hajadon, nem közrangú, más is Latiumban
S Laurentum mezein. Hagyd, hadd mondjam, keresetlen
Szóval, amit nehezemre esik, de fogadd csak eszedbe:
Adni nekem, ki előbb is már megkérte, olyanhoz,
Lányom nem lehetett, ég-föld egyaránt igen intett.
Ámde szerettelek, ez győzött, győzött a rokon vér
S bús nőm könnye, hogy eltéptem minden köteléket:
S vőm jegyesétől megfosztván, vad harcba merültem.
Hogy mi nyomor, Turnus, mily háboru kerget azóta,
Látod, hisz te kivált kínlódsz, és mekkora bajtól!
Két rémes vészben vesztvén, csak e vár fala védi,
Úgy-ahogy, ítalus érdekeink; habjával a Thybris
Vérünktől meleg, és csontunktól őszek a síkok.
Jaj, de miért habozom? Mily téboly tépdesi elmém?
Hát ha lehulltán Turnusnak kész úgyis az alku,
Mért ne, amíg életben van, hagyjak fel a harccal?
Mert mit mond a rokon rutulus, mit Itália többi
Népe, ha még én hajszollak – csak a sors be ne váltsa –
Halni, holott lányom kérted feleségül előtte?
El ne feledd, ez a harc kétes; koros édes apádon
Hát könyörülj, akit Ardea zár, ott búsul utánad,
Messzi hazátokban.” De beszéde nem oltja haragját
Turnusnak, sőt gyújtja, s a gyógymód csak betegíti.
Végre, ahogy szavakat lel, ilyen válasz fakad ajkán:
„Vesd el, amely, te derék, gyötör értem, esengek, a gondot,
S hagyd a dicső hírért feltenni cserébe halálom.
Bánni gerellyel, atyám, jobbunk kirepíteni kardot
Még nem erőtlen; a vér, ha sebet mi ütünk is, előtör.
S anyja se jő le, az isteni nő, a futót betakarni,
Asszonyi gonddal felhőkbe s híg pára-lepelbe.”

Ám a királyné megrettenve az új hadi hírtől,
Sírva vejére borul s így esd, alig élve, a zordhoz:
„Turnus, e könnyekre s ha Amáta iránt szived érez
Tiszteletet, kérlek – sanyarú vénségem egyetlen
Gyámola te s vigaszom, díszünk, aki védve Latínus
Roskadozó házát, az egész birodalmat is őrzöd –
Szűnj meg a teucrusszal folytatni viszályod ezentúl.
Bármi baj ér a csatán, ugyanaz fog sújtani, Turnus,
Engemet is; veled együtt kell elhagynom e gyűlölt
Életet: Aeneást vejemül, mint rab, sose lássam!”
Hallva szülője szavát Lávínia, könnye kibuggyan
S lángba borult arcán lecsorog, mely e nagy pirulástól
Egy csupa tűz már, és képét elözönli hevével.
Mint amidőn csigavér cseppen le az indus ivorra
Vagy ha a rózsák közt a fehér liliom szine rőt lesz,
Arca a lánynak is úgy látszott változni szinében.
Szítja szerelme amazt, a szüzet szeme nézi merően;
Kész már küzdeni, majd kurtán szólítja Amátát:
„Ó ne kisérts, anya, könnyeddel, kérlek, s ily igékkel,
Engem, akit verekedni a vad Mars unszol amúgyis;
Mert a halált Turnusnak sincs halogatni hatalma. –
És te meg, Idmón, menj add tudtul a zsarnoki phrygnek
Nem békés szavaim: ha a holnapi hajnal az égre
Rózsa-vörös fogatán felhajt, vörheny ragyogásban,
Teucrusait rutulus népünkre ne küldje, a teucrok
És rutulok közt szűnjön a harc; döntsünk mi csatázva,
S ott a mezőn kéressék meg Lávínia, vérrel.”

Lakatos István fordítása

LUCANUS

Marcus Annaeus Lucanus (39–65), a filozófus és tragédiaíró Seneca unokaöccse, Hispaniában született ugyan, de csecsemőkorától Rómában nevelkedett, bekerült Nero bizalmasai közé, utóbb azonban a császár azzal a váddal, hogy részese volt az ellene irányuló Piso-féle összeesküvésnek, öngyilkosságba kényszerítette. Az antik hagyomány számos művéről tud, ránk azonban csak befejezetlenül maradt epikus költeménye, a (valószínűleg 12 énekre tervezett) Pharsalia maradt, melynek cselekménye a 10. könyv vagy ének vége felé szakad félbe.

