Az elégia

Ami a formát illeti, akárcsak a görög elégiára, a latinra is jellemző, hogy a műfajhoz tartozó versek 1-1 hexametert és pentametert párosító distichonokból állnak. Tartalom tekintetében a görögök – legalábbis a ránk maradt elégiák tanúsága szerint – két válfaját ismerték és művelték, az elbeszélő és az elmélkedő-meditatív elégiát, melyekben mind az elbeszélés, mind az elmélkedés vagy meditáció tárgya kötetlen volt. A római elégiaköltők folytatták ezt a műfaji hagyományt, de az ő gyakorlatukban az elégia egyre inkább a személyes líra kifejezőeszközévé vált.

Albius Tibullus (Kr. e. 55 körül – Kr. e. 19 vagy 18) vidékről került Rómába, s ez a körülmény költői világára is meghatározó befolyással volt: életéről egyébként vajmi keveset tudni, de annyi bizonyos, hogy nem Gaius Cilnius Maecenas, hanem az államférfi és hadvezér Marcus Valerius Messalla Corvinus köréhez tartozott, s pártfogóját hivatalos útjain is elkísérte, 31-ben (a Pireneusoktól északnyugatra elterülő) Aquitaniába, 29-ben pedig a Közel-Keletre, l. lentebb a Corcyrai elégiát. Neve alatt négykönyvnyi (10+6+6+14) elégia maradt fenn, melyek közé azonban a Messalla-kör más költőinek alkotásai is belekerültek. Az első két könyv mindenestre tőle származik, az elsőt 27-ben vagy valamivel utána, s a másodikat valamikor később, de valószínűleg szintén még ő tette közzé. A 3. könyv szerzője a máshonnan nem ismert – talán csak költői álnevet használó – Lygdamus, a 4-et viszont manapság három költőnek szokás tulajdonítani: eszerint az 1. verset ismeretlen költő, a 7–12-et Messalla unokahúga, Sulpicia írta (kettőt közülük jelen gyűjtemény is tartalmaz), a többi pedig Tibullus alkotása.

1. A falusi élet dicsérete (1, 1)

Az egyszerű vidéki élet hétköznapjait és ünnepeit meleg színekkel festő költemény egyebek közt képet ad a falu vallási hiedelmeiről, szokásairól és isteneiről is, olyan istenekről, akik általában kívül rekedtek a hivatalos, állami kultuszokon. Ilyen a „kert isteni atyja”, a gyümölcsösöket oltalmazó Silvanus, a vetéseken őrködő Ceres istennő, a bajelhárító és termékenységet biztosító Priapus, akinek vörösre festett szobrát madárijesztőként állították fel, a legelők és nyájak istennője, az április 21-én ünnepelt Pales, vagy a lakóházat és lakóit védelmező, a háznép áldozatát házioltáron fogadó Lárok; de vallási tisztelet tárgyai voltak az útkereszteződésekben lévő „szent kövek” és a telkek határát jelző faoszlopok is.

Sárgáló aranyát más gyűjtse-növelje halomba,
     s üljön ezer holdján croesusi kincsei közt,

szomszéd ellenség rohamát rettegve szünetlen,
     míg szelid álmait a kürt szava kergeti el:

énnekem egyszerü élet a vágyam, halk, nyugodalmas,
     csak kis tűzhelyemen égjen örökre a láng.

Ültessek libegő szőlővesszőt idejében,
     s ojtson erős fákat gazda-kezem szaporán,

és be ne csapjon a drága remény: gyűljön be a termés
     dús lombbá, sürü must töltse a kádjaimat.

Hisz ha virágos, vén kő áll az uton, vagy a réten
     árva cölöpre lelek, rögtön imádkozom én,

s ami gyümölcsöt az új esztendő hoz nekem, abból
     zsengét hordok a kert isteni atyja elé.

Szőke Ceres, földemről búzakalász-koszorú jár
     néked: az ajtónál függjön, a templom előtt,

és a gyümölcsösben piros őrként álljon, ijesztve
     szigoru sarlóval a madarat, Priapus:

megkapjátok az áldozatot, Lárok, ti is – egykor
     gazdag, már ma szegény birtokom őrei, mind:

akkor a roppant csorda után borjúval adóztam,
     most piciny áldozatul kis tanya csak barit ád:

kis barit ád kicsi föld, s a falum fiataljai körben:
     „Jó bort, jó aratást!” – zengedezik szilajon.

Adja a sors, hogy boldogan éljek csöpp vagyonomból,
     és ne gyötörjön örök út a nehéz rögökön –

hadd hűsöljek a kánikulában a parti fa árnyas
     lombja alatt, ahol a fürge patak vize fut.

Szégyen nélkül markolom én kétágu kapámat,
     s fustéllyal zavarom nagy, tunya ökreimet,

nem röstellem az elkószált gödölyét hazavinni
     s a pici kecskegidát ölben az anyja után.

Csak ti ne bántsátok kicsi nyájam, farkasok, és ti,
     tolvajok: onnan kell lopni, ahol nagy a nyáj.

Pásztorom évenként tisztítom lánggal, ahogy kell,
     s meglocsolom tejjel a puha szivü Palest.

Isteneim, jertek s e szegény asztalnak egyétek
     tisztes ajándokait: tiszta cserép az edény.

Hajdan agyagpoharat formált a paraszt is először,
     a puha sár szeliden gömbölyödött keze közt.

Nem kívánom atyáim pénzét s birtokait sem,
     dús aratások után egyre növő vagyonát:

jó ez a kis föld, s éppen elég, ha ledőlhetek este,
     s tagjaim elnyúlnak, itt, az öreg nyoszolyán.

Ó, milyen édes a vad szeleket hallgatni heverve,
     míg hű kedvesem is hű kebelemre simul,

vagy zápor-zene mellett ringani álmok ölében,
     míg jeges áradatot zúgat a déli vihar!

Ez legyen osztályrészem: kincs azt illeti, aki
     a felhőszakadást tűri s a tengeri vészt.

Inkább vesszen a földnek minden gyöngye s aranyja,
     hogysem akárki – leány – sírjon az útaimért.

Szárazon és vizen is, Messalla, a háboru rád vár,
     a hadi préda a te otthonod éke legyen:

engem egy édes lány bűvös kötelékei húznak,
     itt ülök, őrzöm a ház zárt, szigorú kapuját.

Nem kell nékem a „hős” nevezet, csak Delia, véled
     éljek – bánom is én: „rest”, „mulya”-é a nevem.

Csak te hajolj rám, hogyha utolsó percem is eljött,
     hűlő karjaim is téged öleljenek át.

Megsiratod majd, Delia, testem a máglyai ágyon,
     s csókjaidat szomorú könny-zuhatag keveri –

megsiratod –, nem védi komor vasvért a te szíved,
     s gyönge szivedben erős szikla kolonca nem áll.

Nem lesz ott fiu, nem lesz lány, aki a temetésen
     föl ne zokogna s aki könnytelen érne haza.

Ámde te, Delia, fel ne kavard holt lelkemet: orcád
     gyönge szinét ne gyötörd, szét ne ziláld hajadat.

Míg csak a sorsunk engedi, éljünk víg szerelemben:
     jön feketén a Halál, jön letakarva fejét,

csúszva jön a tunya kor – s hogyan illik a vágy az öreghez?
     Nem vág egybe az ősz haj s a bolond csacsogás.

Most gyúljon fel a szív, most, míg beszakítni az ajtót
     nem röstellnivaló, s míg veszekedni – gyönyör.

Itt vagyok én jó harcos! Félre a kürt meg a zászló!
     Az hullassa a vért, aki vagyonra sovár!

S annak jusson a kincs is! Jó nekem a magaméban:
     megvetem én a nyomort, megvetem én a vagyont.

Kardos László fordítása

2. Corcyrai elégia (1, 3)

Kr. e. 29-ben Augustus fontos megbízatással a Földközi-tenger keleti partvidékére küldte Messallát, Tibullus vele tartott volna, de út közben megbetegedett és kénytelen volt Corcyra (a mai Korfu) szigetén maradni. Delia, a költő másutt is többször emlegetett kedvese, mint annyi más római nő, az egyiptomi („pharosi”) Isis istennő buzgó híve volt; ha az istennő valakinek a kérését teljesítette, a hozzá forduló a templom falára erősített felirattal („kép”) mondott érte köszönetet. Az emberiség hajdani aranykorát idéző (35–48) részt követő túlvilági látomás előbb a „boldogok”-nak kijáró Elysiumba (49–66), aztán az Alvilágba vezet (67–82), melyet Tibullus az ott sínylődő legismertebb bűnösök említésével jellemez.

Nélkülem indultok, Messala, az égei útra:
     messze a tengereken majd gondoltok-e rám?

Én maradok betegen s idegenben, Corcyra földjén.
     Vond még, kapzsi halál, vissza sötét kezedet.

Várj, te sötét halál, nincs itt az anyám se, hamúvá
     égett csontjaimat gyűjteni gyászos ölén,

sem hugom, aki haját szétszórja és úgy zokog értem
     s asszír illatokat hint poraimra keze,

Délia sincs – amikor Rómából útra bocsátott,
     megkérdezte eiőbb sorra az isteneket,

vásárolt szent sorslapokat háromszor, a válasz
     háromszor bizonyos, jóeseményü jövő,

szép hazatérést jósolt mind és mégis utamra
     könnyei közt nézett Délia, annyira félt.

Vígasztaltam, már amikor kész voltam az útra,
     s újra meg újra akadt késlekedésre okom:

a madarak baljós röpülése vagy – annyi a rossz jel –
     jobb vele várni, mivel szent a saturnusi nap,

hányszor mondtam: megbotlott a küszöbben a lábam,
     s intés volt ez a jel: bajt hoz a tengeri út!

Senki se merjen válni, ha másképp rendeli Ámor,
     s istent sért vele – ezt tudnia kell, ha merész.

Mit használ nekem Isised itt, ó Délia? vagy, hogy
     gyakran a szent csörgőt rázta – hiába! – kezed,

és használ-e sok áldozatod, s hogy közben a tested
     tiszta, fehér, szüzies – ágyad és önmagad is?

Most te segíts, istennő, gyógyíts – hogy van erőd rá,
     minden templomod ezt hirdeti képeivel –

gyógyíts: Délia hadd válthassa be már fogadalmát
     és oltárod előtt hószínü fátylaiban

reggel s este kibontja haját s elmondja a himnuszt
     s pharosi kórusodat termete dísziti majd.

