|
|
 |
Eposz (és tanköltemény)
Tartalom
 Homéros Európa első költője, aki – minthogy nevét először a Kr. e. VII. században említik – a tudományos közfelfogás szerint a VIII. század közepetáján élt. Már az ókori irodalomtudomány arra a megállapításra jutott, hogy a neve alatt hagyományozott számos mű közül ő, a "legrégibb és legjobb", csupán két nagyeposz, az Ilias és az Odysseia szerzője; manapság az utóbbi szerzőségét sokan más, ismeretlen költőnek tulajdonítják. Fennmaradt életrajzaiból ítélve Homéros Kis-Ázsia görögök lakta vidékein és az Égei tenger szigetein, mint vándor-dalnok működött, s bár életkörülményeit illetően minden egyéb bizonytalan, kétségtelenül hosszú énekmondói hagyomány kései letéteményese, sőt alighanem kiteljesítője volt: hatását mindenesetre jól mutatja, hogy halála után Chios szigetén létezett egy dalnokrend (a Homéridai), mely az ő nevét viselte.
A két nagy homérosi költeményben már az ókori irodalomtudósok későbbi betoldásokat véltek felfedezni. Manapság a leginkább vitatott kérdés az, vajon mikor jegyezték le az Ilias és az Odysseia szövegét. Az irodalmi alkotásokat ugyanis a VIII. században (és később is sokáig) az írás helyett az élőszó közvetítette, s bár a VIII. század folyamán a görögök már biztosan ismerték az írást, nincs cáfolhatatlan bizonyság arra, hogy ebben a században nagyobb terjedelmű alkotásokat lejegyeztek volna; a korból ránk maradt írásos – köztük verses – emlékek mindenesetre alig egy-két sorosak. A kutatók egy része tehát úgy véli, hogy a két eposz írásba foglalása nem a VIII., hanem később, valamikor a VII. vagy VI. század folyamán történt, mások viszont, Homéros – feltehetően már életében kivívott – népszerűségére hivatkozva, ezt korábban sem tartják elképzelhetetlennek. Utóbbiak szívesen érvelnek azzal is, hogy a két költemény tökéletes szerkezeti egysége, melyet a kisebb-nagyobb későbbi betoldások sem bontanak meg, nem valami névtelen lejegyző, hanem igazi nagy költő, az adott esetben Homéros műhelyében formálódott.
Bármikor jegyezték le a két eposzt, a hellenisztikus korra várt a feladat, hogy az elérhető másolatok összevetésével elkészítsék a művek kritikai kiadását (ami a költemények énekekre osztását is jelentette), s az akkori kiadások sokadik másolatai jutottak el a könyvnyomtatás koráig. A két eposz már az ókorban az epikus költészet mintaképe lett, és nemcsak múltbeli harcokat-kalandokat elbeszélő, legendás hősöket mozgató cselekményével: átvették versmértékét, a hat "láb"-ból álló daktilikus hexametert (– U U – U U – U U – U U – U U – –) is, melynek első öt daktilusát (– U U), hogy a sorjázó hexameterek változatosabbak lehessenek, spondeusok (– –) helyettesíthették, szintúgy epikus kellék lett a művet nyitó fohászkodás (az invokáció) vagy a hősöket felsorakoztató seregszemle, a nagyra méretezett hasonlatok és a szereplőket jellemző díszítő jelzők.
A 15685 sort számláló (és egyes kutatók szerint magjában történelmi eseményeken alapuló) eposz a trójai mondakörhöz kapcsolódik, közelebbről ahhoz a háborúhoz, melynek során a görögök hosszú ostrom után bevették és lerombolták a Kis-Ázsia északkeleti partvidékén épült Tróját vagy más néven Iliont. A háború előzménye az volt, hogy Eris, a viszály istennője az istenek lakomáján Héra, Pallas Athéna és Aphrodité lábához lopva odagurított egy aranyalmát, melyen "a legszebbnek" felirat állt, következésképpen eleinte mindhárom istennő jogot formált rá, de végül Zeus tanácsára Paris trójai királyfihoz fordultak, döntsön ő, melyikük a legszebb, melyiküket illeti az alma, Paris pedig Aphroditét nyilvánította győztesnek, aki cserébe a legszebb földi nő szerelmét ígérte neki: így talált rá Paris a világszép Helenára, Menelaos spártai király feleségére, nem is habozott őt Trójába szöktetni, amiért aztán a görögök Agamemnón mykénéi király, Menelaos fivére vezetésével háborút indítottak Trója ellen. Seregükben ott voltak Hellas kipróbált harcosai, köztük a legkiválóbb, a tengeri istennő, Thetis fia, Achilleus is, mindamellett Trója bevétele csak tíz hosszú év múlva, a ravasz Odysseus hadicselével sikerült, akkor térhettek a győztes görögök haza, már akik nem vesztek Trója alatt, mint Achilleus.
A trójai háború teljes története tehát, a felkészülés és hazatérés 10-10 évét is hozzászámítva, 30 esztendő eseményeit tartalmazza. Homéros nem meséli el elejétől a végéig, időrendben haladva az egészet, hanem – ami talán az ő költői leleménye volt – csupán egy rövidke, 50 nap időtartamú epizódot ragad ki belőle, mondhatni abba sűríti bele a 30 éves cselekményfolyam lényegét. Mert az Achilleus haragját felelevenítő epizód a háború utolsó évének történése ugyan, s a végén, amikor eltemetik Hektórt, Trója legvitézebb harcosát, legyőzője, Achilleus még él, Trója is áll még, de a költő céltudatosan és sűrűn alkalmazott vissza- és előreutalások segítségével az epizódot megelőző és követő eseményeket is világossá tudja tenni az olvasó számára. Az Iliasban megverselt epizód középpontjába Achilleust állítja Homéros. Az istennő fia mindjárt a kezdet kezdetén megneheztel a sereg vezetőjére, Agamemnónra, aki hatalmi szóval elveszi tőle a seregtől neki ajándékozott rabnőt: ezért haragjában nem csupán harcolni nem hajlandó tovább, hanem anyja révén arra is ráveszi Zeust, hogy a rajta esett sérelemért büntetésül a trójaiaknak kedvezzen – s az epizódban elbeszélt harcok második napján a görögök csakugyan hátrálni kényszerülnek (1-8. ének). A szorult helyzetbe került Agamemnón azonban hiába küld engesztelő követeket, Achilleus hajthatatlan; csak amikor a trójaiak a harcok harmadik napján már a görög hajókig nyomultak előre, akkor küldi csatába maga helyett barátját, Patroklost, akit azonban Hektór párviadalban megöl (9-16. ének). Most már, a negyedik napon, a bosszúvágyó Achilleus is fegyvert ölt, kibékül Agamemnónnal és visszatér a csatamezőre, s ott hamarosan diadalmaskodik Hektór felett; aztán versenyjátékokat rendez az egyik halott, Patroklos emlékére, Hektórnak viszont még a holttestét is féktelen gyűlölettel gyalázza – mindaddig, míg fel nem keresi őt, fia testét kikérendő, az agg Priamos, Trója királya. És Priamos láttán, aki saját apjára emlékezteti, Achilleus megenyhülve, szinte fiúi tisztelettel teljesíti a kérést, így tehát a trójaiak – ezzel zárul az Ilias – megadhatják a végtisztességet Hektórnak.
Az Ilias olykor ide-oda kanyargó, Achilleus mellett helyenként más hősök vitézkedésének vagy aristeiájának is helyet biztosító cselekeménye ennélfogva három nagyjából azonos, 8-8 ének terjedelmű részre (A - B- C) oszlik, ahogyan az ábra mutatja.
Az elbeszélt és az elbeszélő idő összefüggését nézve kiderül, hogy az "Achilleus haragja"-epizód 50 napjából Homéros alig 10 nap eseményeit beszéli el részletesen, s hogy a harcok egy-egy napjának elbeszélése olykor több énekre terjed és többezer sort vesz igénybe (ld. a táblázatot).
1, 1–56.
Az első Ilias-részlet az eposz bevezetője: a pap Chrysés vissza akarja kérni az Atreus-fi (= Atreidés) Agamemnóntól a vezérnél raboskodó leányát, Chryséist, váltságdíjat is hoz érte, de kérése, noha a többi görög teljesítendőnek ítéli, goromba elutasításra talál Agamemnón részéről; később ugyanezt a magatartást fogja tanúsítani Agamemnón Achilleusszal szemben is, mikor a végül mégiscsak apjához visszavitt Chryséis helyett Achilleus rabnőjét, Briséist viteti magához.
Haragot, istennő zengd Péleidész Akhileuszét,
vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak,
mert sok hősnek erős lelkét Hádészra vetette,
míg őket magukat zsákmányul a dögmadaraknak
és a kutyáknak dobta. Betelt vele Zeusz akaratja,
attól kezdve, hogy egyszer szétváltak civakodva
Átreidész, seregek fejedelme s a fényes Akhilleusz.
És melyik égilakó uszitotta viszályra a kettőt?
Létó s Zeusz fia: mert neki gyúlt a királyra haragja,
s ártó vészt keltett a seregben; hulltak a népek:
mert ama Khrűszészt megsértette, az ő szent papját,
Átreidész: odajött az a fürge akháji hajókhoz,
végtelenül sok váltsággal megváltani lányát,
messzelövő Phoibosz koszorúját tartva kezében,
fönt aranyos botján, s kérlelte az összes akháj hőst,
Átreusz két sereget-tagoló sarját a leginkább:
„Átreidák s valamennyi remek-lábvértes akháj hős,
nektek az égilakók adják meg, hogy Priamosznak
várát feldúlván, haza épen térjetek innen,
csak szeretett lányom kérem, s ti vegyétek e díjat,
Zeusz sarját tisztelve, a messzelövő nagy Apollónt.”
Erre helyeslően zúgtak fel az összes akhájok:
tiszteljék a papot, s tartsák meg a nagyszerű díjat;
mégsem tetszett így Agamemnón Átreidésznak,
rútul ráförmedt, elküldte goromba szavakkal:
„Hallod, öreg, ne találjalak én a nagyöblü hajóknál,
most se időzz hosszan, később se kerülj ide vissza:
úgy ne legyen, hogy e bot s isten koszorúja se véd meg.
Én a leányt nem adom ki, előbb utoléri az aggkor
messze hazájától, Argoszban, az én palotámban,
míg a szövőszéken szövöget, s velem ágyamat osztja;
menj hát, föl ne dühíts, hogy egészségben hazatérhess.”
Így szólt ő; megijedt az öreg s hajlott a szavára;
hallgatagon haladott zsivajos tenger vize mellett,
majd, hogy messzevonult az öreg, sok imával esengett
büszke Apollónhoz, kinek anyja a széphaju Létó:
„Halld, te Ezüstíjú, aki óvón Khrűsza fölött állsz
az isteni Killa fölött, Tenedoszban erősen uralkodsz,
Szmintheusz: hogyha neked kedves szentélyt betetőztem
bármikor is, ha kövér combját égettem ökörnek
vagy kecskének, e vágyam vidd most teljesedésbe:
könnyeimért az akhájokon állj bosszút nyilaiddal!”
Így szólt ő könyörögve; meg is hallgatta Apollón:
jött az Olümposz csúcsairól, haragudva szivében,
íját s kétfödelű tegezét hordozva a vállán:
és a haragvó válla fölött csörrentek a vesszők
minden mozdulatára: közelgett, mint a sötét éj.
Majd a hajóktól messze leült, s röpitette a vesszőt:
rettenetes pengés hangzott, bongott az ezüst íj.
Kezdetben csak az öszvérekre s a fürge kutyákra
lőtte hegyes nyilait, de utána magára a népre:
szűntelen és sűrűn tetemek máglyái lobogtak.
Hosszú kilenc napon át dúlt ott isten lövedéke;
végre tizednap a népet Akhilleusz egybehivatta,
mert szívére helyezte e tervet a hókaru Héra,
szánva a szűntelenül hulló danaosz daliákat.
Devecseri Gábor fordítása
Chrysés és Agamemnón. Apuliai vörösalakos voluta-kratér részlete; Kr. e. 360-350 k. (Louvre)
6, 1–529.
A következő szemelvény az Ilias hatodik, kihagyás-rövidítés nélkül közölt éneke. Mind Glaukos és Diomédés (= Tűdeidés), mind Hektór és Andromaché találkozása számtalanszor idézett és antológiákba beválogatott részletek, az utóbbi ráadásul belülről láttatja Tróját, fontosabb azonban, hogy az ének teljes szövege Homéros elbeszélői technikájába nyújt betekintést: hogyan tudja az ének elején már-már vérfürdőt igérő cselekményt sokatmondó ellentétként végülis Glaukos és Diomédés párviadalnak induló, de békés kézfogással végződő találkozójához vezetni, hogyan társítja Andromaché és Hektór baljós előérzetektől terhes beszélgetését humorral és iróniával.
Ekkor a trósz s az akháj vad harca magára maradt már:
itt is, amott is száguldott viadalmuk a síkon,
egymást érchegyü nagy kelevézekkel hajigálták,
közte a Xanthosz meg Szimoeisz zuhogó folyamának.
És legelőbb Aiász, Telamón fia, bástya a harcban,
tört be a trósz hadisorba, reményt gyujtott seregének,
férfit verve keresztül, a thrákok legderekabbját,
Eusszórosz sarját, Akamászt, delitermetü szép hőst.
Lóforgós sisakának ütött gombjára először:
és homlokcsontjába döfött, csontig becsapódott
mélyen az érckelevéz; s a szemét a homály betakarta.
Axűloszt harsány Diomédész ölte meg eztán,
Teuthranidészt, a derék-alapú nagy Ariszba lakóját,
dúsvagyonú volt ő, kedvelték mind a halandók,
mert mindenkit jóltartott útmenti lakában.
Csakhogy most közülük nem akadt, ki elűzze a gyászos
véget, elé állván: neki hát elorozta a lelkét
Tűdeidész, de Kalészioszét is, hű kocsisáét:
így hát ők mindketten alásűllyedtek a földbe.
Majd meg Opheltiosz és Drészosz hullt Eurüalosztól,
Eurüalosz pedig Aiszéposz meg Pédaszosz ellen
tört, kiket egykor Abarbareé szült Búkoliónnak;
Búkolión fia volt a vitézlő Láomedónnak,
elsőszült fia, anyja titokban hozta világra.
Mert az a nimfával szerelembe hevert le a nyáj közt,
ő meg, Abarbareé, két ikret szült neki később.
S ím, az erőt bennük s szép tagjaikat ma megoldta
Mékiszteusz fia, és vállukról vonta le vértjük.
Asztüaloszt leütötte a harcban erős Polüpoitész,
Perkóté-beli Pídűtészt átverte Odüsszeusz
érclándzsájával; Teukrosz meg a hős Aretáónt.
