Az életrajz

Iulius Caesar 81–89.

81. De Caesarnak is nyilvánvaló csodajelek adták hírül közeli halálát. Néhány hónappal azelőtt Capua tartományban a Julius-féle törvény alapján odatelepített colonusok villákat akarván építeni, kibontottak néhány ősrégi sírt – ezt szívesen is tették, mert a sírokban sok szépmívű, régi edényre bukkantak; munka közben az egyik síremléken – állítólag Capysnak, Capua alapítójának síremlékén – egy görög betűs, görög nyelvű, efféle tartalmú feliratot fedeztek fel: „Ha egyszer napfényre kerülnek Capys csontjai, egyik sarját tulajdon vérrokona fogja meggyilkolni, de bosszúból haláláért szörnyű csapások érik majd Italiát.” Ennek a történetnek – ha valaki mesének vagy koholmánynak tartaná – Cornelius Balbus, Caesar bizalmas, jó barátja a szerzője.

Halála előtt néhány nappal megtudta Caesar, hogy a lovak, melyeket, átkelvén a Rubicón, a folyó istenének szentelt és őrizet nélkül szabadon bocsátott, azóta nem akarnak legelni, és sűrűn ontják könnyeiket. Spurinna, a béljós is figyelmeztette Caesart, mikor áldozatot mutatott be: óvakodjék a veszedelemtől, mely március tizenötödikénél tovább nem várat magára. Egy nappal március Idusa előtt pedig azt látták, hogy valami tarkabarka madársereg üldözőbe vesz egy ökörszemet, mely babérággal a csőrében a közeli ligetből Pompeius csarnoka felé repül, és ott széjjeltépi. A gyilkosság napjára virradó éjszaka önmagát látta Caesar álmában, amint a felhők fölött röpköd, majd Juppiterrel kezet szorít; felesége, Calpurnia pedig azt álmodta, hogy házuk homlokzata beomlott, és férjét karja között leszúrták: ekkor hirtelen magától kitárult hálótermük két ajtószárnya. Ezért, és mert gyengélkedett is, Caesar sokáig habozott, ne maradjon-e inkább otthon, s ne halassza-e későbbre ügyeit, melyeket a senatusban akart előterjeszteni; végül Decimus Brutus felszólítására, hogy ne töltesse az időt hiába a nagy számban összegyűlt s már amúgy is régóta várakozó senatorokkal, úgy tizenegy óra felé mégiscsak elindult; baljában egyéb írások között az összeesküvés leleplezéséről szóló feljelentést tartotta, melyet valaki kezébe adott, ő azonban csak később akarta elolvasni. Aztán még szertartás közben, noha több áldozati barom levágása után sem kapott kedvező jóslatot, fittyet hányva a vallásos intelemnek, belépett az ülésterembe, és rámosolyogva Spurinnára, szinte kötekedett vele, hogy hamis jósnak bizonyult, mert íme, minden különösebb baj nélkül elérkezett március Idusa: „Elérkezett bizony - mondta erre a jós – de még el nem múlott.”

82. Miközben elfoglalta helyét, tiszteletadás ürügyén körülállták az összeesküvők; Cimber Tillius, aki a főszerepet magára vállalta, nyomban odalépett hozzá, mintha kérni akarna valamit; mikor Caesar nemet intett és kézmozdulattal jelezte, hogy „majd máskor”, Cimber Tillius mindkét vállán megragadta a togáját; Caesar felkiáltott: „De hiszen ez erőszak”, mire az egyik Casca néhány hüvelykkel a torka alatt megsebesítette. Caesar megragadta Casca karját, és írószerszámával keresztüldöfte, de hiába akart felugrani helyéről, nem tudott, mert másfelől is sebet kapott; mikor észrevette, hogy mindenfelől kivont tőrök merednek rá, fejét beborította togájával, bal kezével meg bokájáig lehúzta a toga öblös ráncait, hogy testének alsó részét is tisztességesen eltakarva essen el. Így aztán huszonhárom tőrdöféstől leterítve, csak az első szúrásnál hallatott egy halk sóhajt; van, aki azt állítja, hogy a rárohanó Marcus Brutusnak így szólt: „Te is, fiam”; mikor kilehelte lelkét, mindenki szétfutott, s ő ott hevert magában, míg végül három rabszolga hordszéken, melyről a karja lelógott, hazaszállította tetemét. Orvosa, Antistius nézete szerint a sok szúrás közül egyedül csak mellsebe volt halálos, melyet másodjára kapott.