Csak tisztelhessem még otthoni isteneinket,
     s tömjénezzek az ős Lar havi ünnepein!

Jó volt élni Saturnus uralma alatt, amikor még
     nem nyílt ember előtt hosszu utakra a föld!

Akkor kék hullámokkal se dacolt a fenyőtörzs
     s nem volt vászon, amely állja a vad szeleket,

s még a hajós, kit dús nyereség csal távoli földre,
     gályáit sohasem rakta meg áruival,

még az erős bika nem hajtotta nyakát az igába
     s megfékezve a ló sem harapott zabolát,

nem volt ajtaja akkor a háznak és a határkő
     nem szabdalt szigorú rendet a földeken át.

Még maguk adtak mézet a tölgyek, a gondtalanoknak
     estefelé duzzadt tőgyeit hozta a nyáj.

Nem volt még csatasor, se harag, se háboru, kardot
     vad művészettel nem kalapált a kovács.

Már Jupiter kora ez: harcban vagy tengeri úton
     mindenütt öldöklés, százleleményü halál.

Istenek atyja, kímélj! Fejemen nincs még hamis eskü,
     még gonoszul sohasem szidtam az istenekét.

És ha csak ennyi időt ad sorsom, vésd a siromra
     ezt a rövid felirást – adja hirül nevemet:

„Messalát vízen és földön kísérte Tibullus
     s most itt fekszik: utólérte a durva Halál.”

Engem azonban az Elysiumba kisér maga Vénusz,
     azt, aki itt, amíg élt, Ámor örök hive volt.

Tánc és dal hona az, hol a légben tiszta torokkal
     édesen a madarak zengetik éneküket,

szűzi talajból hajt a fahéj s a berekben, az áldott
     földeken illatozó rózsa virágzik a fán,

ott, hol a gyöngéd lányokkal csapatostul az ifjak
     játszanak és Ámor keveri harcaikat.

Mert ha a fürge halál ifjú szeretőt rabol, annak
     ott mirtuszkoszorú dísziti sűrü haját.

Éjszaka mélyében rejtőzik azonban a bűnök
     otthona és feketén hét vize zúgja körül,

őrjöng Tisiphone, vad kígyókkal feje borzas,
     arca elől menekül a gonoszok serege,

Cerberus ott vicsorít feketén kígyói fejével
     s ércajtók küszöbén őrködik és felüvölt.

Ixion ott kínlódik, mert Junóra merészelt
     törni: bünös testét pörgeti fürge kerék,

ott fekszik Tityos, kifeszítve hosszan a földön
     és keserű máját falja mohó keselyű,

Tantalus ott áll tó közepén, de huzódik a már-már
     enyhetadó hullám, tűzfogu szomja elől,

Léthe vizét feneketlen hordóikba merítik –
     Vénuszt sértették egykor a Danaidák.

Ott üljön, ki szerelmemet aljas vággyal irígyli
     s szánna nekem hosszú háborut és utazást.

Csak te maradj hozzám hű, kérlek, s tiszta szemérmed
     őre a dajka legyen, nincs baj, amíg vele vagy,

s lámpavilágnál ül veled és elmondja meséit
     s rokkából ereget gyors, ragyogó fonalat,

míg a nehéz munkában a szolgáló szeme lassan
     elnehezül s álom nyűgözi fürge kezét.

Akkor hirtelen ott termek, nem sejti a házban
     senki se, mintha az ég küldene vissza neked.

Te pedig ott hosszú hajadat kibontva, mezítláb,
     nézz rám és gyere majd, Délia, futva elém.

Ezt kérem csak, e szép órát rózsás paripákkal
     a ragyogó Hajnal hozza el újra nekünk.

Vas István fordítása

3. A béke dicsérete (1, 10)

A Tibullus-gyűjtemény első két könyvének egyik legkorábbi verse; alapgondolatát, ti. hogy az egyszerű körülmények között élő emberek hajdan békében éltek, a háborúkat a féktelen bírvágy, a pénz és vagyon hajhászása zúdította rájuk, számos görög és római írónál-költőnél megtalálni.

Jaj, ki kovácsolt kardot először, mordat-ijesztőt?
     Ó, be könyörtelen és vad szive, vas szive volt!

Akkor gyúlt ki a harc, tört gyilkos erőszak a földre,
     akkor lelt rövidebb útra a durva halál.

Vagy nem is ő a hibás, az az árva – magunk, mi magunkra
     fordítottuk, amit ő vadak ellen adott?

Minden bűn a kövér aranyé, hisz háboru sem volt,
     míg suta bikkfa-kupák álltak az asztalokon.

Sáncok s várfalak akkor még nem voltak – a tarka
     nyáj közepette ledőlt s nyugton aludt a juhász.

Dús hadiszerszámot sose láttam volna, ha akkor
     élek, a trombitaszó nem riogatja szivem.

Elhurcolnak a hadba ma, tán egy távoli puzdrán
     már közelít is a nyíl, mely a szivembe szalad.

Óvjatok, isteni Lárok: hisz mikor ott szaladoztam
     még a bokátok előtt, óvtatok, ifju magot.

Nem szégyen, hogy fátok öreg törzs fája: apáim
     egykori házát így lakta a lári sereg.

Míg a szegényes, régi fa-isten az egyszerü házban
     állott, szentebb volt addig az eskü szava.

Megkönyörült az a Lár, ha ki szőlőt vitt neki, vagy ha
     búzakalász-gyürüvel ékesítette haját,

olykor a ház hálás ura vitte elébe kalászát,
     s vitte mögötte kicsiny lányka a méz aranyát.

Védjetek engem is, isteni Lárok, az érchegyü nyíltól,
     s áldozatom tele ól kincse, kövér koca lesz.

Ünnepi köntösben követem, mirtusz köti lágyan
     kis kosaram, mirtusz lengi be homlokom is.

Bennem kedvetek így teljék: a hadak vezetőit
     gyűrje le más a csaták hősi tusái között,

és iddogálva mesélje vitézi regéit a harcos,
     s fesse le a tábort borral az asztalomon.

Őrültség a halált harcokkal hívni-idézni!
     Úgyis jő: a sunyi talp konokul közeleg.

Nincs odalent dús róna, se szőlőfürt, csak az ádáz
     Cerberus és ama rút Charon a styxi vizen:

a halovány tömeg ott bolyog a zavaros habu tónál,
     hajzata megpörzsölt, arca kuszált, csupa seb.

Ó, az a boldog, irigyleni méltó, kit gyerekek közt
     ér el a lassu öregkor kicsi háza ölén!

Békén ballag a birka nyomán, fia a barival jár –
     fürdőt is melegít este a hű feleség.

Így öregedjem meg, fáradt fejem álljon ezüstben,
     szapora ajkaimon sorra peregjen a múlt.

Béke mivelje a földet – aratni tulokra először
     hószinü Béke rakott görbe, nehézkes igát.

Béke növelt venyigét s rejtette a fürt aromáját
     korsóban fiunak őrzeni atyja borát.

Béke-időn kapa és ekevas tündöklik, a harcos
     rozsdáit fegyvere mind sutba, sötétbe kerül.

Erdőből hazahajt a pityókos gazda, az asszony
     és pulya-hadja nyüzsög a kocogó szekeren.

Háboru is van: vénuszi harc! – Tincsét lenyiszálták
     s rátörték a kaput – ezt panaszolja a lány.

Kék-zöld foltos a gyönge kis arc – sír –, ámde a győztes,
     ő is sír, hogy ilyet tett hebehurgya keze.

Ámor, a dévaj, szitkokat is súg éji viszály közt,
     s ott ül a két haragos közt sunyin és hanyagul.

Vasszivü, kőszivü fickó, aki a lányt veri durván:
     a magas isteneket rántja-cibálja le az.

Éppen elég, ha szelíd tunicáját róla letéped,
     éppen elég, ha kezed szertezilálta haját,

s éppen elég, ha zokog – mert boldog ezerszer a férfi,
     akinek indulata könnyre fakasztja a lányt.

Sánccölöpöt s pajzsot hordjon, kinek ökle goromba,
     s messze kerülje el a lágy Szerelem gyönyörét.

Áldott Béke, jövel, jobbodban búzakalásszal,
     s tündöklő öledet lepje gyümölcs özöne.

Kardos László fordítása

4. Falusi ünnep (2, 1)

A költemény a Ceres és Bacchus tiszteletére április végén rendezett Ambarvalia-ünnep cselekményét és hangulatát idézi fel. Ilyenkor megtisztító szertartásoknak vetették alá a földműveseket, a határt és a nyájakat, hogy minden ragálytól, betegségtől, természeti csapástól és kártól mentesek legyenek; birtoka körül ki-ki körbehajtotta az áldozatra kiszemelt állatot, aztán az oltárnál feláldozták (az áldozat belső részeiből antik felfogás szerint a jövendőre lehetett következtetni), s kezdetét vehette az ünnepi lakoma, annak végeztével pedig az éjszakába belenyúló iddogálás (mind az Itáliában termelt falernumi, mind a chiosi görög bor a kiváló minőségűek közé tartozott). Az elégia befejező részében (37–90) Tibullus előbb az emberi civilizáció kialakulását tulajdonítja a földművelés isteneinek, utóbb földműves-környezetből eredezteti nem csupán a tragédia („kecskedal”) kezdeteit, mikor a maszk helyett még festett arccal fellépő paraszti előadó jutalma egy (kecske)bak volt, hanem – ügyes fordulattal – még a nyilával szerelmet keltő Cupidót (= „vágy”) is.

Ünnepies csendben járjuk ma körül a mezőket
     s termést, úgy, ahogy azt rendeli ősi szokás.

Jöjj, Bacchus, miközénk, és függjön a szarvadon édes
     szőlőfürt, s te kalászt fonj a fejedre, Ceres.

Szent nap van ma, pihenjen a szántóföld s aki szántja,
     támasszuk meg ekénk most, hogy a munka se nyom.

Oldjátok ki a jármokat: illő, hogy koszorúsan
     álljanak ökreitek most tele jászol előtt.

Istent szolgáljon mindenki ma: nyúlni se merjen
     gyapjufonó kézzel gyapjucsomóhoz a nő.

Messze maradjatok úgyszintén ti, kerülve az oltárt,
     kiknek a múlt éjjel hozta Venus gyönyörét.

Tisztát kedvel az ég, hát gyertek tiszta ruhában,
     s mely mer a forrásból, tiszta legyen kezetek.

