A levél

Caesar és Cicero levélváltása Kr. e. 49. márciusában (Epistulae ad Atticum 9.6a, 11a)

Caesar imperator üdvözletét küldi Cicero imperatornak!

Mivel Furnius barátunkat éppen csak láttam, és sem nem beszélhettem vele, sem meg nem hallgathattam, ahogyan szerettem volna, mert siettem, sőt úton is voltam, a legiókat már előre is küldtem, mégsem mulaszthattam el, hogy ne írjak neked, őt hozzád ne küldjem és köszönetet ne mondjak; pedig ezt már gyakran megtettem, de azt hiszem, hogy még gyakrabban fogom tenni: olyan jóindulattal vagy irányomban. Legfőképpen arra kérlek, mivel remélem, hogy hamarosan a városba érek, hogy ott láthassalak, hogy élvezhessem tanácsaidat, kedvességedet, tekintélyedet és mindenben kész támogatásodat. A tárgyra még visszatérek: bocsásd meg sietségemet és levelem rövidségét. A többit majd megtudod Furniustól.

Cicero imperator üdvözletét küldi Caesar imperatornak!

Amint olvastam Furnius barátunk útján küldött leveledet, melyben közölted velem, hogy tartózkodjam a városban, azon, hogy tanácsaimhoz és tekintélyemhez folyamodol, kevésbé csodálkoztam; de azon már törtem a fejemet, hogy mit akarsz mondani kedvességemmel és támogatásommal. Reménykedésem azonban arra a gondolatra csábított, hogy a te csodálatraméltó és páratlan bölcseségednek megfelelően talán polgáraink nyugalmáról, békéjéről és egyetértéséről óhajtasz velem tárgyalni. Erre, úgy gondoltam, természeti és egyéni adottságaim folytán eléggé alkalmas is vagyok. Ha ez valóban így van, és te csakugyan arra gondolsz, hogy tekintettel légy Pompeiusra, illetőleg megnyerd a magad és az állam javára, erre nálam alkalmasabb személyt valóban nem is találhatnál; hiszen neki is és a szenátusnak „is, mihelyt tehettem, csak a békét ajánlottam; akkor sem csatlakoztam egyik küzdőfélhez sem, amikor háborúra került sor; az volt a véleményem, hogy ez a háború sérelmes rád nézve, mivel ellenségeid és irigyeid az ellen a tisztség ellen törnek, amely téged a római nép akaratából illet meg. De mint ahogyan annakidején nemcsak magam szálltam síkra jogaid védelmében, hanem másokat is arra késztettem, hogy melléd álljanak, ugyanúgy rendkívüli módon nyugtalanít most Pompeius helyzete. Mert már jónéhány éve, hogy ti kettőtöket választottalak, titeket tiszteltelek, és a ti igaz barátaitok közé számítottam magamat – mint ahogyan most is az vagyok. Éppen ezért arra kérlek, vagy még inkább esdő szóval könyörgök hozzád, hogy roppant gondjaid közepette szentelj valamennyi időt ennek megfontolására is, hogy jóságod által, erre a nagy jótettre visszaemlékezve, hálás és kötelességét teljesítő, jó ember lehessek. Ha mindez csak engem érintene is, bizton remélném, hogy megkapom tőled; de megítélésem szerint érinti ez a te becsületedet és az egész államot is, hogy jóvoltodból a kevesek közül is legalkalmasabb személy maradjak, mind ti kettőtök, mind a polgárok egyetértésének biztosítására. Ami engem illet, mikor régebben köszönetet mondtam neked Lentulus ügyében, hogy segítettél rajta, mint az én megsegítőmön, levelének elolvasása után, amelyben hálás szívvel köszönte meg nagylelkűségedet és jóságodat, úgy éreztem, hogy ez a segítség nemcsak neki, hanem nekem is szólt; ha megérted, mennyire hálás vagyok neked az ő ügye miatt, akkor tégy róla, kérlek, hogy Pompeius miatt is okom legyen hálásnak lenni.

Borzsák István fordítása

Lucceiushoz (Epistulae ad familiares 5.12)

M. Cicero üdvözli L. Lucceiust, Quintus fiát!

Már személyesen is nemegyszer szót akartam veled ejteni erről, de valami szinte parasztos szégyenérzet visszariasztott; most, hogy távol vagyok, annál is gátlástalanabbul nyilatkozhatom róla, mert a levél nem pirulós természetű… El sem hiszed, mennyire égek a vágytól, ami, úgy vélem, korántsem restellnivaló, hogy nevemnek hírt és dicsőséget a te írásod szerezzen! Ilyen irányú szándékodat ugyan többször kifejezésre juttattad előttem, mégis kérlek, bocsáss meg mohóságomért. A te stílusod alól kikerült írásokra mindig feszült várakozással tekintettem, aztán reményeimet is meghaladó módon lebilincseltek vagy fellelkesítettek – persze hogy szeretném viselt dolgaimat mielőbb a te műveidben látni megörökítve! És engem nemcsak az utókor emlékezete izgat, pedig a halhatatlanság egy nemét ígéri, hanem az a vágy is, hogy tanúságtételed rangja,nyíltan megvallott rokonszenved és tehetséged rám is háramló varázsa még életemben boldoggá avasson.

Miközben ezt írom, nagyon is tudatában vagyok, micsoda terheket ró rád a tervbe vett és javában készülő mű. A szövetséges és a polgárháborúk történetének azonban, úgy vettem észre, csaknem a végére jutottál, nekem pedig tettél egy olyan kijelentést, hogy hamarosan hozzákezdesz a folytatáshoz. Nem akartam hát elszalasztani az alkalmat, hogy figyelmeztesselek: fontold meg, az lesz-e jobb, ha az én ténykedésemet a többi esemény közé szőve tárgyalod, vagy az, amit számos görög szerző csinált, például Callisthenes a phocisi, Polybius a numantiai, Timaeus meg Pyrrhus hadjáratának leírásában, ha tehát, ahogyan ők hárman összefoglaló művükön kívül, önállóan dolgozták fel az említett háborúkat, te is különválasztod a Catilina-összeesküvést a külhoni ellenséggel vívott háborúktól. Ez ugyan hírnevem szempontjából, úgy vélem, nem sokat jelent, de türelmetlenségemet véve tekintetbe, mégiscsak van némi jelentősége, ha nem vársz vele, míg a megfelelő helyet eléred, hanem mindjárt és teljes egészében ennek a témának, ennek a kornak veselkedsz neki; mellesleg, ha figyelmed osztatlanul egy tárgyra és egy személyre irányul, egész előadásod – lelki szemeimmel előre látom – sokkal gazdagabb és ékesszólóbb lesz.