És Nesztór fia, Antilokhosz, ragyogó kelevézzel
Abléroszt; s Elatoszt sereget-vezető Agamemnón:
szépvizü Szatnioeisz partjánál, Pédaszosz ormán
élt az. Futtában Phülakoszt Léítosz a földre
verte; Melanthiosz Eurüpülosz keze által esett el.
Adrésztoszt harsány Meneláosz fogta el élve:
mert megbokrosodott a mezőn két jó paripája,
egy tamariszk ágába botolva, s a görbe szekérnek
rúdvégét törték, és Trója felé tovaszálltak,
merre a többi riadt paripák vették rohanásuk;
ő maga így kigurult, a kerék mellé, a szekérből,
és szájára zuhant a homokba; megállt közelében
Átreidész Meneláosz a nyúltárnyú kelevézzel;
Adrésztosz meg a térdét átkulcsolva könyörgött:
„Átreidész, méltó váltságért hagyd meg az éltem:
dús házában apámnak kincsek halmaza fekszik,
réz meg arany meg míves gonddal megkalapált vas:
végtelenül sok váltságot nagy örömmel ad abból,
hogyha fülébe jut az, hogy gyermeke él a hajóknál.”
Így szólt, s már meggyőzte a hős kebelében a lelket;
s már el akarta bocsátani fürge akháji hajókhoz
átadván szolgájának: hanem ím Agamemnón
futva elé sietett, s fenyegetve rivallta e szókat:
„Lágyszívű Meneláosz, ugyan mi a gondod ezekre?
Épp a te házadban gyönyörű dolgot cselekedtek
s éppen a trójaiak: ne kerülje ki szörnyü halálát
egy se kezünktől, még kit a méhében visel anyja,
még az a magzat sem menekülhet: vesszenek el mind
együtt Trójából, mind nyomtalan és temetetlen.”
Szólt s testvére szivét megfordította a bajnok,
mert okosat mondott: hát eltaszitotta kezével
hős Adrésztoszt ő: s a vitézt a király, Agamemnón,
lágyékán átdöfte: hanyatt-dőlt, Átreidész meg
sarkával mellére taposva, kihúzta a dárdát.
Nesztór meg rászólt rivalogva az argosziakra:
„Kedveseim, danaosz daliák, követői Arésznak,
egy se maradjon hátra, magát zsákmányra ne vesse,
hogy mennél többel térhessen majd a hajókhoz:
öljük a férfiakat! s így lesz nyugalomban időtök
mind megfosztani majd a mezőn holtan heverőket.”
Szólt, mindjük lelkét s erejét serkentve e szókkal.
Ekkor a trósz az Arész-kedvelte akhájok elől már
Ílionába, honába fut, enged gyáva szivének,
hogyha nem áll Aineiászhoz s Hektórhoz e szókkal
Príamidész Helenosz, madarak legjobbszavu jósa:
„Aineiász s Hektór, rátok hárul legelőször
trójaiak s lükiébeliek hadi-gondja: ti vagytok
mindig a harc viadalmában s a tanácsban is elsők:
tartsátok csak emitt a kapuktól vissza a népet,
föl meg alá száguldva, előbb mint asszonyaiknak
karja közé rogynának, az ellenség örömére.
Ámde ha már minden csatasort hadakozni tüzeltek,
mink maradunk e helyen, s viadalra kelünk az akhá;jjal,
még ha nagyon gyötrődünk is, hisz a kényszerüség hajt;
míg, Hektór, te a várba siess, és mondd meg anyánknak,
gyűjtse az éltes nőket mind a bagolyszemü Pallasz
szentélyébe, a trójai vár legfőbb tetejére,
nyissa a szentelt ház ajtóit kulcsa, s a leplet,
melyet a legdúsabbnak lát és leggyönyörűbbnek,
és melyet maga is legjobban kedvel a házban,
széphaju Pallasz Athénának térdére terítse;
s ígérjen neki ott betöretlen drága tizenkét
egyéves tulkot leöletni, ha megkönyörül majd
várunkon meg a trójai nőkön, s csöpp csecsemőkön:
hátha elűzi a Tűdeidészt szent Ílionunktól,
azt a dühös dárdást, riadalmat kelteni mestert,
kit legerősebbnek vélek valamennyi akháj közt:
így Akhileusztól sem féltünk, a sereg-vezetőtől,
márpedig, azt mondják, istennő sarja: de itt ez
úgy őrjöng, erejét már senki se mérheti hozzá.”
Szólt a fivér, s Hektór nem volt neki szófogadatlan:
fegyveresen szökkent szekeréről nyomban a földre,
s rázva hegyes lándzsáit, járt föl-alá a seregben,
harcra tüzelte hadát, ébresztett vad hadilármát.
Megfordultak mind s az akhájjal szembeszegültek.
S már hátráltak az argosziak s öldökleni szűntek:
azt hitték, valamely isten jött csillagos égből
védeni Trója hadát, hogy az így fordult nekik újra.
Hektór meg rászólt rivalogva a trójaiakra:
„Büszkeszivű trószok s nagyhírű megsegitőink,
férfiasan, feleim, ne feledjetek el tusakodni,
míg én Ílionunkba megyek föl, s ott a tanácsos
véneket is felszólítom meg az asszonyainkat:
esdjenek isteneinkhez, igérjenek is hekatombát.”
Szólt a sisakrázó Hektór, és nyomban elindult:
fönt a nyakát csapkodta, bokáját lent a sötét bőr,
mely köritette körül köldökkel-domboru pajzsát.
Glaukosz, Hippolokhosz fia és Tűdeusz fia ekkor
összeakadt ama két had közt, mert küzdeni vágyott.
És amikor már egymásnak közelébe kerültek,
harcban-erőshangú Diomédész mondta először:
„Hát te ki vagy, te derék, a halandó férfilakók közt?
Férfidicsőítő harcban sose láttalak eddig,
s bátorságoddal most mindenkit megelőztél,
hosszúárnyékú gerelyem megvárva merészen.
Szánandó a szülő, akinek fia ellenem áll ki.
Ámde, ha isten vagy, ki az égből szállsz le a földre,
én a haláltalanokkal szemben nem hadakoznám.
Hisz nem is élt Lükoorgosz, erős fiusarja Drüásznak,
hosszan, amért odaállt civakodni az égbeliekkel.
Örjöngő Dionűszosznak dajkáit ez egykor
űzte a szent Nűszéion ormán: földre vetette
lombos botját mind, hogy a férfiölő Lükoorgosz
ostorral sujtott rájuk; megijedt Dionűszosz,
és a vizekbe merült le: Thetisz befogadta ölébe,
s ott remegett szörnyen, hangjától félve a hősnek.
Könnyűéletü isteneink aztán megutálták:
megvakitotta Kronosz fia Zeusz, s azután nem is élt már
hosszan, mert mindnyájuk előtt oly gyűlöletes volt.
Boldog nemmúlókkal ezért én nem verekedném.
Ám, ha halandó vagy, s termését éled a földnek,
lépj közelébb, hogy a vég küszöbét gyorsabban elérjed.”
Válaszul így szólt Hippolokhosz ragyogó fiusarja:
„Hősszivü Tűdeidész, minek is kutatod születésem?
Mint levelek születése, olyan csak az embereké is.
Földre sodorja a lombot a szél, de helyébe az erdő
mást sarjaszt újból, mikor eljön a szép tavasz újra:
így van az emberi nemzet is, egy nő, más meg aláhull.
Ámde, ha mégis akarsz törzsünkről kérdeni – halljad,
elmondom, hogy tudd; sokan ismerik úgyis a törzsünk:
lónevelő Argosz csücskén Ephüré az a város,
melyben Szíszüphosz élt, legcsalfább férfi a földön,
Szíszüphosz Aiolidész; neki Glaukosz volt fiusarja,
s Glaukosz gyermeke volt a derék hős Bellerophontész:
férfierényét és szépségét istenek adták:
Proitosz azonban az ő vesztét tervezte szivében,
s elkergette, mivel sokkal több volt a hatalma,
Argoszból, hiszen őt jogarának igázta alá Zeusz.
Mert Anteia, az isteni nő, Proitosz felesége
őrjöngőn kívánt vele titkos nászba vegyülni,
s rá nem vette a jó és bölcseszü Bellerophontészt.
Hát hazugul szólt Proitoszhoz, fejedelmi urához:
»Proitosz, halj meg, vagy végezd ki e Bellerophontészt:
vélem erőszakosan vágyott szerelembe vegyülni.«
Szólt, s e szavakra harag gyulladt fejedelmi urában;
ámde nem ölte meg őt, ettől szive visszariadt már,
elküldötte viszont vészes jellel Lükiába,
táblájába beírt sok lélekölő üzenettel
küldte apósához, hogy majd ott lelje halálát.
Ment Lükiába, az úton az égilakók segitették:
és hogy elért Lükiába a hős, Xanthosz folyamához,
megtisztelte örömmel a nagy Lükié fejedelme,
vágva kilenc tulkot, megvendégelte kilenc nap.
S rózsás ujjaival tízszer tűnt már föl a Hajnal,
hogy kérdést tett fel, s elkérte a jelt is, amellyel
Proitosztól jött az hozzá, fejedelmi vejétől.
S hogy vészes jeleit meglátta vejének a táblán,
elküldötte először a rémes szörnyü Khimairát
elpusztítani: ez nem földi, de isteni sarj volt,
kecske középütt, sárkány hátul, elől meg oroszlán,
s torkából lobogó tűz lángját fujta riasztón.
Ezt ő, isteni jósjelben bizakodva, megölte.
Majd a neves szolümosz nép ellen kélt viadalra;
s mondta: a földilakókkal e harca a legnehezebb volt.
Majd meg a férfierős amazónokat ölte le a harcban.
Ámde mikor megtért, Proitosz ravasz, új cseleket szőtt
ellene: válogatott daliáit a nagy Lükiának
lesbe fölállította, de egy sem tért haza onnan:
mindet agyonsujtotta a bátor Bellerophontész.
Most a király már látta, hogy isten sarja a vendég,
ott tartotta magánál, s hozzá adta leányát,
és fejedelmi hatalma felét neki adta a lánnyal.
Ott számára a nép gyönyörű telket hasitott ki,
hogy művelje: remek szántót s vele drága gyümölcsöst.
Három gyermeket is szült hitvese Bellerophónnak:
Íszandroszt és Hippolokhoszt meg Láodameiát.
(Láodameiával bölcs Zeusz kerevetre hevert le,
s ő Szarpédónt szülte, az isteni, ércbeborult hőst.)
Majd amikor már meggyűlölték Bellerophónt is
isteneink, árván bolygott fel-alá Aleában,
lelkét ette, s a földilakók nyomait kikerülte;
Íszandroszt, a fiát, Árész, a csatára sovárgó,
míg a neves szolümosz néppel vívott, leütötte;
s megharagudva reá, arany Artemisz ölte le lányát.
Hippolokhosz nemzett engem, s őt vallom apámnak,
ő küldött Trójába, s igen lelkemre kötötte,
hogy legyek első mindig, a többi fölé kimagasló,
és szégyent eleim nemzetségére ne hozzak,
hisz mind első volt Ephürében s nagy Lükiában:
lásd, dicsekedve e törzset, e vért vallom magaménak.”
Szólt. S megörült a csatában-erőshangú Diomédész;
dárdáját a sokat-tápláló földbe ütötte,
majd meg a nép-pásztorhoz mézes hangon ekép szólt:
„Régi barátom vagy hát így, révén az apáknak:
mert hős Bellerophontészt egykor az isteni Oineusz
húsz napon át vendégül látta a háza ölében;
s tisztelték egymást gyönyörű vendég-adománnyal:
Oineusz bíbor övet nyujtott neki, szépragyogásút,
Bellerophontész meg szinarany kettősfülü kelyhet:
én, mikor eljöttem, házamban hagytam e kelyhet.
Már Tűdeuszra nem emlékszem, mert csöppnyi koromban
ment el, Théba alatt amikor hullott az akháj nép.
Vendéglő gazdád vagyok így Argosz közepében,
és te nekem Lükiában, amint e vidékre vetődöm.
Hát egymás ellen kelevézt a tömegbe ne vessünk:
éppen elég trósz és segitő van, akit leterítsek,
hogyha az isten is engedi, és lábammal elérem;
és számodra akháj van elég kaszabolni, ha bírod;
rajta, cseréljünk hát fegyvert; lássák ezek is, hogy
ősi barátoknak valljuk dicsekedve magunkat.”
Így szóltak ketten, s lovaikról földre szökelltek,
és a baráti szövetséget kézrázva kötötték.
Ekkor azonban Glaukosz eszét Kronidész elorozta,
mert ez aranyfegyvert nyujtott át Tűdeidésznek
rézért, százökör-étékűt a kilencökör-árért.
Hektór közben elért Szkaiai-kapuhoz meg a bükkhöz;
trójai asszonyok és lányok seregeltek elébe,
mind a fiáról kérdte, fivére felől, rokonáról
s férje felől; s mindet sorjában küldte, imával
kérni az isteneket: sok nőt várt vésszel a végzet.
Ámde midőn Priamosz gyönyörű házához elért már,
mely faragott sok csarnokkal volt ékes: ölében
drága csiszolt kőből ötven hálóterem állott
egymáshoz szorosan közel épült termek: ezekben
hált Priamosz fia mind megkért hű hitvese mellett;
míg a leányainak szemközt volt, udvar ölében
terme tizenkettő, fedeles, faragott kövü, ékes,
egymáshoz szorosan közel épült termek: ezekben
hált Priamosz veje mind tisztes hű hitvese mellett: -
szembekerült vele ott áldókezü anyja, ki éppen
Láodikét, legszebb lányát kísérte a házba,
s átkulcsolta kezét szorosan, szót szólva kimondta:
„Gyermekem, öldöklő viadalt odahagyva miért jössz?
Már bizonyára szorongat erősen az átkos akháj nép,
küzdve a vár körül: és ideküldött téged a lelked,
hogy karodat Zeuszhoz fölemeld várunk tetejéről.
Várj csak, hadd hozzak mézlelkű bort, hogy a borral
áldozhass Zeusznak meg a többi nagy égilakónak
mindenelőtt, s azután magad is fölüdülj az italtól:
mert hisz a fáradt férfit a bor nagy erőre segíti,
mint te kifáradtál most, védelmezve tiéid.”
Erre sisakrázó deli Hektór válaszul így szólt:
„Tisztelt édesanyám, sose kínálj méz-szivü borral,
el ne erőteleníts, az erőt, a csatát ne feledjem.
Mosdatlan kézzel ragyogó bort önteni Zeusznak
restellnék: s a sötétfelhős Zeuszhoz nem is illik
véresen és csata-mocskoltan könyörögni imákkal.