Égő oltárhoz halad, íme, az ünnepi bárány,
     tiszta fehérben a nép, főkön a dísz olajág.

Ó, honi isteneink, tisztítsuk a földet, a népét:
     kár ellen kezetek védje meg ezt a határt,

dudvákkal ne tehesse vetés csúffá aratásunk,
     és ne riassza a gyors farkas a lomha juhot.

Akkor a dús földben bízván, a paraszt, a kihízott,
     jókora tuskókkal fűti a tűzhelyet is,

s rabszolgák soka, jó jele, hogy mily módos a gazda,
     rak vesszőkalyibát, játszva a tűzhely előtt.

Jót kérek, s meglesz: tán másra mutatnak a jonhok,
     isteni kegy jele nincs vajjon a jós-zsigeren?

Jöjjön a füst-érlelte falernumi, hajdani consul
     évéből, s a pecsét tűnjön a chiosiról.

Ünnep lelke a bor: nem szégyen ilyenkor elázni
     s tántorgó lábbal csetleni-botlani csak.

Ám: „Éljen Messalla!” kiáltsuk mind, italozván,
     nincs jelen ő, de szavunk zengje csak egyre nevét.

Messallánk, ki legyőzted az Aquitania népét,
     s torzonborz ükapák nagy sora büszke reád,

légy jelen és ihless engem, hogy ez énekem által
     hálát adjak az ég földmivelőinek én.

Földeket éneklek s faluk isteneit, kik elérték:
     tölgymakkal sose kell éhet elütni ma már;

ők oktattak előbb, hogyan is kell róni gerendát
     egybe s zöld lombbal födni a kis kalyibát.

Népünk ajka szerint ők késztették a bikákat
     húzni igát, s tőlük nyert a szekér kereket.

Akkor szűnt meg a durvább étek, s lett a gyümölcsfa,
     és csobogó víztől nőtt fel a kerti növény.

Akkoron adta ki láb-sajtolta levét az arany fürt,
     s gondűző bor a hűs vízzel azóta vegyül.

Föld hoz jó aratást, ha az izzó csillagi hőben
     évenként a talaj szőke haját leveti.

Földről hord tavaszon könnyű méh kasba virágport,
     s édes mézzel a lép telve a munka után.

Földműves volt az, ki megunva először a szántást,
     . hajtogatott darabos versbe szedett szavakat,

s jóllakván, száraz nádszáron fújta a nótát,
     majd ugyanazt koszorús isteni szobrok előtt,

s festéktől pirosan földműves járt, ugye Bacchus,
     ünnepi táncot, mit senki se tett azidőtt.

Sűrűn emlegetett díjat nyert ő, a vezért a
     nyájból: kis vagyonát gazdagította a bak.

Földön font tavasz ékeiből koszorút is először
     s díszített a fiú Lareseket vele föl.

Földön hord a fehérlő bárány is puha gyapjút
     hátán, s lányoknak nem kicsi gondot okoz.

Nőkre imígy hárult a fonás, a guzsaly meg az orsó,
     melyre hüvelykujjat nyomva, a munka forog:

és e minervai mesterség folyamán a szövőnő,
     míg a szövőszéken koppan a cséve, dalol.

Sőt földön s jószág közt jött a világra Cupido,
     vad kancák közepett, hogyha a monda igaz.

Itt próbálta ügyetlen kézzel először az íjat:
     jaj nekem, érzem, hogy most ügyesebb keze van!

Nem veszi célba a jószágot, mint rég: ma nyilával
     lányt sebez és bátor férfiakat leigáz.

Ifjat fosztogat ő, s haragos hajadon küszöbére
     hajtja a vénembert: mondja, mi szégyene lesz.

Ö vezet elheverő őrök közt lopva leányt is
     éjjel az ifjúhoz, surran a lány egyedül,

s talpával tapogatja az ösvényt aggodalom közt,
     sőt keze is fürkész, éji homályban az út.

Ó, de szerencsétlen, kit ez isten zaklat! A másik
     boldog, mert kegyesen révbe vezette Amor.

Jöjj hát, szentséges, lakománkra, de félre a nyíllal,
     s égő fáklyáid, kérlek, e helyre ne hozd.

Hívjátok magatok fennszóval a hírneves istent:
     jószághoz nyíltan, s lopva a házba csupán.

Vagy nyíltan magatokhoz is: úgyis túlkiabál a
     játszi tömeg vagy a phryg szarvalakú fuvola.

Játsszatok: íme az Éj befogott, s szekerét az anyának
     pajzán, rőtfényű csillagi kar követi,

majd a sötét szárnytól betakart Álom jön, a néma,
     és a sötét álomképek is ingadozón.

Kálnoky László fordítása

5. Megjött végre a várt szerelem (4, 7)

Megjött végre a várt szerelem, forr tőle a vérem,
     bármit szól a világ, nem tagadom le ma már!

Meghallgatta dalom panaszos szavait Cytherea
     és elküldte nekem rég keresett szeretőm.

Megtartotta szavát; örömöm kifecsegheti írigy
     nyelvvel akárki, akit még ily öröm sosem ért!

Már semmit sem irok titkos táblákra ezentúl,
     hadd tudják: szeretem, s büszke vagyok, ha szeret!

Boldogság ez a bűn; a szemérem lenne ma vétek,
     egymáshoz méltó két szerető szeret itt!

Radnóti Miklós fordítása

6. Bocsánatkérés (4, 12)

Esküszöm – és ne szeress, ne legyen rám gondja szivednek,
     mely még pár nap előtt híven epedt szivemért,

hogyha egész fiatalságom ezer ostobasága
     jobban bánt valaha, mint az a tegnapi egy

bánt: hogy csóktalan elmentem tőled haragomban,
     és letagadta magát ajkamon a szerelem.

Babits Mihály fordítása

7. Eskü (4, 13)

Más nő karjai közt, idegen nyoszolyán sosem alszom,
     nem csábít soha már új szerelemre leány!

Csak te szeress engem! nézd, néha bejárom a várost
     s téged látlak csak szépnek a szépei közt.

Ó, ha csak én tudnám egyedül, hogy ilyen gyönyörű vagy!
     gondtalan élhetnék, más ne kivánna, csak én.

Még irigyem se legyen, nem kell, ne csodáljon a nép sem,
     bölcs, aki párjával félrevonul, ha szeret.

Boldogan elfutnék veled én egy sűrü vadonba,
     hol soha ember még nem taposott utakat.

Mert te a búban öröm, s ragyogás vagy az éji sötétben,
     társ a magányban, csönd, s gondok után pihenés.

Most már égből jött szeretőt se szeretne Tibullus,
     még maga Vénusz sem lenne helyetted elég.

Esküszöm erre neked, legyen íme Juno neve áldott,
     nékem a legszentebb isteneink közül ő.

Jaj nekem, én őrült! Ó jaj! hova lett a hatalmam!
     Esküdtem, de bután! Féltelek, és te tudod!

Most ujjadra tekersz, kedvedre hevíted a vágyam,
     mért fecsegek folyton, bajt szül az ily fecsegés!

Most te parancsolsz majd, a tied vagyok és ezután is
     már a tied leszek én, nem menekülhetek el.

Megkötözött rabként szent Vénusz elé leülök majd,
     bünteti ő a gonoszt, s védi igaz fiait.

Radnóti Miklós fordítása

Cynthia Baiaeban (1.11)

Cynthia, hogyha a víg Baiaet odahagyva kirándulsz,
     sziklás partra, ahol Hercules útja futott,

vagy mikor arrafelé kószálsz, hol az isteni tenger
     százalakú táncát lejti Misenum alatt:

gondolsz rám? gondolsz a sok éjszaka sok gyönyörére?
     őriz-e még a szived, képemet őrzi-e még?

vagy kiszakított már valaki ölelő dalaimból?
     Cynthia, elszakított egy hazug, új szerelem?

Néma tavon valahol jobb volna, ha másfele élnél,
     csönd, víz, két evező, vinne a könnyü ladik,

és jobb volna az is, ha mulatva magányos öbölben
     egymagad uszkálnál a hasadó vizeken,

mint hogy most elegáns strandon heverészve az aljas
     hízelgésre figyelsz, mely telezsongja füled.

Őre ha nincs, bizony elbukik egykettőre a léha
     lány, és mit neki a tegnapi esküdözés!

Hű vagy, igaz, sose hullt még folt a nevedre; – hiába,
     még árnyéktól is félt az igaz szerető.

Megharagudni tehát tilos, és soraim ha ma kissé
     megszomorítottak, bűnük: a rémületem.

Óh, mert nálad nem drágább nekem édesanyám se;
     nélküle élni? minek? semmi se kellene már!

Te vagy az otthonom, óh, szüleim te, te Cynthia, csak te
     mindenem, életem és minden időm öröme!

Mért nevetek, sírok? ha barátom kérdi akárki,
     azt felelem mindig: „Cynthia … ő az oka!”

Hagyd el hát Baiaet mielőbb, hagyd, kérlek, a romlást,
     sok szerelemnek adott már temetőt az a part!

Pusztulj el, Baiae, becsület csapdája, kerítő!
     Pusztulj el, szerelem gyilkosa, ég tüze rád!

Szabó Lőrinc fordítása

Magányban (1.18)

Itt legalább ez a méla magány s csönd jó a panaszra,
     langyos nyugati szél leng az üres ligeten.

Lelkem rejtett bánata itt szabadon kiömölhet,
     hogyha ki nem fecsegik titkom e néma kövek.

Honnan kezdjem, hogy magyarázzam, Cynthia, gőgöd?
     Mit tettél, hogy a bú könnybe borítja szemem?

Én, akit a boldog szerelem sorozott csapatába,
     most a szerelmi kudarc csúnya jegyét viselem,

mit tettem? Mi a vád, amely így kicseréli a szíved?
     Más nőt sejt körülem, Cynthia, sanda gyanúd?

Úgy végy újra magadhoz, ahogy soha még küszöböm nem
     lépte keresztül más karcsu bokáju leány.

Bár komor és kínzó fájdalmaimat te okoztad,
     bennem a gyűlölet és bosszu nem izzik olyan

hővel, hogy dühöd egyre felém zúdítsd vagy a sírás
     elcsúfítsa szemed széptüzü csillagait.

Úgy veszed észre talán, hüvösebb szívemben az érzés,
     s orcáim szine sem kürtöli vágyaimat?