Érzem én jól, milyen arcátlanul viselkedem, már csak azért is, mert ennyi terhet rakok a válladra (pedig rengeteg munkád eleve visszatarthatna tőle), aztán meg, hogy még dicsőítésemre is felbiztatlak. Hátha te korántsem ítéled a szerepemet olyan dicsőségesnek?! Hanem aki egyszer áthágta a tisztesség határait, az legyen nyíltan és céltudatosan arcátlan. Ennélfogva kertelés nélkül és nyomatékosan kérlek, dicsőítsd tetteimet nagyobb hévvel, mint esetleg helyénvalónak éreznéd: ebben a műben ne ügyelj a történetírás törvényeire, hanem azt a rokonszenvet, melyről olyan gyönyörűen írtál valamelyik bevezetődben, s amely - bebizonyítottad semmivel sem csábít inkább, mint Herculest Xenophonnál a Gyönyör, egyszóval ezt a rokonszenvet, ha elég lelkesen ajánl engem figyelmedbe, semmiképp se vesd meg, és barátságunk okán légy valamicskét adakozóbb, semmint az igazság engedné.

S ha sikerül téged rávennem, hogy elvállald ezt, olyan anyag lesz a kezedben, mely – meg vagyok győződve róla – méltó sokoldalú tehetségedhez. Az összeesküvés kezdetétől hazatérésemig terjedő események becslésem szerint közepes terjedelmű művet adnának ki: ott hasznosíthatnád társadalmi változásokban való közismert jártasságodat, akár a felforgató mozgalmak okainak feltárásáról, akár a bajok orvoslásáról beszélnél, közben módod lenne leleplezni az általad kárhozatosnak ítélt jelenségeket, és érvekkel is alátámasztva, dicsérni a neked tetszőket; ha pedig szokásodhoz híven a szabadabb előadásmód mellett döntenél, sokak ellenem irányuló álnokságát, cselszövényeit és áruló galádságát is megbélyegezhetnéd. Azonkívül az én megpróbáltatásaim bizonyos gyönyört keltő változatosságot adnának művednek, ami a te írásművészeteddel párosulva hallatlanul le tudná kötni az olvasóközönség érdeklődését. Mi sem alkalmasabb az olvasó szórakoztatására, mint egy kor, egy életsors változásai és viszontagságai! S bár ezek a valóságban cseppet sem voltak kedvemre valók, olvasnom róluk kellemes időtöltés lesz, lévén a múlt gyötrelmeit biztos révben felidézni mindig élvezet. A többiek pedig, akik nem a saját bőrüket vitték vásárra, akik nem kínlódtak végig, csak szemlélik mások megpróbáltatásait – nos, azoknak még a nyomorúság ábrázolása is szórakoztató. Melyikünk nem élvezi, némileg sajgó szívvel bár, a Mantinea mellett haldokló Epaminondas történetét, aki nem távolíttatja el a lándzsahegyet testéből, míg kérdésére fel nem világosítják, hogy a pajzsa ép, mert neki nem a seb okozta kín, hanem emelkedett lélekkel, dicsőn halni, az a fontos?! És melyikünk figyelmét ne kötné le, ne ajzaná fel, amit Themistocles számkivetéséről olvasunk…? Az évről évre haladó előadásmód, ennek szinte naptárszerű egymásutánja, önmagában csak mérsékelten köt le, ellenben egy kimagasló egyéniség színes és hányatott élete általában olyan anyag, melyből csodálat és izgalom, mosoly és könny, remény és félelem fakad; ha aztán az egész még hatásos kifejlettel is zárul, a lelket át- meg áthatja az olvasás édes gyönyörűsége. Annál is szívesebben venném hát, ha olyan elhatározásra jutnál, hogy összefoglaló művedtől, mely az események folyamatos és teljes krónikáját adja, elkülönítenéd viselt dolgaimnak és küzdelmeimnek ezt a – mondjam így – drámáját; mert csakugyan, megvannak a maga, más-más arculatú felvonásai, s van fordulatos, részint az én erőfeszítéseimtől, részint a körülményektől mozgatott cselekménye.

És félelem nélkül hangoztatom, mennyire szeretném, ha híremnek-dicsőségemnek épp te állítanál emléket, mert senki sem hiheti, hogy holmi alantas hízelgéssel igyekszem a jóindulatodba férkőzni. Végtére te is nagyon jól tudod, ki vagy, s a dicsérettel fukarkodó embert ugyanúgy nem tekinted irigyednek, ahogyan lelkes híveidet sem hízelgőkként tartod számon. De meg én sem vagyok bolond, hogy olyasvalakivel ajánltassam magamat az örök hírnév birodalmába, aki engem ajánlva ne szerezne a saját tehetségének is hírnevet. Hiszen a nagy Alexander is csak Apellesszel festette, csak Lysippusszal mintáztatta meg magát, nem leereszkedő jóindulatból, hanem abban a meggyőződésben, hogy művészetük nem csupán ő kettejüknek, de neki is dicsőségére válik majd. És ezek a művészek mindössze Alexander testi mivoltát ismertették meg az őt nem ismerőkkel;a híres emberekre azonban szobrok és festmények híján sem vet árnyékot a feledés. Ott van a spártai Agesilaus, aki ugyan nem tűrte, hogy lefessék vagy megmintázzák, de azért nem kevésbé igényt tarthat az utókor emlékezetére, mint azok, akik mégis ebben a műfajban fáradoztak: egyetlen kis könyvecske kellett a király dicsőítésére, a Xenophoné, mellette mindannyiuk összes festménye és szobra egyszeriben háttérbe szorult! Másfelől, akár a belőle származó boldog tudatot, akár jövendő hírem rangját latolgatom, nekem annál is kívánatosabb a te művedben és nem másokéban kapnom helyet, mert így nem csupán tehetséged lesz szószólóm, mint Timoleonnak Timaeusé vagy Themistoclesnek Herodotusé, hanem egy népszerű és köztiszteletben álló, az állam legnehezebb, legsorsdöntőbb óráiban kitűnt és osztatlan elismerést aratott férfi tekintélye is; hadd lássa a világ, hogy túl a dicsérő szón, amivel, mint a Sigeumba érkező Alexander mondotta, Homerus adózott Achillesnek, nekem még egy nagy és hírneves ember komoly tanúságtétele is osztályrészemül jutott. Bizony nagyon a szívemből beszél Naevius Hectora, aki ugyan „örömmel fogadja” a dicsőítést, de – teszi hozzá – csak „ha dicső költő ajkáról hangzik el”!

S ha ezt mégsem tudnám kieszközölni tőled, vagyis ha a körülmények meggátolnának benne (másként galádság volna feltételeznem, hogy kérő szóval ne eszközölhetnék ki tőled bármit is), nos, akkor alighanem olyasmire kell vetemednem, ami gyakran és nem is kevesek rosszallásával találkozott: akkor magam írok önmagamról, igaz, számos és nagy hírű előd példájára. Csakhogy az efféle írásoknak, előtted sem titok, megvannak a hátulütői: az emlékirat szerzője szükségképp szemérmesebben fogalmaz, valahányszor saját méltatására kerül a sor, tapintatosan hallgat viszont, valahányszor másokat hibáztathatna. Tetejébe kevesebb hitele van, kisebb a tekintélye, sőt, sokan azt sem haboznak megvetően kijelenteni, hogy még a tornaversenyek eredményhirdetői is szemérmesebbek: előbb ráhelyezik a többi győztes fejére a koszorút, emelt hangon elharsogják a nevüket, aztán, közvetlenül a játékok befejezése előtt, ha történetesen őket is koszorúval jutalmazták, másik eredményhirdetőt hívnak, ne maguknak kelljen a saját győzelmüket hírül adniuk… Ezt szeretném én elkerülni, és el is kerülhetem, ha ügyemet vállalod; mondj hát igent rá, kérlek!

