A szatíra

A görögmajmolók

Jobb szereted, ha görögnek tartanak, Albutius, ha
főúrnak s nem holmi szabinnak s rómainak, ki
Pontius, Annius és Titius, nagy centurióink
földije. – Hát görögül szólítalak én is, akárcsak
Athén praetora – mert így jobb szereted –, mikor eljössz.
chaire,Titus, (mondom) s kísérők, lictorok, őrség,
chaire – ezért dühös annyira Mutius Albutiusra.

Csorba Győző fordítása

Az erény

Az az erény, Albinus, hogy bármit tesz az ember,
s bármint él: mindennek méltán adja meg árát.
Az az erény, hogy tudjuk, mit nyom a latban ez és az,
tudjuk: az embernek mi a jó, a helyes meg a hasznos,
s hogy mi a rossz, rút s kártékony, meg hogy mi a görbe.
Az az erény, hogy tudjuk a mércét s módot a vágyban;
az az erény, hogy a kellő becsben álljon a bőség;
az az erény, hogy a tisztesség megkapja, mi megjár;
rossz embernek s erkölcsnek ne legyünk a barátja,
ám védjük meg az embert s erkölcsöt, ha viszont jó;
tiszteljük s éljünk vele, bánjunk mint a baráttal.
Elsőként a hazánk üdvére ügyelve, utána
a szüleink üdvére s utolsóként a miénkre.

Csorba Győző fordítása

1, 9.

Épp ballagtam a Szent Úton, s – ez már a szokásom:
mit tudom én, mibe – ötleteimbe merültem egészen.
Hát egy alak (csak névről ismertem), nekem ugrik,
kapja, kezet ráz, „Hogy s mint – mondja –, te kincs, te cukor te!”
– „Mostanság finoman – felelem –, neked is csupa jókat!”
Majd, hogy csatlakozik, rákoppintok: „Mit akarsz még?”
– „Tudhatnád – így szól –, művelt ember vagyok!” „Annál
többre becsüllek!” – Szörnyen igyekszem, hogy szabaduljak,
gyorsítok, megtorpanok olykor, a szolgagyereknek
súgok néhány szót a fülébe, s egész a bokámig
ellep az izzadság. – „Bolanus, irigylem a forró
véredet!” – ezt sziszegem halkan, míg ő locsog össze-
vissza, dicséri az utcákat, várost. Mikor erre
sem felelek, rám szól: „Szörnyen vágysz már szabadulni!
Rég figyelem, de hiába kapálódzol, nem eresztlek:
minden utadra veled tartok ma!” – „Fölösleges annyit
fáradnod; beteget vizitálok, akit te nem ismersz,
fekszik, messzire, túl a folyón, Caesar ligeténél!”
– „Nincs dolgom, rest sem vagyok: elmegyek én veled addig!”
Kis füleim lekonyítom, akárcsak a bús csacsi szokta,
hogyha keményebb súlyt raknak rá. – Ő nekilendül:
– „Hogyha tudod, ki vagyok, Viscusnál meg Variusnál
többre becsülsz majd! Mert több sort, mint én, ki tud írni?
Hát sebesebben? Ilyen lágyanki riszálja a testét?
Pláne ha énekelek: maga Hermogenes irigyelhet!”
Itt helye volt, hogy félbeszakítsam – „Anyád, rokonod van?
Más, akinek még fontos az épséged?” – „Bizony egy sincs!
Sírba temettem mind!” – „Jaj, a boldogok! Én jövök akkor!
Végezz: lám ez a bús sors vár; amikor kicsi voltam,
már a szabin banya rám olvasta, kirázva az üstből:
»Ezt se gonosz méreg, nem is ádáz kard viszi sírba,
nem – nem a rest köszvény, se derékfájás, se kehesség:
egy szószátyár veszti el őt – a sokat papolóktól
óvja magát, ha elérte a kort, és él az eszével!«”