Ti lesztek tanuim, ha van érzeni szíve a fának,
     bükk-sudarak s ti, a víg Pán szeretői, fenyők,

lengő lombjaitokhoz hányszor sír fel a kínom,
     s kérgeitekbe rovom – hányszor! – a „Cynthia” szót!

Attól vagy haragos, hogy fáj, ha gyötörsz, megalázol?
     Senki se hallja, csupán néma kapud, panaszom,

Büszke parancsaidat már némán tűröm – akárhogy
     bántasz, a bánatomat nem kiabálja ki szám.

S mindezekért, szent Források, csak a szikla hidegje
     ad nekem, és a rögös út pora mord nyugovót:

jaj, mert onthatom én szomorú panaszom, csak a csengő
     énekü kis madarak, ők figyelik, soha más.

S mégis, akármilyen is vagy, zengje a rengeteg erdő:
     „Cynthia”, zúgja neved széles e bérci világ.

Kardos László fordítása

Szülőföldjéről (1.22)

Kiktől származom én, s a szülőházam hol is állott –
     tudni barátodtól, Tullusom, ezt akarod.

Hogyha hazánknak sírja, Perusia, ismeretes tán,
     és ama gyászfelleg Italiának egén,

hol testvéreivel szállt harcba a római polgár
     (etruszk föld pora, mély bánat az én szivemen,

tűrted, hogy szétszórják holttetemét rokonomnak,
     és nyomorult csontját most se takarja rögöd!)

hát itt – itt, hol a dombhátak völggyé szelídülnek,
     dúsgazdag földjén jórögü Umbria szült.

Horváth István Károly fordítása

Cynthia oly gyönyörű, Cynthia oly csapodár (2.5)

Cynthia, mondd, igaz-é, hogy céda vagy, és az egész nagy
     Róma fecseg rólad, ismeri életedet?

Ezt érdemlem hát? hogy hírbehozol s kinevetnek?
     Még nekem is fú szél, bosszum elér, csapodár!

Majd lelek én egy hű szeretőt a sok álnok után is,
     lányt, ki örül, ha nevét zengi, dicséri dalom

s téged gúnyol majd, ha szeszélye vadítja, nem engem,
     későn sírsz akkor, rég kidobott szeretőm!

Most még friss a harag, most kell vele végre szakitnom,
     mert ha elalszik a düh, ébredez a szerelem.

Adria habjait úgy a vad északi szél sosem űzi
     egymáshoz, sem a dél langy szele fellegeit,

mint amilyen könnyen szép szó haragos szeretőket:
     vond ki nyakad hát most jármod alól ügyesen;

s bár megbánod majd a legelső társtalan éjen –
     elviseled! hiszen új életed újra szabad,

s óvjon a drága Junó neve téged a lelket emésztő
     méregtől, hiszen árt néked az, és keserít.

Nemcsak az indulatos bika ront rá arra, ki bántja,
     birka se tűr mindent, megböki elleneit,

s én mégsem szakítom le ma testedről a ruhádat,
     zárt ajtódat sem nyomja be este dühöm,

sem béfont hajadat nem tépdesem én haragomban,
     öklöm nem sújt rád, én nem ütök sebeket.

Ily csúfos viadalt a paraszt végigverekedhet,
     mert a fejét soha még nem köritette babér.

En majd csak megirom, de az elzeng messze időkig:
     „Cynthia oly gyönyörű, Cynthia oly csapodár!”

S bárhogy megveted is, ha akármit pusmog a fáma,
     még te is elsápadsz, hogyha elér az a vers!

Radnóti Miklós fordítása

Elmondja gyönyörűségeit (2.15)

Boldog idő! Boldogságomtól boldogitott ágy!
     Éjjeli boldog idő! Boldog a bölcs szerető!

Édes az esteli szóváltás a lámpavilágnál,
     és ha a lámpa kihunyt, édes az éjjeli harc.

Változatos harc volt: majd meztelen emleje lett pajzs,
     majd dacosan komorult, s inge nyakára borult.

Majd ha a pillákat szemeimre lenyomta az álom,
     csókkal nyitva ki, szólt; „Lanyha, te alva heversz?”

Két karodat hány-mód és hány ölelésre cserélted,
     s mily makacson késtek csókjaim ajkaidon!

Ó, csak az élvezetet ne vakítsd meg irigy takarással:
     tudd meg: a szem gyönyöre vezeti vágyaimat.

Lásd, Helénát is meztelenül szereté meg Páris,
     amint Menelaos ágya közül kiszökött.

S Endymion, kit a Nap ragyogó nővére megejtett,
     a csupasz istennőt meztelenül ölelé.

Hogyha azért gonoszul takarózván fekszel a párnán,
     meglásd, kandi kezem összeszakítja ruháid!

Sőt ha tovább ingerled a vágyam durva haraggá,
     rózsákat karodon mély harapás sebe fest.

Nem gátolhat a játékban tömör és kerek emlőd,
     hadd szégyellje magát az, aki csúf s anya már,

de te itasd szemem a buja látás drága borával,
     mig csak türi a sors, s nem jön a végtelen éj.

Ó, bár ugy fonnánk testemmel testedet egybe,
     hogy szent láncaikat szét sose törje idő,

mint ahogy a gerlék egyforma s örök szerelemben
     csókosan élvezik át isteni életüket.

Balga keresheti csak végét az igaz gyönyöröknek,
     mert az igaz vágy nem ismeri a zabolát;

és hamarabb megcsalja a gazdát a bevetett föld,
     és hamarább üz Sol zord fekete lovakat,

és vizeit hamarább csalogatja vissza a forrás,
     száraz medrében hagyva halott halait,

mint hogy én máshoz dobogó szívvel közelítsek:
     ő volt hajnalom, és ő legyen alkonyom is!

Adna ily éjeket, életnek sok volna egy év is!
     s nem sirnék, amikor hivna a csónakos agg.

Adna sok ily gyönyör-éjt, ragyogó mennyekbe röpülnék:
     koldus is isten lesz isteni karjaiban!

S bár mindenki csak ezt vágyná: vigadozva heverni
     vig szeretők bor- s mézillatu combjai közt:

kard, kürt, hadihajó nem volna, se gyilkos erőszak,
     Ádria nem verné harcosaink tetemeit,

s Róma! örök diadalmaidért gyülölve örök gyász,
     gyermekeid gyásza most nem alázna porig!

Engem méltán ér unokák dicsérete: istent
     nem sértette vidám örömeim pohara.

Te pedig, édesem, élvezz! élvezz! – Csókjaidat ha
     mind elcsókoltad: látni fogod, be kevés!

Látod? –: az elnyilt rózsáról hullonganak a szirmok,
     sárguló levelek usznak a váza vizén!

Éltünk büszke gyönyör, ragyogás, s holnapra mögöttünk
     döngve becsapja talán érckapuját a halál.

Babits Mihály fordítása

Meggyűlöltet a sok panasz (2.18a)

Meggyűlöltet a sok panasz, a kifogás, a kesergés,
     de aki tűr, gyakran megnyeri a sziveket.

Csukd be szemed, hallgass, mondd, hogy nem látod, amit látsz,
     s ne szomorítson, ami rettenetesen szomorú.

Úristen, mily sors várt volna, ha arcom ezer ránc
     lepné már, s hajamon ülne havával a tél!

Lám, az öreg Tithonust hogy tudta szeretni a Hajnal,
     sohase várta a vént nélküle a közös ágy!

Hogy hazaért kocsiján, paripáit meg se fürösztve,
     áldva becézte szegényt mennyei karjaiban.

Messze, az Indusnál, csókolva öreg szeretőjét,
     az fájt csak neki, hogy oly hamar ébred a nap!

Reggel az isteneket vádolta, mikor szekerére
     szállt, s csak bosszúsan hozta a Földnek a fényt.

Jobban örült annak, hogy a kedvese él, noha hervadt,
     mint ahogy az fájt, hogy Memnon, a fia, halott.

Isteni nő, mégsem szégyellt az öreggel aludni:
     hogy fürdöttek az ősz fürtök a csókjaiban!

És teneked, hűtlen, nem kellek fiatalon sem,
     bár jön az estéd már, s görbe anyóka leszel.

Vigaszom annyi csupán, hogy a Szerelem istene sokszor
     épp azt gyűlöli meg, akit előbb szeretett.

Szabó Lőrinc fordítása

Apollo temploma (2.31)

Kérded, mért jövök ily későn? Ma nyitotta meg éppen
     Phoebus aranyházát Caesar, a nagyszerü úr.

Pún márvány oszlopsoron áll, fenséges e látvány,
     közbül vén Danaus lányainak serege.

Élő Phoebusnál is szebbnek tetszik e márvány,
     lantját verve, dalát zengve, ki hangtalan áll.

Kőoltára körül Myronnak barmai állnak,
     négy művészi remek, mint eleven tehenek.

És közepén ragyogó márványból díszlik a templom,
     drágább Phoebusnak, mint hona, Ortygia.

Fönt meg a Nap fényes kocsiját láthatjuk az ormon,
     szín elefántcsontból vannak a cifra kapuk,

egyen a Delphi előtt megvert gallus had iramlik,
     máson meg Niobe sorsa a bús diszités.

S végül az anyjával maga áll ott, és a hugával
     Pytho nagy istene, leng leple, s az ajka dalol.

Bede Anna fordítása

Az őrjöngő kedves (3.8.1–18)

Boldoggá tett tegnapi veszekedésed a lámpa-
     fényben, a hangod ezer átkod, az őrületed,

mikor, ittasan a bortól, ellökted az asztalt
     s vagdostad hozzám a teli poharakat.

Csak neki, gyönyöröm, ess neki, rajta, ugorj a hajamnak,
     vágd bele arcomba gyönyörü körmeidet,

s hogy parazsat vetsz rám s szememet kimarod: fenyegess csak,
     s ingem szaggatván csak csupaszítsd szivemet;

mindez igazi jel, igazi szerelem jele mindez:
     mély szerelem nélkül sohase szenved a nő.

Amikor egy asszony csak szitkot perget a nyelvén,
     amikor odarogy a templomi Vénusz elé,

amikor őrei közt mer csak sétálni az utcán
     vagy mint megszállott rohan az ut közepén,

vagy ha bolond álmok riogatják, s egy fiatal lány
     képe előtt nyomorult idege sirva fakad;

orvosa, papja vagyok rég minden lelki bajoknak,
     s mondhatom, ezek igaz, nagy szerelem jelei.