Talán csodálkozol, miért unszollak most ekkora hévvel, ilyen bő lére eresztve a szót, mikor jó néhányszor kinyilvánítottad már nekem, hogy eltökélt szándékod könyvben megörökíteni közéleti pályafutásom történetét, tudós gonddal elemezni elképzeléseimet és az eseményeket. Nos, ugyanaz a mohó vágy ösztökél rá, amiről a bevezetőben írtam volt: lelkem felajzottan várja, hogy kortársaim még életemben megismerhessenek a könyvedből, s hogy jómagam is élve sütkérezhessek az engem övező szelíd dicsfényben!

Mire szánod el magad az elmondottak után? Ha nem terhes számodra, szívesen venném válaszod. Mert ha a dolgot vállalnád, befejezem a pályafutásomat összefoglaló feljegyzéseket, ha azonban későbbi időre halasztod, személyesen beszélünk majd róla. Addig is munkálkodj szorgosan, csiszold tökéletesre az elkészült részt, és gondolj rám barátsággal!

Szepessy Tibor fordítása

Paetushoz (Epistulae ad familiares 9.26)

Cicero üdvözli Paetust!

Kora délután lakomán vettem részt, azalatt róttam jegyzettömbömre levelem piszkozatát. Kíváncsi vagy, hol? Volumnius Eutrapelusnál, mi több, egyik szomszédom Atticus, másik Verrius volt, régi ismerőseid. Furcsállod, hogy ilyen vidoran hordjuk az igát? Ugyan mi egyebet tehetnék? Adj tanácsot, te filozófustól okulhatsz: emésszem magam? tépelődjek? Mire megyek vele? végeredményben mi teteje volna? „Élj az irodalomnak” – mondod. Hát azt képzeled, csinálok én mást, vagy képes volnék élni egyáltalán, ha nem az irodalomnak élnék? Igen ám, de legyen még olyan telhetetlen irodalmár valaki, bizonyos mértéket csak kell tartania; én pedig, ha félreteszem a munkát, bármennyire nem életszükséglet számomra a lakoma (amit te komoly problémaként tártál filozófusod, Dio elé), egyszerűen nem találok kellemesebb időtöltést, mielőtt aludni térnék…

Figyelj, most jön a java: Eutrapelus asztalszomszédja Cytheris volt! „No lám – hördülsz fel –, ilyen összejövetelekre jár a híres Cicero, kit úgy tisztelt, kinek szavát úgy leste Hellas népe mind?

Isten bizony, nem is gyanítottam, hogy ő is jelen lesz! Mellesleg Socrates tanítványa, a nagy Aristippus még azon sem restelkedett, mikor szemére vetették, hogy Lais a szeretője: „ő lett az enyém – mondta –, nem én az övé” (görögül ez szellemesebben hangzik, ha tetszik, ám fordítsd le). Engem pedig az efféle dolgok fiatalkoromban sem vonzottak, nemhogy most, vén fejjel; én a társaságot élvezem: ott kiadom magamból, ami, mint mondani szokás, a szívemen fekszik, s keserveimet harsogó hahotára váltom át. De talán te fennköltebb lélek vagy? Aki a filozófusoddal is bolondját járattad, mert amikor megtudakolta, van-e valakinek kérdeznivalója, te rávágtad, hogy reggel óta a lakoma „kérdése” foglalkoztat?! S az a tökfej még arra számított, hogy olyasmit kérdezel majd tőle, vajon egy égbolt létezik-e vagy végtelen számú… Hogy mi közöm ehhez ? Hát az isten szerelmére, akkor épp az én lakomám hagyna hidegen, és éppen téged?!

Szóval így éldegélünk nap nap után. Egy kis olvasás, egy kis írás, aztán, hogy barátainknak se fordítsunk végleg hátat, közös lakomát csapunk, dehogyis hágva át a törvény előírásait (ha ugyan lehet még törvényről beszélni manapság), inkább jócskán a törvényes felső határ alatt. Következésképp nincs okod félni a jövetelemtől: nem fenemód nagy bendőjű, csak fenemód jókedvű vendéged leszek!

Szepessy Tibor fordítása

Erkölcsi levelek 8.

Seneca barátjának, Luciliusnak üdvözletét küldi.

1. „Azt ajánlod, hogy kerüljem a tömeget, hogy vonuljak vissza és érjem be a jó lelkiismerettel?” – kérdezed tőlem. „Mi lesz akkor azokkal a tanításaiddal, amelyek azt parancsolják, hogy tevékenység közben fejezzük be életünket?” Hiszen, szerintem, éppen ezt ajánlom: azért rejtőztem el, azért zártam be kapuim, hogy minél több embernek lehessek hasznára. Egy napom sem telik el munka nélkül. Az éjszaka egy részét is tanulmányaimnak tartom fenn. Nem szánok időt az alvásra, legfeljebb elnyom az álom, de le-lecsukódó és a virrasztástól fáradt szemeimet akkor is a munkámon tartom. 2. Visszavonultam, nemcsak az emberektől, hanem a dolgoktól is, elsősorban a saját dolgaimtól: az utókor ügyével foglalkozom. Nekik írok össze néhány dolgot, amelyek hasznukra lehetnek. Mint bevált gyógyszerek receptjeit, üdvös figyelmeztetéseket foglalok írásba, miután hatásos voltukat a saját sebeimen megállapítottam. Az én sebeim, ha nem is gyógyultak meg véglegesen, nem terjednek tovább. 3. A helyes utat mutatom másoknak, amelyet későn, a tévelygéstől fáradtan ismertem meg. Hirdetem: „Kerüljétek azt, ami a tömegnek tetszik és amit a véletlen nyújt. Minden esetleges előnnyel gyanakodva és félénken nézzetek szembe: a vadat és a halat úgy csalják csapdába, hogy valamilyen reménnyel kecsegtetik. Azt hiszitek, hogy azok a dolgok a szerencse ajándékai? Ármány az megrontásunkra. Aki közülünk biztonságban akarja leélni életét, amennyire csak teheti, kerülje azokat a csapdaszerű ajándékokat, amelyekben abban a tekintetben is a legkeservesebben csalódunk, hogy azt hisszük, hogy nekünk lesz valamink s csak csapdában maradunk.” Szakadékba vezet az ilyen életpálya. 4. Az ilyen módon magasba lendülő életnek bukás a vége. Akinek járművét a szerencse tévútra kezdte vezetni, az nem tud többé ellenállni. „Vagy jó utunk legyen, vagy pusztuljunk el gyorsan.” A szerencse azonban nem fordítja fel egyszerre a hajót, csak örvénybe sodorja, és a sziklához vágja. 5. Azt az egészséges és üdvös életformát kövessétek tehát, hogy a testnek a kívánságait csak annyira teljesítsétek, amennyire az a jó egészséghez elegendő. Kissé keményen kell vele bánni, hogy a léleknek készségesen engedelmeskedjék: az étel csillapítsa le éhségét, az ital oltsa szomjúságát, a ruha tartsa távol tőle a hideget, és a ház oltalom legyen a test betegségével szemben. Az azonban már semmit sem számít, hogy vajon vályogból van-e a ház, vagy pedig messze földekről származó színes márványkövekből. Higgyétek el nekem, hogy a szalmafedél éppen olyan jól megvédi az embert, mint az aranyos tető. Vessetek meg mindent, amit felesleges fáradsággal dísznek és pompának alkotnak! Gondoljátok meg, hogy csodálatot csak a szellem érdemel, s a nagy szellem mellett semmi sem lehet nagy. 6. Ha ilyesmiről társalgok önmagammal és az utókorral, nem gondolod, hogy többet használok, mintha kezességre felkérve, a bíróság elé mennék, vagy végrendeleti táblákra nyomnám rá pecsétgyűrűm, vagy pedig a senatusban valamelyik jelöltnek adnám szavam és kezem? Hidd el nekem, hogy akik látszólag semmit sem csinálnak, nagyobb dolgot cselekszenek: emberi és ugyanakkor isteni dolgokkal vannak elfoglalva.

