Regény és elbeszélés

Satyricon 110–113.

111. Azt hiszem, elő akart még hozakodni többel is, s az elmondottaknál is nagyobb sületlenségekkel, amikor Tryphaena szolgálója Gitont a hajótest alsó részébe vezette, s úrnőjének parókájával feldíszítette a fiúcska fejét. Sőt, egy piperésdobozból szemöldököket szedett elő, és nagy tudósan követve a szemöldökcsont hajlásvonalát, régi formáját teljesen visszaadta. Tryphaena most ismert rá az igazi Gitonra, és könnyekig megilletődötten, zavartan, most csókolta meg első ízben igaz szívvel a fiút. Jómagam, ha örvendtem is, hogy a fiú visszanyerte régi szépségét, mégis gyakran eltakartam arcomat, és rájöttem, hogy nem mindennapi rútság bélyege éget, ha még Lichas sem tart méltónak arra, hogy megszólítson. De e szomorúság közepette segítségemre sietett a már említett szolgáló, és félrehíva, nem kevésbé pompás hajzattal ékesített fel; sőt, arcom még a valódinál is megnyerőbb színben tündökölt, minthogy a paróka szőke volt…

Különben Eumolpus, a bajbajutottak ügyvédje és a jelenlegi egyezség létrehozója, hogy a mulatság, példázat híján, unalmassá ne váljon, kezdett az asszonyi állhatatosságon élcelődni: milyen könnyen szerelemre gyúlnak, milyen gyorsan elfelejtkeznek saját gyermekeikről is, sőt, nincs olyan szűzies asszony, aki idegen férfi csábítására a legesztelenebb vágyakozásba ne essék. Nem kívánt régi tragédiákat kiteregetni, sem évszázadok óta ismert nevekre utalni, csupán egy saját emlékezete idején megesett dolgot szeretne elmondani, ha esetleg hallani óhajtjuk. Mikor tehát mindannyiunk tekintete és figyelme feléje fordult, így fogott a mesébe:

A SZÉP ÖZVEGY ÉS A KATONA TÖRTÉNETE

Élt Ephesusban egy asszony, aki olyan híres volt szemérmességéről, hogy még a szomszédos népek asszonyait is a színe-látására csábította. Ez az asszony, amikor férje elhalálozott, nem elégedett meg azzal, hogy közönséges szokás szerint hajfürtjeit megtépve kikísérje, és lemeztelenített keblét nagy tömeg szeme láttára verdesse, hanem még a kriptába is elkísérte az elhunytat, s a görög divat szerint sírüregbe helyezett holttestet őrizni és éjjel-nappal siratni kezdte. Sem a szülők, sem a rokonok nem tudták hazacsalogatni az így önmagát gyötrő és éhhalálra kárhoztató asszonyt; utoljára még az állami tisztviselők is eredménytelenül távoztak, s a hűség páratlan példáját szolgáltató nő, mindenkitől megkönnyezve, már az ötödik napot kínlódta át egy betevő falat nélkül. A gyengélkedőt egy ritka hűséges szolgáló őrizte, aki a gyászolásban könnyeivel segített, s egyszersmind, valahányszor a síremlékre helyezett mécses lángja kialudt, újból felélesztette. Az egész városban szinte kizárólag csak őróla folyt a szó, és minden rendű-rangú ember vallotta, hogy ő a szemérmesség és szerelem legtündöklőbb példája.

Történt pedig ekkor, hogy a tartományi helytartó rablókat feszíttetett keresztre ama sírkamra mellett, amelyben az asszony a friss tetemet siratta. Az elkövetkező éjszakán az a katona, aki a keresztfákat őrizte, nehogy valaki ellopja és eltemesse a felfeszítettek holttetemét, a sírkövek között ragyogóan tündöklő mécsvilágot vett észre, és gyászoló jajgatást hallott; az emberi faj közös hibájától, a kíváncsiságtól űzetve, tudni kívánta, ki lehet és mit cselekszik az illető. Leereszkedett tehát a kriptába. Ahogy a szépséges nőszemélyt meglátta, először földbe gyökerezett a lába, mintha természeti csodát vagy alvilági árnyképet pillantott volna meg. Aztán, miután a kiterített holttest is szemébe tűnt, s felfogta a könnyek és a körömmel marcangolt arc értelmét, rátapintva a valóságra, mármint, hogy az asszony nem bírja elviselni az elhunyt iránti epekedését, a síremlékhez hozta szűkös vacsoráját, és biztatni kezdte a gyászolót, ne átalkodjék meg teljesen hiábavaló bánatában, és ne szaggassa keblét mit sem érő jajgatással: valamennyiünk útja ehhez a véghez vezet, ugyanez lesz mindünk végső lakhelye – és mondott még egyebeket, amik a megsebzett elmét a józan meggondolás ösvényére vezérlik. A nő azonban, az előtte ismeretlen férfi vigasztaló szavaitól meghökkenve, még hevesebben karmolta mellét, és kitépett hajtincseit a kiterített holttestté hintette. A katona, ennek ellenére, nem tágított, hanem rábeszélő szavait újra ismételve, kínálgatta a menyecskét cipóval, mígnem a szolgáló, minden bizonnyal a bor illatától elcsábulva, megadóan nyújtotta kezét a kínáló emberséges adományai felé; aztán étellel-itallal eltelve, kezdte úrnője állhatatos ellenállását ostromolni, mondván:

– Mit használ az neked, ha az éhezéstől elfogysz? Ha elevenen eltemetkezel? Ha ártatlan lelkedet, mielőtt még a végzet követelné, kileheled?