Szabó Lőrinc fordítása

Éjféli tűnődés (3.16)

Éjfélkor levelet kapok, asszonyom írja: Tiburban
     vár rám, induljak hát, de azonnal, oda,

hol tündöklő ormok páros tornyot emelnek,
     és a zugó Anio habja a tóba szakad.

Hogy merjek nekivágni a sűrü sötétben az útnak,
     nem sújthatnak-e rám orv kezek, ártani kész?

Ám ha parancsával féltemben szembeszegülök,
     rablónál iszonyúbb lesz zokogása nekem.

Egyszer vétettem, s elüzött egy évre magától,
     sokszor szenvednem kell keze nyers szigorát.

S nincs is senki talán,aki bántja a szent szeretőket,
     bátran járhatnak Sciron előtt is akár,

szkíták közt is békén kószálhat, ki szerelmes,
     oly barbár, aki őt bántsa, aligha akad.

Hold süti ösvényét, csillag jó útra vezérli,
     fáklyavilágot Amor ingat előtte maga,

elriogatja a kóbor, habzó száju kutyákat:
     bárhol jár, szeretőt baj soha nem fenyeget.

Vérével foltozni kezét milyen orv utonálló
     merné? Hisz Venus áll őrül a háta mögött.

S még ha tudnám is: bizonyosra vehetni veszésem,
     pénzen megvenném azt a halált szivesen.

Jószagu, drága kenőcsöt hoz majd, és koszorúval
     ékiti síromat, és őrzi hiven szeretőm.

Adja az Ég, hogy csendes helyre temessenek el, hol
     nincs nyüzsgő sokaság, nem tipor utat a nép.

Így mocskolja be holt szeretők sírját az utókor.
     Félreeső zug ölén rejtse falomb siromat,

vagy sivatagban, jeltelenül porladjon a csontom,
     mert mire jó, ha nevem ott van a sírkövemen?

Lator László fordítása

Tarpeia (4.4)

Tarpei bérc berkét, Tarpeia csufos temetését
     zengem, s ős Juppiter foglyul-esett küszöbét.

Volt egy dús liget ott, barlanggá szőtte a repkény,
     melyben a lombzúgás hab-csobogásba vegyült,

Silvanus lombos palotája, hová a melegről
     inni a síp édes hangja becsalta a nyájt.

Körben a hűs forrást Tatius fa-karói övezték,
     s tábora tájékát sánc koszorúzta körül.

Róma mi is volt akkor? Cures kürtje közelről
     búgott, megrázván Juppiter ó köveit,

s hol ma a földre tiport Mindenség népe jogot nyer,
     büszke szabin lándzsák álltak az ős Forumon.

Bástya s szirtfok volt, hol a Curia áll ma falával,
     s innen a forrásból ittak a harci-lovak.

Innen vitte vizét Tarpeia is áldozatához:
     súlyos agyagkorsó nyomta-gyötörte fejét.

Hát lehet egyszer elég a halál gazszívü leánynak,
     Vesta, ki oly gonoszul vágyta becsapni tüzed?

Látta a küzdőtér közepén Tatiust: gyakorolt épp
     s rázta szines pajzsát szőke sörénye felett.

Állt, bámulta király-arcát s a királyi hadöltönyt,
     karja elernyedt, és korsaja földre esett.

Gyakran ment ezután, hogy „a hold rossz jósjele készti,
     – nem volt bűnös a hold – mosnia kell a haját”!

S gyakran vitt a szelíd nimfáknak ezüst liliomszált,
     római kard Tatiust meg ne sebezze soha.

Füst leng a Capitoliumon, s párázik az alkony,
     hogy hazajön, s karján vad szederinda nyomát

hozza, leül, s úgy sírja baját Tarpeia hegyéről,
     végre zokon veszi még Juppiter is szavait:

„Tábori őrtüzek és hadisátrai nagy Tatiusnak,
     két szemem elbüvölő, drága szabin seregek,

ó, bár rabnőként ülnék a ti tűzhelyeteknél,
     rabnő lennék bár, ámde uram Tatius!

Római dombok, s dombokon épült Róma, megyek már,
     Vesta, az ég veled is, sírj a gyalázatomon!

Jöjjön már paripája, amely majd túlvisz a sáncon,
     s melynek majd Tatius megsimogatja nyakát.

Tán csoda az, hogy Scylla lenyírta az atyja haját? S hogy
     hószinü ágyékán vad kutyafalka csahol?

Tán csoda az, hogy a szörny-tulkot nővére becsapta,
     s csalfa utat nyitni adta sodort fonalát?

Így leszek én is Ausonián rossz példa a nők közt:
     szajha-gonosz papnő, szűzi valóm tagadó.

Hogyha elámultok, hogy Pallas szent tüze mért nem
     vet lángot: könnyem harmata öntözi azt.

Holnap városszerte kiújul a harc (ez a hír száll);
     ám te vigyázz, dérvert a tövises meredély!

Síkos az út s becsapós: bizonyisten, néma-csalóka
     láp vize rejtőzik mindig a felszin alatt.

Ó, bár ismerném a varázslónők tudományát,
     s menteni szép tested, vinne segélyt ez a nyelv!

Hozzád illik a tarka köpeny, nem olyanhoz, akit vad
     emlőjén táplált rongy szuka, s anyja se volt.

Mondd, legyek én a királynéd s gyermekeidnek az anyja?
     Hogyha elárultam, Róma elég hozomány!

Vagy nem elég? A szabin nők elrablása boszút vár:
     rajta, rabolj el, s így mentve az ős becsület!

Mátkák! Hadsorait megbontom a két hadi-félnek;
     fogjunk össze, gyerünk, békepalástom alatt!

Zengd, Hymenaeus, a dalt, zengd, s félre a trombitaszóval!
     Nászágyamtól majd megszelídül seregük.

Hajnali őrváltás jön már, s új harsona harsog,
     minden csillagkép Oceanusba merül.

Jöjjön az álom hát, de terólad szóljon az álom,
     álmok szép köde, ó, jöjj szemeimre, siess!”

Így szólt, s karja a vágyott álomképet ölelte,
     s még nem tudta, hogy új fúria várja szivét;

mert Ilion pernyéjét őrző Vesta reátört,
     s vétkes szívének egyre szitotta tüzét.

S ő őrjöngött, mint a sebes Thermodon partján
     mellét meztelenül harcbavivő Strymonis.

Ősi Parilia ünnepe volt; úgy mondja a néphit,
     ekkor húzták fel Róma falát eleink.

Pásztornép évente mulat, s víg tort ül a város,
     dúsan megrakva áll a paraszti fatál,

égő szalmacsutaknak ritkás lángja felett meg
     piszkos talpával részegen ugrik a nép.

Romulus úgy döntött, szűnjék meg ilyenkor az őrség,
     harsona hallgasson, és ne legyen csatazaj.

Úgy gondolta a lány: ez az óra övé, kiszökik hát,
     békét köt, s hozzá ő maga lesz a követ!

Nem volt biztos az út, de az őrhelyen ünnepi csend volt:
     fölvonitó ebeit kardja ledöfte hamar.

Álom szállt a világra. De Juppiter egymaga egyre
     virrasztott, várván mint jön a nagy lakolás.

Áruba adta hazáját és kapujának a kulcsát,
     s kérte, menyegzőjét tűzze ki kedve szerint.

Ám Tatius (hisz a bűnt ellenségünk se helyesli):
     „Jöjj – így szólt –, vár rád már a királyi terem!”

Szólt, s a leányt a kisérők pajzsokkal betemették.
     Méltó volt ez a díj, tetteidért, te leány!

Most Tarpeia a hegy neve; tőled a név s az esetről,
     ó, szűz, bár nem volt ily jutalomra jogod!

Horváth István Károly fordítása

Éjszakai látomás (4.7)

Élnek a lelkek; nincs a halállal vége a létnek,
     elrepülő árnyuk győztes a máglya fölött.

Láttam, mint jött Cynthia, mint nyúlt el nyoszolyámon
     ő, a zajos, nagy uton csak minap eltemetett,

sírjától hazaérve alig döntött le az álom,
     míg keseregtem az ágy, hűs birodalmam ölén.

Mint mikor elvitték, haja úgy omlott le, olyan volt
     két szeme is, leplét marta csupán ki a láng

oldalt, és a berill gyűrűbe kapott bele ujján,
     s ajkairól Lethe habja lemosta a fényt.

Hangja, lehellete: akárcsak az élőé; de zizegve
     koppant össze kemény ujj-begye árny-kezein.

„Ó, te csalárd, aki egy lány kedvéért se javulsz meg,
     máris erőt vehetett rajtad az álom-iga?

Már kiesett lármás Suburám sok titka fejedből,
     s ablakom is, mit szétnyűtt amaz éjjeli csel,

hol kötelem leeresztve repültem – hányszor! – elébed,
     váltogató kezem úgy ért le, ölelni nyakad?

Ó, hányszor hulltunk szerelembe az utca kövén, mit
     nem melegített más, csak köpenyünk, meg a vágy!

Néma szövetségünk! Szavaid mért csak hitegettek?
     Széthordták a gonosz nyelvü, kíváncsi szelek.

Senki se hívta szemem tört fényét vissza halóban
     (egy napig élek még, hogyha te visszasiratsz),

nem kerepelt hasított náddal mellettem az őr sem,
     és nem is óvta fejem fent az a csorba cserép.

S végül: a gyásztól görnyedten látott-e akárki,
     vajh égette-e könny éjszínü, árva togád?

Röstelltél a kapun túl elkísérni? Odáig
     lassabban vitték volna, ha szólsz, nyoszolyám.

Mért nem idéztél jó szeleket, hálátlan, a tűzhöz?
     Nárdus-szag mért nem szállt fel a lángjaiból?

Erre se telt: olcsó jácintot szórni fölébem,
     s korsót törni kegyes szívvel a máglya fölött?

Valljon Lygdamus, izzó vas fürkéssze a tettest
     (láttam: a méregtől fűszinü volt a borom),

ármányos Nomasom se soká nyálazza a markát:
     forró tégla hamar rábizonyítja a bűnt.

Ő, aki éjről éjre kínálta magát potom áron,
     most aranyos köntöst hord, az uszálya lebeg,

s rabnőmnek több fonnivalót gyömöszöl kosarába,
     hogyha dicséri csodás arcom a kotnyelese.

Mert koszorút vitt sírhalmomra, öreg Petalémat
     mocskos tuskóhoz fűzi a durva kötél;

hajfonatára akasztva verik Lalagét a mihasznák,
     mert a nevemben kért oktalanul valamit.