Az összeesküvők áldozatuk tetemét legszívesebben a Tiberisbe dobták volna, vagyonát elkobozták, intézkedéseit megsemmisítették volna, de féltek Marcus Antonius consultól és Lepidus lovassági főparancsnoktól, és ezért elálltak szándékuktól.

83. Apósa, Lucius Piso követelésére Antonius házában felbontották és felolvasták Caesar végakaratát, melyet előző évben, szeptember tizenharmadikán lavicanumi birtokán írt, és a Vesta-szüzek főnökasszonyának adott át megőrzésre. Quintus Tubero azt írja, hogy első consulsága és a polgárháború kitörése között eltelt időben többször is Gn. Pompeiust nevezte meg örököseként, és ezt katonáinak gyűléseken fel is olvasta. De ebben az utolsó végrendeletben három örököst jelölt meg, éspedig nővére unokáit: Caius Octaviusra maradt vagyona háromnegyed része, Lucius Pinariusra és Quintus Pediusra pedig együttesen a maradvány egynegyed része; a végrendelet végén Caius Octaviust fiává fogadta, és ráhagyta nevét is; gyilkosai közül többet is kijelölt születendő fia gyámjául, Decimus Brutust meg éppen másodörökösévé tette. A népnek Tiberis-parti kertjeit hagyta örökül, és hozzá háromszáz sestertiust fejenként.

84. A temetés kihirdetése után a Mars-mezőn, Julia síremléke közelében állították fel a máglyát, a szószék előtt Venus Genetrix templomának mintájára aranyos épületet emeltek; benne arannyal-bíborral leterített elefántcsont ágyat helyeztek el, az ágy fejénél diadaljelvényeit és azt a ruhát, amelyben megölték. Aki halotti ajándékot vitt, annak megengedték, hogy a fennálló rendelkezések figyelmen kívül hagyásával, tetszése szerint választhassa meg bármelyik utat a Mars-mezőig; arra számítottak ugyanis, hogy egy nap nem elegendő a temetési menet lebonyolítására. A halotti játékok között halottsiratóként, de azért is, hogy meggyűlöltessék a gyilkosság tetteseit, ilyen részleteket énekeltek Pacuvius tragédiájából, a „Fegyverek odaítélésé”-ből:

Én megmaradtam. Miért? Hogy elpusztítsanak?

Más, hasonló tartalmú szöveget is mondtak Atilius „Electrá”-jából. Dicsérő beszéd helyett Antonius, a consul, kikiáltó útján hirdette ki a senatus határozatát, mely minden isteni és emberi megtiszteltetést megszavazott Caesarnak; felolvasta továbbá az eskü szövegét, mely minden senatort egy ember üdvének oltalmazására kötelezett; maga Antonius kevés szót fűzött mindehhez. A szószék előtt felállított halottas ágyat az arra az évre megválasztott tisztviselők és volt hivatalos méltóságok vitték le a Forumra. Egyesek azt javasolták, égessék el tetemét a capitoliumi Juppiter templomában, mások Pompeius csarnokát ajánlották – közben megjelent két férfi, derekukon kard, kezükben két-két hajítódárda, és égő viaszfáklyával meggyújtották a máglyát; erre a körül álldogáló tömeg nyomban száraz rőzsét, törvényszéki padokat hordott össze, és mindenféle ajándéktárgyat, ami keze ügyébe esett. Azután jöttek a fúvós zenészek és a színészek, szétszaggatták és tűzbe dobták régebbi diadalmenetek alkalmával viselt ruháikat, melyeket erre az alkalomra felvettek; így tettek az öreg, kiszolgált legionáriusok is fegyvereikkel, melyekben a temetésen díszelegtek; sok római hölgy is tűzbe dobta ékszereit, valamint fiúgyermekeik talizmánjait és ruháit.

