Mimus

Mimusának prológusa

A kényszerűség, melynek rút szeszélyeit
jó volna elkerülni, ám ritkán lehet,
hová taszított engem éltem alkonyán?
Kit nagyravágyás, bőkezűség, félelem,
erőszak, sem tekintély nem tudott soha,
míg ifju voltam, erre-arra rántani –
öregségemre ím, könnyen kimozdított
helyemből egy kiváló férfi nyájasan
elém adott, szelíden hízelgő szava.
Kitől semmit se tagadhattak meg az istenek,
hogyan mondhatnék annak én, ember, nemet?
Így hát hatvan mocsoktalan, szép év után
kiléptem otthonomból én, mint római
lovag, s hazatérek, mint komédiás! Ez egy
nappal tovább éltem, mint élnem volt szabad.
Ó, sors, te jóban-rosszban oly mértéktelen!
Ha már kedved tartotta sárba rántani
irodalmi dicsőséggel tetézett jó hirem –
miért nem tettél hajlékonnyá, hogy letépj,
amíg virultak ifju tagjaim, s a nép
meg e férfi kegyét el tudtam volna nyerni tán?
Hová löksz most? Mit hozhatnék a színre én?
Kecses külsőt, méltóságos tartást vajon,
nemes lelket, vagy tiszta hangot, kellemest?
Miként a fát sorvasztja a felkúszó babér,
az öregség évről évre erőm úgy szívja ki.
Akár a sírban, nem maradt meg, csak nevem.