Eltűrted, hogy arany-szobrom pénzzé szaporítsa,
     máglyatüzemből nyert arcpirító hozományt;

nem bántlak most mégse, Propertiusom, noha rád fér;
     éveken át úrnő voltam: a verseidé.

Esküm hallja a Sors, mely visszafelé sose fonhat,
     háromtorku ebünk úgy ne gyötörje fülem:

hű voltam hozzád. Ha nem így van, kússzon a sírom
     halmán, csontjaimon rút, sziszegő vipera.

Mert kétféle a hely idelent, a sötét folyamon túl,
     lomha vizén a hajó erre vagy arra evez;

erre a céda Clytaemnestrát viszi, és a fa-testbe
     bújt, tehenet hazudó krétai szörnyeteget –

másokat ím, koszorús csónak szállít el a boldog
     Elysium rózsás, lágy-lehü rétjeire.

Zengő lant muzsikál, a Cybele dobja kiséri,
     s mitrás tánckar lejt ott, míg a lyd zene szól;

s Andromede meg Hypermnestre, az igaz feleségek,
     elmondják ismert, bűntelen életüket.

Ez panaszolja, hogy anyja miatt kékfoltos a karja,
     megkínozta a nyers kő, meg a durva bilincs;

rendre meséli Hypermestre testvérei vétkét,
     s hogy neki nem volt rá lelke, utálta a vért.

Így gyógyítja a holt könny, éltünkben ha szerettünk;
     sok hűtlenséged titkolom én is alant.

S most hallgasd meg a kívánságom, hátha megindulsz,
     nem járt annyira át Chloris igézete tán!

Dajkámat hogy az évek terhe nyomorba ne döntse,
     Partheniét; érted semmibe vette a pénzt.

Latrisom, édes szolgálóm (neve vallja) ne tartsa
     új úrnője elé tükrömet – ezt is igérd!

S verseidet, melyeket hozzám írtál, ide küldd el,
     vesd máglyára; ne zengd fönt a dicséretemet!

Fejtsd le a síromról a folyondár-águ borostyán
     fürtjét, mely lágyan fonja be csontjaimat,

ott, hol az almahozó Anio kanyarog szanaszéjjel,
     s Hercules ó elefántcsontja örökre fehér;

dalt oda írj – hozzám méltót, oszlop közepére,
     ám rövidet, kocsiról lássa az arramenő:

»Itt nyugszik szépséges Cynthia, tiburi földben;
     sírjától partod híre dicsőbb, Anio!«

És te ne vesd meg, hogyha a jók kapuján jön, az álmot;
     jönnek jó álmok néha, szavukra figyelj!

Éjszaka kószálunk, árnyunkat az éj kiereszti,
     felnyitván a reteszt, Cerberus is csavarog;

visszaparancsol a hajnali fény Lethe mocsarába,
     megszámlálja hadát újra a lenti hajós.

S légy most más nőké; az enyém, csak enyém leszel egykor,
     csontom a csontoddal testtelen összevegyül.”

Ennyit szólt panaszos-perelő hangján amaz éjjel,
     majd ölelésemből árnya a semmibe hullt.

Kerényi Grácia fordítása

Rajtaütés (4.8)

Hallgasd, mért menekült el a vízdús Esquiliaeről,
     környékünkről más tájra ma éjjel a nép.

Vén kígyó él Lanuviumban, s őrzi a várost,
     melyben időzni sosem kár, mikor erre haladsz.

Szent szakadék tátong a sötét oldalban, a lejtőn,
     itt száll mélybe a szűz (ezt az utat ne kivánd!)

évenként, ha az éhes kígyó tiszteletet meg
     ennivalót követel, s, lent tekeregve sziszeg.

(Sápadtan szállnak le e szertartáshoz a lányok,
     kígyó-szájra nehéz bízni fehér kezüket;

míg elkapja az átnyújtott eleséget az állat,
     reszket a szűzi tenyér, s benne a telt kosarak.

Hogyha erényes a lány, hazatér a szülői karokba,
     s „termékeny lesz az év!” – mondja a gazda vigan.)

Lelkem Cynthia épp ide jött, nyírt póni-fogatján;
     vélt oka Juno volt, ám a valódi Venus.

Mily diadalmenetét láttad, Via Appia, valld meg,
     míg laza gyeplővel rótta kocsin köveid!

Rút pörpatvartól zengett a lebuj, mikor eljött –
     nélkülem, ám a nevem sérti miatta a hír.

Szégyenszemre elől, a bakon lógázta a lábát,
     s ő hajtott a koszos, leggonoszabb szakaszon –

mert a borotvált képü ficsúr selymes fogatát nem
     emlegetem, sem ezüst-örvü molossz ebeit.

(Hitvány élelemért testét a piacra bocsátja
     majd, ha vakart állán sűrüre nő a szakáll.)

Így hát, hogy nyoszolyámat ilyen sok sérelem érte,
     gondoltam, váltom táboromat magam is.

Fent, a Diana-liget mellett lakik egy, neve Phyllis,
     csúnya, mikor józan – szemrevaló, ha iszik;

Teia a másik, a Tarpeius-berkek közeléből,
     szép, de nem éri be borgőzösen egy fiuval.

Ővelük egyeztem meg: az éjt hadd töltsük el együtt,
     hűtlenségbe esem – jöjjön az új szerelem!

Egy kerevetre feküdtünk hárman, a kert üde mélyén,
     nékem a két lány közt volt helyem ott, a gyepen;

Lygdamusom töltötte a nyári üvegpoharakba
     korsóból a nemes lesbosi, tiszta nedűt.

Nílusi volt fuvolásom, a csörgettyűt maga Phyllis
     rázta, s a rózsa finom szirma kuszán belepett,

míg egy esetlen törpe a vad puszpáng-muzsikára
     hányta-vetette magát, s kurta kezét szanaszét.

Jaj, de hunyorgott csak, bármennyit itattuk a mécsest,
     s asztalom is feldőlt, lába az ég fele állt;

és amikor Venusunk kegyes arcát lestem a kockán,
     mindig az átkos ebek szöktek elém pimaszul.

Ámde süket-vak voltam a dalra, pucér idomokra,
     árva szivem közben Lanuvium fele járt.

Egyszer csak csikorogva kinyílt a nehéz kapu ottkinn,
     s könnyü moraj neszezett túlnan, a ház elején;

percbe se telt, és Cynthia széjjellökte az ajtót –
     fürtje ziláltan leng, ám csinos így, dühösen.

Serlegemet remegő tíz ujjam a földre leejti,
     sápadnak bortól reszketeg ajkaim is;

villámlik szeme, úgy dúl-fúl – eszemadta boszorkány! –
     ily csoda látványt egy város eleste ha nyújt!

Mérges körmeivel végigszánt Phyllisem arcán,
     Teia ijedtében „tűzre vizet” kiabál;

fáklyájuk fölkelti az alvó római polgárt,
     és az egész utcán harsog az esztelen éj.

Tépett hajjal fut, szétnyílt tunikában a két lány,
     míg a sötét úton tárt fogadóra talál –

Cynthia ujjong zsákmányán, hazafut diadallal,
     s csöpp keze-hátával megsebesíti a szám,

megbélyegzi nyakam, véresre harap, de leginkább
     bűnbeesett szememet büntetik ütlegei.

És amikor már engem verni elernyed a karja,
     Lygdamus ágyam bal lába mögül, hová bújt,

íme előhurcoltatik és oltalmamat esdi.
     Hasztalan – én se vagyok, Lygdamusom, szabadabb!

Ekkor végre karom békét könyörögve kitárom –
     lába hegyét is alig nyújtja felém a cudar,

s szól: „Ha szeretnéd, hogy kitöröljem e vétket eszemből,
     törvényemre figyelj, mit szab a cikkelye rád:

Pompeius tág csarnoka nem láthat cicomásan,
     nem járhatsz a Forum céda homokja köré!

Hátra ne merj pislogni a színház fönti sorára,
     női gyaloghintó meg ne akassza utad!

És, mi az első: fő keserítőm, Lygdamus, álljon
     kettős vasláncot húzva a rab-piacon.”

Így hangzott az itélete. – „Elfogadom” – felelém rá;
     felkacagott, büszkén, hogy hatalomra került.

Majd mindent, amihez csak nyúlt az a két idegen lány,
     megfüstölt, lelocsolt sorra szobát, küszöböt,

új teritőt hozatott az egész széles nyoszolyára,
     s háromszor lángolt kénköve bús fejemen.

Így törtem meg az egyenként kicserélt takarók közt,
     és az egész kerevet látta a békekötést.

Kerényi Grácia fordítása

Beszélgetés a cirkuszban (Amores 2.17)

Nem vagyok én ma, dehogy vagyok én a lovakra kíváncsi,
     bár, ha a tipped győz, tapsol az én kezem is.

Melléd ülni, füledbe susogni csak az csalogat, hogy
     megmondjam: gyönyörű szép szemedért vagyok itt.

Néked a lóverseny, de nekem te vagy, édes, a fontos,
     nézze ki mit szeret és megvan a dupla öröm.

Óh, de hiszen téged nem a ló, hanem a kocsibajnok
     érdekel! érte dobog kis szived oly hevesen!

Énértem ha dobogna, a starthelyről vad iramban
     szállnának velem is a robogó paripák,

gyeplőm csüggne lazán, majd fölcsattogna az ostor,
     mint a vihar venném hétszer a büszke kanyart,

ám ha a nézők közt a szemem rád esne – csak állnék
     s gyeplőt tartani nem bírna tovább a kezem.

Mért húzódsz tova? Nézd, a hely itt maga összeparancsol:
     szűk az ülés, ez a jó! cirkusz előnye, szabály!

S mondd, szivem, egy picikét ne legyezzelek? Itt a belépő
     kártya, s a hűs levegőt boldogan önti feléd!

Vagy nincs is meleg, és engem csak a vágy tüze éget?
     s tégedet is bentről perzsel az asszonyi vágy?

Ejnye, amíg csevegünk, beporozza a szél ruhádat
     hó ruha, hószínü test: tűnj csak el, így ni, te por!

Ah, jön a körmenet! Itt van már. Csönd, néma imádság!
     Zendül a taps. Igazán nagyszerü! mennyi arany!

A szárnyas Diadalt legelöl viszik. Óh, Diadal, légy
     énvelem is, diadalt adj, ragyogó Szerelem!

Jönnek az Istenek; – én Vénuszhoz küldöm imámat!
     Rám villant mosolya, mennyei üdvöt igér!