Azt hiszed, erről tudnak a hamvak, a sírbeli árnyak?
[Vergilius: Aeneis 4.34]

Hát nem akarsz újra életre kelni? Nem akarod, asszonyi tévelygésedet fejedből kiverve, élvezni a napfény örömeit, ameddig csak lehetséges? Magának a kiterített holttestnek kellene arra intenie, hogy élj!

Senkinek sincs kedve ellenére az olyan beszéd hallgatása, amely étkezésre s az élet élvezetére sarkall. Ilyenformán a hölgy, a néhány napos megtartóztatástól szárazzá aszalódva, hagyta, hogy ellenkezését megtörjék, és megtömte magát eledellel, nem kevésbé mohón, mint a szolgáló, aki elsőnek adta be a derekát.

112. Különben tudjátok, milyen inger szokta általában elővenni az embert, ha teleette magát. Amilyen hízelgésekkel elérte a katona azt, hogy az asszony élni akarjon, ugyanazokkal indított most támadást szemérme ellen. A tiszta életű asszony úgy vette észre, hogy nagyon jóképű és kellemes szavú ifjú, miközben a a szolgáló, közbenjárva kegyéért, folyton csak ezt ismételgette:

Mit tusakodsz a szivednek olyan kedves szerelemmel?
Hol telepedtél meg, feleded tán, kiknek a földjén?
                                    [Vergilius: Aeneis 4.38–9]

De minek húzom az időt?! Az asszony testének ezt a részét sem koplaltatta, s a győztes katona így mindkét dologban meggyőzte. Együtt háltak tehát, nemcsak a nász éjszakáján, de a következő napon, s még a harmadik napon is, a kripta ajtaját persze jól bezárva, hogyha bárki, ismeretlen vagy ismerős, közben a sírhoz vetődne, hadd higgye, hogy a ritka szemérmességű feleség férjének holtteste felett kilehelte lelkét. A katona egyébiránt, akit elbűvölt az asszony szépsége és a viszony titokzatossága, összevásárolt minden földi jót, amire csak pénzéből telt, s a legelső éjszaka mindezt a sírkamrához szállította. Így aztán az egyik megfeszítettnek szülei, amint látták, hogy az őrizet meglazult, éjnek idején levették a keresztről a felfüggesztettet, és megadták neki a végtisztességet. Csakhogy a mi említett katonánk, aki ezenközben egyfolytában szerelmeskedett, amint másnap meglátta, hogy az egyik keresztről eltűnt a hulla, a rá váró halálkínzástól való félelmében előadta az asszonynak, mi történt: nem fogja megvárni a bíró ítéletét, hanem kardjával maga szolgáltat igazságot, megbüntetve saját hanyagságát. Készítsen hát az asszony helyet holttestének, s legyen ez a végzetes kripta a férj és a szerető nyughelye egyszerre. Az asszony, aki legalább olyan irgalmas szívű volt, mint amilyen szemérmes, így szólt:

– Ne adják azt az istenek, hogy egy és ugyanazon időben, két, szívemnek mindennél drágább férfi holttetemét lássam. Inkább kívánom: függesszük fel a holtat, mintsem hogy elhulljon az élő.

S szavaihoz híven parancsot ád arra, hogy férje holttestét vegyék ki a koporsóból és szögezzék fel az üresen álló keresztre. A katona elfogadta a ritka okosságú asszony ötletét, s a következő napon ugyancsak bámult a nép, hogy miképpen mászhatott föl a halott a keresztre.

113. A hajósok hahotázva hallgatták a történetet, miközben Tryphaena feje búbjáig elpirult, és arcát szerelmesen Giton nyakszirtjére fektette. Lichas azonban nem nevetett, hanem haragvón csóválta a fejét:

– Ha a helytartó igazságos ember lett volna, a családatya holttestét visszatétette volna a sírba, s az asszonyt szögeztette volna a keresztre.

Minden bizonnyal eszébe jutott Hedyle, s a hajó, melyet a kéjutazás alkalmával kifosztottunk. De sem a békeszerződés szavai nem engedték meg, hogy emlékeit felidézze, sem a szíveket megszállva tartó általános jókedv nem adott lehetőséget a dühkitörésre. Ezalatt Tryphaena, Giton ölébe telepedve, majd csókokkal borította el a fiúcska melleit, majd meg fürtöktől megfosztott fejét babusgatta. Én pedig szomorú szívvel, az új szerződés miatt háborogva, sem ételhez, sem italhoz nem nyúltam, csak néztem mindkettőjüket görbe szemekkel, vad tekintettel. Minden egyes csók sebet vert a szívembe, fájt minden simogatás, mellyel a kéjsóvár hölgy a fiút magához édesgette. Mégis, nem tudhattam még, a fiúra haragudjak-e jobban, hogy szeretőmet elrabolta, vagy szeretőmre, hogy a fiút megrontotta: mindkét dolog gyűlöletes és még az iménti szolgaságnál is szomorúbb volt szememben. Ráadásul: Tryphaena sem úgy beszélt velem, ahogy elvárhattam volna, én, aki egykor barátja és szíve szerelme voltam, Giton pedig arra sem tartott érdemesnek, hogy poharát a legközönségesebb módon rám köszöntse, vagy hogy – ami a legkevesebb – legalább néhány közömbös szót intézzen hozzám; meglehet, attól félt, hogy ellenkező esetben a már-már helyreállt jó viszony kezdetén újra feltépi a sebeket. Keblemben fájdalom fakasztotta könnypatak buzgott, s a visszafojtott sóhajoktól majd kiszakadt a lelkem.

Horváth István Károly fordítása

Satyricon 116–117.