Menj csak a zsákmányló Pallasz szentélye ölébe,
éltes nőiddel, jóillatu áldozatokkal:
és ama leplet, mely legdúsabb, leggyönyörűbb is,
és melyet szived is legjobban kedvel a házban,
széphaju Pallasz Athénának térdére terítsed,
és ígérj neki ott betöretlen drága tizenkét
egyéves tulkot leöletni, ha megkönyörül majd
várunkon meg a trójai nőkön, a csöpp csecsemőkön,
hátha elűzi a Tűdeidészt szent Ílionunktól,
azt a dühös dárdást, riadalmat kelteni mestert.
Hát csak eredj te a zsákmányosztó Pallasz Athéné
szentélyébe, magam Pariszért megyek és idehívom,
hátha akar hallgatni szavamra; de bárcsak a föld ott
nyílna alatta meg, oly vesztére nevelte föl őt Zeusz
Trójának s a vitéz Priamosz valamennyi fiának.
Hogyha Pariszt látnám Hádész házába lehullni,
gyász-gyötrelmeitől, hiszem azt, szivem is szabadulna.”
Szólt; mire anyja bement a terembe, s a szolgaleányt mind
küldte: s a város idős nőit hívták ezek egybe.
Ő maga illatozó hálótermébe vonult le;
sok hímzett köntös volt ott, keze műve a szídón
nőknek, az isteni-képü Alexandrosz kiket egykor
Szídoniából hurcolt el tág tengeri úton,
hol Helenét is hozta, a legfelsőbb atya lányát.
Egyet most Hekabé Pallasz számára emelt ki,
azt, amelyik leghosszabb volt, legszebb diszitésű,
s csillagként ragyogott, legalul, minden ruha alján.
S útnak eredt; s a sok éltes nő igyekezve követte.
És hogy elértek Athéné szentélyéhez, a várnak
legtetején, ajtót tárt ott széparcu Theánó,
Kisszeusz lánya, derék lovas Anténór felesége:
mert Pallasz papnőjévé őt tette a trósz nép.
Karjukat ott Pallaszhoz nyujtották ki jajongva;
és átvette a leplet a széporcáju Theánó,
széphaju Pallasz Athénának térdére takarta;
majd a hatalmas Zeusz lányát így kérte imával:
„Büszke Athénaié, várvédő, isteni úrnő,
törd Diomédész dárdáját szét, s tedd, hogy e harcos
arcra omoljon még Szkaiai kapujának előtte:
áldozatul hogy kapj tüstént tőlünk te tizenkét
egyéves betöretlen tulkot, megkönyörülvén
várunkon meg a trójai nőkön, a csöpp csecsemőkön.”
Szólt könyörögve; hanem nemet intett Pallasz Athéné.
Ők a hatalmas Zeusz lányához eképen esengtek.
Hektór meg sietett gyönyörű házába Parisznak,
mit maga épített, ácsok seregével, a bajnok,
akkor legjobb ácsaival rögös Ílionuknak,
kik neki asszonyházat emeltek, termet is, udvart,
Hektór és Priamosz közelében, a vár tetejében.
Zeusz-kedvelt Hektór ide lépett most be; kezében
nagy tizenegyrőfös kelevéz volt, szórta a szikrát
réz-hegye, és körülötte arany karikája gyürűzött.
Hálótermében lelt rá, mikor éppen a pajzsát,
páncélját s ívelt íját vizsgálta, törölte;
argoszi szép Helené meg a szolgálóival ott ült,
s őket szép munkára irányította szavával.
Hektór látva Pariszt, piszkálta goromba szavakkal:
„Ej, te bolond, nem szép, hogy eként duzzogsz a szivedben:
hullanak embereink várunk körül és a magas fal
alján küzdve; s a nagy csatazaj meg a harc temiattad
lángol a bástya körül: magad is szídnál olyan embert,
kit meglátsz vonakodni a gyűlöletes viadaltól:
kelj föl, a várunkat dúló tűz el ne eméssze.”
Isteni-képü Alexandrosz neki válaszul így szólt:
„Hektór, ennyi igaz, joggal, nem jogtalanul szídsz:
éppenezért felelek, s te figyelj rám, halld meg a szómat:
nem sértődötten, s nem a trójai népre dühödten
ültem a termemben, csak, hogy magamat kibusuljam.
Csakhogy most feleségem hízelgő szava is küld
küzdeni, s úgy látom magam is, hogy több haszon érhet
így: hisz a harciszerencse hol erre, hol arra köszönt rá.
Ámde maradj még itt, hadd bújjak már hadi vértbe:
vagy menj, s én a nyomodba megyek; hiszem is, hogy elérlek.”
Szólt; de sisakrázó Hektór nem adott neki választ;
ám hozzá Helené hízelgő hangon ekép szólt:
„Sógorom énnékem, bajszerző, rossz kutya nőnek,
bárcsak az első nap, hogy anyám megszült a világra,
hurcolt volna el engem a szél iszonyú viharával
hegyre akár, vagy a sokzsivajú nagy tengeri árba,
s elnyelt volna a víz, mielőtt mindez megesik még.
Ám miután e csapásokat isteneink rendelték,
hát legalább derekabb embernek hitvese volnék,
érezné az a csúf szégyent és népe szidalmát.
Ennek azonban most sincs ép esze és sosem is lesz;
éppenezért, hiszem én, hogy el is veszi majd a jutalmát.
Rajta azonban, lépj be mihozzánk, ülj le e székre,
sógorom, úgyis a legtöbb gond a te szíved emészti
értem, az ebszemüért s Parisz átkos vétke miatt is:
ránk Zeusz mérte a rossz sorsot, hogy majd a jövőben
énekeket rólunk zengjen sok megszületendő.”
Erre sisakrázó deli Hektór válaszul így szólt:
„Bárha szeretsz, Helené, ne marasztalj, úgysem ülök le:
mert már kerget a lelkem azért, hogy védjem a népem,
mely nagyon is vágyik már rám, aki távol időzöm:
inkább ezt sürgesd, s igyekezzék ő maga szintén
engem még idebent, bástyáink közt utolérni.
Mert én is hazatérek azért, hogy lássam a házam
népét és szeretett feleségem, csöpp csecsemőmet.
Nem tudom úgyse, vajon megtérek-e még a körükbe,
vagy leigáznak akháj kezek által az istenek immár.”
Szólt a sisakrázó Hektór, és nyomban elindult,
és a saját jólépült házát érte el útján,
csakhogy a hókaru Andromakhét nem lelte meg ottbenn,
mert az a gyermekkel meg a szépövü szolgaleánnyal
már odakint állt és zokogott keseregve a bástyán.
S Hektór, nem lelvén bent tisztanevű feleségét,
állva maradt küszöbén, és szolgálóihoz így szólt:
„Rajta, ti szolgálók, mondjátok igaz szavatokkal,
hókaru Andromakhé hol van, hova tűnt a teremből?
Ángyaihoz ment, szépövü sógornői körébe,
vagy Pallasz szentélye felé, hol a széphaju többi
trójai nő engeszteli harcias istennőnket?”
Néki a fürge, serény gazdasszony mondta a választ:
„Hektór, halld, miután sürgetsz, hogy mondjak igaz szót:
nem ment szépövü sógornőihez, ángyaihoz sem,
sem Pallasz szentélye felé, hol a széphaju többi
trójai nő engeszteli harcias istennőnket;
Trója magas bástyájához ment, hallva a hírét,
hogy gyötrődnek a trójaiak, s az akhájok erősek;
eddig már el is ért sebesen száguldva a falhoz,
mint aki őrjöng; és a fiát vele vitte a dajka.”
Mondta a gazdasszony; s Hektór sietett ki a házból,
s újra a jólépült utcák sorain haladott át.
És a hatalmas városon át Szkaiai kapujához
ért el, ahol kivonulni szokott a csaták mezejére;
s ott sokajándékú felesége futott vele szembe,
Andromakhé, lánysarja a nagyszivü Éetiónnak:
Éetión Plakosz erdős alján lakta a házát,
s ott Thébában volt a kilixeknek fejedelme:
lánya az ércbeborult Hektórhoz ment feleségül;
most meg elébe került, vele tartott szolgaleánya,
ölben hozva fiát, aki zsenge kicsiny csecsemő volt,
egyfia Hektórnak, s gyönyörű, mint csillag az égen:
apja eképen hívta: Szkamandriosz; Asztüanaxnak
hívta a nép, minthogy Hektór maga védte a várat.
S ő meglátva fiát, csendben mosolyogva figyelte;
Andromakhé pedig ott állt sírva az oldala mellett,
átkulcsolta kezét szorosan, szót szólva kimondta:
„Rettenetes, fölemészt az erőd, nem esik meg a szíved
csöpp fiadon s rajtam, nyomorulton, kit hamar özvegy
sors vár, mert hamar ölnek meg, rád rontva sereggel,
téged az argosziak; de nekem jobb lenne, ha téged
elvesztlek, lekerülni a földbe: hiszen sohasem lesz
már vigaszom többé, miután te betöltöd a sorsod,
csak kínom: sem apám nincs már, sem anyám, a királynő.
Mert hisz apámat a fényes Akhilleusz küldte halálba,
és a kilixek dús várát feldúlta egészen,
nagykapujú Thébát: ott végzett Éetiónnal;
nem fosztotta ki őt, ettől szive visszariadt már:
fényes fegyvereit vele együtt tette a tűzre,
majd sírhalmot emelt, s aköré szilfákat a pajzsos
Zeusz atya lányai ültettek, gyönyörű hegyi nimfák.
Hét fívérem is élt otthon, palotánknak ölében,
és ez mind lekerült Hádészhoz, mind ugyanaznap:
mert mindet lenyilazta az isteni fürge Akhilleusz,
kint a kaszáslábú ökrök s a juhok legelőin.
S édesanyámat, az úrnőt erdős nagy Plakosz alján,
kit minden kinccsel hurcolt el idáig Akhilleusz,
s végtelenül sok váltságért engedte el újra,
őt nyilas Artemisz ölte meg otthon: az apja lakában.
S most, Hektór, te vagy édesapám, te vagy édesanyám is,
és te a fívérem, virulóerejű deli férjem.
Hát rajtam könyörülve maradj mellettem a bástyán;
árvává fiad, özveggyé ne tegyed feleséged.
Ám fügefánk mellé állítsad a néped, ahonnan
könnyü a várbatörés, könnyű fölhágni a falra.
Mert ott háromszor támadtak a legderekabbak,
hírneves Ídomeneusz meg a két Aiász seregükkel,
s mindkét Átreidész és Tűdeusz nagyszivü sarja:
vagy valamely jós mondta nekik, jól értve jelekhez,
vagy pedig önlelkük buzdítja, sietteti őket.”
Néki sisakrázó deli Hektó;r válaszul így szólt:
„Ez nekem is gondom, feleségem; csakhogy a szégyen
bánt, ha a trójaiak s az uszályos trójai nők is
azt látják, hogy a harctól, mint aki gyáva, vonakszom;
és lelkem sem ereszt, mert hősnek lenni tanultam
mindig is, és legelől tusakodni a trójaiak közt,
védve az édesapám nagy hírét és magamét is.
Mert hisz a lelkemben s a szivemben jól tudom úgyis,
eljön a nap, mikoron megszentelt Ílion elvész
és Priamosz meg népe a jógerelyes Priamosznak.
Mégsem emészt oly erős nagy bánat a trójai népért,
sem Hekabéért, sem Priamosz fejedelmi apámért,
sem testvéreimért, kik számosak és daliásak,
s mégis az ellenségtől sujtva a porba omolnak,
mint érted, ha egy ércpáncélos akháj tovahurcol,
s könnyed omol, s a szabadság napját elveszi tőled;
s még valamely más nő vásznát szövöd argoszi földön,
vagy korsót hordasz Messzéisz vagy Hüpereia
kútjáról kelletlen, s terhel a kényszerü végzet;
és ezt mondja talán, aki látja, hogy omlik a könnyed:
»Hektór asszonya ez, ki csatákban a legderekabb volt
Ílion ostromakor, lótartó trójaiak közt.«
Így szól majd amaz, és benned csak a fájdalom újul
íly férjért, ki a rabság napját tőled elűzze.
Haljak hát meg előbb, föld halma takarja be testem,
mint jajodat halljam, s tudjam, mint tépnek el innen.”
Szólt ragyogó Hektór, s karját nyújtotta fiáért;
csakhogy a szépövü dajkához pityeregve simult most
vissza a gyermek, mert megijedt, így látva az apját,
félt a sok érctől és a sisak lószőr-tarajától,
látva, hogyan leng az föntről iszonyú lobogással.
Fölnevetett szerető jó apja, meg anyja, az úrnő.
És ragyogó Hektór tüstént lecsatolta sisakját,
és maga mellé tette a földre a messzesugárzót.
Megcsókolta fiát, szeliden ringatta a karján,
aztán Zeuszt meg az isteneket kérlelte imával:
„Zeusz, s más égilakók, ti vigyétek teljesedésbe,
hogy fiam is, mint én, tűnjék ki a trójaiak közt,
ő is erős legyen, és Tróján gyakorolja uralmát;
»Apjánál sokkal derekabb« – mondhassa, ki látja
majd, ha a harcból jön; hozzon véres hadizsákmányt
ellenségéről, szívében örüljön az anyja.”
Szólt, s szeretett feleségének karjára helyezte
csöpp gyerekét, s ő illatozó kebelére ölelte
sírva-nevetve fiát; megesett Hektór szive rajta,
megsimogatta szelid kézzel, szót szólva kimondta:
„Jaj, te szegény, ne gyötörje ilyen nagy bánat a lelked!
Nincs oly férfi, ki sorson túl Hádészra vet engem;
csakhogy a végzet elől, azt mondom, senki se futhat,
sem hitvány, se nemes, miután megszülte az anyja.
Hát csak eredj haza, és munkáddal foglalatoskodj,
rokka legyen gondod, s a szövőszék, szolgaleánynak
ossz munkára parancsot, a harc meg a férfiaké lesz,
és legelőbb az enyém mind közt, aki Trója szülötte.”
Így szólván ragyogó Hektór fölemelte a fényes
lóforgós sisakot; s hű hitvese ment haza ismét,
folyton visszatekintve, keserves könnyeket ontva.
Jólépült házába elért hamar ennek utána
férfiölő Hektórnak; igen sok szolgaleányát
lelte amott, s vele mind zokogó sírásra fakadtak.
S Hektórt, bár még élt, házában nyögve siratták:
mert már nem hitték, hogy a harcból visszakerülhet,
s hogy kikerülheti karjait és erejét az akhájnak.
Ámde Parisz sem késlekedett a magas palotában:
mert rézzel-berakott híres vértjét felövezve,
szelte a várost át, gyors lábában bizakodva.