Kedvesem, ígérd meg te is azt, amit ő megígért már!
     s istennőm te leszel, nála különb, gyönyörűbb!

Istenek a tanuim s az egész menet itt: soha más lány,
     óh, sose lesz más lány asszonyom és szeretőm!

Rossz, hogy a lábad csüng? Nos, dugd be, ha tetszik, a rács két
     léce közé a hegyét, megpihen ott, belefér.

Már kiürült a porond, és int a mezőny kapitánya,
     indul a, vágtat a sok négyfogatú sebesen.

Látom már, akinek drukkolsz. Bár győzne a kedvenc!
     Úgy látszik, lova is tudja az óhajodat.

Úristen! Mily kört vesz amott a bolond a kanyarban!
     Üldöz a másik! elér, bent szalad és megelőz!

Jaj, te tökéletlen! Így megy hát füstbe reményünk!
     Húzd meg a bal gyeplőt! Rajta! talán sikerül!

Eh, koca-versenyző … Bizonyára leinti a zsűri,
     tógáját a tribün lengeti már dühösen.

Visszaparancsolják … Drágám, hogy szép frizurádat
     össze ne rombolják, hajtsd az ölembe fejed.

Újra felállnak, új start lesz, megnyílt a sorompó,
     s tarka seregben máris a sok paripa.

Most száguldj legalább, villámként, az egyenesben
     óh, sikerüljön, amit én meg a lány akarunk!

Úrnőm vágya beteljesedett. Az enyém ezután jön.
     Pálmát nyert a kocsis; megnyerem én is, ugye?

Rám nevet a leány, súgott valamit, szeme lángolt.
     Itt ez elég; s másutt váltsd be ígéretedet.

Szabó Lőrinc fordítása

Kibékül hűtlen szeretőjével (Amores 3.11b)

Harcol bennem tétova lelkem tépve-szakítva
     gyűlölet és szeretet, s tán az utóbbi legyőz.

Gyűlölök így, ha tudok; de ha nem, szeretek magam ellen,
     mint bika gyűlöli, de hordja a kínos igát.

Futva gonoszságodtól csábít vissza a bájod,
     borzaszt bűnöd, de testedet úgy szeretem!

Így aztán se veled, se tenélküled, élni sem élek,
     tenni miképp akarok, azt hiszem én se tudom.

Volna gonoszságod vagy a szépséged kevesebb, mert
     ily kusza erkölcshöz nem megy az ifjui báj!

Tetteidet gyülölöm, s szerelemre hevít fel a szépség.
     Én nyomorult! Bűnén győz, erejével a nő!

Irgalmazz, a közös-jogu ágyra s az égi urakra
     kérlek, kik gyakran tűrik el esküidet,

s szépségedre, melyet mint istent tisztelek én és
     tiszta szemedre, mely az én szemem ejti rabul!

Bármilyen is vagy: enyém vagy; most már arra felelj csak:
     kényszerből vagy igaz szívvel imádjalak én?

Mert inkább a szelekre hagyom kifeszítve vitorlám,
     mintsem kényszerüen tűrve viseljem igád!

Orbán Ottó fordítása

Udvarlás kocsiversenyen (Ars amatoria 1.135–164)

Aztán: fontos még, hogy a lóversenyt se kerüld el,
     s menj cirkuszba: tömeg van, sok az alkalom ott.

Nem kell, hogy félénk jeladással valld meg a titkod,
     s hogy bólintson rá, mint ki megért s helyesel.

Ülj mellé, közelébe, hiszen ennek nincs akadálya:
     oldala oldaladon (jó szorosan, ha lehet) –

összeszorultok bár úgyis, mert sokszor a hely szűk:
     hozzáérhetsz így, megvan az indokod is.

Most te keress témát, társnőddel fogj csevegésbe;
     legjobb, hogyha előbb szinte közönbös a tárgy.

„Kik futtatnak most?” – tudakold meg, mint akit érint,
     és akit ő kedvel, vedd kegyeidbe te is.

És amikor jön a versenyzők hada, kezdd el a tapsot
     – Vénusnak mondjon hódolatot tenyered…

Véletlen megesik, hogy a lányka ölébe netán por
     hullott: szép ügyesen verd le kezeddel a port;

és ha por egy szem sincs, nem baj, veregesd le a semmit:
     nem nagy fáradság – s mekkora haszna lehet!

És ha ruhája szegélye lecsüng, s érinti a földet:
     markold fel buzgón, „hogy be nem lepje a sár”;

enyhül a kedves lány, s szolgálatodért jutalomként
     hagyja szemednek, hogy lássa a karcsu bokát…

Aztán: nézd meg jól, hogy a háta mögé ki is ült le:
     annak térdétől háta ne fájjon, ügyelj.

Könnyed lelkeket oly könnyű megnyerni: elég, ha
     hátához párnát raksz ügyesen, finoman;

jó, ha szelet csapsz kis legyezővel a nyári melegben,
     vagy lépcsős zsámolyt tégy pici lába alá.

Íly alkalmakat ad kezdő szeretőknek a cirkusz
     és az aréna, a sok nép a forum fövenyén.

Bede Anna fordítása

A négy kor (Metamorphoses 1.89–150)

Első lett az aranykor, mely becsületben, erényben
önként élt, bírák s törvények kényszere nélkül.
Félelem és megtorlás nem volt, nem fenyegettek
érctáblák, s nem várt szepegő sokaság könyörögve
ítéletre; nyugodt volt védő nélkül is éltük.
Nem szállt még a fenyő se le. bérceiről a csalékony
tengerhabra, hogy ott idegen tájakra suhanjon.
A honi partokat ismerték csak, más egyebet nem.
Mély árkokkal a városokat most még nem övezték;
nem volt hosszú trombita, hajlott kürt, sisak és kard,
gondtalan élvezték a népek a béke nyugalmát,
s úgy, hogy nem volt szükségük hozzá katonákra.

Munkálatlan, anélkül, hogy kapa vágta, ekék föl-
tépték volna, magától termett minden a földben.
S ezzel a könnyen-adott eledellel a nép kielégült;
vackort szedtek s gyönge szamócát fönt a hegyekben
s jó somot és a merev cserjékről szedret, esetleg
makkot, amit Jupiter terebélyes fája dobált le.
Meg nem szűnt a tavasz, s a zefírek lenge fuvalmán
lágyan ringtak a mag-nélkül-kelt gyönge virágok.
Majd termést hoz a szántatlan föld, s – bár ugaron nem
hagyták – telve a róna kövér és szőke kalásszal.
Itt a folyók tejjel folynak, nektárral amott, és
méz csordul sárgán a homályos tölgyfaodukból.

Aztán, Saturnust letaszítva a Tartarus-éjbe,
fent Jupiter lett úr, s megkezdődött az ezüstkor,
hitványabb az aranynál s a réznél becsesebb érc.
Összébb vonta a régi tavaszt Jupiter s a nyarakkal
és a telekkel, a csöppnyi tavasszal, a furcsa-szeszélyes
őszökkel négy szakra tagolta az addigi évet.
Ekkor először lett izzóvá a ievegő a
száraz hőtől, s dermedt jégcsap a szél hidegében.
Ekkor először bújt hajlékba az ember: a hajlék
barlang volt, sűrű bokrok s háncsfonta suhángok.
Ekkor először láttak ceresi magvat a hosszú,
barna barázdák s nyögtek igába szorítva a barmok.

Harmadikul jött, nyomban utánuk, a rézkor; azoknál
már jóval szilajabb, szörnyű fegyvert hamarabb fog,
mégse gonosz. Végűl a kemény vaskor született meg.
Egykettőre betört e silányabb-ércü világba
minden bűn; oda tisztesség, becsület meg igazság,
ármány lép a helyükbe, ravaszság, durva erőszak
s fortély s elvetemült sóvárgás gazdagodásra.
Bár nem eléggé ismeri még: a hajós a szelekre
bízza vitorláját, s a hegyen régóta magasló
fák idegen habokon táncolnak hetyke örömmel.
És, mely a nap s levegő módján közös addig: a tájat
mérnöki szem hosszú mezsgyékkel szétdarabolja.

Többé már nemcsak gabonát követelnek a gazdag
földtől s illő étket; mély gyomrába leszállnak,
és miket elrejtett közelében a styxi lakóknak:
napra kerülnek a kincsek, a sok gazság okozói.
Itt van a pusztító vas, a pusztítóbb arany, itt a
háboru, mely mindkettőt felhasználja a harcban,
s véres kézben csapnak a zörgő fegyverek össze.
Rablásból élnek; nincs bizton após a vejétől,
gazda a vendégétől, ritka az is, hogy a testvér
testvérét szereti. Vesztére tör asszony a férjnek
s megfordítva; a mostoha mérget főz, a kegyetlen;
s atyja korát fürkészi időnap előtt a legényke.
A kegyelet letiporva; utolsó égilakóként
szűz Astraea röpült el e véráztatta világból.

Csorba Győző fordítása

Midasz király (Metamorphoses 11.95–145)

Ez sem elég Bacchusnak: búcsút mond a mezőknek
s útnak ered legjobb táncos csapatával a Tmolus
szőlleihez, meg a Pactolushoz, mely azidőben
nem volt még aranyos, nem irigyelték fövenyéért.
Itt mulatoztak mind: bacchánsnők s fürge szatírhad,
csak Silénus nem: rabul ejtették az italtól
s kortól tántorgó öreget koszorú-kötelekkel,
és a királyhoz, Midashoz vitték a parasztok,
kit thrák Orpheus s Eumolpus tanitott a boristen
tiszteletére. Ezért ráismert nyomban a vénre,
s ünnepi nagy lakomát tálalt Bacchus tanitója
s társa elé; tíz nap-tíz éjjel folyt a tivornya.

Már tizenegyedszer hajtotta be Lucifer ottfent
csillag-nyáját; ekkor elérvén Lydia földjét,
visszaadá a király a növendéknek nevelőjét.
Hálából megígérte – hiú, noha csábos ajándék! –
teljesit egy kívánságot Midasnak az isten.
Hasztalanul használva kegyét, így szólt a király: „Add,
bármihez ér testem, váljék mind sárga arannyá!”
Bólintván a botor kérést már teljesítette
Bacchus, bár sajnálta, miért nem kért okosabbat.