116. Ezt a kegyelet parancsolta kötelességet teljesítve, elindulunk a tervbe vett úton, és bizonyos idő elteltével verejtékezve mászunk egy hegyre, amelyről megpillantunk egy – nem is túl messzire fekvő – várost, felhőbe nyúló fellegvárral. Hosszas vándorlásunk miatt elképzelni se tudtuk, miféle helység lehet, míg végre egy parasztember felvilágosított bennünket, hogy ez Croton, Itália egyik legrégibb és valaha legelső városa. Mikor aztán tüzetesebben faggatóztunk aziránt, miféle emberek lakják a híres-neves vidéket, és főképpen, milyen foglalkozást részesítenek előnyben azóta, hogy a gyakori háborúk fölemésztették gazdagságukat, így szólt:

– Ó, derék idegenek! Ha kereskedők vagytok, változtassatok elhatározástokon, és másutt keressetek életetek számára menedéket. Ha azonban városi neveltetésű emberek vagytok, és képesek az állandó hazudozásra, akkor a legjobb úton vagytok afelé, hogy megszedjétek magatokat. Mert ebben a városban semmire sem becsülik a szellemi foglalkozásokat, nincs helye az ékesszólásnak, és sem a tisztesség, sem a tiszta erkölcsök nem hozzák meg, a méltán nyert dicséretek révén, a maguk gyümölcseit. Tudjátok meg, hogy ahány embert csak ebben a városban láttok, azok valamennyien két pártra oszlanak: vagy őket fosztják ki, vagy ők fosztanak ki másokat. Ebben a városban senki sem nevel gyermekeket, mert az, akinek örökösei vannak, sem ebédhez nem jut, sem a látványosságokra belépést nem nyer, hanem az élet minden jótéteményéből kimarad, és az alja nép közt bujdokolhat. Aki azonban soha meg nem nősül, és közeli rokonai sincsenek, a legnagyobb tisztségekre emelkedik, azaz: csupán az ilyeneket tartják jó katonáknak, bátor és tiszta életű polgároknak. Ha ebbe a városba mentek, olyannak fogjátok látni, mint egy dögvésszel fertőzött mezőséget, amelyen semmi más nincs, csak holttetemek, melyeket hollók marcangolnak, vagy hollók, melyek a holttetemeket marcangolják.

117. Eumolpus, aki a legtapasztaltabb volt köztünk, figyelmét a helyzet kínálta új lehetőségek felé fordította, és megvallotta, hogy nincs kedve ellenére a meggazdagodásnak ez a fajtája. Én azt hittem, csak évődik az öreg, költői bohémséggel; ő azonban így szólt:

– Bárcsak bőségesebb kelléktár állna rendelkezésünkre, azaz, emberhez méltóbb öltözék, előkelőbb utazókészlet, mely bizalmat keltene hazugságunk iránt. Herculesre mondom, nem halogatnám tervem megvalósítását, hanem tüstént nagy gazdagsághoz juttatnálak benneteket.

Erre én megígérek mindent, amit követel, csak elégedjen meg a ruhával, rablóutunk hű kísérőjével, és azzal a pár holmival, amelyet csavargásunk során sikerült Lycurgus villájából elemelnünk, „mert pénzt majd az istenek anyja ád; ő szokásához híven jelen szükségünkben sem fog cserbenhagyni bennünket”.

– Akkor hát – mondja Eumolpus – mit késlekedünk a színjáték megrendezésével? Tegyetek meg mindjárt gazdátoknak, ha az elgondolásom tetszik.

Egyikünk sem merte kifogásolni a módszert, mellyel végső soron nem veszthettünk semmit. Így hát, hogy a hazug játékot valamennyünk árulás nélkül játssza végig, letesszük eskünket, Eumolpus szavait ismételve, miszerint vállaljuk a megégetést, a bilincsbe veretést, a megkorbácsolást és megcsonkítást, s ezen felül minden mást, amit csak Eumolpus parancsol. Mint hivatásos gladiátorok, testünket és lelkünket, vallásos ünnepélyességgel, gazdánk kezébe adtuk. Amint az eskütételt befejeztük, szolgafigurákat alakítva üdvözöltük urunkat, és mindketten betanultuk a szerepet. – Eumolpus elveszített egy fiúgyermeket, nagy reménységre jogosító és kitűnő ékesszólással rendelkező ifjút; a szerencsétlen öregúr azért távozott városának polgárai közül, hogy ne kelljen naponta fiának clienseit és barátait látnia, és ne kelljen néznie a sírt, könnyeinek kútfejét. E szomorúsághoz társul szegődött legutóbb egy hajótörés, melynek során több mint húszezer sestertiust veszített; nem is maga a baleset nyugtalanítja azonban, hanem az, hogy szolgahadától megfosztva még majd nem ismerik fel igazi méltóságát; van persze emellett Afrikában háromszázezer sestertiusa, amit földbirtokokba fektetett vagy kamatokra helyezett ki; s bizony, olyan nagy létszámú szolganéppel is rendelkezik Numídia földjein elszórva, hogy akár Carthagót is elfoglalhatná. – Ennek a játéktervnek megfelelően meghagyjuk Eumolpusnak, hogy sokat tüsszentsen, játssza meg a kényes gyomrú előkelőt, és társaságban minden ételt finnyáskodva fogadjon; beszéljen folyton aranyról és ezüstről, a telkekről, amelyekkel kapcsolatban becsapódott, és a földek örökös meddőségéről; ezenkívül üljön naponta számadáskönyvei között, és minden hónapban újítsa meg végrendeletének tábláit. Hogy a színjátékból semmi se hiányozzék, valahányszor valamelyikünket magához hívni szándékszik, tévessze össze egyikünk nevét a másikéval, hogy könnyen hihetőnek tűnjék: urunk azokat a szolgákat is eszében tartja, akik most nincsenek körülötte.