A hivatalos gyász idején a külföldi származású lakosság is gyászolt mindenfelé, ki-ki a maga módján, kiváltképpen a zsidók, akik néhány éjszakán át ellátogattak a máglya hamvaihoz.

85. A nép fáklyákkal a kézben nyomban Brutus és Cassius házához indult; miután onnét keményen visszaverték, útban visszafelé névcsere folytán, tévedésből a szemközt jövő Helvius Cinnát ölte meg Cornelius Cinna helyett, akit halálra keresett, mert előző nap egy nyilvános gyűlésen szenvedélyesen szónokolt Caesar ellen; fejét lándzsa hegyére tűzve hordozták körül a városban. Később a nép mintegy húsz láb magas numidiai márványtömbből kifaragott oszlopot emelt a Forumon, és ezt a feliratot véste rá: „A haza atyjának.” S azután még hosszú időn át megőrizték a szokást, hogy Caesar nevére esküdve ezen a helyen mutattak be áldozatot, tettek fogadalmat, tisztázták vitás ügyeiket.

86. Némely hozzátartozója azt gyanította, hogy Caesar nem is akart már élni, nem ügyelt magára; rossz volt az egészsége, azért nem is törődött a figyelmeztető jósjelekkel és barátai intelmeivel. Néhányan úgy vélték, hogy bízva a senatus legfrissebb határozatában és esküjében, elbocsátotta még hispaniai őrségét is, mely fegyveres őrszolgálatot teljesített körülötte. Mások szerint szívesebben nézett szembe egyetlenegyszer a mindenfelől fenyegető veszélyekkel, mint hogy örökösen vigyázzon magára, és feszültségben éljen. Azt is elbeszélik többen, hogy gyakorta mondogatott olyasmit, „nem annyira a maga érdeke, sokkal inkább a köztársaságé, hogy ő életben maradjon; eleget élvezte már a hatalmat s a dicsőséget; ha őt valami baj éri, nem lesz nyugta az államnak, sőt, még súlyosabb polgárháborúkat fog elszenvedni.”

87. Abban csaknem mindenki egyetért, hogy az effajta halál szinte kívánatos volt számára. Egyszer ugyanis, mikor Xenophon művében azt olvasta, hogy Cyrus betegsége vége felé bizonyos intézkedéseket tett temetése dolgában, Caesar az ilyen lassú haláltól megborzadva gyors elmúlást kívánt magának; egy nappal a halála előtt, amikor Marcus Lepidusnál ebéd közben arról folyt a szó, ki mint szeretné végezni életét, ő a váratlan, hirtelen halált választotta.

88. Ötvenhatodik évében halt meg, az istenek sorába iktatták, éspedig nemcsak a senatus határozatának eleget téve, hanem a nép őszinte meggyőződéséből is. Az első ünnepi játékok idején ugyanis, melyeket utóda, Augustus, nyomban Caesar istenné avatása után tiszteletére rendezett, délután öt óra felé üstökös tűnt fel, és hét napig egyfolytában ragyogott az égen; általában azt tartották, hogy az égiek közé befogadott Caesar lelke az, és ezért ábrázolják őt azóta is csillaggal a feje fölött. Elrendelték, hogy a gyűléstermet, ahol megölték, zárják be, március Idusát nevezzék az apagyilkosság napjának, és e napon soha többé ne tartsanak senatusi ülést.

89. Gyilkosai közül egyik sem élte túl akár csak három évvel is, és egyik sem halt meg természetes halállal. Mindegyiket elítélték, aztán egyik így, másik úgy, ki háborúban, ki a tengeren pusztult el; akadt olyan is, aki ugyanazzal a tőrrel ölte meg magát, amellyel Caesart meggyilkolta.