Közben a Vesta elé érünk, tíz óra is elmúlt,
s őt megidézte egy ügyben a törvényszék; kezese állt jót
érte, s a pört elveszti, ha nem jelenik meg időben.
– „Hogyha szeretsz – így kezdi –, segítsz egy percre!” – „Szakadjak
meg, ha kibírom az ácsorgást s a magánjogot értem!
És sietek; mondtam: hova!” – Ő: – „Habozom, mit csináljak?
Téged hagyjalak itt, vagy a pört?” – „Nosza, engem!” – „Azért se!”
S indul máris előre. Nehéz vele küzdeni, győzött;
hát követem, megadón. – „Maecenas meg te, hogy álltok?”
– Kérdi. – „Kevés embert kedvel; nagyon óvatos elme!”
– „Senki se fogta ki úgy a szerencsét, mint te. Kiváló
támaszt kapsz, aki tud kontrázni neked, ha kezemre
játszod a jóembert! – Itt pusztuljak, ha a többit
nem túrod ki, de mind!” – „Nem ugy élünk ott, ahogy azt te
képzeled! Annál tisztább ház nincs, ott az eféle
aljasság idegen! Sosem árt nekem az se, ha mondom,
hogy van más, jobbmódu, tanultabb. Mindegyikünknek
jut helye ott!”– „Ne beszélj, hihetetlen!” – „Márpedig így van!”
– „Annál jobban vágyom, hogy mellette lehessek,
mint bennfentese!” – „Hát csak akard: amilyen remek ember
vagy, kivivod. Mert meg lehet ám őt nyerni – azért nem
oly könnyű az elébe-jutás eleinte.” – „Na, bízd rám!
egy kis borravaló a cselédségnek; – ma kizárnak?
Még nem esem kétségbe. Kivárom a percet: az utcán
meglesem és hazakísérem! Mit sem kap az ember
nagy harc nélkül az élettől!” – Hát közben az én jó
Fuscus Aristiusom terem ott, aki őt is ugyancsak
jól ismerte. Megállunk. – „Nos, honnét – hova?” – kérdi,
s megfelel. Én kezdem köpenyét rángatni, a karját
csípem: semmi hatás; – szememet forgatva keményen
integetek, csak megszabadítson már! – somolyogva
adja kajánul az ártatlant, hogy forr az epém is.
– „Említetted, igaz, hogy akarsz még, mit tudom én, mit
mondani négyszemközt!” – „Emlékszem, hogyne; de jobbkor
szólok róla: ma újhold van, szombat! Te ki mernél
kötni a kurta zsidókkal?” – „Ugyan – mondom –, sose voltam
vallásos!” – „Te: de én! Gyengébb lélek vagyok, egy a
sok közül! Engedj meg; máskor csevegünk!” – Feketébb nap
még sose virradt rám! Az a gaz lator elszelel, engem
otthagy a pácban. Emezzel meg véletlenül ott jön
szembe a fölperes. „Úgy!? Hova mégy – te piszok, te?!” – kiált rá
torka szakadtából – s hozzám: „Ha szabadna tanúnak?…”
Nyújtom már a fülem. – Visz a törvényszékre; köröttünk
vad zsivaj és nagy csődület. Így mentett meg Apollo.

Meller Péter fordítása

2, 6.70–117.

… ó, falu csöndje! Mikor térek haza újra? Mikor lesz
újra szabad könyvek közt vagy szunnyadva, henyélve,
boldogan, otthon, az élet gondját végre felednem?
Ó, amikor föltálalják a babot s a salátát,
házi szalonna meleg zsírjával hintve, kövéren!
Ó, esték, pompás vacsorák, míg én s az enyéim
Lárom előtt lakomázunk, és sok csacska cselédem
bő maradékkal táplálom! Vendégeim isznak
annyi pohárral, ahánnyal tetszik, bármely italból,
nincs nálunk az ivásra bolond törvény: aki bírja,
jó nagyokat hörpint, s mértékkel iszik, kinek így jobb.