Ilyenképpen elrendezve mindezt, imádkoztunk az istenekhez, „hogy mindennek jó és szerencsés kimenetele legyen!”, és útra keltünk. De Giton nem bírta a számára szokatlan csomag súlyát, s Corax, az inasunk, torkig lévén a szolgálattal, gyakorta le-letette a batyuját; szidalmazott bennünket, minek sietünk, és erősködött, hogy vagy elhajítja a batyut, vagy
poggyászostul együtt elinal.

– Minek véltek engem? – mondta. – Teherhúzó baromnak vagy kőszállító hajónak? Emberi munkára szegődtem, nem pedig igáslónak. Épp olyan szabad ember vagyok, mint ti, ha nem hagyott is rám vagyont az édesapám.

Nem érvén be a szidalmazó szavakkal, közben-közben magasra emelte egyik lábát, és az egész utat ocsmány recsegéssel és fertelmes illattal árasztotta el.

Giton jókat nevetett szemtelenségén, és minden egyes dördülést hasonló hanggal utánzott…

Horváth István Károly fordítása

Az aranyszamár 2.11–14.

11. Efféléket suttogtunk egymásnak, s aztán elváltunk. Éppen délre járt az idő, s Byrrhena kövér malacpecsenyét, öt csirkét s egy kancsó drága óbort küldött ajándékba. Erre már odahívtam Fotist.

– Nézd csak – mondtam neki –, betért hozzánk Bacchus, a szerelem ösztönzője s fegyverhordozója. Ezt a bort ma utolsó cseppig kiszopjuk, hogy kiölje belőlünk a gyáva szégyenkezést, s kicsiholja testünkből a szenvedély friss tüzét. Más poggyászra nincs is szükség Venus hajóján, mint hogy elegendő olaj legyen a lámpában, s bőven bor a serlegben az átvirrasztott éjszakán.

A délutánt a fürdőnek s utána a vacsorának szenteltem. A derék Milo meghívására tudniillik az ő szerény kis asztalához telepedtem. De eszembe jutott Byrrhena figyelmeztetése, s lehetőleg kerültem a felesége tekintetét, és csak nagy ritkán, lopva-remegve vetettem rá egy-egy pillantást, mintha csak az alvilági Avernus-tóba kellett volna belenéznem. Annál sűrűbben legeltettem a szemem Fotison, aki felszolgált, s így frissítettem hangulatomat.

Esteledett.

Egyszerre csak Pamphile ránéz a lámpára, s megszólal:

– Micsoda zuhogó záporeső lesz holnap!

Kérdi a férje: honnan tudja? Azt feleli, hogy a lámpa jósolta meg neki. Elneveti magát Milo erre a feleletre, s megjegyzi:

– Szóval mi eme lámpa képében tulajdonképpen hatalmas Sibyllát táplálunk, aki a kandeláber csúcsáról szemmel tartja a csillagok állását s magát a napot is!

12. Erre már én is közbeszóltam:

– Vannak ám beszédes tapasztalati bizonyítékok az efféle jövendölésre. Nincs abban semmi csodálatos, hogy ez a szerény kis lámpácska, ámbár emberkéz műve, mégis visszagondol arra a hatalmas égi lángra, amelyből eredt, s isteni sugallatból tudja és tudtunkra adja, hogy mit tervel amaz fönt az ég boltozatján. Például nálunk, Korinthosban van most egy vándor csillagjós, aki csodálatos jóslataival felzaklatja az egész várost, és jó pénzért elárulja a népnek a végzet titkait: hogy melyik napon köthető a legtartósabb házasság, melyiken lehet örök időkre szóló városfalak alapját megvetni, melyik hoz szerencsét a kereskedőkre, melyiken ajánlatos útra kelni, melyik alkalmas az elvitoriázásra? Tetejébe, mikor kérdést intéztem hozzá mostani utazásom sikere felől, nekem is sok jót jósolt, igen-igen csodálatos és nagyon is tarkabarka jövendőt: hogy híres-nevezetes ember lesz belőlem, nagyszerű kalandba keveredem, s könyvekben is meg fogják örökíteni hihetetlen történetemet.

13. Elnevette magát erre Milo, s megkérdezte:

– Miféle formájú ember ez a csillagjós, és mi a neve?

– Magas, barnás ember – feleltem. – Diophanes a neve.

– Ahá, ez az – kapott rajta Milo –, tulajdon ő maga! Hisz ez nálunk is éppígy jósolgatott tücsköt-bogarat fűnek-fának, és nem rongyos garasokat szerzett, hanem zsíros zsákmányt harácsolt össze már, mikor zord, vagy jobban mondva: torz sorsa vesztére utolérte.

Úgy esett a dolog, hogy egyszer, mikor éppen szoros embergyűrű közepén a körülötte szorongó közönségnek jóslatokat osztogatott, odament hozzája egy Cerdo nevű kereskedő, azzal a kéréssel, hogy határozzon meg neki alkalmas napot, amelyen útra kelhet. Kiválasztott hát egy napot, s megmondta a kereskedőnek, ez meg elővette az erszényét, kiöntötte a pénzt, és leszámolt belőle száz denariust fizetségül a jóslat fejében.