Eposza tárgyát Lucanus nem a mitológiából, hanem – Vergiliusszal ellentétben – a közelmúlt római történelméből merítette, s a római polgárháborúk két esztendejének (Kr. e. 49–48) eseményeit formálta egységes elbeszéléssé, mikor a kor két legjelentősebb politikusa, Iulius Caesar (100–44) és veje, a „Nagy” Pompeius (106–48) között feszülő ellentétek fegyveres konfliktussá éleződtek, mely aztán Pharsalosnál (48 aug. 9) Pompeius vereségéhez és meneküléséhez, nem sokkal utána pedig Egyiptomban elkövetett meggyilkolásához (48 szept. 8) vezetett.

1. Pompeius és Caesar portréja (Pharsalia 1, 125–157)

Lucanus mind Caesar, mind Pompeius portréját sötét színekkel festi meg, de kettőjük arcképe közül Caesaré kétségkívül sötétebb; a költő számára a költemény harmadik főszereplője, a köztársasági értékek rendületlen képviselője, Marcus Porcius Cato Uticensis (95–46) az erkölcsi és emberi példakép.

Caesar nála nagyobbat, Pompeius meg egyenlőt
sem tűr már. Melyikük harcolt jogosabban?
– nem tudhatni. Komoly védők álltak ki ügyükben:
a győztesben az istenek és Cato a bukottban.

Semmi hasonlóság köztük; már éltes az egyik
s hosszú polgár-évek csöndjén, béke nyugalmán
a harcból kitanult; és, mert hajszolja a hírt: az
alja-tömegre figyel, csak a népkegy vágya sodorja,
s örvendezve fogadja a színházában a tapsot;
elhanyagolja erőit, a régi szerencse reménye
kápráztatja: a volt nagy név árnyéka csupán már.
Mint a termő földön a roppant tölgy, amely egykor
a nép zsákmányát hordozta és a vezérek
áldozatát, de ma már nem erős gyökerek, hanem önnön
súlya vigyáz rá, s vedlett ágait a levegőbe
szúrva a lombja helyett most már csak törzse vet árnyat;
s mégis – bár a legelső széltől földre zuhanna,
míg körben jó-izmú fák magasodnak az égre –:
őt becsülik csak. –
                                   Caesart ellenben nem a puszta
hír s név tartja vezérnek. Nem bír tétlenül ülni,
s nincs más szégyene, mint egy háboru vesztese lenni.
Féktelen, indulatos, ha remény vagy düh tüze fűti.
Nem habozik hadakozni, sosem kíméli a kardját;
harcol céljaiért, kicsikarja az isteni áldást,
félretaszítja, mi nagyratörését megnehezíti,
s boldog, hogyha romok támadnak lába nyomában.
Mintha a szél kiszakítja a felhőkből s a gyötört lég
vad zengése s a föld zúgása közben a villám
fölragyog, eltompítja a nappali fényt s megijeszti
a félénk népet, rézsút beleégve szemükbe:
ön-fészkében dúl, nem gátolhatja erő meg,
s míg kitör és eltűnik, pusztít minden irányban,
és a külön tüzeket nagy-nagy tűzzé tömöríti.

Csorba Győző fordítása

2. A testvérháború katonáia (Pharsalia 4, 168–253)

Caesar Kr. e. 49 folyamán Hispaniában veszi fel a harcot a Pompeius hét legiójával, melyeket a Rómából keletre menekült Pompeius („Magnus”) helyett tábornokai, Petreius és Afranius vezényelnek: a következő részlet a Caesar győzelmét hozó ilerdai csata (aug. 2) előestéjére képzelhető.