Mint a soká pihenő, jászolnál abrakozott mén
féke-szakítva ha nagy dobogással a síkra iramlik,
mert megszokta a tiszta folyó habjában a fürdést,
büszkén tartja fejét, magasan, körülötte sörénye
repdes a marja fölött, és ő, jól tudva, milyen szép,
könnyen emelgeti térdét, száll a szokott legelőkhöz:
így szökkent Priamosz-fi Parisz nagy Pergamonából
fényes-fegyveresen lefelé, napként sugarazva,
kényes örömmel, gyors lábbal; s úton hamar érte
isteni testvérét, Hektórt, aki épp tova készült
onnan, hol feleségével gyöngéd szavakat szólt.
Isteni-képü Alexandrosz szólt ekkor először:
„Testvér, lám, te sietsz, s én hátráltatlak az úton,
késve jövök, s nem olyan gyorsan, mint hagyta parancsod.”
Erre sisakrázó Hektór neki válaszul így szólt:
„Kedvesem, ember nincs, aki, hogyha igazszivü férfi,
téged a harc dolgában szíd, hisz bátor a szíved.
Csak gyakran renyhülsz s vonakodsz; és akkor a szívem
lelkemben szomorú, hallván, hogy szídnak erősen
téged a trójaiak, noha érted tűrik a sok bajt.
Jőjj, s ezt majd elrendezzük, ha megadja a nagy Zeusz,
hogy palotánkban az elnemenyésző égilakóknak
állítsuk föl már a szabadság borkeverőjét,
Trójából ha a jólábvértes akhájt kizavartuk.”
Devecseri Gábor fordítása
24, 468–676.
A következő részlet ugyancsak antológia-darabja az Iliasnak: Priamos, az immár halott Hektór atyja, Trója idős királya Hermés (= Hermeiász) kíséretével a görög táborba megy, hogy Achilleustól fia holttestének kiadatását kérje.
Így szólván, tovaszállt a hatalmas olümposzi csúcsra
Hermeiász; s Priamosz szökkent szekeréröl a földre,
Ídaioszt fönt hagyta, s az ott várt, tartva a kantárt,
fékezvén lovat, öszvért; s ment az öreg be a házba,
melyben a Zeusz-kedvelt Akhileusz ült többnyire; ottbent
lelte; a társai arrébb ültek; az oldala mellett
csak két hős: az Arész-ág Alkimosz Automedónnal
sürgött rendezkedve (mivel most hagyta csak abba
ő az evést meg ivást, még ott volt nála az asztal).
Nem vették ők észre a nagy Priamoszt, ki belépett,
és átfogta a térdét, megcsókolta kezét is,
emberölőt, iszonyút, leölőjét sok gyerekének.
Mint amikor tömör átok csap le a férfira, otthon
embert ölve ki más község földjére szökött; dús
házba, s a ránézőt elfogja a szörnyü csodálat:
így bámult Akhileusz meglátva az isteni aggot;
és ugyanígy bámult, egymásra tekintve, a többi;
míg Priamosz hozzá könyörögve ilyen szavakat szólt:
„Isteni hős, Akhileusz, emlékezz édesapádra:
éltes, akár én, és a nehéz aggkor küszöbén áll.
S tán őt is gyötrik, támadják, kik körülötte
laknak, s nincs, ki a vészt elháríthassa fejéről;
és lásd: ő mégis, meghallva, hogy élsz, a szivében
örvend, és mindennap bízva reméli, hogy újra
látja szerette-fiát, aki Trója alól hazaindul;
míg én legnyomorultabb, sok dáliás fiu apja
voltam Trójában; s közülük tán egy se maradt meg.
Ötven gyermekem élt az akháj seregek közeledtén;
és egy híján húsz született nekem egy anyaméhből,
míg palotámnak több más asszonya szülte a többit.
Harcos Arész oldotta meg annyinak eddig a térdét;
és ki egyetlen volt nekem, óvta a többit, a várost,
azt te megölted nemrég, míg harcolt a hazáért,
Hektórt: érte kerültem most az akháji hajókhoz
végtelenül sok ajándékkal megváltani tőled.
Tiszteld isteneinket, Akhilleusz, és könyörülj meg
emlékezve apádra: de szánandóbb vagyok annál,
vállalom azt, amit ember nem tett eddig a földön:
gyermekeim megölője felé emelem karom esdve.”
Szólt; s zokogásvágy kélt most apja miatt Akhileuszban;
fogta kezét, s gyengéden odébbtaszitotta az aggot.
S emlékezve, egyik Hektórra, a férfiölőre,
sírt hevesen, fetrengve Akhilleusz lábai mellett;
míg Akhileusz a saját apját keseregve siratta
s közben Patrokloszt: fölverte nyögésük a házat.
És hogy az isteni hős Akhileusz eltelt siralommal,
és ez a vágy elhagyta a tagjait és a szivét is,
fölkelt székéről tüstént, fölemelte az aggot,
kézen fogva s az ősz hajon, ősz állon könyörülve;
és őt megszólítva ekép, szárnyas szavakat szólt:
„Jaj, te szegény, míly sok gyötrelmet tűrt el a lelked.
Hogy mertél egyedül közeledni akháji hajókhoz,
színe elé annak, ki olyan sok nagyszerü sarjad
öltem már le idáig; tán vasból van a szíved?
Most hát ülj le a székre; s a fájdalmat, mi szivünkben
van, hagyjuk szunnyadni, akárhogy sujt is a bánat:
mert a fagyos zokogás nem használ semmit a földön.
Isteneink a szegény múló embernek eképen
szőttek bús létet, míg őket a gond sose gyötri.
Mert hisz Zeusz küszöbén két hordó áll, tele rosszal
duzzad az egyik, a másikban van a jó, amit ő ad.
Van, kinek összevegyítve ad onnan a mennyköves isten,
akkor az egyszer a rosszba kerül, másszor meg a jóba;
s van, kinek ő csak gyászosat oszt, szidalomra jelöl ki:
s ezt nyomorult éhség hajszolja az isteni földön,
istenek és a halandók nem becsülik, csavarog csak.
Lám, Péleusznak is így adták gyönyörű adományuk
isteneink, születésétől: sok nagyszerü kinccsel
tűnt ki a népek közt, fejedelme a mürmidonoknak,
s istennőt küldtek hozzá feleségül a földre:
csakhogy az isten néki is osztott rosszat: a háza
nem telt meg fejedelmi utóddal, sok gyerekével:
egyetlen, kora-elhullásra jelölt fia lett csak;
s lám, nem is ápolom őt, aki vénül: messze hazámtól
Trója alatt téged szomorítlak a gyermekeiddel.
S rólad, öreg, hallom, szintén sok kincs ura voltál,
merre Makarnak székhelye, Leszbosz terjed a vízben,
és befelé Phrügié s a hatalmas Hellészpontosz,
első voltál ott fiaiddal, nagy vagyonoddal.
Csakhogy utána ilyen bajt hoztak az égilakók rád:
várad alatt sose szűnnek a harcok, az emberölések;
tűrd el, a lelkedben ne kivánj keseregni hiába,
mert fiadért gyötrődve amúgy sem lesz soha hasznod,
nem támasztod föl, de előbb még más baj is érhet.”
Erre az isteni agg Priamosz neki válaszul így szólt:
„Zeusz-táplálta király, sose ültess székre, ameddig
sátradban Hektór temetetlen fekszik: azonnal
add ki nekem, hogy láthassam; s te fogadd el a gazdag
díjat, amit hoztam, s váljék örömödre; kerülhess
újra hazád földjére, mivel te előbb könyörültél
életemen s hagytad, hogy lássam a nap sugarát még.”
Görbén fölfele nézve felelt gyorslábu Akhilleusz:
„Már ne gyötörj, te öreg: mert hisz szándékom amúgy is,
hogy kiadom Hektórt; hozzám Zeusz hírnöke jött el,
édesanyám, aki szült, lánysarja a tengeri vénnek;
s rólad is észreveszem, Priamosz, nincs titkod előttem,
hogy valamely isten vezetett az akháji hajókhoz;
földi halandó nem merné, a nagyon fiatal sem,
ezt, rejtőzni az őrök elől sem tudna, kapunknak
závárát sem tudná egykönnyen fölemelni.
Hát ne kavard fel még inkább gyászomban a lelkem,
mert tán téged sem kíméllek sátram ölében,
bárha könyörgő vagy; s még vétek Zeusz szava ellen.”
Így szólt ő; megijedt az öreg, s hajlott a szavára,
Péleidész meg a házból tört ki, akár az oroszlán;
nem maga ment egyedül: két fegyvertársa követte,
Alkimosz és hős Automedón; Patroklosz eleste
óta Akhilleusz legjobban kedvelte e kettőt.
Ők az igától öszvért és paripákat eloldtak,
s agg Priamosz hírnök-követőjét is bevezették,
és le is ültették; s hordták be a síma szekérről
végtelenül nagy váltságát ama hektori főnek.
Jólszőtt inget két köpenyeggel hagytak azonban,
hogy vélük betakarva vitesse honába a holtat.
S hívta a szolgálókat, mosni, bekenni a testet,
arrébb tőle, nehogy Priamosz láthassa a sarját:
mert fájó szive tán fékezni se tudja haragját,
látva fiát, s Akhileusznak kedves szíve fölindul,
s még Zeusz rendeletét megsérti, megölve az aggot.
Megmosták, s megkenve a lányok olajjal a testét,
inget is adtak rá, köribé meg drága palástot,
majd maga hős Akhileusz fölemelte, s a gyászkerevetre
tette, s a társak emelték véle a síma szekérre.
Följajdult azután, a nevén szólítva barátját:
„Meg ne neheztelj rám, Patroklosz, hogyha talán még
Hádésznál is hallod a hírt, hogy az isteni Hektórt
apjának kiadom: mert nem méltatlan a váltság:
s abból is részeltetlek majd, úgy, ahogy illik.”
Szólt s ismét sátrába került be a fényes Akhilleusz,
s honnan ismét fölkelt díszes, faragott heverőre
ült le, a fal mellé, s így szólt az öreg Priamoszhoz:
„Íme, kiadtam a gyermeked, agg, akiért könyörögtél:
fekszik a hordágyon, s tüstént mikor eljön a Hajnal,
látod s elviheted; gondoljunk most az evésre.
Hisz gondolt az evésre a sűrühajú Niobé is,
bárha tizenkét gyermeke hullt el a termei mélyén,
lánya hat és viruló fia hat; fiait nagy Apollón
mind lenyilazta ezüst íjával, mert Niobéra
megdühödött, s nyilas Artemisz úrnő ölte le lányát
mind, mert ő széparcú Létóval vetekedve
mondta, hogy az csak kettőt szült, míg ő maga többet:
s lám, noha csak ketten, lenyilazták ők valamennyit.
Hosszu kilenc napon át nem akadt nekik eltemetőjük,
mert hisz a népet kővé változtatta Kroníón;
égbeli isteneink földelték végül el őket.
S még Niobé is evett, kimerülten a sok zokogástól.
Most meg az elhagyatott hegyeken, sziklák tetejében,
ős Szipüloszban, ahol mondják, hogy az isteni Nimfák
fekhelye van, s Akhelóosz mellé járnak a táncba,
ott, noha kővé vált, égbőljött kínokat érez.
Rajta, te isteni agg, gondoljunk hát mi magunk is
már lakománkra; utána sirathatod édes sarjad,
míg Trójába viszed: hisz méltó nagy siratásra.”
Szólt, és fölpattanva, fehér juhot ölt le Akhilleusz;
társai megnyúzták a juhot, megtéve, amit kell,
mesterien darabolták föl, s húzták föl a nyársra,
gonddal megsütögették mind, majd újra lehúzták.
Automedón kenyeret hordott gyönyörű kosarakban
asztalhoz; de a húst Akhileusz osztotta ki köztük.
S ők kirakott kész étkek után kezüket kivetették.
Majd miután elverték végül az éhet, a szomjat,
akkor a Dardanidész Priamosz bámulta Akhilleuszt:
mekkora, míly gyönyörű és mennyire isteni arcú.
S közben a Dardanidész Priamoszt bámulta Akhilleusz:
nézve nemes szép arcát és hallgatva a hangját.
És miután eleget nézték egymást, gyönyörükre,
akkor az isteni agg Priamosz szava szólt legelőször:
„Zeusz nevelése, eressz gyorsan lefeküdni, hogy immár
édesizű álomba gyönyörködjünk heverőnkön:
mert hisz nem szunnyadt a szemem pilláim alatt még
attól kezdve, hogy általad elvesztette a lelkét
gyermekem; egyre nyögök, sokezer kín fő kebelemben,
udvarom elkeritett részén fetrengek a trágyán.
Most pedig étket is ízleltem, s gégémen a fényes
bort leeresztettem: de előbb ezt sem cselekedtem.”
Szólt; s Akhileusz szólt társainak meg a szolgálóknak,
vessenek ágyat a tornácon: ragyogó takarókat,
bíborszínüeket meg szőnyegeket tegyenek rá,
s bolyhos gyapjuköpenyt is még tegyenek tetejébe.
Mentek a nők kifelé, fáklyát hordozva kezükben,
s két heverőt odakint tüstént vetekedve vetettek.
S most tréfás hangon szólalt meg a fürge Akhilleusz:
„Kedves öreg, kint térj nyugovóra, nehogy, ha betoppan
egyik akháj vezető – mert mindig jönnek, a tervet
tervezgetni, mivel mellém telepedni szokásuk -,
bármelyikük, s megpillant itt a sötét, sebes éjben,
ezt hirüladja a népek pásztora Átreidésznek,
és kiadását messzehalasztani kelljen a holtnak.
Most pedig áruld el nekem azt, és szólj egyenes szót:
hány napig óhajtod gyászolni az isteni Hektórt,
addig hogy magam és népem fékezzem a harctól.”
Erre az isteni agg Priamosz neki válaszul így szólt:
„Hogyha kivánod az isteni Hektórnak temetését,
ezt tévén, Akhileusz, vélem nagy jót cselekednél.
Jól tudod azt, hogy a várba vagyunk beszorítva, s a szálfát
távolról kell hoznunk: s félnek a trójaiak mind.
Hát mi kilenc napon át gyászolnánk termek ölében,
és azután földelnők el, s tort ülne a népünk.
Majd tizenegyediken fölibé sírhalmot emelnénk,
és azutáni napon küzdjünk; ha a végzet akarja.”
Válaszul ezt mondotta az isteni fürge Akhilleusz:
„Meglesz hát ez is, agg Priamosz, valamint te kivánod:
mert ahogyan kéred, megfékezem addig a harcot.”
Így szólván, az öreg jobbját megfogta kezével
csuklónál, hogy a lelkében valahogy ne remegjen.
Ők hát kint dőltek le a tornácon nyugovóra,
együtt a vén hírnök s Priamosz, két bölcseszü bajnok;
míg Akhileusz bent hált jólácsolt sátra zugában,
s ott széparcu Briszéisz dőlt le az oldala mellé.