Egyszerre csak odafurakodik hátulról valami előkelő fiatalember, megrántja a ruhája csücskét, s amint erre Diophanes hátrafordul, összevissza ölelgeti, szorongatja, csókolja. A jós viszonozza a csókokat, maga mellé ülteti, de a váratlan viszontlátás izgalmában megfeledkezik még le nem bonyolított üzletéről. Elkezd kérdezősködni:

– Milyen régen vártalak már! Mikor jöttél meg?

– Éppen az este, szürkületkor – felelte a másik. – De most már te is mondd meg, testvér, hogyan utaztál vízen és szárazon azóta, hogy Euboea szigetéről olyan sebbel-lobbal elhajóztál?

14. Diophanes, a kitűnő csillagjós, mintha elment volna az esze, egészen megfeledkezett magáról, s elmesélte:

– Csak az ellenségeimnek meg a rosszakaróimnak kívánok ilyen rettenetes utazást! Valóságos Odysseia volt! Először is, a hajót, amelyen utaztunk, száz szél vihara törte-zúzta; letört mind a két kormánylapátja; s mikor végre keservesen elvergődött a partszegélyig, menthetetlenül elsüllyedt, s mi alig tudtuk úszva megmenteni a puszta életünket. Mindenünk odalett. Mindabból, amit idegenek irgalma vagy barátaink szívessége révén összeszedtünk, rablók keze fosztott ki. Egyetlen testvéremet, Arignotust, mikor szembeszállt vakmerő támadásukkal, ott, a szemem láttára gyilkolták meg szegényt.

Még be sem fejezte gyászos elbeszélését, mikor Cerdo, a kereskedő, összekapkodta a jóslat díjául szánt pénzt; és hanyatt-homlok elrohant onnan. Csak most tért észre Diophanes végre, csak most látta: milyen bajba keveredett ostobasága miatt, mikor észrevette, hogy mink is mindnyájan, akik ott álltunk körülötte, harsány hahotára fakadtunk.

– Kívánom, Lucius uram, hogy te légy az egyetlen, akinek a csillagjós színigazat jósolt! Légy boldog és járj szerencsésen utadon!

Révay József fordítása

Az aranyszamár 10.2–12.

2. Emlékszem, hogy itt jó néhány nap múlva elvetemült és szörnyűséges bűneset történt. Megírom itt a könyvemben: hadd olvassátok ti is.

Házigazdánk fia alaposan képzett, szigorúan erkölcsös és kiválóan szerény ifjú volt: mindenki elfogadott volna ilyen fiút. Az anyja már nagyon régen meghalt, az apja pedig másodszor is megnősült s az új asszonytól is fia született, aki ekkortájt tizenkét éves múlt éppen. A mostohaanya, inkább szépségéért, mint jelleméért, nagy tiszteletnek örvendett férje házában, de már akár vele született szemérmetlensége, akár a végzet hajtotta e szörnyű bűnbe, szemet vetett mostohafiára.

Most tehát, kedves olvasóm, tudd meg, hogy tragédiát olvasol, nem holmi csintalan történetet, s a pajzán helyett komor hangulatba kell ringatóznod.

Nos hát, az asszony, mikor a kicsinyke Cupido még csak az első lángocskát élesztgette benne, s nem bírt erejével, magába fojtotta gyengéd hevülését, s ellenállt. De mikor szíve csordultig telt az őrült szenvedéllyel, s mikor már Amor őrjöngve dúlt benne, megadta magát az isten hatalmának: gyengélkedőnek tettette magát és lelke sebét testi betegség ürügyével takargatta. Mindenki tudja, hogy a szerelemnek s a testi betegségnek kóros hatásai közérzésben s az arcon hajszálnyira egyezők: arca haloványult, szemei bágyadtak, térdei meg-megcsuklottak, álmából fel-felriadt, s a lassan emésztő szenvedélytől egyre keservesebben sóhajtozott.

Ha nem sírt volna, azt hitte volna az ember, hogy csak a forróláz miatt hánykolódik.

Ó, ostoba orvosok, hogy nem tudjátok, mit jelent a lüktetőbb érverés, az ijesztő sápadás, az elhaló lélegzet és a szüntelen hánykolódás ide-oda, az egyik oldalról a másikra. Pedig milyen könnyű, jóságos istenek, nem egy híres orvosnak, hanem akárkinek, aki ismeri a szerelmi szenvedélyt, mindent kitalálni, mikor látja, hogy valaki testi láz nélkül is tűzben ég.

3. Nos tehát, tűrhetetlen szenvedélye végre is a végletekig felkorbácsolta; lerázta tétlenségét, s elhatározta, hogy magához hívatja a fiút – ó mily szívesen semmisítette volna meg ezt a nevet, ha tiltakozó pironkodása engedte volna! Az ifjú rögtön engedett beteg mostohája hívásának, és öreges-komoran összeráncolt homlokkal belépett a hálószobába, hogy megmutassa illő készségét apjának felesége és öccsének anyja iránt.

De az asszony sokáig kínos némaságban vergődött, a kétség hínárjába bonyolódott; minden szót, amit eddig nagyon alkalmasnak vélt a mostani beszélgetésre, megint ügyetlennek talált, s hogy most már szégyenkezése is megingatta, tétovázott: hogyan is foghatna hozzá legalkalmasabban. Az ifjú még mindig nem sejtett semmi rosszat; megszólalt, és lesütött szemmel megkérdezte, vajon mi idézte elő anyja betegségét? Most az asszony nem akarta elszalasztani egyedüllétüknek ezt a végzetes pillanatát, bátorságra kapott; patakzottak a könnyei, ruhájával befödte arcát, és röviden, remegő hangon így beszélt az ifjúhoz:

– Ennek a betegségemnek eredendő oka, egyúttal orvossága és egyetlen mentsége te vagy magad. Mert a szemed szememen keresztül szívem mélyéig hatolt, és velőmben izzó tüzet gyújtott. Könyörülj hát rajtam, aki miattad sorvadok, s egyáltalán ne tartson vissza az atyád iránt érzett tisztelet, hiszen feleségét a halál torkából csak így mentheted meg neki, hiszen igazában csak azért szeretlek, mert a te arcodban is az ő vonásait ismerem fel. Teljesen nyugodt lehetsz, egyedül vagyunk; meg kell tenned, itt a kedvező alkalom. Mert amiről senki sem tud, az tán meg se történt.