7. De már szeretném befejezni a levelet, és ahogy szoktam, ezért a levélért is fizetnem kell valamilyen jeles mondással. Nem az én írásaimból veszem; még most is Epicurust lapozgatom. Ma ezt a kijelentését olvastam: „A filozófia szolgájának kell lenned, hogy az igazi szabadság osztályrészedül jusson.” A filozófia nem halasztgatja naprólnapra annak a felszabadítását, aki őszintén aláveti és átadja magát neki, hanem rögtön felszabadítja. Éppen az ugyanis a szabadság, ha a filozófia szolgálatába szegődünk. 8. Megkérdezed talán, miért idézek annyi szép gondolatot inkább Epicurustól, mint a mi sztoikus mestereinktől. De miért gondolod te, hogy ez az Epicurus gondolata és nem mindenkié? Mily sok gondolatot fejeznek ki a költők, amelyeket filozófusok is mondtak vagy mondhatnak! Nem beszélek most a tragikusokról vagy a római tárgyú színdarabokról (ezekben is van ugyanis valami szigorú komolyság, és félúton állnak a vígjáték és tragédia között). Mennyi pompás vers van a bohózatokban, mily sok gondolata van Publiliusnak, amelyek inkább a tragikus, mint a komikus színész ajkára illenek. 9. Egyik versét, amely a filozófiára és annak éppen arra a részére vonatkozik, amelyről az előbb volt szó, idézni fogom; tagadja, hogy az esetleges dolgokat magunkénak vallhatjuk: „Mindig a másé marad, ami óhajtozás révén lett a miénk.” 10. Úgy emlékszem, hogy ezt a gondolatot te sokkal jobban és tömörebben így fogalmaztad meg: „Nem a tiéd, amit csupán szerencse ad.” A mellett a még jobb gondolatod mellett sem megyek el: „Azt az értéket, amelyet más adhatott, el is lehet venni.” Ezt a két utóbbi mondást nem számítom úgy, mintha fizettem volna vele, mert tőled erednek.

Élj egészségben!

Sárosi Gyula fordítása

Regulusról, Domitianus rémuralmának kiszolgálójáról (1.5. levél)

Kedves Romanusom! Láttál te M. Regulusnál gyávább, meghunyászkodóbb alakot Domitianus halála óta? akinek uralkodása alatt egyébként nem kisebb gaztetteket követett el, mint Nero idejében, csak éppen kevésbé feltűnően?! Újabban attól fél, hogy gyűlölöm; és eltalálta, valóban gyűlölöm! Az ő lelkén szárad Rusticus Arulenus veszte; még ujjongott is a halálán, úgyannyira, hogy nyilvánosan felolvasott és közzétett egy Rusticust pocskondiázó iratot, melyben „sztoikus majomnak” bélyegzi, azzal tetézve, hogy „vitelliusi heg éktelenkedik rajta”. Ez Regulus stílusa, hiszen ismered. Ócsárolta Herennius Seneciót is, olyan minősíthetetlen szavakkal, hogy Mettius Carus végül ráförmedt: „Mi bajod az én áldozataimmal? Én se háborgatom Crassust vagy Camerinust!” Őket ugyanis Regulus vádolta be Nero alatt… Egyszóval Regulus feltételezte, hogy emiatt neheztelek, és meg sem hívott, mikor irományát felolvasta.

Mellesleg arra is emlékezett, milyen csúnya kutyaszorítóba kergetett jómagamat is a centumvirek előtt. Timon feleségét, Arrionillát védtem, Arulenus Rusticus megbízásából; Regulus a vádat képviselte. Mi a tárgyaláson egyebek közt Mettius Modestus egy nyilatkozatával érveltünk; ez a kiváló férfi az idő tájt számkivetésben volt, Domitianus űzte el. Nos, Regulus nekem szögezte a kérdést: „Mi a véleményed Modestusról, Secundus?” Beláthatod, milyen kockázatos lett volna azt válaszolnom, hogy „nagyon jó”, s milyen szégyenletes azt, hogy „rossz”. Nem mondhatok mást: ezekben a pillanatokban az istenek oltalmaztak. „Majd válaszolok rá – így én –, de előbb döntsenek ügyünkben a centumvirek.” Újra megkérdezi: „Mi a véleményed Modestusról?” Mire én: „Eddig csak vádlottak ellen volt szokás tanúkat kihallgatni, elítéltek ellen soha.” „Hát jó – szólal meg harmadszorra –, akkor nem Modestusról, hanem Modestus megbízhatóságáról kérdezlek; erről mi a véleményed?” „Te azt kérdezed, mi a véleményem – vágok vissza –, de szerintem elítélteket még szóba
hozni is törvényellenes!” Befogta a száját; felém meg áradt az elismerés és a gratuláció, hogy nem hoztam szégyent a nevemre egy talán hasznos, de becstelen válasszal, s a fondorlatos keresztkérdések hálójába sem hagytam magam becsalogatni.