Devecseri Gábor fordítása
Az Odysseia
Bárki legyen is az Odysseia szerzője, Homéros vagy egy ismeretlen másik költő, az eposz a tudományos közfelfogás szerint valamivel később keletkezett, mint az Ilias – az antikvitás irodalomtudósai mindenesetre Homéros öregkori művének tartották. Tartalmát tekintve az Odysseia szintén a trójai mondakörhöz kapcsolódik – kimutatható vagy feltételezhető történeti gyökerei biztosan nincsenek –, közelebbről azokhoz a történetekhez, melyek a Trója bevétele után hazatérő hősök olykor viszontagságos visszaútját beszélték el: az 12 110 sorból álló Odysseia főhőse Ithaka (a mai görög Thiaki sziget) ura, az Iliasból ismert ravasz és leleményes Odysseus (mellette egyébként az Ilias több más szereplője is feltűnik az eposz lapjain), aki nem kevesebb, mint 10 esztendős bolyongás után tér haza.
A költemény szerzője az Ilias költőjéhez hasonlóan tudatosan lemondott az események kronológiailag egyenesvonalú elbeszéléséről. A tényleges cselekményt ő is mindössze 40 napba sűríti és az ismert latin kifejezéssel élve in medias res, tehát "a közepébe vágva" indítja: Az 5. ének elején színre lépő Odysseus ugyanis, a maga készítette tutajon, éppen kalandjainak utolsóelőtti állomását, Kalypsó nimfa szigetét készül elhagyni, ahonnan aztán a viharos tengeren nem haza, ha-nem a phaiákok földjére jut, s ott meséli el szíves vendéglátóinak, milyen különös tájakon és népek közt fordult meg, milyen veszedelmek környékezték Trójából otthona felé hajóztában, mielőtt hozzájuk érkezett. A hosszú, teljes 4 éneket kitöltő én-elbeszélés után már az időrendnek megfelelően zajlanak az események, Odysseus a phaiákoktól kapott hajón Ithakába érkezik, s óvatosságból előbb koldúsálruhában látogat el saját házához, ahol az őt már halottnak tartó, ennélfogva feleségét, Pénelopét házassági ajánlatokkal zaklató helybeliek garázdálkodnak, végül pedig felfedi kilétét és kíméletlenül leszámol a tolakodó kérőkkel, egyszóval – 20 esztendei távollét után – visszaállítja otthonában a rendet és megteremti a Pénelopé oldalán oly régóta áhított-remélt nyugalmat.
Az Odysseia elbeszélő technikája azonban valamelyest bonyolultabb az Iliasénál, mert nem is egy, hanem két szálon futtatja a cselekményt. A költemény elején a költő még nem lépteti színre Odysseust, figyelme a bevezető 4 éneken keresztül Odysseus fiára, Télemachosra irányul: az ő szemén keresztül láttatja a hűséges, de a kérőktől egyre arcátlanabbul szorongatott Pénelopét, s őt kíséri el, mikor apja sorsát és hollétét tudakolandó a Peloponnésosra utazik, a Trójából már hazatért Nestórhoz és tőle Menelaoshoz. Mialatt Télemachos távol van, Odysseus Kalypsótól a phaiakokhoz, phaiakföldről Ithakába jut, egyelőre kondásánál, Eumaiosnál keresve és találva szállást. Itt, a 15. ének végén fonódik egybe a cselekmény két szála, azzal, hogy Télemachos visszatér és – mert van oka tartani a vesztét tervező kérőktől – először maga is Eumaiost keresi fel; a 16. énekben már apjával és a kondással együtt tervelik ki, hogyan lehetne véget vetni a kérők garázdálkodásának.
Az Odysseia tartalmilag legkényelmesebben hat, 4–4 énekből álló részre oszlik, ahogyan az ábra szemlélteti.
Az elbeszélt és az elbeszélő idő összefüggései, ahogyan a következő ábra tanúsítja, nagyjából ugyanolyan képet mutatnak, mint az Iliasban (ld. a táblázatot).
1, 1–43.
Az első részlet ezúttal is a költemény bevezetője, mely a tartalom rövid összefoglalásán és a cselekmény indításán túl egy, az Iliasban még csak lappangó gondolatot hangsúlyoz, előbb Odysseus hajóstársainak pusztulására, aztán Aigisthos megöletésére utalva (s az utóbbi példát, hogy a gondolat isteni szentesítést kapjon, Zeus ajkára adja a költő: az ember sorsa nem egyedül a végzettől vagy az istenek szeszélyétől függ, hanem ők maguk is felelősek érte.
Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott
s hosszan hányódott, földúlván szentfalu Tróját,
sok nép városait, s eszejárását kitanulta,
s tengeren is sok erős gyötrelmet tűrt a szivében,
menteni vágyva saját lelkét, társak hazatértét.
Csakhogy nem tarthatta meg őket, akárhogy akarta:
mert önnön buta vétkeikért odavesztek a társak,
balgák: fölfalták Hüperíón Éeliosznak
barmait, és hazatértük napját ő elorozta.
Istennő, Zeusz lánya, beszélj minekünk is ezekből.
Hát aki megmenekült meredek vészből, valamennyi
otthon volt, túl háborun és a vizek veszedelmén;
őt egyedül, hitvesre, hazára hiába sovárgót
tartóztatta Kalüpszó nimfa, az isteni úrnő
barlang öblös ölén, mivel áhította urául.
És hogy az esztendők perdültén jött az az év is,
melyhez az istenek azt szőtték, hogy visszakerüljön
már Ithakába, a küzdelmektől nem menekült meg
még a szerettei közt sem. Az isten mind könyörült már
rajta; Poszeidáón egyedül gyűlölte szünetlen
isteni hős Odüsszeuszt, valameddig csak haza nem tért.
Csakhogy az elment éppen a távoli aithiopokhoz
- kik két részre oszoltan a szélső népe a földnek
s hulló napra tekint egy részük, más a kelőre -,
hogy bárány s bikaáldozatukból kapja a részét.
Ott ült ő, lakomának örülve, s a többiek ekkor
mind az olümposzi Zeusz palotájában gyülekeztek.
S köztük az emberek, istenek apja fogott a beszédbe;
mert gondolt a szivében a gáncstalan Aigiszthoszra,
kit ledöfött Agamemnón sarja, a híres Oresztész;
őrá emlékezve beszélt a haláltalanokhoz:
„Jaj, csak örökkön az isteneket vádolja az ember:
azt mondják, a csapás mind tőlünk jön, de bizony hogy
ostoba vétkeikért szenvednek a végzeten is túl;
lám, Aigiszthosz is Átreidész megkért feleségét
sorsa fölött elvette, s a visszajövőt meg is ölte,
tudta pedig meredek veszedelmét, hisz megüzentük,
Argoszölő Hermészt küldtük ki, a messzirelátót,
hogy le ne döfje a hőst, s feleségét meg sose kérje:
mert hiszen Átreidészt majd megbosszúlja Oresztész,
rögtön, amint fölserdül s vágyik az otthoni földre.
Hermeiász megmondta, de Aigiszthosz nem ügyelt rá,
bár a tanács jó volt; s most mindért lett lakolása.”
Devecseri Gábor fordítása
6, 1–331.
A következő részlet a 6. ének teljes szövege: Odysseus Kalypsó szigetéről elhajóztában tengeri viharba kerül, a háborgó hullámok a paiák föld partjaira vetik ki, ott elnyomja az álom, de ébredése után jószerencséjére Alkinoos király hajadon leányával, Nausikaával találkozik, aki a hőst egyenesen a királyi palotába irányítja. Az Ilias harcaihoz és hőstársadalmához viszonyítva az Odysseia az élet békésebb és hétköznapibb arculatát mutatja és társadalomképe is szélesebb, így többször tűnnek felbenne nők, sőt nőtipusok, egyikük éppen a bujkáló iróniával megrajzolt Nausikaa, aki – talán nem túlzás – a világirodalom egyik legtündéribb nőalakja.
Hát így szunnyadt ott a sokattűrt fényes Odüsszeusz,
álom- s fáradtság-nyügözötten; azonban Athéné
most városba suhant be, a phaiák férfiakéba,
hajdan akik tágtáncterü nagy Hüpereia öblében
laktak, s szörnyü kevély vad Küklópsz-nép közelében,
kik pusztítgatták őket, mert több erejük volt.
Onnan az isteni Nauszithoosz kivezette a népét,
búzaevő ember-fajtól távol Szkheriába,
házakat épített, bástyával övezte a várost,
templomokat magasított s szétosztotta a szántót.
Őt leigázta a vég, Hádész házába került már,
s most a király, kit az ég bölccsé tett, Alkinoosz volt.
Ennek a háza felé sietett a bagolyszemü Pallasz,
gondolkodva a hősszívű Odüszeusz hazatértén.
Ment be a jólfaragott hálóba, amelyben a lányka
szunnyadt, s mint örök istennő, oly szépalakú volt:
Nauszikaá, lánysarja a nagyszivü Alkinoosznak,
s még két szolgaleány, Khariszoktól bájos, a szélső
két oszlop töviben; s tündöklő ajtaja zárt volt.
Ő a leány ágyához osont, sebesen, fuvalatként,
s ott fejtől állt meg, s megszólította szavával,
tenger büszke hajósa Dümász lányának alakját
öltve, ki egykoru volt a leánnyal, s drága szivének.
Ennek alakjában szólt most a bagolyszemü Pallasz:
„Nauszikaá, mért szült az anyád íly lusta leánynak?
Elhanyagolva hever tündöklő drága ruhád mind,
és közeleg lakodalmad, azon szép tiszta ruhát kell
öltened és adnod majd, kik hazavisznek, azoknak:
mert hiszen ebből kél a leány jóhíre a nép közt,
apja is ennek örül, s vele örvend anyja, az úrnő.
Hát csak eredjünk mosni, amint fölfénylik a hajnal:
s én nyomodon sietek versengeni, hogy hamarabb légy
készen véle, hiszen nem léssz te soká hajadon már:
mert hisz a községből megkérnek a legderekabbak
minden phaiák közt, honnét a te törzsed is indul.
Hát korahajnalban buzdítsd neves édesapádat,
hogy szekeret s öszvéreket adjon fölszereléssel:
fussanak öltönyeiddel, övekkel, szép takarókkal.
És magad is helyesebb, ha ekép mégy, nem gyalog indulsz,
mert a mosógödrök még innen messze feküsznek.”
Szólt s ezután elment a bagolyszemü Pallasz Athéné,
szállt az olümposzi csúcsra: az istenek el nem enyésző
székhelye az, mondják. Soha szél nem rázza, nem ázik
záporban, sose hull rá hó, de a szép levegőég
felhőtlen, s futkároz rajta a tiszta verőfény:
ott mulatoznak a boldog olümposzi istenek egyre.
Hát, miután intette a lányt, oda szállt el Athéné.
S jött is a széptrónszékű Hajnal, s drágaruhájú
Nauszikaát fölverte: csodálta a lányka az álmot,
s termeken át indult, a szülőinek is hirüladni:
jó apjának s anyjának; bent lelte meg őket.
Anyja a tűzhelynél szolgálólányai közt ült
s tengeri-bíbor szállal szőtt; apját pedig akkor
érte, mikor kifelé ment épp, a neves fejedelmek
gyűlésébe, hová fényes phaiákjai hívták.
Hát odaállt szeretett apjához a lányka s ekép szólt:
„Édes apus, szekeret nem akarnál adni ma nékem,
jókerekűt, magasat, hogy drága ruháim a vízhez
mosni vigyem, hisz mind szennyes halmokba hevernek?
Hozzád is, mikor ott a tanácsban döntesz a legfőbb
embereiddel, az illik, hogy csupa tiszta ruhát hordj.
Öt kedves fiad is van még palotádnak ölében,
kettő már házas, de a többi legény a javából,
s mindig tiszta mosott köpenyegben akar valamennyi
menni a táncba: s mindevvel gondolni nekem kell.”
Így szólt, mert szégyelt viruló nászt mondani édes
apja előtt. De az értett mindent, s válaszul így szólt:
„Nem tagadom meg tőled az öszvért s mást se, szülöttem.
Hát csak eredj: majd fölszerelik szekerünket a szolgák,
jókerekűt, magasat, kast is tesznek tetejébe.”
Mondta, parancsot adott, s megtették nyomban a szolgák.
Jókerekű szekerét ellátták fölszereléssel,
két öszvért hoztak s a szekérnek elébe befogták;
fénylő köntöseit terméből hozta a lány is.
És a ruhát fölrakta gyalult sima szép szekerére;
majd ládába rakott üditő eleséget az anyja,
sokfélét, húst tett bele, bort öntött be a kecske-
tömlőbe; s fölszállt ezalatt a leány a szekérre.
S még szinarany korsót is adott neki síkos olajjal,
szolgaleányaival hogy a parton megkenekedjék.
Az megfogta a fényes gyeplőt, fogta az ostort,
s indított vele: két öszvér dobogása dübörgött.
Csörtettek szakadatlan, vitték őt s a ruhákat;
nem maga ment csak, a szolgaleányok is útnakeredtek.
És amidőn a folyó gyönyörű sodrához elértek,
sűrü mosógödrökhöz, ahol szép víz elegendő
ömlik elő s ki, nagyon szennyest is mosni fehérre,
akkor a két öszvért a szekérből nyomba kifogták,
s forgatagoshullámu folyó partjára terelték,
rágjanak édes jó füveket. Maguk ott a szekérről
két kézzel hordták a ruhákat az éjszinü vízbe,
és sebesen vetekedve taposták lent a gödörben.
És az egész szennyest hogy tiszta fehérre kimosták,
végül a tengerparton sorban szétteregették
ott, hol a parti kavics legtisztább lett a haboktól.
Megfürdöttek, a fényes olajjal megkenekedtek,
és a folyó partján lakomához láttak utána;
nap sugarán hagyták száradni a tiszta ruhákat.
Élvezvén az ebédet a szolgálók s a királylány,
fátylukat eldobták s labdával játszva mulattak:
hókaru Nauszikaá vezetett, táncolva daloltak.
Mint nyilas Artemisz úrnő jár a hegyek meredélyén,
járja a hosszugerincű Téügetoszt s Erümanthoszt,
hol vadkanra, szökő szarvasra vadászik örömmel,
s véle a pajzsos Zeusz lánysarjai, völgybeli nimfák
játszadozón járnak, s Létó örvend a szivében:
mert mindannyi közül feje, homloka úgy kimagaslik,
s könnyen ráismerni, pedig gyönyörű valamennyi:
szolgálói között így tűnt ki a szép hajadonlány.
Ámde midőn haza kellett már indulnia újra,
s öszvért is befogott, beredőzte a drága ruhákat,
akkor mást gondolt a bagolyszemü Pallasz Athéné:
ébredjen föl már Odüsszeusz és lássa a szép lányt,
az meg a phaiák városhoz vezetője lehessen.
Szolgálója felé hajitott labdát a királylány:
elvétette, s a mély örvénybe zuhant a labda.