4. Felzaklatta az ifjút ez a hirtelen rázúduló csapás, és bár az efféle bűntől teste-lelke irtózott, úgy gondolta, hogy jobb lesz óvatosan halogató ígérgetésekkel csillapítani, mint hirtelen szigorú elutasítással még jobban elmérgesíteni. Tehát készséggel megígért mindent és a lelkére beszélt, hogy szedje össze magát, erősödjék s gyógyuljon is meg: ha majd aztán az atyja legközelebb elutazik valahova, korlátlan alkalom nyílik szenvedélyük kielégítésére. Ezután pedig távozott mostohája átkozott társaságából.

Úgy gondolta, hogy ezt a borzasztó családi veszedelmet alaposabban meg kell hányni-vetni; elment tehát egyik tapasztalt és komoly öreg nevelőjéhez. Minekutána töviről hegyire megtárgyalták a dolgot, legokosabbnak azt találták, ha az ifjú minél előbb megszökik, hogy így elkerülje a kegyetlen végzet tornyosuló viharát.

De az asszony a legkisebb halogatás miatt is türelmetlenkedett; valami mondvacsinált ürüggyel hihetetlen ügyesen rávette férjét azon nyomban, hogy hamar elutazzék legtávolabbi birtokára. Alighogy távozott, az asszony reménye teljesülésének vak őrületében, követelte az ifjútól a megígért ölelkezés gyönyörűségeit. De az ifjú hol ezt, hol azt vetette ürügyül, kerülte mostohája átkos közelségét, míg végre az asszony a fiának kétszínű nyilatkozataiból világosan megértette, hogy megtagadja ígérete teljesítését.

És ekkor aljas szerelmét könnyed fordulattal még aljasabb gyűlöletre váltotta át.

Rögtön elővette egyik, még hazulról hozott, elvetemült és minden gazságra kész szolgáját, s beavatta gyalázatos terveibe: megállapodtak abban, hogy legjobb lesz a szerencsétlen ifjút eltenni láb alól. Ez az akasztófavirág tehát megbízásához híven, azonnal rögtönható mérget szerzett, gondosan elkeverte borban, s készen tartotta az ártatlan mostohafiú megmérgezésére. 5. Csakhogy, miközben a két gonosztevő azon törte a fejét, hogy miképpen lehetne alkalmas módon beadni a mérget, a vak véletlen úgy hozta magával, hogy az ifjabbik testvér, az elvetemült asszony édesfia, a reggeli iskolai órák végeztével hazajött, megette reggelijét, és szomjúságában egy hajtásra kiitta az ott talált pohár bort – amelyben a mérget feloldották –, sejtelme sem lévén a titkos merényletről. Amint kiitta a bátyjának szánt halálos poharat, élettelenül végigvágódott a földön. Nevelője holtra ijedt a fiú hirtelen halálán, s keserves jajgatásával pillanatok alatt odacsődítette az anyát s az egész családot. Hamarosan megállapították, hogy méregital okozta a halált, és az aljas gaztett értelmi szerzőségével valamennyi jelenlevő mást és mást gyanúsított.

De ez a förtelmes asszonyszemély, a mostohai gonoszságnak ez az egyetlen-ritka példánya, sem fia gyászos halálán, sem az orgyilkosság mardosó tudatán, sem a családját ért csapáson, sem férje fájdalmán, sem a temetés keserűségein nem indult meg, hanem a családi szerencsétlenséget bosszútervének javára fordította. Rögtön futárt küldött, hogy úton levő férjét értesítse az otthoni gyászesetről. Amint pedig a férje hanyatt-homlok visszatért, meggyanúsította előtte mostohafiát, határtalan vakmerőséggel, hogy annak mérgétől pusztult el édesfia. És ez nem is volt éppen hazugság, mert valóban a mostohafiának szánt mérget itta ki a fiú; hanem ráfogta mostohafiára, hogy azért ölte meg gonoszul az öccsét, mert ő, az anya, nem akarta kiszolgáltatni magát mostohafia aljas szenvedélyének, amellyel meg akarta őt ejteni. És nem is érte be ezekkel az istentelen hazugságokkal: tetézte azzal, hogy őt magát is halállal fenyegette meg a fiú, ha el merné árulni a bűnért. A boldogtalan apát a szörnyű szerencsétlenség vihara dúlta, szíven találta mindkét fiának halála; a fiatalabbikat itt tették ravatalra a szeme láttára, a másik pedig – ezt bizonyosra vette – vérfertőzésért s testvérgyilkosságért menthetetlenül halállal lakol. De imádott feleségének hazug jajveszékelése elkeseredett gyűlöletre ingerelte fia iránt.