Ott ütnek tábort közel egymáshoz, kicsi sáncot
húzva. S amint az arasz távolságból az erőtlen
nézésű is tisztán látja a túliak arcát
s megpillantja a testvérét, a fiát meg az apját:
rádöbbennek a polgár-bűnre. Beszélni se mernek
egy ideig, csak bólogatással, kardjuk emelve
intenek üdvözlést. Aztán szóhoz jut az ösztön,
s a szeretet törvényt bont: át mer lépni a harcos
máris a sáncon s nyújtani tárt karját ölelésre.
Ez rokonát szólítja nevén, az régi barátját,
másikukat gyermekkori iskolatársa k6;szönti.
Nincs, ki az ellentáborban valakit ne találna.
Könny hull fegyvereikre, a csókot meg-megakasztja
egy-egy jaj, s bár nem szennyez vér egy katonát sem,
rettegnek, mit tettek volna, ha … Ostoba népség,
mit nyögsz, mért vered a melled, mire jó ez a meddő
sírás? Önként adtad a bűnre fejed – tagadod tán?
Úgy félsz attól, kit félelmessé te magad tesz?
Zengjen a kürt – hagyjon hidegen vad hangja a harci
zászlókat ne kövesd: majd akkor vége a polgár-
háborúnak, s a magánember Caesar a vejével
megbékél.
                        – Most jöjj el, örök láncodba ölelj be
mindent, ó, dolgok s bolydult föld üdve, te Összhang
és te, világ-szeretet! Más lesz a jövő, nagyon is más
mint a jelen; sok-sok gazság álarca lehull, s az
embert, hogyha ezentúl árt, nem menti bocsánat:
hisz meglátták már az övéik. Ó, a parányi
megnyugvásért mekkora bajt hoz rájuk a végzet!

Békesség volt, és a két tábor katonái
egybevegyültek; a durva gyepen asztalt teritettek,
s bort elegyítve maguknak csöndesen elpoharaztak.
Majd tábortüzeket raknak, s leheverve köréjük
virrasztás közt hőstörténeteket kanyarítnak:
hol hadakoztak először, lándzsájuk mibe siklott.
Míg a dicső tettekkel kérkednek s egyebekről
hallgatnak – csak a sorsot okolva miattuk –, az alvó
hit fölkél nyomorultjaiban s ami készül, a bűn mind
megnő a szeretet fényében. – Mert miután a
békeszövetség Petreius tudtára jut, és már
látja: elárulták, átkos viadalra uszítja
embereit, s rárontanak a fegyvertelenekre,
s kard választ ketté egymást ölelőket, a békét
vérözön oltja ki. S ő még szítja dühével a harcot:

„Ó, katonák, honotok s zászlóitok elfeledők, hát
nem tudtok Caesaron győzve, szenátusi szóra,
felszabadítóként megtérni? Viszont bizonyára
tudtok vesztesként. Van fegyveretek, s a jövő még
kétes; azokban vér is van, de ti mégis a kényúr
mellé álltok, hordva a kárhozatos hadijelvényt?
Sőt könyörögnötök is kell, hogy Caesar befogadjon
szolgának? S a vezéreiteknek is esdeniök kell
életükért? Nem, nem lehet ily rút esküszegésnek
díja a boldogságunk. Nem küzdünk csak azért, hogy
éljünk; rabbá tesznek a békével takarózva.
Egyetlen nép sem bányászna a mélyben acélért
(ott fut az érc) és városait sánc, bástya nem óvná,
vad ló harcba, hajóhad nem száguldana vízre
széjjelszórni a tornyos gályákat, ha valóban
pusztán békéből is támadhatna szabadság.
Ellenségeimet köti esküjük a gonosz ügyhöz:
ám a ti hűségtek – mert jó célért hadakoztok,
és megjár a bocsánat – hitványabb azokénál.
Haj, a gyalázat szörnyű alkuja! Ó, te, ki most a
végzetről nem tudva a földön szerte csatázol,
Magnus, s nyugtalanítod a messzi királyokat is, tán
bíztál már, hogy támogatásunkkal sikered lesz!”

– Így szólt, s döbbent lelküket új vágy vonta a bűnre.
Mintha az erdőtől elszokva a ketrece mélyén
megszelídült s iszonyúságát elhagyta a vad már
s tűri az embert, míg szomjú ínyére megint nem
fröccsen vér, s akkor dühös őrjöngése felújul,
s a vér ízétől izgatva a torka kiduzzad,
tombol s gazdáját is alig kíméli haragja:
úgy zúdulnak minden rosszra; s a szörnyet, amit csak
balsors, isteni bosszú véghezvinne vak éji
harcokban: hűségük megteszi; s hol heverésztek
és lakomáztak előbb, ott szúrják át az imént még
szívre ö;lelt szívet. S ha először nyögve ragadnak
fegyvert: karddal a kézben hallgat már az igazság;
s míg csapkodnak, kezdik meggyűlölni övéik,
s elszáll tétovaságuk. Lám, fölbolydul a tábor
a sok gazságtól, zajtól: rokonok feje is hull.
S mintha nem érne a rejtett bűn semmit: mutogatják
már a vezéreknek: büszkén, hogy ártani tudnak.