Megkezdődik a társalgás, nem nagy palotákról,
sem, hogy mint táncol Lepos – inkább azt feszegetjük
csak, mi nekünk fontos, s amit el nem dönteni káros.
Például, hogy pénz vagy erény, ami boldogit, és hogy
érdekből vagy megbecsülésből lesz-e barátság,
hogy mi a jónak a lényege, és jók közt mi a legjobb.
Ily társalgás közt mond Cervius olykor el egy-egy
régi regét. Ha Arellus dús kincsét irigyelné
bárki, de annak gondjaival nem számol, eképpen
szól: „Egykor, mondják, a mezőn egy egérke fogadta
csöppnyi zugában városból jött régi barátját.
Szűkösen élt, amivel bírt, szépen megtakarítva,
ám vendégek iránt nagylelkű volt. Röviden hát:
nem sajnálta se borsóját, se hegyesszemü zabját,
szájában hordott szőlőt és hájmaradékot,
változatos lakomával akart kedvezni a vendég
étvágyának. Amaz kényeske fogával alig hogy
érintett valamit, mig a gazda ledűlve a szalmán
konkolyt s gazt rágcsált, minden jót csak neki hagyva.
Végül a városi szólt: „Mi öröm van benne, barátom,
ily meredek s erdős hegy hátán élni szegényen?
Nem kívánod az erdőket városra cserélni?
Rajta, barátom, higgy nekem, indulj! Mert e világon
senki a földilakók közt nem menekül meg a sorstól,
és a halál kicsit és nagyot egyként elvisz. Ezért hát,
míg tudsz, édesem, élj csak boldogan és örömök közt.
S el ne felejtsd: mily kurta a lét.” Meggyőzve e szókkal
végre a rétilakót, az vígan eredt ki lakából.
Mentek az úton ketten, hogy vacsoráig a város
nagy falát megjárhassák. Most ért fel az éj az
ég közepére, mikor lábuk gazdag palotába
lépett, hol bíbor bársonyszőnyeg ragyogott szép
dús elefántcsontból faragott nyoszolyák tetején, s hol
gazdag lagzi után tele voltak a nagy kosarak még
jó maradékokkal. Miután bársony takaróra
tette vidéki barátját, futkos a városi gazda,
jól nekigyürkőzik, s ételt ételre cipel be.
És mint szolga a gazdának, mielőtt odaadja,
sorra megízlel előbb mindent, mit a másik elé tesz.
Az vígan heverészve örül sorsfordulatának
és minden jónak, mint vidám cimbora. Ám most
feltárulnak az ajtószárnyak szörnyü robajjal,
s ők felugornak a fekhelyről, futkosnak ijedten,
s féltükben majd meghalnak, míg reng a magas ház
szörnyü molossus ebek csaholásától. A vidéki
most: „Nem kell ilyen élet! – szól –, élj boldogan! Engem
erdőm s biztos odúm boldoggá tesz, ha szerény is.”

Bede Anna fordítása

1.30–80.

Vajmi nehéz szatirát nem költeni! S annyira meg ki
tűri e gaz várost, vasszívvel, hogy ne dühöngne,
míg Matho ügyvéd közeleg teletöltve egész új
hordszéket, s jön az is, ki besúgta nagyúri barátját,
és lesi, hogy kizsarolt nemesektől mit vehet el még
(Massa is ettől fél, őt kérleli dús adománnyal
Carus, szép Thymelét neki küldi a gyáva Latinus);
míg öröködbe beülnek, akik hagyatékot az ágyban
szolgálnak meg, a pénz s hír fényes egébe a legjobb
úton: a dús banya vén, buja testén át törekedve?
S egy részt kap Proculeius, mig Gillo tizenegyet,
s úgy örököl ki-ki, hogy – mint kan – jól győzte-e szusszal.
Csak vigye vérének díját, sápadjon is úgy, mint
az, ki csupasz lábbal kígyóra tiport, vagy a szónok
vágyva az oltárnál – Lugdunumban – vetekedni.