6. Alighogy a halotti szertartás és a temetés véget ért, a szerencsétlen öreg a fiú sírboltjától azonnal a törvényszékre sietett: arcát még egyre friss könnyek áztatták, ősz haja hamutól szennyesedett. Sírva, könyörögve, az elöljárók térdeit átölelve, izzó szenvedéllyel mozgatott meg fiának vesztére minden követ, hisz nem sejtett semmit feneketlenül gonosz felesége ármánykodásából; elmondta, hogy fia megfertőzte atyja ágyát, bűnös testvére meggyilkolásában, és orgyilkos módjára halállal fenyegette meg mostoháját. Szerencsétlensége végül is annyira megindította s annyira felháborította a bíróságot s a népet, hogy egyhangúlag felkiáltottak: nincs szükség hosszadalmas tárgyalásra, nincs szükség a vádbeszéd amúgy is megdönthetetlen bizonyítékaira, sem a védőbeszéd ravaszul kieszelt mentségeire, meg kell kövezni, hadd töltse mindenki bosszúját e világ szégyenén.

Az elöljáróság azonban aggodalmaskodott, hogy a fölháborodásnak ebből a kisebb kitöréséből az állami rend s a hatóság veszedelmére kirobban a lázadás, elkezdte kérlelni a tanácstagokat, csillapítani egyúttal a népet, hogy szabályszerűen s bevett szokás szerint tartsák meg a tárgyalást, vessék mérlegre mindkét fél vallomását, és hozzanak törvény szerint ítéletet; műveletlen vadak vagy dühöngő zsarnok módjára ne ítéljenek el valakit meghallgatatlanul, ne adjanak ily szörnyű példát a világnak e boldog békekorszakban. 7. El is fogadták ezt a józan tanácsot, s a kikiáltó azonnal kihirdette, hogy a bírák gyülekezzenek egybe a tanácsházban. Amint ezek elfoglalták a méltóságuk jogán őket megillető helyeket, a kikiáltó hívó szavára előlépett elsőnek a vádló. Másodszori hívásra bevezették a vádlottat is, és ekkor a kikiáltó figyelmeztette az ügyvédeket, hogy az attikai törvénykönyv s az athéni főtörvényszék gyakorlata szerint beszédeikben sem a tárgytól elkalandozniok, sem a szánalomkeltés eszközeit használniok nem szabad.

Hogy mindez így ment végbe, azt többektől is tudom, akik egymással erről beszélgettek. A vádló szenvedelmes beszédét, a vádlott védekezését, ellenbizonyítékait, egyáltalán a beszédeket s a szócsatákat nem tudhatom – hisz nem voltam ott, hanem a jászolom mellett – és nem is számolhatok be róluk, mivel nem tudom. De mindazt, amiről tudomást szereztem, előadom ebben az írásomban.

Nos, miután mindkét fél beszédei véget értek, elhatározta a bíróság, hogy bármily valószínű a vád, nem szabad a puszta gyanúra építeni, hanem annak igazságát és bizonyosságát döntő bizonyítékokkal kell tanúsítani, és mindenekelőtt azt a szolgát kell kézrekeríteni mindenáron, aki állítólag egyedül tudja, hogy mindez valóban így történt. Ezt az akasztófavirágot sem a nagytekintélyű bíróság, sem a hallgatósággal zsúfolt tanácsterem, sem a maga bűntudata nem riasztotta vissza, hogy hazug meséjét elő ne adja színigazság gyanánt, és ne bizonygassa: a mostohaanyjától visszautasított ifjú dühében magához hívatta őt és – bosszúból a megaláztatásért – megbízta az édesfiú meggyilkolásával; nagy jutalmat ígért neki, ha megőrzi a titkot, és halállal fenyegette meg, ha vonakodni mer; maga keverte a mérget, s maga adta néki, hogy adja be öccsének, végül mégis saját kezűleg adta be a fiúnak, mert gyanakodott, hogy ő, a szolga, el akarja árulni bűnét, s ezért tette félre a méregpoharat, s húzza-halasztja a dolgot. Mindezt pompásan, tettetett elfogódottsággal tálalta elébük ez a gazember, úgyhogy a dolog nagyon valószerűnek látszott, és ezzel a tárgyalás véget ért.

8. Egy sem volt a tanács tagjai közt annyira tárgyilagos az ifjú iránt, hogy ne szavazott volna a zsákbavarrásra, mikor bűnössége ily kétségbevonhatatlanul bebizonyult. Végül is a szavazás egyhangú lett: a szavazótáblákra minden íróvessző ugyanazt a szót véste. Midőn a szavazatokat ősi szokás szerint be kellett dobni az ércurnába – s ha már benne voltak, eldőlt a vádlott sorsa, nem volt mód változtatni rajta, már a hóhér kezére jutott élete –, egy idősebb bíró, tisztességéért páratlanul megbecsült, nagytekintélyű orvos, tenyerével befödte az urna nyílását, hogy senki bele ne dobja meggondolatlanul szavazatát, és szép sorjában ezt mondta el:

– Öreg napjaim öröme az, hogy mindeddig becsüléstek övezte életemet: éppen ezért meg nem engedhetem, hogy a vádlott hamis vádak alapján nyilvánvaló gyilkosságnak essen áldozatul, ti pedig, akiket szoros eskü köt az ítélkezésben, e szolga hazudozásától félrevezetve eskütöket megszegjétek. Én a lelkemre nem veszem semmi áron, hogy lábbal tiporjam vallásos kötelességemet, megcsaljam lelkiismeretemet és igazságtalanul ítélkezzem. Az igazságot halljátok meg tehát tőlem.