Fölsikitottak a nők: föl is ébredt fényes Odüsszeusz,
és föl is ült, így töprengett a szivében, eszében:
„Jaj nekem, újra milyen népek földjére jutottam?
Dölyfösek-é, vadak-é, törvénnyel mitse törődők,
vagy vendégszeretők s elméjük féli az istent?
Mintha leányok hangja sikoltott volna köröttem,
nimfáké, kik a csúcson laknak, a bérc meredélyén,
és a folyók forrásainál, s a füves legelőkön.
Tán szóval szóló népek közelébe kerültem.
Rajta, magam fogom ezt megtudni s látni szememmel.”
Szólt, s a sürűből már bújt is ki a bajnok Odüsszeusz,
ágat tört le erős markával a rengeteg erdőn,
lombosat, ezzel testét fedte, takarta szemérmét.
Mint a hegyekbennőtt, erejében biztos oroszlán,
ment, ahogy az megy a szélben, esőben a két szeme fényben
szikrázik, s ökrökre rohan, vagy a gyönge juhokra,
vagy szarvasra az erdőn, s arra is űzi a gyomra,
hogy juhokért az erős aklok közepére berontson:
így kívánt Odüszeusz szépfürtü szüzek seregébe
törni ruhátlanul is, mivel ennyire bajba szorongott.
Rettenetesnek tűnt fel előttük a tengeri habtól
rútan; szétrebbenve futottak a parti fokokhoz.
Csak maga Nauszikaá várt; mert szívébe Athéné
merszet tett és tagjaiból kiemelte a félést.
Szembe tekintve csak állt; Odüszeusz meg hányta-vetette:
átkulcsolja-e térdeit, úgy könyörögjön a lányhoz,
vagy csak a távolból, hízelgő szókkal, esengjen,
hogy városba vezetné tán és adna ruhát rá.
Így töprengett és úgy látta, hogy ez helyesebb lesz:
távolból fog csak hízelgő szókkal esengni,
hogy haragos ne legyen, ha a térdét illeti kézzel.
Édesen és ravaszul hát hozzá nyomban ekép szólt:
„Úrnőm, esdekelek; ki vagy? isten? földi halandó?
Hogyha te istennő vagy, a tágterü égbe lakók közt -
Zeusz atya gyermeke: Artemisz az, kihez én a leginkább
tartalak arca hasonlónak, termetre s alakra;
és ha halandó vagy, ki a földön tartja lakását,
boldog apád háromszor, anyád is boldog, az úrnő,
és testvéreid is háromszor: bennük a lélek
örvendezve repes bizonyára örökre miattad,
táncbavegyülni ha látnak ilyen szép tiszta virágot.
Ámde legáldottabb a szivében mindegyikük közt
az, ki ajándékkal megnyer s házába vezet majd.
Mert sohasem láttam még íly szép földi halandót,
sem férfit, sem nőt: ha tekintlek, a bámulat elfog.
Egykor Déloszban, nagy Apollón oltáránál
láttam ily ifju, magasbaszökő pálmának a törzsét:
mert ott is jártam, sok nép követett amaz úton,
melyen olyan sok csúf nyomorúság várakozott rám.
Hát mikor azt láttam, bámultam ekép a szivemben
hosszan, mert oly szálfa a földről még sose szökkent,
mint téged bámulva csodállak, s félek erősen
térdedet átkulcsolni; nehéz bú súlya szakadt rám.
Tegnap, húsz nap után, sikerült kikerülnöm a borszín
vízből: eddig a hullám és rohanó vihar űzött
Ógügié szigetéről. Most idedobva a daimón
tán valamely új bajba kever; mert nem hiszem ám, hogy
végeszakad, még sok bajt mérnek az istenek énrám.
Hát könyörülj, úrnőm: mert hozzád jöttem először
annyi keserves kínom után, nem is ismerek embert
egyet sem, kik e várost lakják, ezt a vidéket.
Rajta, mutasd az utat, valamely rossz rongyot is adj rám,
tán hoztál a ruhák számára magaddal ilyesmit.
S néked az istenek adják meg mindazt, mire vágyol,
férjet s háztartást, s hozzá gyönyörű egyetértést:
mert hiszen annál nincs soha szebb és nincs derekabb sem,
mint mikor egymást értő szívvel tartja a házát
férj és nő, nagy fájdalmára a rosszakaróknak,
jóakarók örömére, jeles hírére maguknak.”
Erre a hókaru Nauszikaá neki válaszul így szólt:
„Jó idegen, nem vagy hitvány te, sem esztelen ember;
csakhogy olümposzi Zeusz maga osztja az emberek üdvét,
jóknak is és rosszaknak is úgy, ahogy őneki tetszik:
ezt osztotta neked, s tűrnöd kell mindenesetre;
most miután a mi várunkat, földünket elérted,
nem léssz már szűkébe ruhának, semmi olyannak,
mit sokateltűrt esdekelőnek nyujtani illik.
Néked a várost megmutatom; halld népe nevét is:
phaiákok lakják, az övék ez a föld, ez a város,
én meg a lánya vagyok nagyszívű Alkinoosznak,
s nála találod a phaiák nép erejét s a hatalmát.”
Szólt, és széphaju szolgálóinak adta parancsát:
„Vissza, ti szolgálók; hova futtok e férfiu láttán?
Tán csak nem hiszitek, hogy minket bántani kíván?
Nincsen olyan földönsiető ember, sosem is lesz,
phaiákok földjére ki pusztító akarattal
érkeznék: mert drága kegyében az égilakóknak
ember-messze lakunk a zajongó tengeri árban,
itt, a világ szélén, s nem jár ide földi halandó.
Csakhogy ez itt nyomorult, hányódva került szigetünkre,
gondoznunk kell őt: mert Zeusztól ér ide minden
koldús és idegen, s a kevés is jólesik annak.
Rajta, leányok, kínáljátok ebéddel, itallal,
s fürdessétek meg, hol a szél nem fú, a folyóban.”
Szólt; mire egymást bíztatgatva megálltak a lányok,
széltől védett heĺyre vezették őt, hova küldte
Nauszikaá, lánysarja a bölcsszivü Alkinoosznak;
és mellé rakták a palástot, az inget, a köntöst;
adtak arany korsót Odüszeusznak, síkos olajjal,
s bíztatták, hogy a víz hullámai közt lefürödjék.
Ekkor a szolgaleányokhoz szólt fényes Odüsszeusz:
„Álljatok egy kicsit arrébb, lányok, hogy magam öntsem
vállamról le a sós habot és kenekedjem olajjal;
mert testemnek rég nem volt már része kenetben.
És tielőttetek én nem fürdöm: szégyelem azt, hogy
széphajfürtü leányok elé álljak ki mezítlen.”
Szólt; arrébb mentek, s elmondták ezt a leánynak.
S most a folyóban mosta le isteni bajnok Odüsszeusz
azt a halbot, mely erős vállát s hátát boritotta,
meddő víz tajtékját is lesikálta fejéről.
És miután mindent lemosott már, megkenekedve
vette föl azt a ruhát, mit a szép hajadon neki küldött;
ekkor Athénaié, a hatalmas Zeusz atya lánya,
szemre nagyobbá tette, erősebbé, s a fejére
göndör fürtöket is, mint jácint-szirmokat, öntött.
Mint amidőn aranyat körülönt az ezüstre egy ember,
művész, kit tanitott Héphaisztosz s Pallasz Athéné
minden mesterségre, s ezért kezeműve nagyon szép,
így öntötte a bájt vállára, fejére az úrnő.
Félrevonult Odüszeusz s odaült peremére a partnak,
szépségtől, bájtól ragyogón; bámult a királylány.
S végre a széphaju szolgálólányokhoz ekép szólt:
„Rajta, fehérkaru szolgálók, hallgassatok énrám.
Lám, nem az összes olümposzi istenek óhaja ellen
ért ez a férfi az isteni phaiák nép közelébe:
mert az imént még rútnak tűnt, nyomorultnak előttem,
most meg olyan, mint isteneink, kik az égbe lakoznak.
Bárcsak ilyen férj volna nekem kijelölve az égtől,
ittlakozó, és vajha maradna e földön örömmel.
Rajta, leányok, kínáljátok ebéddel, itallal.”
Szólt; a leányok hallgatták s tették a parancsát:
vittek már Odüszeusz elibé ételt is, italt is.
S ekkor evett meg ivott a sokattűrt fényes Odüsszeusz
nagyhevesen: mert rég nem volt már része evésben.
S Nauszikaá, a fehérkaru mást vett most az eszébe.
Tiszta ruháit mind gyönyörű szekerére rakatta,
és befogatta erős öszvéreit, ő maga fölszállt,
s buzdította ekép Odüszeuszt, szót szólva kimondta:
„Kelj föl, jó idegen, városba megyünk, hogy igen bölcs
édesapám házához küldjelek el; s te az összes
phaiákok közt legderekabbakat ismered ott meg.
Tedd csak, amit mondok, mert látom, hogy buta nem vagy:
míg mi a földeken át haladunk, meg a búzamezőkön,
addig a szolgaleányokkal kísérd csak az öszvért
és szekerünk szaporán; az utat pedig én mutatom meg.
Ám hogy a város alá érünk, melyet égremagasló
bástya övez, s mindkét végén gyönyörű kikötő van,
szűk a bejárat: a görbe hajók ott állnak az útnak
mentében sorban, mindnek helye megvan a vízben.
Ott a Poszeidón szép szentélye körül piacunk is,
áll odavonszolt s földbe levert sok sziklaüléssel.
Fölszerelését itt készítik a barna hajóknak,
vásznakat és kötelet, s evezőt élesre gyalulnak.
Mert nincs gondjuk phaiákoknak nyílra, tegezre,
árboc kell nekik és evező, és gálya, arányos,
mellyel az ősz habokon dicsekedve suhannak előre.
;Rossz szavukat kikerülném, még valahogy ne gunyoljon
egy ezután, mert nagydölyfűek akadnak a nép közt,
s még valamely hitványabb így szól, szembevetődve:
»Ejnye, ki itt ez a szép idegen, nagytermetü férfi
Nauszikaával? Hol lelt rá? Még férje is ez lesz.
Vagy valamely vándort hívott ide fürge hajóról,
messzelakó népből, hisz senki sem él közelünkben;
vagy míg mondta imáját, isten szállt le az égből,
egy nagyonóhajtott és elveszi minden időkre.
Jobb is ez így, hogy utánaszaladva szerezte a férjét
máshonnan; hiszen úgyis megveti itthon a phaiák
férfiakat, pedig annyi nemes kérné feleségül.«
Így szólnak, s ez a szó majd énrám hozza a szégyent.
Mert magam is megitélném azt a leányt, ki ilyent tesz,
hogy bár apja s az anyja s a jó rokonok nem akarják,
férfival együtt jár, mielőtt virrad lakodalma.
Most, idegen, szavamat jól értsd meg, hogy hamarabb kapj
jó kíséretet édesapámtól, hogy hazaküldjön.
Fölleled itt Pallasz ragyogó ligetét az utunknak
szélén: nyárfaliget, forrással, rét közepében:
itt van apám földrésze, virágzó kertje, a város
szélétől oly messze, hová még ér a kiáltás.
Ülj le tehát ott és kis időt várj, míg mi előre
tartva, elérjük a várost és az apám palotáját.
Csak miután már azt gondoltad, hogy hazaértünk,
vedd utadat te a phaiák város iránt, s tudakold ott,
hol van a háza apámnak, a nagyszivü Alkinoosznak.
Könnyü fölismerned, kisgyermek is elvezet arra,
mert hisz a phaiák házak közt nincs egy se hasonló,
oly gyönyörű palotája a harcias Alkinoosznak.
Ámde mikor már elrejt téged a ház meg az udvar,
vágj át legsebesebben a termen, míg oda nem jutsz
édesanyámhoz: a tűzhelynél ül, a tűz sugarában,
tengeri-bíbor szép fonalat szövöget, csoda nézni;
oszlophoz dől; háta mögött a cselédei ülnek.
Ott van az oszlop alatt trónszéke is édesapámnak,
ő azon ülve borozgat, akár valamely örök isten.
Menj el apám mellett, s kulcsold át édesanyámnak
térdét, hogy meglásd hazatérted örömteli napját
gyorsan, akármíly távolról értél ide hozzánk.
Hogyha az ő szívében irántad jóakarat kél,
újra remélheted azt, hogy látod a kedveseid még
s jólépült házadba elérhetsz, otthoni földre.”
Így szólt, és ragyogó ostorral csapta meg ekkor
két öszvérét: elhagyták a folyót nekifutva.
Gyorsan ügettek, a lábaikat sebesen szedegették;
s ő jól húzta a gyeplőt, hogy vele tudjon Odüsszeusz
lépni, s a szolgálók, s mértékkel emelte az ostort.
S már a nap is lebukott, hogy elértek Pallasz Athéné
híres szent ligetébe; leült ott fényes Odüsszeusz.
S nagy Zeusz lányáhaz tüstént így küldte fohászát:
„Hallgasd meg szavamat, pajzsos Zeusz gyermeke, Győztes:
hallgass rám legalább most, mert nem tetted idáig,
hogy tutajom széttört, meg a Földrázó dühe morzsolt.
Tedd, hogy a phaiák nép szivesen s könyörülve fogadjon.”
Így szólt ő könyörögve; meg is hallgatta Athéné.
Mégse jelent meg előtte, mivel tisztelte erősen
édesnagybátyját, ki gyülölte lobogva szünetlen
isteni hős Odüszeuszt, valameddig csak haza nem tért.
Devecseri Gábor fordítása
A Kr. e. 700 táján élt Hésiodos a görög anyaország első számunkra is ismert költője. Élete folyásáról a gyér, de biztos adatokat (Homérosszal ellentétben, aki magáról semmit sem mond) saját művei szolgáltatják. Ezekből lehet tudni, hogy apja Kis-Ázsia északkeleti partvidékéről települt át az Athén és Delphoi között megközelítőeg félúton fekvő Askrába, ahol földet szerzett és gazdálkodott, s ezt a tevékenységet halála után fiai, a költő és fivére is folytatták.
Az ókoriak Hésiodosnak meglehetősen sok művére hivatkoznak, jónéhányra bizonyára tévesen. Ránk vajmi kevés maradt közülük. Ilyenek mindenekelőtt a Theogonia vagy Az istenek születése és a Munkák és napok, melyeket a mai kutatás, bár szövegükben helyenként későbbi betoldásokat vél felfedezni, hiteles hésiodosi alkotásoknak tekint. Ugyancsak ránk maradt a neki tulajdonított, de aligha tőle származó Pajzs és a – papirusztöredékeken és részlegesen visszamentett – Éhoiai (a Pajzs valójában ennek egyik önállóan hagyományozott epizódtörténete); az Éhoiai egyébként tartalom tekintetében a Theogoniát folytatja, s címével ("mint amilyen nő többek között") azokra a földi nőkre utal, akik istenekkel nászra kelve szültek gyermeket.