Csorba Győző fordítása

3. Tájkép csata után (Pharsalia 7, 786–846)

Caesar és Pompeius közt a Caesar győzelmével végződő döntő ütközetre görög földön, közelebbről Thessaliában („Emathia”), Pharsalos mellett került sor (48 aug. 9).

… Mégis ezek múltán, miután új
nap virradt Pharsalus borzalmára, a környék
egyetlen más tája se volt képes, hogy a gyászos
tértől Caesar pillantását elcsalogassa.
Vérhab zúg a folyókban – látja s a dombnyi halottat,
nézi a bűzhödt testeket és számlálja az elhullt
magnusi népet; majd lakomát készíttet, ahonnan
a fekvők arcát ki lehessen vennie tisztán.
Emathiát jobb hagynia, jobb nem vetni szemét a
romlás-fedte mezőkre. Hisz ebben a vériszonyatban
istenei s a szerencse kezét képzelte szilárdan.
S hogy dühe örvendhessen még gazsága gyümölcsén:
nem hagy máglyát gyújtani a nyomorultak alá, s így
ártó lég dől Emathiára.
                                   Hatástalanok rá
a consul-temető pún s Cannae Libya-rakta
lángjai, hogy megtartsa az illő emberi rítust
ellenségeivel szemben. Hanem az jut eszébe
(még nem telve be vérrel): polgártársai voltak.
Jó, nem kell számukra személyes máglya, külön sír:
egy tüzet adj nékik, testük hamvassza közös láng.
Vagy ha vejed kívánod megbüntetni: a Pindus
berkét vágd ki s emelj föl a Heracles erejével
gyűjtött fából halmot, hogy Pompeius a thesszál
máglyát a tengerről megláthassa. Dühöddel
semmire sem mégy: máglya, enyészet bontja-e széjjel
húsunk: nem számít: mindent békén kebelére
enged a természet, s testünk meg kelletik adni.
Hogyha e népeket itt, Caesar, nem perzseli tűz el,
hát elperzseli majd együtt a tengeri habbal
s földdel a máglya, amelyre világunk jut, hol a csontok
s csillagok egybevegyülnek. Akárhova rendeli majdan
lelked a sors, ezekéi is ott lesznek: magasabbra
nem jutsz náluk, s nem vár jobb hely a styxi sötétben.
Mert a halál nem rabja a sorsnak: a föld befogadja
minden sarját; ég fedi el, kit nem takar urna.
Mondd, te, ki azzal sújtod e népet, hogy temetetlen
rothadjon, mért futsz el e vésztől? Mért hagyod itt e
bűzlő tájat? Igyál e vizekből, szívd e leget, ha
képes vagy: de az oszló népség elveszi tőled,
Pharsalus mezeit s megtartja, elűzve a győztest.

Nemcsak farkashordák jöttek Bistoniából
a harc gyászos jászlaihoz, nemcsak vad oroszlán
jött Pholoéból a véres romlást megszimatolva:
elhagyták a medvék is barlangjaikat s a
ronda kutyák kuckóikat, odvaikat, s ami lény csak
jó orral kiszagolja a roncs hullát meg a fertőt.
S már gyülekeznek a táborukat régóta kisérő
szárnyasok is. Te seregnyi madár, mely a thrák fagy elől a
Nílushoz szoktál költözni, az enyhe vidékre
nyilván később mégy. Nem volt még így keselyűvel
telve az ég, nem nyomta ilyen sok toll a leget még.
Mind a sok erdő szárnyasa eljött, s mind a fa véres
csőrüktől csepegett vérrel mocskolt madaraknak.
Gyakran hullt – szörnyű jel! – a győztes hadra felülről
vér, rohadék s fáradt karmokból emberi testrész.
Így sem tisztult csontig az összes hulla, csupán meg-
vagdossák a vadak, de nem ásnak a mély zsigerekbe
s nem szopják ki mohón a velőt: itt-ott nyalakodnak
tagjaikon. Nagy része a római hadnak egészen
elhanyagolva hever; csak a nap s az eső elegyíti
testük majd s az idő földjével Emathiának.

Csorba Győző fordítása