9. Nemrégiben fölkeresett ez az akasztófavirág, s mindenáron rögtön ható mérget akart venni tőlem, és tíz kemény aranyat kínált érte; azt mondta, hogy egy betegnek van szüksége rá, aki nem bírja tovább gyógyíthatatlan betegségének szörnyű gyötrelmeit, s mindenképpen meg akar szabadulni kínos életétől. Én, nos, én észrevettem, hogy a fecsegő és idétlenül kertelő gazfickó bizonyosan gazemberségben sántikál, hát adtam neki valami italt, igen, adtam, de tekintettel a várható vizsgálatra, a felajánlott pénzt nem fogadtam el rögtön, hanem ezt mondtam neki: – Nehogy később kiderüljön, hogy felajánlott aranyaid valamelyike hiányos súlyú vagy hamis, tedd valamennyit ebbe az erszénybe, s pecsételd le gyűrűddel, holnap aztán majd hitelesítjük őket valamelyik bankár előtt.

Léprement és lepecsételte a pénzt. Amint most a fickót bíróság elé állították, valamelyik szolgámat a bankár boltjába lóhalálában elszalasztottam, hogy rögtön hozza el azt a pénzt. Már itt is van, s én, íme: megmutatom nektek. Hadd lássa ő is, és a saját pecsétjét ismerje meg. Most már: hogyan lehet a testvért gyanúba fogni, mikor ez a gazfickó szerezte a mérget?

10. Erre a gazembert rettentő szorongás fogta el: emberséges arcszíne halottas-sápadtra változott, hideg verejték verte ki egész testét; izgatottságában hol az egyik, hol a másik lábát kapta fel, hol jobbról, hol balról vakargatta a fejét, és félhalkan, dadogva, isten tudja miféle mentegetőzéseket makogott, úgy, hogy senki sem volt, aki ne lett volna azonnal és teljes joggal meggyőződve, hogy bűnös. Aztán lassan megint csak fölülkerekedett benne a ravaszkodás; elkezdett konokul tagadni, s egyre az orvost vádolta hazugsággal. Mikor az orvos látta, hogy a bírói esküt s ezenkívül az ő becsületét is így nyilvánosan megtépázza, fokozott buzgalommal kezdte cáfolgatni a gazembert. Végre is az elöljáróság parancsára a törvényszolgák lefogták az elvetemült rabszolga kezeit és lehúztak ujjáról egy vasgyűrűt. Most összehasonlították ezt az erszényen levő pecséttel: az összehasonlítás megerősítette az előbb fölmerült gyanút. És ekkor görög szokás szerint azonnal odakészítették a kereket s a kínpadot, hogy megkínozzák. De ez hihetetlen-arcátlanul megmakacsolta magát, úgyhogy sem a korbács, sem a tűz nem tudta megtörni.

11. Ekkor az orvos így szólt:

– Nem engedem, istenemre, nem engedem az ártatlan ifjút jog s igazság ellenére halálra ítélni; nem tűrhetem, hogy ez a gazfickó megcsúfolja ítélkezésünket, és elkerülje aljas gaztettének büntetését! Én majd a való tényállásra kézzelfogható bizonyítékot szolgáltatok. Nos, mikor ez az elvetemült mindenáron gyorsan ölő mérget akart vásárolni, én úgy gondolkoztam, hogy nem fér össze hivatásommal valakinek az elpusztításában vagy megölésében közreműködni, hiszen úgy tanultam, hogy az orvosi tudomány célja éppen megmenteni az emberek életét. Attól tartottam, hogy ha kérését megtagadom, idétlen visszautasításommal éppen a gaztett útját egyengethetem, mert akkor ez a bitang vagy másvalakitől vásárol halálos mérget, vagy végül is karddal vagy akármi más fegyverrel hajtja végre gaztettét. Adtam hát mérget, ám ez csak álomital volt, az a bizonyos nadragulya, amely – mint ismeretes – kábító hatásáról híres, és halálos mély álmot okoz. Nem csodálom, hogy ez a gonosztevő kétségbeesésében könnyedén tűri a kínzásokat, hiszen enyhébbek, mint a halálbüntetés, amelyre – nagyon jól tudja – rászolgált ősi törvényeink értelmében. Különben, ha a fiú valóban a magam keverte italt itta ki, akkor él, s csak nyugszik és alszik, s mihelyt kábult álma eloszlik, visszajő a napvilágra. Ha azonban megölték, vagy valamiképpen utolérte a halál, akkor halálának más okai után kellene kutatnotok.

12. Az öreg orvos felszólalásának értelmében határoztak, és azonnal lázas sietséggel kivonultak ahhoz a sírhoz, amelyben a fiú holtteste nyugodott. Az egész tanács, a főrangú emberek s maga a nép is, mindenki egy szálig odatódult nagy kíváncsian. Most az apja saját kezűleg leemelte a koporsó födelét, s íme, éppen vége volt a halálos álomnak is: a fiú feltámadt a tetszhalálból; apja éppen fölkelőfélben kapja, szorosan átöleli, a rázúduló örömtől szólni sem tud, csak kivezeti a közönség elé. Most a fiút azonmód, a halottas lepedőbe öltözötten, elviszik a bíróság elé.

Itt aztán világosan kiderült az elvetemült szolgának s a még elvetemültebb asszonynak a gaztette: győzött a tiszta igazság. A mostohát holtig tartó számkivetéssel sújtották, a szolgát keresztre feszítették, a derék orvosnak pedig az ügyes altatás jutalmául egyhangú határozattal odaítélték a tíz aranyat. Az öreg családapának borzalmas és szörnyű szerencsétlensége pedig az isteni gondviselés kegyességéből jóra fordult, hiszen rövid időre, úgyszólván csak néhány pillanatra vesztette el gyermekeit, s hirtelen ismét két ifjúnak az atyja lett.