Most aztán gyötri a bűntudat: elcsípi Caecilius Celert, később Fabius Iustust, megkéri őket, engeszteljenek ki iránta. Ez sem elég, amilyen hitvány, csúszó-mászó alak, ha fél, végül Spurinnához megy rimánkodni: „Kérlek, holnap reggel látogasd meg otthon Pliniust (de már kora reggel, mert nem bírom tovább ezt a bizonytalanságot), és bármi módon, csak eszközöld ki, hogy ne nehezteljen rám!” Éppen felébredtem; küldönc Spurinnától: „Elmegyek hozzád.” „Inkább én tehozzád.” Útban egymáshoz, Livia oszlopcsarnokában futunk össze. Spurinna tájékoztat Regulus kívánságáról, hozzáfűzi saját kérését, mint afféle talpig becsületes ember, ha szöges ellentétét pártfogolja illő szűkszavúsággal. Mire én: „Belátásodra bízom, milyen üzenetet vigyél Regulusnak. Előtted nincs miért köntörfalaznom: Mauricusra várok” (még nem jött meg a száműzetésből), „ezért nem adhatok neked se igenlő, se nemleges választ. Azt teszem majd, amit ő jónak lát: úgy illik, hogy ebben az ügyben ő döntsön, én pedig alkalmazkodjam hozzá.”

Néhány nappal később Regulus személyesen keresett meg a praetor beiktatási ünnepélyén; addig folyton a nyomomban volt, s kikönyörögte, hogy négyszemközt találkozhassak velem. Attól tart, magyarázkodott, hogy nagyon a szívemre vettem, amit valamikor, egy centumviri tárgyaláson, válaszbeszédében mondott nekem és Satrius Rufusnak: hogy „Satrius Rufus nem verseng Ciceróval, korunk ékesszólásával is meg van elégedve”. Tehát rosszindulatú célzás volt, feleltem; most már értem, mert maga vallja be, egyébként akár dicséretnek is felfoghattam volna. „Mert én – jelentettem ki – igenis Ciceróval versengek, korunk ékesszólásával cseppet sem vagyok megelégedve, és úgy vélem, falrengető ostobaság nem a legjelesebbet választani példaképül. De ha erre a tárgyalásra emlékszel, miért felejted el azt a másikat, amikor megkérdezted, mi a véleményem Mettius Modestus megbízhatóságáról?!” Örökké sápadt arca egy árnyalattal még sápadtabbra vált. Ezt dadogta: „Igen, megkérdeztelek, de nem neked, hanem Modestusnak akartam ártani.” Lám, a lelketlen gazfickó: nem is leplezte, hogy ártani akart egy számkivetettnek! És sietve hozzáfűzte, mint cáfolhatatlan indokot: „Egy levélben, melyet Domitianus előtt olvastak fel, azt írta, hogy »Regulus minden kétlábú lény leghaszontalanabbja«.” Pedig milyen igazat írt Modestus!

Ezzel körülbelül véget is ért beszélgetésünk; nem akartam tovább feszíteni a húrt, hogy Mauricus megérkezéséig teljes cselekvési szabadságomat megőrizhessem. És azt sem tévesztem szem elől, hogy Regulus düszkathairetosz [nehezen legyőzhető, nehezen félreállítható]: dúsgazdag, befolyásos, sokan udvarolják körül, még többen félnek tőle, ami általában nagyobb hatalom, mint a közkedveltség. De azért nem lehetetlen, hogy mindez egy
csapásra szertefoszlik: a becstelen emberek népszerűsége ugyanolyan ingatag, akár ők maguk… A lényeg azonban, hadd ismételjem, az, hogy Mauricust várom. Komoly, megfontolt, tapasztalatokban edzett férfi, aki a múltból ki tudja következtetni a jövendőt: hogy rászánom-e magam valamire, vagy nyugton maradok, azt teljesen az ő döntésétől teszem függővé… Erről azért írtam neked, mert kölcsönös szeretetünk okán joggal elvárhatod, hogy ne csak szavaimról és cselekedeteimről, de a terveimről is értesülj. Minden jót!

Szepessy Tibor fordítása

Martialis halála (3.21. levél)

Kedves Priscusom! Igen megrendített Valerius Martialis most érkezett halálhíre. Tehetséges, szellemes, éles nyelvű költő volt, műve csupa csípős, maró gúny, egyszersmind csupa derű és tisztaság. Mikor elutazott, én is kisegítettem egy kis útipénzzel. Ezzel nemcsak barátságunkért, hanem hozzám írt verseiért is tartoztam. Hajdan szokás volt, hogy azokat, akik költeményeikben egyeseket vagy egész városokat magasztaltak, tisztségekkel vagy pénzzel jutalmazzák. A mi korunkban, annyi sok más szép szokással együtt, ez is feledésbe ment. Mert amióta nem élünk dicséretes módon, fölöslegesnek érezzük, hogy megdicsérjenek bennünket.

Érdekel, hogy melyik verseiért voltam hálás ? Azt mondanám, olvasd el könyvét, ha nem tudnék egypár sort kívülről. Ha ezek tetszenek, a könyvben megtalálhatod a többit. Ebben megszólítja a Múzsát, megkéri, hogy látogasson el hozzám az Esquiliaere, de nagyon tiszteletteljesen közeledjék:

Ám vigyázz, ne kopogj az ékesajkú
ajtón mámorosan, ne lépj be rosszkor ;
napját ő a komoly Minerva mellett
tölti, írva a centumvir-füleknek
késő századokig híres beszédét.
Arpinum fia sem beszélt különbül!
Késő este keresd, ha lámpa gyúl, ez
lesz jó óra, ha mámoros Lyaeus,
s mindent rózsa borít s kenet hajunkat:
engem bújnak a zord Catók is akkor!
                    [Martialis 10.20.12–21]

Ezt írta rólam. Nem méltán búcsúztam-e tőle a legmelegebb barátsággal, s nem joggal gyászolom-e úgy, mint a legjobb barátot szokás? Nekem a tőle telhető legtöbbet adta, s még többet is adott volna, ha módja van rá. Mert ugyan mi nagyobbat kaphat az ember, mint hírt, dicsőséget, halhatatlanságot? Lehet, hogy művei nem érik meg a halhatatlanságot. Lehet. De ő mégis úgy alkotta őket, mint aki a halhatatlanságnak ír. Minden jót!

Muraközy Gyula fordítása

A Vesuvius kitörése (6.20. levél)

Kedves Tacitusom! Felszólításodra levélben számoltam be nagybátyám haláláról. Azt mondod: ez keltette föl benned a vágyat, hogy megtudd, milyen félelmet álltam ki, sőt milyen viszontagságokon mentem át, amíg Misenumban időztem, mert levelemet épp azzal fejeztem be, hogy ott voltam. „Bár lelkem borzad a visszaemlékezéstől… elkezdem.” [Vergilius: Aeneis 2.12]

Miután nagybátyám távozott, én magam az egész napot tanulmányaimmal töltöttem (hiszen ezért maradtam otthon); azután megfürödtem, megvacsoráztam, majd egy keveset aludtam. Már jó néhány napj a érezhető volt a földrengés, de nem keltett különösebb félelmet, mert Campaniában ezt megszokták; ezen az éjszakán azonban olyan erős volt, hogy szinte már nem is mozgott, hanem felfordult minden. Anyám besiet hálószobámba: ugyanakkor már én is talpon voltam, hogy felkeltsem, ha történetesen még aludt volna. Leültünk a ház előterében, amely keskeny csíkban húzódott a tenger és az épületek között. Nem is tudom, minek nevezzem: bátorságnak vagy oktalanságnak (hiszen tizennyolcadik évemben voltam): oda kértem Titus Livius könyvét, és mintha más gondom se volna, olvasom, sőt kivonatolom, amit már előbb megkezdtem. Ekkor nagybátyámnak az a barátja, aki nemrégiben érkezett hozzá Hispániából, amint látja, hogy anyámmal ott ülünk, sőt én még olvasok is, korholja anyámat közömbösségéért, engem nemtörődömségemért. Én meg továbbra is éppolyan egykedvűen olvasom a könyvet.