Mondjam-e, hogy májam mily vad düh perzseli, míg nagy
szolgasereg tör az árvát ringyósorba taszító
rabló gyámnak utat; s ott jő a hiába elítélt
(semmi a szégyen, fő, hogy megmentette a pénzét)!
Dőzsöl reggeltől Marius száműzve, nevet zord
istenein; de, habár győztél, te, provincia, jajgatsz!
Flaccus a mécsénél méltán írhatna ezekről!

S én legyek elnéző? Tán Hercules és Diomedes
tetteit írjam, s hogy Labyrinthus szörnye miként bőg?
Vízbe lehullt ifjút s az ügyes mester röpülését?
Míg a paráznától a kerítő férj örököl (ha
nem jogos asszonya rá), s kitanulta, a mennyezetet hogy
nézze s horkoljon, noha éber az orra, a kelyhén?
Míg a cohors-vezetést más nem restelli remélni,
bár pénzét a lovak vitték el, az ősi vagyont mind
elherdálta; repül szekerén a Flaminius útján
mint új Automedon; mert így mutogatja magát ott
férfiruhás szeretője előtt, maga tartva a gyeplőt.

Hát nem elég anyagot nyújt nagy táblám teleírni
bármelyik utca? Midőn elterpeszkedve, akár egy
Maecenas, a csaló közelít hat-szolga-cipelte
hordszékén, jobbról-balról széthúzva egészen
függönyeit. S e csodás fénynek, vagyonának a titka
egy kicsi tábla, minek hamisított volt a pecsétje.
Ott befolyásos nő közeleg, ki a könnyü, calesi
borba varangymérget tett szomjas férje elé, s vad
húgait is kitanítja – Locusta se jobban –, a férjük
kék tetemét hogy kell kiteríteni, hírre nem adva.
Vágj csak olyanba, miért börtön meg számkivetés jár:
sokra viszed! Légy jó: dícsérnek, s felkopik állad!
Mert csak a bűn terem itt kertet, palotát, tele asztalt,
régi ezüstremeket s kelyhet, bak-dísszel a szélén.
Kit hagy a kapzsi menyét rontó ipa nyugton aludni?
És kit a szajha arák s az alig serdült buja kéjenc?
Hogyha a természet szűkmarku, az indulat ihlet
versre, ahogy tud, ahogy magam és Cluvienus is írunk.

Muraközy Gyula fordítása

1.147–171.

Több bűnt már a jövő se tetézhet gaz jelenünkre,
vétkünk és vágyunk lesz példa a korcs ivadéknak!
Itt csúcspontra jutott a gonoszság! Nyílj ki, vitorlám,
fújva dagasszon a szél! Azt kérdezitek, hogy erővel
győzöm-e nagy tárgyam? S hogy mondom el én az elődök
közvetlen módján, mire csak késztet lobogó, vad
indulatom? De kiről nem mernék – névvel is – írni?
Bánom is én, Mucius szavaimra neheztel-e vagy sem!

„Jó, de Tigellinus: ródd meg, s mint fáklya, karóba
húzva lobog szurkos tested s lángolva világít,
vagy cirkusz fövenyén húz – meghurcolva – barázdát!”
Hát aki maszlaggal három rokonát megetette,
párnás hordszékből nézhessen gőggel alá ránk?
„Hogyha találkoztok, nyomd jól ajkadra az ujjad,
mert a besúgó ott áll, és majd rád mutat: Ő AZ!
Aeneast s Turnust hozd össze csatázni nyugodtan,
s kit sem bánt, ha nyil éri Achillest s Hercules egyre
hívja Hylast, aki vízbe esett korsója után hullt.
Ámde ha felmordul, mintegy kard-rántva, haragvón
Lucilius, dermedve pirul, míg hallja, a bűnös,
s titkolt vétke miatt a veríték üt ki a testén.
Innen a könny, a harag! Fontold ezt meg, mielőtt még
Harcra rivallna a kürt! Késő csatatéren a bánat!”
Meglátom, mi szabad, ha azokról írok, akiknek
már a Flaminius és Latin útnál porlad a teste.