Vígan megy haza Phrygia hőse, örülve bajának,
s hogy próbát tegyen, ezt-azt megfog nyomban – alig hisz
ím, a szemének: a tölgy zöldlombú, mélyre lecsüngő
gallya az ujjai érintésétől arany-ág lesz;
fölvesz a földről egy kavicsot: sárgállik azonnal,
hozzányúl a rögökhöz: a föld röge is ragyogó fém
ott, ahol éri; letépi Ceres telt szőke kalászát:
sárarany az; markában az alma, amit leszakított,
mintha a Hesperisek fájáról lenne; az ajtó
felső léce ragyog, tündöklik az ujja hegyétől.

Sőt, amikor megmossa kezét a habokban, a sodró
hullámok Danaét is könnyen félrevezetnék.
Lassacskán eszmél a szerencséjére, s arannyá
változtat mindent – de ebédet hoznak a szolgák:
asztala roskadozik, tele drága, finom falatokkal.
Ám alig éri a jobbja Ceres áldott adományát,
holt fémmé ridegül tüstént a ceresi ajándék;
vágyna mohó foggal pompás húsokba harapni,
ámde a hús foga közt mereven, csikorogva akad meg;
tiszta vizet töltet kegyadó Bacchus nedüjéhez:
olvasztott arany ömlik a száján át a pohárból.
Megdöbbenti a nemvárt baj, s gazdag-nyomorultan
már szabadulni kiván kincsétől, gyűlöli vágyát.
Éhségét a vagyon nem szünteti, égeti torkát
szomja, megérdemlett kín jár gyűlölt aranyával –
s ég fele tárva kezét, tündöklő karjait, így szól:
„Vétkeztem, Lenaeus atyám! De bocsásd meg a bűnöm
irgalmazz, vond vissza a szép, tündökletes átkot!”
Isteneink szive lágy: töredelmét látva, feloldja
Bacchus a kért adomány terhétől együgyü hívét:
„Hogy ne tapadjon rád a balul kívánt arany-átok,
menj a folyóhoz – mondta –, amely Sardes közelében
hömpölyög, aztán szembe haladj vele Lydia sziklás,
erdős bércein át, míg végül eléred a forrást;
itt, hol a víz fröcskölve-buzogva előtör a mélyből,
tartsd a fejed meg a tested alája, lemosva a vétked!”

Úgy is tett a király: megmártózott, s a folyóba
szállt az arany-bűbáj, elhagyva az emberi testet.
Most is a régi arany magjától sárga a tájék,
fényes arany csillámlik a nedves parti fövenyben.

Kerényi Grácia fordítása

A száműzött búcsúja Rómától (Tristia 1.3.1–46, 83–102)

Képeivel ha körüllebeg újra a szívfacsaró éj,
     az az utolsó éj római búcsum előtt,

s újra eszembe jut a sok kedves, amit veszitettem,
     két szomorú szememet most is elönti a könny.

Vártuk a virradatot, melyen császári parancsra
     el kellett hagynom földedet, Ausonia,

és nem volt sem idő, sem erő, készülni az útra:
     tétlen zsibbadtság ülte meg a szivemet.

Hogy szolgám ki legyen, ki kisérje a számkivetettet,
     semmi se volt fontos, pénz, ruha és ami kell.

Oly kábúlt voltam, mint akit az Ég tüze sújtott
     s nincs tudatánál még: él, de nem érzi, hogy él.

Ám, mikor ezt a ködöt maga a bánat tovaűzte
     s végül feltámadt lassan a lelkierőm,

próbáltam pár szót intézni a régi barátok
     bús csapatához, mely hirtelen oly kicsi lett.

Síró férjét még síróbban ölelte a hű nő,
     és nemes arcát csak verte a záporeső.

Lányom uton volt épp, távol, valahol Libyában,
     s hírt adnunk neki már nem lehetett sehogyan.

Bárhova néztél, csak sóhajt láttál, zokogó gyászt,
     és hangos temető volt valamennyi szoba:

férfi, gyerek, nő, mind úgy sírt, minthogyha siromnál
     Házamnak minden szöglete, zegzuga könny.

Hogyha szerény példát nem tör szét büszke hasonlat,
     ily látványt nyújtott Trója, midőn elesett.

Elnyugodott a beszéd, el már a kutyák ugatása,
     s menny magasán röppent éji batáron a Hold.

Rajta pihent a szemem, majd a Capitólium ormán,
     mely közelével sem védte meg otthonomat:

„Istenek, oltárunk szomszédai – tört ki fohászom –,
     s templom, amit többé már sose lát ez a szem,

vesztett Isteneim, a quirinusi város Erői,
     végső hódolatát küldi felétek imám.

Bár későn, seb után, ragadok pajzsot: legalább most
     tartsátok távol tőlem a gyűlöletet;

tárjátok botlásom az isteni férfi elé, mert
     másképp még bűnnek véli a puszta hibát:

tudjon meg mindent, aki sújt, az is, úgy, ahogyan ti,
     hogyha megenyhül az Ég, nem lehetek nyomorult!”

Így kérleltem a Fentieket, hosszabban az asszony,
     bár vad sírógörcs rázta-kuszálta szavát,

majd, odarogyva a Lárok elé, dúlt haj s remegő ajk,
     csókjait esztelenül szórta a hűlt hamuba,

házunk szellemeit híván s pazarolva fülükbe
     a siratott férjért semmibe vett szavait.

…

„Nyitva az út: nekem is jut hely végén a világnak.
     Nem leszek én nagy súly a menekült tutaján.

Téged a nagy császár űz messzire most a hazától,
     császár bennem a szív, a szivemet követem!”

Így próbálta elérni, amit próbált azelőtt is,
     s csak nehezen hajlott a közös érdek előtt.

Indultam – ha ugyan nem vittek, mint ravatalról –,
     durva, borostás arc dúlt hajam árnya alatt.

Fájdalmában nőm, mint írták, szinte megőrült
     és ájultan esett össze a ház közepén.

Hogy felocsúdott és – még benne a sír fagya – felkelt
     a porból, melynek mocska hajába ragadt,

majd a saját sorsán zokogott, majd az üres otthon
     gyászán s folyton csak sírta a férje nevét;

úgy sírt, mintha leányunk holttestét s az enyémet
     látná, hogy hamvad porba a máglya tüzén,

s halni akart, mondván: a halálba felejtkezik; aztán
     élve maradt mégis, védeni érdekemet.

Éljen! s mentse urát – miután így hozta a végzet –,
     éljen, a számkivetett híve s örök vigasza!

Szabó Lőrinc fordítása

Tomi és az ottani élet (Tristia 5.7)

Onnan jött levelem, amit olvasol, hol a széles
     Ister habja a sós tenger ölébe szakad.

Hogyha a sorsod jó, ha simán folyik életed, az már,
     hidd meg, boldoggá tesz kicsit engemet is.

Hogy vagyok? – azt kérded (mint mindig) –, drága barátom.
     Tudhatod, úgy vélem, még ha nem is felelek.

Hát: nyomorult vagyok – így summáznám sok bajomat –, mint
     bárki, ha nagy Caesar bosszuja üldözi őt.

Érdeklődöl: mily népség lakik itt, Tomi táján,
     s mily helyi formák közt tengetem életemet.

Bár görögök s géták lakják e vidéket, az így-úgy
     megbékélt géták főleg a szembeszökők.

Az utakon jobbára a szármát s géta lakosság
     közlekedik föl-alá, és valamennyi lovon.

Nincs, ki tegezt s íjat ne viselne, s nincs ki kezében
     kígyóméregtől sárga hegyű kelevézt.

Hangjuk nyers, arcuk darabos, mint vad katonáé;
     hajba, szakállba a kéz errefelé sose nyír.

Jobbjuk mindig kész rá, hogy sebet üssön a tőrrel,
     minden barbárnak ott fityeg egy derekán.

jaj, ilyenek közt él költőd, a szerelmet, enyelgést
     rég feledé, ezeket hallja, ezekre tekint!

S éljen csak legalább, de ne tartsa halála közöttük!
     E gyűlölt tájról lengjen az árnya tova!

Azt írod: tele színház ujjongott dalaimnak
     és tapsolta meg, azt írod, a verseimet.

Nem készültek ezek színház részére (tudod jól),
     s múzsám nem vágyott tapsot aratni soha.

Persze azért kedves minden, ami véd a felejtés
     ellen, s hírem széthordja, a hontalanét.

Ámbár közben elátkozom is vesztem okozóit:
     műveim és azt, hogy verseket írogatok.

És ha elátkoztam, sem tudnék élni enélkül,
     s járok a fegyver után, melyre a vérem ömölt.

Lám, a görög bárkát az imént rongálta a hab meg
     Euboia vizén, s újra csak arra siet.

Mégse dicsőségért gyötrődöm, sem, hogy a hírem
     túléljen – jobb lett volna, ha rejtve marad.

Munkával kötöm le magam, zsongítom a fájást,
     szót keresek folyton mondani gondjaimat.

Mit tegyek árva vidék árvája jobbat e rosszban?
     Mit próbáljak, mily más menedék lehet itt?

Nézem a tájat: nem-szeretem táj, elszomorítóbb
     nincs bizonyára sehol szerte a földkerekén.

Nézem az embereket: csak alig méltóak e névre,
     ordasokul bennük több a vadállatiság.

Törvényt nem tisztelnek; erő számít, nem igazság:
     kardok uralma alatt porba taszítva a jog.

Rossz göncük bő nadrág s állatbőr a hidegben,
     arcuk ijesztő, mert hosszu bozont fedi be.

Itt-ott lelni nyomát a görög nyelvnek, de kiejtve
     gétásan barbár még e kevéske nyom is.

Szinte alig van köztük olyan, ki az itteni nyelvből
     néhány köznapi szót tudna talán latinul.

Római költő én (múzsák, fületekbe ne jusson!),
     lassan a szármátra kényszerülök magam is.

Oly rég elszoktam a latintól: nem jut eszembe
     már-már egy-egy szó – szégyen ugyan, de igaz.

Van nyilván e levélben szintén sok darabosság;
     hidd meg: a hely felelős és nem az ember ezért.

S hogy ne veszítsem el így sem jártasságom a nyelvben,
     s néha beszélhessek szép anyanyelvemen is:

eltársalgok egymagam, a tűnt szókat idézem:
     költő-pályámnak balsikerű jegyeit.

Lelkemet így csalom és az időt, s így óvom az elmúlt
     és a jövendő rossz rémeitől magamat.

Versekben keresek nyomorúságomra felejtést,
     s hogyha elérem e célt: az nekem éppen elég.