Már reggel hat-hét óra felé járt az idő, és még mindig bizonytalan s valósággal bágyadt volt a világosság. A körülöttünk lévő épületek a folytonos földlökések következtében annyira megrongálódtak, hogy ezen a nyílt, de mégiscsak szűk helyen nagy okunk volt rettegni biztos beomlásuktól. Ekkor végre jónak láttuk távozni a városból. Nyomunkba szegődik a megrémült sokaság, és ami félelmes helyzetekben okosságszámba megy: más tanácsát többre tartja, mint a magáét, óriási tömegével szorongat, és szinte taszigál bennünket útközben. Amint kijutottunk a házak közül, megállapodtunk. Itt sok csodálatos, sok félelmetes élményben volt részünk. Mert azok a kocsik, amelyeket előállíttattunk, hiába voltak egészen sík terepen, egyszer erre, másszor arra gurultak, és még akkor sem maradtak egy helyben, ha kerekeiket kővel alátámasztották. Azután láttuk, hogy a tenger visszaszívódik, és a földrengéstől mintegy visszahömpölyög. Valóban, a partszegély kiszélesedett, és sok tengeri állat ott rekedt a szárazzá vált fövenyen. A másik oldalon a borzalmas fekete felhőt ide-oda cikázó tüzes és kacskaringós villámok szaggatták meg, s mikor meghasadt, hosszú lángnyelvek csaptak föl benne: ezek hasonlítottak ugyan villámokra, de nagyobbak voltak.

Nos, az előbb említett hispániai jó barát most már erélyesebben és nyomatékosabban szólt ránk: „Ha testvéred, ha nagybátyád él, azt akarja, hogy épségben maradjatok; ha elpusztult, azt akarta, hogy túléljétek. Hát mért nem menekültök innen?” Azt feleltük neki: amíg nem tudjuk, él-e, nem vagyunk hajlandók a magunk menekülésével törődni. Egy percig sem maradt tovább, nekiiramodott, és vad futással menekült a veszedelemből.

Nem sokkal később az a bizonyos felhő leereszkedett a földre, elborította a tengert, körülvette és elrejtette Capreae szigetét, a Misenum-fok kiugró szikláit szintén eltakarta a szemünk elől. Ekkor anyám kérlel, nógat, parancsol: bármi módon, de meneküljek; fiatal vagyok, tehát el tudok menekülni, ő viszont már idős, elnehezedett testű, és nyugodtan hal meg, ha nem lesz oka az én halálomnak. Azt feleltem neki, hogy nélküle nem óhajtok életben maradni, majd megragadom a kezét, és így kényszerítem, hogy szaporázza lépteit. Csak nagy nehezen fogad szót, és vádakkal halmozza el magát, hogy engem feltartóztat.

Ekkor hamueső kezd hullani, egyelőre csak ritkásan. Hátrapillantok: mögöttünk sűrű sötétség terjengett, elborította a földet, rohanó áradat módjára hömpölygött utánunk. „Térjünk le oldalt – szóltam –, amíg látunk, hogy ha elvágódunk az úton, az utánunk özönlő sokaság el ne taposson bennünket a sötétben.” Alig tekintünk körül, máris sötétség szakad ránk, nem olyan, mint a holdtalan vagy felhős éjszaka, hanem olyan, mint mikor zárt helyiségben eloltják a lámpát. Ekkor felhangzott az asszonyok jajveszékelése, gyermekek siránkozása, férfiak kiáltozása: némelyek szüleiket, mások gyermekeiket vagy házastársukat szólítgatták, vagy hangjukról lassan felismerték; voltak, kik a maguk baján, mások szeretteik sorsán siránkoztak; akadtak olyanok is, akik halálfélelmükben a halálért esedeztek, sokan az égi istenek felé nyújtogatták karjukat, sokan mások azt hangoztatták, hogy nincsenek már sehol sem istenek, és rászakadt a világra az a bizonyos utolsó, örökké tartó éjszaka. Nem hiányoztak olyanok sem, akik kitalált és hazug rémhírekkel még inkább fokozták a valóságos veszedelmet. Egyesek ráadásul még azt is híresztelték, hogy Misenumban ez az épület összeomlott, a másik kigyulladt – mindez álhír volt, de elhitték. Kissé kivilágosodott, de mi nem arra gondoltunk, hogy itt a virradat, hanem csak arra, hogy közelebb ért hozzánk a tűz. A tűz azonban jókora távolságban megállott, és újból ránk szakadt a sötétség, újból hullott a sűrű hamueső, egyre sűrűbben. Többször is felkeltünk, hogy lerázzuk magunkról; különben eltakart, vagy éppen agyonnyomott volna bennünket a súlya. Eldicsekedhetnem vele, hogy ebben a nagy veszedelemben sem sóhaj, sem gyávaságra valló szó nem jött ki a számon, legfeljebb az volt halandó végzetemnek nyomorúságos, de mégis nagy vigasztalása, hogy mindenkivel együtt pusztulok el, és mindenek énvelem.

Végül ez a bizonyos sötétség mintegy füstté vagy köddé finomulva eloszlott; nemsokára igazi világosság derült ránk, még a nap is kisütött, mindenesetre sárgás fénnyel, mint amilyen napfogyatkozáskor szokott lenni. Még mindig káprázik a szemünk, de döbbenten látjuk már, hogy mindent vastag hamuréteg borít, mint a hó. Visszatértünk Misenumba, úgy-ahogy rendbe hoztuk testünket, majd remény és félelem közt hányódva töltöttünk egy aggódással és kétségekkel teljes éjszakát. A félelem mindennél erősebbnek bizonyult; mert a földrengés is makacsul tartott, sokan pedig félőrülten rémületes jövendölésekkel űztek csúfot a maguk és mások bajaiból. Mi még ekkor sem gondoltunk távozásra – bár már kitapasztaltuk a veszedelmeket, és továbbiakra is el voltunk készülve –, amíg csak hírt nem kapunk nagybátyámról.

Mindez nem való történelmi művedbe, s ne is úgy olvasd, hogy majd megírod, és mivel te kérted, magadra vess, ha kiderül, hogy még levélbe sem való. Isten veled!

Borzsák István fordítása

Ítéletidő (8.17. levél)

Kedves Macrinusom! Felétek is annyira zord, viharos az idő? Mifelénk folyton zuhog az eső és egymást érik az árvizek.