Az antikok szemében mind a Theogonia, mind a Munkák és napok eposznak minősült, már csak azért is, mert az epika vermértékében, daktilikus hexameterben iródtak. A manapság velük kapcsolatban haszált "tanköltemény" kifejezés újkori eredetű és nem is szerencsés: az antikvitás legjelentősebb "tankölteményei" ugyanis, köztük elsőként Hésiodoséi, mindig egy-egy korszak sajátos gondolati összegzését adták. Az antik esztétika Hésiodost az epika megújítójának tekintette, akinél az elbeszélés háttérbe szorul, s – Homéros hatását mutató költői nyelven – a magyarázatnak, az értékelésnek, a fogalmak tisztázásának ad helyet, aki tehát a még meg sem született, egy évszázaddal később színre lépő filozófia vizsgálati eszközeit próbálgatja.
A homérosi Ilias odavetett megjegyzései világosan mutatják, hogy a görögök elképzelése szerint az isteneknek más királyai és más generációi is léteztek, előbb Uranosé, aztán Kronosé, mielőtt Zeus átvette volna az uralmat az istenek és emberek felett, s az is kiderül, hogy Uranos uralmát Kronos, Kronosét Zeus döntötte meg. Hésiodos az 1022 sor terjedelmű Theogoniában (melynek utolsó félszáz sora az Éhoiaihoz kapcsolódó későbbi átdolgozás) röviden szólva éppen azt a folyamatot mutatja be, katalógusszerű leszármazási táblázatok és közbeiktatott elbeszélések segítségével, mely a világ keletkezésétől Zeus hatalmának megszi-lárdulásáig vezet. Ezt szemlélteti a következő ábra (a csupa nagybetűvel irt nevek viselőinek a leszármazottait is felsorolja Hésiodos).
1–115.
Az első szemelvény a Theogonia feltűnően nagyraméretezett prooimionja. Mint műve bevezetőjében Homéros, Hésiodos szintúgy a Múzsák segítségét kéri, még hozzá kétszeresen is, mert előbb az Askra mellett emelkedő Helikon hegy Múzsáit említi, aztán – mintegy újra kezdve a prooimiont – az Olympos Múzsáihoz fordul. A megkettőzés oka alighanem az, hogy a helikóni Múzsáknak szentelt sorok fontos személyes mondanivalót tartalmaznak: itt Hésio-dos, az európai irodalomban elsőként a nevét is megadva, elbeszéli a maga költővé avatását, másfelől pedig a Múzsák hozzá intézett szavait idézve tulajdonképpen saját költői programját foglalja össze: azt, hogy ő a "valóra hasonlító tarka hazugság" helyett színigazat szándékozik írni.
Kezdjük a dalt immár Helikon Múzsái nevével!
Ők lakják e hegyet, Helikón magas, isteni ormát,
kék, ibolyásszínű forrás partján kicsi lábbal
járják táncukat és oltára körül Kroniónnak.
Ők miután Hippukréné, Permésszosz avagy szent
Olmeiosz vize gyöngéd tagjaikat mosogatta,
rendbeszedik szép tánckarukat Helikón magas ormán,
édes vágyat kelt ez a kar, dobbannak a lábak.
Innét indulnak sűrű ködöt öltve magukra,
éjszaka járnak, szépséges hang száll körülöttük,
zengik az aigisztartó Zeuszt meg az argoszi Hérát,
őt, a dicső úrnőt, aki lépked arany sarujában,
s aigisztartó Zeusz lányát, a bagolyszemü Pallaszt,
Phoibosz Apollónt s Artemisz istennőt a nyilakkal,
s azt, ki ölelve a földet, meg-megrázza: Poszeidónt,
szent Themisz úrnőt, s Aphroditét, ki kacsint a szemével,
és az aranykoszorús Hébét és véle Diónét,
Létót, Íapetoszt, meg a görbeeszű Kronosz álnok
lelkét, Hajnalt és a Napot meg a szép Teliholdat,
és Gaiát és Ókeanoszt, a nagyot, s a sötét Éjt,
s mind az örökké élő isten szent születését.
Egyszer dalra tanították meg Hésziodoszt, míg
szent Helikón lejtőjén őrizgette a nyájat.
Ez volt első szózatuk, ezt mondták legelőször
lányai aigisztartó Zeusznak, olümposzi Múzsák:
Kezdjük a dalt immár Helikon Múzsái nevével!
„Hitvány pásztori nép, szolgáltok csak hasatoknak!
Szánkon tarka hazugság, mind a valóra hasonlít,
tudjuk zengeni mégis a színigazat, ha akarjuk!”
Így szóltak hozzám az igazszavu isteni lányok,
s adták friss ágát a babérnak, hogy leszakasszam,
botnak, megbámulni valót, meg az isteni hangot
ültették el bennem: hirdessem, mi leszen s volt,
zengjem a boldog, örökkéélő isteneket mind,
s rajtuk kezdjem a dalt és vélük hagyjam is abba.
Ámde nekem mi közöm mindehhez, szikla-e, tölgy-e? …
Hallod-e, kezdjük a Múzsákon, kik fenn az Olümposz
termeiben Zeusz nagy lelkét eltöltik örömmel,
zengve a himnuszt és hirdetve, mi van, mi leszen s volt,
egy hangon, s ajkukról csörgedez el nem apadva
édes szózat, válaszol is Zeusz nagy palotája
istennők liliomhangjára vidám kacagással,
és ezt visszhangozza Olümposz hóboritotta
orma s az isteni termek mind; kieresztik a hangjuk
s zengik az istennők a haláltalanok születését,
kezdve a kezdeteken, Földtől s Égtől kik eredtek,
és kik ezektől, minden jónak az osztogatói.
Zeusszal másodjára, az istenek és a halandók
atyjával kezdik dalukat s vele végzik a Múzsák,
mert nincs nála nagyobb isten, sem erőre kiválóbb.
Embereket s a Gigászokat is kidalolva, Olümposz
termeiben Zeusz nagy lelkét eltöltik örömmel
lányai aigisztartó Zeusznak, Olümposzi Múzsák.
Zeusz Kronidésznak Píeriában szülte meg őket
Mnémoszüné, az Eleuthér lejtőjén ki királynő,
s ők hoznak feledést a bajokra, nyugalmat a gondban.
Mert szerelemben töltött bölcs Zeusz véle kilenc éjt,
távol a többi haláltalanoktól szent nyoszolyáján,
és hogy az év elmúlt és évszakok új sora indult,
fogytak a holdak s teljes lett nagy száma napoknak,
Mnémoszüné megszülte kilenc egyforma leányát,
kik csak az énekkel gondolva a gondot elűzik,
legmagasabb hófödte olümposzi csúcs közelében.
Ott járják körtáncukat, ott van szép palotájuk,
mellettük van a Vágynak a háza s a szép Khariszoknak.
És ünnep ha virágzik, szép hang hagyja el ajkuk,
mindenség törvényeit éneklik, meg a józan
isteni életmódot, szép hang hagyja el ajkuk.
Akkor szép hangjukkal büszkélkedve felérnek
zengve az isteni dalt az Olümposzi csúcsra, köröttük
visszhangozza a föld, kedves zajt ver fel a lábuk,
míg atyjukhoz mennek, Zeuszhoz, az égi királyhoz,
fennmennydörgőhöz, ki parázsló mennyköveket szór,
mert atyján, Kronoszon, diadalt vett, s rendben elosztott
mindent, rangot is egyformán a haláltalanok közt.
Hát minderről zengtek dalt az olümposzi Múzsák,
fenséges Zeusz édes lányai mind a kilencen,
Kleió, Melpomené, Euterpé s véle Thaleia,
Terpszikhoré, Erató, Polühümnia Úraniával,
s Kalliopé, minden nővérénél ki kiválóbb,
mert fényes fejedelmek hű kísérete-társa.
Van, hogy megtisztelnek a Zeusz-táplálta királyok
közt valakit s ránéznek már születéskor a Múzsák,
ennek nyelvét öntözi édes harmat, amannak
szájából mézízű szó folyik és mikor ítél
ráfüggesztik a népek mind szemüket, s az igazság
biztos alapján tesz törvényt s a szavával azonnal,
súlyos bár a viszály, ő az, ki megoldja megértőn.
Mert a királyok azért eszesek, hogy a téren a népet
könnyen visszahelyezzék megsértett igazába,
megfordítva ügyét meggyőző lágy szavaikkal.
Hogyha a térre kilép, mint istenséget imádják
hízelkedve, s az összefutott népből kimagaslik.
Hát ez a Múzsák szent adománya az emberi nemnek.
Mert csak a Múzsák s messzelövő nagy Phoibosz Apollón
jóvoltából lesznek a dalnokok és citerások,
míg a királyok Zeusz jóvoltából; kit a Múzsák
kedvelnek, boldog, szájából ömlik az édes
szó, s valahányszor a gyász elfogja a lelket, a gondban
még el nem fásultat, s szenved tőle az ember,
Múzsák hű szolgája, a dalnok, a régi nagyoknak
hírét zengi s a boldog Olümposzi isteneket mind,
rosszkedvét feledi s gondjára se gondol az ember
vissza, borúra derűt hoz az istennők adománya.
Üdv nektek, Zeusz lányai, adjatok énnekem édes
dalt, zengjétek örökkéélők szent születését,
mindazokét, kik eredtek Földtől s csillagos Égtől,
és a sötét Éjtől, s akiket Tenger vize táplált.
Sorra beszéljetek arról, hogy lettek legelőször
istenek, és föld és folyamok, meg a végtelenül nagy
tenger, tágas mennybolt, s fényes csillagok ott fenn,
és kik ezektől lettek, minden jó adományok
osztogatói, az istenek, és köztük hogyan oszlik
meg rang és vagyon és hogy lett az övék az Olümposz.
Ezt mind mondjátok nekem el ti, olümposzi Múzsák,
kezdve a kezdeteken s hogy létre mi jött legelőször.
Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása
881–923.
A következő részlet a maga sajátos módján, Zeus feleségeit és azoktól szült sarjait említve, egyfelől azt igyekszik bizonyítani, hogy – Uranosszal és Kronosszal ellentétben – Zeus hatalma megdönthetetlen, másfelől a nevekben rejlő tartalmak révén Zeus uralmát jellemzi, egyebek közt a jog és igazságosság uralmát láttatva benne.
Így miután amit istenek elkezdtek, befejezték,
s títánoknak a rangja felől döntöttek erővel,
mind biztatták Zeuszt, az olümposzi messzetekintőt,
Gaia tanácsa szerint legyen ő az uruk s a királyuk,
ő meg a többieket mindet tisztjükbe helyezte.
Így miután amit istenek elkezdtek, befejezték,
Zeusz első felesége az Értelem asszonya, Métisz,
istenek és a halandók közt legtöbb a tudása,
ám amikor megjött az idő, hogy Pallasz Athénét
szülje meg, őt mégis Zeusz csellel félrevezette,
s addig hízelgett neki, míg elnyelte egészben.
Ezt a tanácsot Gaia s a csillagos Úranosz adta,
mert azt gondolták, ne legyen másé a királyi
tisztesség, csak Zeuszé, mind a haláltalanok közt,
mert ígért bölcs gyermekeket Métisznek a végzet,
és elsőnek a lányt, a bagolyszemü Trítogeneiát,
azt, kiben ész meg erő van, az apjáéval egyenlő,
majd ezután más gyermeke is születik, ki királya
istennek s embernek lesz, s nagy erő a szivében.
Csakhogy Zeusz Métiszt, mindezt megelőzve, lenyelte,
így jót s rosszat az istennő neki jelzi belülről.
Másodikul feleségül vette Themiszt, ki a Hórák:
Törvényesség, Jog s a virágzó Béke szülője
– földi halandók munkájára ezek felügyelnek –,
s Moirák anyja, akiknek nagy tisztséget adott Zeusz,
hogy Klóthó, Lakheszisz meg a harmadik, Atroposz, ossza
jó vagy bal sorsát a halandó földilakóknak.
Eurünomé, aki Ókeanosznak a lánya, a kedves,
három lánynak az anyja, a széparcú Khariszoknak,
Aglaié és Euphroszűné s Thalié ez a három.
Szempillájuk alól szerelem pereg olvatagon le,
és minden pillantásuk szépséges igézet.
Gabnában dús Démétér ágyába fogadta
Zeuszt és szülte fehérkaru Perszephonét, akit aztán
anyjától Hádész rabol el – s nem tiltakozik Zeusz.
És aztán lett széphaju Mnémoszünéba szerelmes,
így lett Mnémoszüné a kilenc Múzsának az anyja
– rajtuk arany fejdísz, csak a dal meg az ünnep a gondjuk.
Létó gyermeke Phoibosz Apollón és nyilazó szűz
Artemisz istennő, legszebb ivadéka az Égnek:
aigisztartó Zeusszal esett szerelembe az anyjuk.
Héra virágzó szépségében lett az utolsó
asszonya istenek és a halandók égi urának,
és Hébét meg Arészt s Eileithűiát neki szülte.
Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása
A Theogonia éppen csak beiktatja az istengenerációk történetébe az ember megjelenését, a 828 sor terjedelmű, egyes kutatók szerint ugyancsak későbbi betoldásokkal vagy átdolgozásokkal ránk maradt Munkák és napok viszont címéhez híven teljes egészében az emberi világ felé fordul. Személyes jelleget az kölcsönöz a költeménynek, hogy benne Hésiodos fivéréhez, Perséshez szól, aki az apai örökség elosztásakor a környékbeli hatalmasságok segítségével jogtalanul megrövidítette őt: neki címezve fejti a költő abbeli meggyőződését, hogy a tisztességes és sikeres emberi élt a munkán és a diké (vagyis az igazságosság) gyakorlásán alapul. A költemény szerkezetét és gondolati hangsúlyait a következő ábra szemlélteti.
42–201.
A költemény elején Hésiodos két magyarázattal is szolgál, miért kötelessége az embernek dolgozni és tiszteletben tartani a diké parancsait. Az első rész (42–105) szerint a munka kötelességét és az embert sujtó bajokat Zeus büntetésként rótta az emberekre, mert Prométheus ellopta és használatra az embereknek adta a tüzet. A második rész (106–201) egy sajátos fejlődéstörténetet vázol fel, melynek – csökkenő értékű fémekkel megnevezett – korszakai éppen a diké mind nyíltabb semmibevétele miatt süllyednek egyre mélyebbre az előzőnél, s a korszakok aranykorral kezdődő sora így végződik a vaskornál, a költő sötéten megfestett jelenkoránál. Az első pillantásra tűnhet fel, hogy Hésiodos a fokozatos romlást végzetszerűnek és visszafordíthatatlannak tekinti, de nem így van: a maga vaskorát megelőző, fémmel nem is jelölt korszak, az "isteni hősök" kora – vagyis a trójai és thébai mondakör hőseinek generációja – kedvezőbb megítélést kap az előző korszaknál, éppen mert az akkoriak "jobbak és igazabbak" voltak, mint a rézkor emberei.