A Tiberis kilépett medréből, és öles hullámokban zúdul át az alacsonyabb töltések felett: bár vizéből sokat levezet a csatorna, amit oly előrelátóan építtetett a princeps, elönti a völgyeket, ott hömpölyög a mezőkön, s ahol síkföld volt, most a víz síkja látszik. Sőt: ez a folyam, mely máskor jó egynéhány folyócska vizét magába fogadja, és saját vizével elegyítve viszi lefelé, most valósággal útjukba áll, visszakozzt parancsol nekik, s azokat a földeket, ahová az ő habjai nem érnek el, idegen habokkal borítja be!

Az Anio, noha a világ legkedvesebb folyója, s ezért a part menti villákban mondhatni tárt kapukra és szíves fogadtatásra talál, javarészt letarolta és elsodorta a tükrének árnyat adó lugasokat; dombokat mos alá, úgyhogy a mélybe zuhanó földtömegek több helyt útját szegik, s míg eltűnt medrét keresi, házakat dönt össze, aztán átcsap, átözönlik a romok felett is.

Szemtanúk szerint, akiket kiemelkedőbb pontokon ért utol az ítéletidő, egy helyt luxustárgyak és pompás bútorok, másutt meg paraszti holmik, emitt ekék, ökrök és hajtóik, amott meg szétszórt és gazdátlanul maradt nyájak, köztük fatörzsek, épületgerendák és tetők sodródtak szanaszét egymás hegyén-hátán az árban. És még azok a területek sem menekedtek meg a vésztől, melyeket a folyó nem árasztott el. Ezeket árvíz helyett a szüntelen esőzés és a fellegekből lezúduló forgószél sújtotta: romba dőltek a gazdag birtokokat szegélyező építmények, megrongálódtak, sőt összeomlottak a síremlékek. Sokan meg is sebesültek, vízbe fúltak vagy halálra zúzódtak az elemi csapások közepett – egyszóval a károkat gyász is tetézte.

A katasztrófa méreteiből ítélve attól tartok, felétek is valami hasonló történhetett. Ha nem, kérlek, oszlasd el minél hamarabb aggodalmamat, de ha igen, azt is add hírül. Édeskevés a különbség, saját bőrödön érzed-e, vagy csupán várod a rosszat; annyi talán, hogy a szenvedésnek van határa, a félelemnek nincs. Elvégre a szenvedés csak olyasmire terjed ki, amiről tudod, hogy már a múlté, a félelem meg arra, ami még a jövőé. Minden jót!

Szepessy Tibor fordítása

Domitianus egyik kiszolgálójának pere (9.13. levél)

Kedves Quadratusom! Minél nagyobb figyelemmel és buzgalommal mélyedtél el a Helvidius megbosszulására elmondott beszédemben, annál sürgetőbben követeled, hogy tudósítsalak mindarról, ami hiányzik a beszédből, vagy vonatkozásban van vele; röviden: az egész dolog lefolyásáról, amelynek a tárgyalásán korod miatt nem lehettél jelen.

Domitianus meggyilkolása után szilárdan elhatároztam, hogy felhasználom ezt a nagy és szép lehetőséget a bűnösök üldözésére, az áldozatok megbosszulására és a magam érvényesülésére. Továbbá: annyi ember annyi gazságából semmi se tűnt nekem szörnyűbbnek, mint hogy a senatusban a senator a senatorral, volt praetor a volt consullal, bíró a vádlottal szemben erőszakosan lép fel. Ezenkívül Helvidiushoz olyan barátság kötött, amilyen csak ahhoz köthet, aki az akkori időktől való félelemből nagy nevét és hasonlóan nagy erényeit vidéki magányában rejtette el. Ugyanilyen viszonyban voltam Arriával és Fanniával, akik közül az utóbbi Helvidius mostohaanyja, az előbbi a mostoha édesanyja volt. S nem is annyira egyéni szempontok késztettek erre, inkább az állampolgári kötelességérzet, az elkövetett tett igazságtalansága és az a vágy, hogy példát szolgáltassak.

A visszanyert szabadság első napjaiban ugyanis mindenki rendetlen és zavaros kiabálás közepette igyekezett ellenségeit – természetesen csak a jelentéktelenebb állásúakat – bepanaszolni és eltiporni. Én viszont sokkal szerényebb és mérsékeltebb eljárásnak véltem, ha az egyik legundorítóbb bűnösre nem az elmúlt kor iránt érzett általános gyűlöletet, hanem saját bűne gyötrelmeit szabadítom rá. Mikor tehát az indulat első hulláma eléggé lecsillapodott, s a napról napra csökkenő elkeseredés visszatért a törvényesség útjára – bár feleségem nemrég vesztettem el, s ezért mérhetetlen szomorúság töltött el –, üzentem Anteiának (Helvidius özvegyének), hogy keressen fel, mert friss gyászom miatt még nem lehet a házat elhagynom. Mikor eljött, így szóltam hozzá: „Elhatározott szándékom, hogy bosszút állok férjedért. Mondd meg Arriának és Fanniának (ők akkor tértek vissza a száműzetésből), fontold meg magadban, és beszéld meg velük, hogy aláírjátok-e a panaszt. Bár nincs szükségem társakra, de nem őrködöm oly féltékenyen saját hírnevemen, hogy ne akarnám veletek megosztani az ügyet.” Anteia átadta üzenetemet, s ők vonakodás nélkül beleegyeztek a dologba.

Szerencsére három napon belül senatusi ülés volt. Idáig én mindennel Corelliushoz fordultam, aki meggyőződésem szerint a kor legokosabb és legelőrelátóbb embere. Ám ebben a dologban megelégedtem a tanáccsal, amit én adtam magamnak, félve, hogy amilyen túl óvatos és aggályoskodó, nem helyesli a tervemet. De nem vettem a lelkemre, hogy a cselekvésre kijelölt napon ne mondjam meg neki, hogy mire készülök, s hogy nem kértem ki a tanácsát, jól tudván tapasztalatból, hogy olyan dolgokban, amelyekre eltökéltük magunkat, nem szabad olyanokat megkérdeznünk, akiknek a tanácsát – ha már egyszer elhangzott – követnünk kell. Megérkezem a senatusba, szót kérek, s nagy tetszéstől kísérve rövid ideig beszélek. Mikor kezdtem rátérni a gaztettre s célozgatni a bűnösökre – bár még név nélkül –, körös-körül tiltakozó felkiáltások hangzottak fel. Az egyik: „Hozd tudomásunkra, ki az, akiről te – soron kívül felszólalva – beszélsz?” A másik: „Ki az, aki vádlott lett, mielőtt még előterjesztették volna az ügyét?” Ismét egy másik: „Legalább minket kíméljenek, akik életben maradtunk!” Mindezt nyugodtan, ijedtség nélkül hallgattam végig. Ennyit ér a tudat, hogy igaz ügyet képviselünk, ennyire megkülönbözteti a félelmet és önbizalmat az, hogy amit teszünk, az emberek csupán nem akarják vagy helytelenítik.

Hosszan tartana az innen-onnan elhangzott közbeszólásokat felsorolni. Végül a consul így szólt: „Secundus, úgy terjesztheted elő, amit akarsz, ha leadod szavazatodat.” „Megengedted azt – feleltem –, amit eddig még mindenkinek megengedtél.” Leülök, egyéb ügyeket kezdenek tárgyalni. Közben engem egyik, consulságot viselt barátom félrevon, cselekedetemet komoly szavakkal nagyon is elhamarkodottnak és vakmerőnek bélyegzi, lebeszél, int, hogy álljak el szándékomtól. S még hozzáteszi: „Felhívtad magadra a jövendő császárok figyelmét!” „Ám legyen –mondtam –, ha ezek mind rossz császárok!” Alig megy el, már jön egy másik: „Mit merészelsz? Mi ezzel a célod? Milyen veszélyeknek teszed ki magad ? Miért bízol annyira a mostani helyzetben, nem tudva, mit hoz a jövő? Olyan embert bőszítesz fel, aki kincstári elöljáró, rövidesen pedig consul, s ezenkívül milyen kegyben áll, milyen pártfogók állnak mögötte!” S megnevezett valakit, aki sok jelentős és félremagyarázható hír révén akkoriban jelentős és rossz hírű hadsereghez jutott keleten. Erre én: „»Tudtam előre, mi jön, kiegyeztem e szívben a sorssal!« [Vergilius: Aeneis 6.105, Lakatos István fordítása] S nem visszakozom, még ha a végzet meg is büntet azért, mert ilyen nemes ügyet szolgálva megbosszultam a legvisszataszítóbb gaztettet!”

Most sor került a szavazásra. Szavazott Domitius Apollinaris kijelölt consul, szavazott Fabricius Veiento, Fabius Postuminus, Bittius Proculus, társa a hivatalában annak a Publicius Certusnak, elhunyt feleségem gyámatyjának, akiről tulajdonképpen szó volt, majd utánuk Ammius Flaccus. Mindnyájan úgy keltek Certus védelmére, akit nem neveztem meg, mintha megneveztem volna, s ezzel a védelemmel is elismerték a bűnt, amelyet én még nem is részleteztem. Hogy ezenkívül mit mondtak még, azt nem szükséges elmesélnem: megtalálod beszédemben, ahol idézem kinek-kinek saját szavait.

Ellenük szavaztak Avidius Quietus és Cornutus Tertullus. Quietus kifejtette, hogy méltánytalanság volna, ha nem hallgatnák meg a sérelmet elszenvedett személyek panaszát, s nem szabad Arriát és Fanniát megfosztani a panasztevés jogától. S nem azt kell figyelembe venni, hogy ki milyen állású, hanem hogy milyen ügye van. Cornutus elmondta, hogy a consul megbízásából, a lány anyjának és nevelőapjának a kérésére lép fel Helvidius leányának az érdekében. Nem volna nyugodt a lelkiismerete, ha nem tenne eleget ennek a kötelességének, egyszersmind szeretné mérsékelni saját fájdalmát, s képviselni e két kiváló asszony nagyon is szerény kívánságát, akik megelégednek azzal, hogy emlékeztessék a senatust a vérszomjas Publicius Certus hízelgéseire, és azt kérik, hogy ha olyan nyilvánvaló vétkéért nem részesítik is büntetésben, legalább valamilyen censori megrovással bélyegezzék meg. Ekkor Satrius Rufus középutas, kétszínű beszédében ezt mondta: „Véleményem szerint Publicius Certusszal szemben jogtalanul járunk el, ha nem mentjük fel. Néven nevezték őt Arria és Fannia barátai, néven nevezték saját barátai is. Itt tehát nem lehet kétség. Mert mi, akik jó véleménnyel vagyunk róla, ennek megfelelő ítéletet hozhatunk. Ha ártatlan, amit kívánok és remélek, azt hiszem, felmentitek, amíg csak nem hoznak fel bizonyítékokat ellene.”

Így beszéltek, ahogy egymás után szólították őket. Rám került a sor. Felállok, elkezdem, s ahogy a beszédben is olvasható, mindenre egymás után felelek. S csodálatos, milyen figyelemmel, milyen sajátos tetszéssel fogadtak minden mondatot azok, akik előbb ellenem beszéltek. Ekkora fordulatot idézett elő az ügy méltósága, a szónoklat hatása vagy a vádló állhatatossága. Befejezem. Veiento nekikezdett, hogy válaszoljon, de nem hagyták szóhoz jutni. Félbeszakítják, közbekiabálnak, olyannyira, hogy így szólt: „Kérlek, atyák és összeírottak, ne kényszerítsetek arra, hogy atribunus segítségéhez folyamodjam!” Erre Murena tribunus azonnal így szól: „Én megengedem, nagy tekintélyű Veiento, hogy beszélj!” S még ekkor is kiabáltak ellene. E közjáték alatt a consul szólította a neveket, lebonyolította a szavazást, s elbocsátotta a senatust, majdnem egyedül hagyva ott Veientót, aki ott állt, és beszélni próbált. Sokat panaszkodott ezután erről a – amint ő mondta – megaláztatásról, idézve a homerusi verssort:

jaj, öreg, ím, fiatal daliák fenyegetnek a harcban
            [Iliász 8.102, Devecseri Gábor fordítása]

Nem akadt a senatusban senki, aki engem ne ölelt, csókolt volna meg, s ne dicsért volna versengve. Mert újra meghonosítottam azt a régen elfeledett szokást, hogy szót emelek a köz érdekében, nem törődve azzal, hogy ellenségeket szerzek, s hogy végre megszabadítottam a senatust attól, az egyéb néposztályok körében ellene táplált heves, gyűlölködő véleménytől, hogy csak másokkal szemben szigorú, de titkos megállapodással a senatorokat megkíméli.

Míg ezek lezajlottak, Certus nem volt jelen. Vagy mert megsejtett valamit, vagy – mint ahogy kimentette magát – gyengélkedett. S bár Caesar nem utalta az ügyet még egyszer kivizsgálásra a senatus elé, én elértem, amit akartam. Mert Certus hivatalnoktársa kapta meg a consulságot, őt pedig állásában más váltotta fel. Így egészen pontosan megvalósult, amit beszédem befejezésében mondtam: „Adja vissza a legjobb császár uralma alatt azt a jutalmat,
amit a legrosszabb alatt kapott!”

Később – ahogy tudtam – kikerekítettem beszédemet, és sok mindent hozzá is tettem. Certus a beszéd megjelenése után néhány nappal véletlenül – bár ezt nem tartották véletlennek – megbetegedett és meghalt. Elmondták, hogy szeme, képzelete előtt mindig az a kép lebegett, hogy én őt karddal üldözöm. Hogy ez igaz-e, nem merném teljes bizonyossággal állítani, de már a példa kedvéért is jó volna, ha igaz volna.

Itt kapsz egy levelet, amely – ha levélnek tekintjük – nem rövidebb a beszédnél, amelyet olvastál. De magadat hibáztasd érte, miért nem elégedtél meg a beszéddel! Minden jót!