Elrejtették mélyen az istenek élelmünket;
másként könnyen meghozná neked egynapi munka
azt, ami kell az egész évben, bár tétlenül élnél;
gyorsan akaszthatnád a hajókormányt is a füstre,
ökrök s öszvérek munkája se kellene akkor.
Ám Zeusz elrejtette, szivében megharagudván,
hogy megcsalta a görbeeszű Prométheusz őt is;
embereket pusztító gondokat akkor eszelt ki.
Elrejté a tüzet, de derék fia Íapetosznak
bölcs Zeusztól ellopva lehozta az emberi nemnek,
dugva husáng szárába, kijátszva a mennyköves istent.
Ekkor felleggyűjtő Zeusz így szóla haraggal:
„Íapetosz fia, minden másnál hát ravaszabb vagy,
annak örülsz, hogy megcsaltál s elloptad a lángot,
mely bajt hoz tereád s a jövőben az emberi nemre.
Tűz kellett ? Adok én majd nékik olyan veszedelmet,
hogy szeretik s körülujjongják a saját veszedelmük.”
Szólt és felnevetett a halandók s istenek atyja,
s tüstént hívta a híres Héphaisztoszt a paranccsal,
hogy földet gyúrjon vízzel, majd emberi hangot
és mozgékony erőt adjon bele és gyönyörű szűz
istennőkre hasonló szépséget, azután meg
asszonyi mesterségre: szövésre tanítsa Athéné,
és arany Aphrodité öntsön bűbájt a fejére
s baj szerző vágyat s gondot, mi a testet emészti,
szemtelen eblelket bele, tolvaj hajlamot adjon
végül az isteni hírnök, Hermész Argeiphontész.
Így szólt, s mind hallgattak Zeusz fejedelmi szavára.
Tüstént gyúrt, ahogyan Kronidész kívánta, a sánta
mester szégyenlős szép szűz lánykát az agyagból,
és a bagolyszemü Pallasz Athéné felcicomázta.
Istennők: Khariszok, s Peithó, a királyi Igézet,
hoztak arany láncot testére, s a széphaju Hórák
nyíladozó tavaszon fonták meg dús koszorúját,
végül minden díszt elrendez rajta Athéné.
Keblét Argeiphontész megtöltötte csalással,
hízelgő szóval s tolvaj hajlammal egészen,
úgy ahogyan mennydörgő Zeusz kívánta, s adott még
hangot az isteni hírnök a lánynak, s elnevezé őt
Pandórának, mert neki, kik lakják az Olümposzt,
mind adtak valamit, kárára az emberi nemnek.
Aztán elkészülve ravasz tervével egészen,
már Epimétheuszhoz küldötte le Zeusz atya Hermészt,
mint gyors hírnöke, kézen fogva vezesse a szűzet
hozzá, s ez, bár szólt neki jókor bátyja, Prométheusz,
hogy, ha ajándékot küld Zeusz atya, el ne fogadja,
mert a halandó emberi nemre hoz az veszedelmet,
észbe csak akkor kap, hogy a bajt már látnia kellett.
Mert gond nélkűl élt mindaddig az ember a földön,
távol a fáradság, távol minden nyomorúság,
és távol volt még, mi halált hoz ránk, a betegség.
Most a halandó sok baj közt gyorsan megöregszik.
Mert ez a nő, hogy a hombárnak fedelét felemelte,
mind szétszórta, az embernek sok gondot okozva.
Egy nem távozik el, mélyen megül ott a Reménység,
hombár szája mögött mindvégig, s el se repülhet,
mert mielőtt kirepült, a fedél ismét lecsapódott,
úgy, ahogy aigisztartó Zeusz kieszelte előre.
Más, sokezernyi csapás kószál pusztítva közöttünk,
bajjal telt el a föld, vele telt el a tenger egészen,
nappal törnek a kórságok ránk, s éjszaka törnek,
mind hívás nélkül jön s bajt hoz az emberi nemre,
némán, mert elvette a hangot tőlük a bölcs Zeusz.
Így amit elgondolt Zeusz, nem lehet azt kikerülni.
Vagy ha kívánod, más magyarázatot adhatok erre,
jól tudom én azt is, csak jól vésnéd a szivedbe.
Egy törzsből származnak az istenek és a halandók.
Emberi nemzetséget először fényes aranyból
készítettek az istenek, ők, az Olümposzon élők.
Akkor még mindenki fölött Kronosz égi király volt,
s könnyű szívvel, akárcsak az istenek, élt a halandó,
távol a bajtól, távol a jajtól, még az öregség
sem járt köztük, mindvégig duzzadt az erőtől
karjuk s lábuk, a kórság még nem törte meg őket;
mint lágy álom jött a halál rájuk, s amig éltek,
csak jóban volt részük; a föld meghozta magától
bő termését és dolgozni merő gyönyörűség
volt, sok jó közepette, a dús legelőn legelészett
nyájuk, s kedvelték az olümposzi boldogok őket.
Majd aztán, hogy a föld befogadta magába e fajtát,
jótét lelkek lettek, a nagy Zeusz rendeletére,
földönjáró hű őrzői az emberi nemnek,
minden gaztettet meglátnak, s őrzik a törvényt,
míg magukat köd leplezi, úgy járják be a földet,
gazdagság-gyarapítók, mert az övék ez a rang is.
Másodikul sokkal satnyább rend jött, az ezüstnép,
úgy rendelték ezt el, akik lakják az Olümposzt,
testben-lélekben nem volt az aranyra hasonló.
Száz évig nevelődött hű anya oldala mellett
otthon a gyermek, balgatagon játszódva egész nap,
ámde amint felserdültek, s átléptek a mezsgyén,
már alig éltek arasznyi időt, azt is tele bajjal,
dőrén, mert egymás gőgjét nem tudta kivédni
egy sem, s már nem tisztelték a nagy isteneket sem,
s istenek oltárára se hozták áldozatuk már,
úgy, ahogy embertől a szokás törvénye kivánja.
Zeusz Kronidész haragos szívvel rejtette el őket,
merthogy a boldog olümposzi isteneket nem imádták.
Majd aztán, hogy a föld befogadta magába e fajt is,
föld-mélyén-lakozó boldognak hívja az ember,
s csak másodsorban, de azért még tisztelik őket.
Zeusz atya akkor harmadikul más rendet, a rézkort:
új embert formált, az ezüstkorhoz se hasonlót,
kőrisfából, durva, kemény fajt, melynek Arész kell,
gőgje alatt jajszó támad, nem is él gabonával,
lelke szilárd és meg nem hajlik, mint a rideg vas,
izmában szörnyű hatalom van, nagy keze vállból
nő ki hatalmas tagjaihoz, s közeledni sem enged.
Rézből voltak a fegyvereik, rézből a lakásuk,
rézszerszámmal dolgoztak, nem járta a vas még.
Egymással harcoltak s egymást gyűrte le karjuk,
így érték el a hűs Hádész tágas palotáját,
névtelenül: feketén, bár rettentő erejük volt,
értük jött a halál, s el kellett hagyni a napfényt.
Majd aztán, hogy a föld befogadta magába e fajt is,
más embert állított Zeusz ismét a világba,
jobb s igazabb volt, mint az előbbi, ez új, negyedik rend,
isteni hősök rendje, nevük félisten a földön,
föld végnélküli térein ők jártak mielőttünk.
Emberölő csata, irtó harc pusztítja ki őket,
részben a hétkapujú Thébaiban, a kadmoszi földön,
míg a Dagadtlábú dús nyájaiért tusakodnak,
másokat elcsalt messzire, tengeren át a hajókkal
szépfürtű Helenáért Trója alatt tusakodni.
Ott a halál végzése homályba takarta be őket,
ám egy részét Zeusz Kronidész, ki az emberi sorsot
két mértékkel méri, a föld peremére helyezte.
Ott laknak, s lelkükhöz nem fér gond s szomorúság,
mély örvényű Ókeanosz boldog szigetében,
áldott hősök, akiknek mézédes gabonát ád,
s esztendőnként háromszor virul újra a szántó,
távol az isteni székhelytől s Kronosz ott a királyuk.
Mert a bilincsektől őt Zeusz atya megszabadítva,
száműzvén tisztelte, királlyá téve felettük.
Aztán létrehoz ismét egy más emberi fajtát,
sok népet tápláló földön most ezek élnek.
Csak ne születtem volna e most élő ötödik rend
embereként, meghalni előbb, vagy a messze jövőben
élni szeretnék, mert melyben mi vagyunk, ez a vaskor.
Éjjel-nappal nincs pihenésünk, pusztul az ember
gondban, bajban, az istenek így szabták ki a sorsunk.
Mégis, járul még öröm is némelykor a bajhoz,
s Zeusz el fogja törölni e fajtát is, ha az ember
már a halántékán ősz hajjal jő a világra.
Ellentét támad majd akkor apák s a fiúk közt,
s vendéghez vendéglátója, barát a baráthoz,
s testvérhez nem kedves a testvér, mint ahogy addig,
és nem tiszteli többé gyermek öreg szüleit sem.
Súlyos szitkokkal szólnak hozzájuk a durva
gyermekek, isteni bosszútól sem félve, a hálás
gyermek adóját nem fizetik meg öreg szüleiknek,
áll az ököljog, s egymás városait kirabolják.
Nem becsülik meg a jót, az igazt, aki őrzi az esküt,
inkább azt, aki gőgjében mindig gonoszat tesz,
tisztelik, és markában a jog mindenkinek, és nem
ismeri senki a szégyent, árt az igaznak az álnok,
mert hamisan szól és nem fél megszegni az esküt.
Sok baj sújtja a népet, s köztünk jár az Irigység,
annak örül, ha baj ér, csúf hangja van, arca kegyetlen.
Akkor a széles térségű földről az Olümposz
orma felé, öltözve fehérbe, elindul, az embert
elhagyván, fel örökké élő isteneinkhez
Aidósz és Nemeszisz: méltó harag és a szemérem,
itt csak a baj meg a kór marad és nincs ellene gyógyír.
Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása
Az epika bőséges termést hozott Homéros után is, de erről ma már csak nevek és legfeljebb töredékek tanúskodnak. Az első, megint teljes terjedelmében hagyományozott eposz a hellenisztikus kor elején, a Kr. e. III. században született, szerzője – kb. 260 és 230 között az alexandriai Museion vezetője – a hosszabb rhodosi tartózkodása miatt "rhodosi"-nak nevezett Apollónios. Az antik források szerint tudományos és költői műveket egyaránt irt, de ránk törmelékeken kivül egyedül 4 könyvre vagy énekre terjedő, 5865 soros eposza maradt, az Argó hajó útját és a rajta utazó hősök kalandjait elbeszélő Argonautika – a szerző választása tehát olyan mondai anyagra esett, melyet már az Odysseia "általánosan ismert"-nek nevez.
Az Argonautika
Apollónios előadásában Pelias, Iólkos királya attól tart, hogy unokaöccse, Iasón (apja után Aisonidés) megdöntheti trónját, ezért olyan feladattal bízza meg, melynek veszedelmeit – úgy számít – biztosan nem fogja túlélni: hozza vissza a Fekete-tenger keleti partvidékén elte-rülő Kolchisból az aranygyapjút, a görög Phrixos ugyanis hajdan egy aranyszőrű kos hátán menekült el Hellasból Kolchisba, a kos gyapja ennélfogva a görögöket illeti. Iasón a nagy vállalkozásra segítségül hívja Hellas legjobb harcosait, többek között Héraklést is, aztán az Argó hajóval útnak indulnak, s számos kaland után eljutnak a Propontisig (ma Márvány-tenger), de Héraklés nélkül, mert azt egy váratlan esemény elszakította tőlük (1. ének). Az argonauták haladnak tovább, hamarosan már a Fekete-tenger déli partjai mentén, továbbra is változatos kalandok közepett, nem egyszer fájón érezve Héraklés hiányát. Így jutnak mind közelebb Kolchishoz. Közben az Argó új utasokat kap, Héraklés bajtársait, a hős amazonok ellen harcba vitt hajdani seregéből, s az utolsó szakaszon útikalauzokat, Phrixos Kolchisban született fiait, akikkel véletlenül akadtak és ismerkedtek össze (2. ének). Három istennő, Héra, Pallas Athéna és Aphrodité elhatározzák, hogy Erós közreműködésével szerelmet ébresztenek Iasón iránt Aiétés kolchisi király varázshatalmú leánya, Médeia szívében – így a leány hathatós támogatója lesz majd pártfogoltjuknak. S csakugyan, mikor Iasón az aranygyapjú ügyében Aiétéshez érkezik, Média rögtön belészeret a daliás vendégbe. Aiétés az aranygyapjú kiadását teljesíthetetlen feltételekhez köti: fogjon eke elé Iasón tüzet lehelő bikákat, szántson fel és ves-sen be sárkányfogakkal egy darab földet, s diadalmaskodjék a a vetésből kikelő fegyveres harcosok felett. A helyzet kilátástalannak látszik, de Phrixos fiai anyjuk, Aiétés másik leánya, Chalkiopé közvetítésével elérik, hogy az apjának kijáró hűség és szerelme között vívódó Médeia Iasón oldalára álljon, Iasón tehát, a leánytól kapott varázsszerrel megkenekedve, teljesíteni tudja Aiétés feltételeit (3. ének). Az argonauták hazafelé indulnak, velük van Médeia, akinek Iasón házasságot igért, s viszik az aranygyapjút is. A visszatérés – az akkori földrajzi tu-dás alapján talán lehetséges, mai szemmel nézve elképzelhetetlen útvonalon – tekervényesre és hosszúra sikeredett. Előbb az Istros (a mai Duna) és mellékfolyóin hajózva (!) eljutnak az Adriai tengerig, közben tőrbe csalva és orvul megölve az Aiétéstől üldözésükre parancsolt Apsyrtost, Médeia fivérét, onnan az ellenszél az Éridanoson (a mai Po) keresztül a északra (!) sodorja őket, kis híján be a tengerbe, aztán megint vissza, dél felé, mígnem a Rhodanos (a mai Rhône) torkolatánál elérik a Földközi tengert. Kelet felé indulva érintik Kirké szigetét, ahol az Odysseiában is szereplő varázslónő, Aiétés király nővére, megtiszítja Iasónt és Médeiát az Apsyrtos megölése miatt rájuk tapadó vérbűntől, később pedig néhány napot eltöltenek a phaiákok földjén is, ahol sor kerül, sietősen és kényszerhelyzetben, Médeia és Iasón házasságkötésére: enélkül ugyanis Alkinoos király kiszolgáltatta volna Médeiát Aiétésnek. Bár Hellas már közel van, az újra tengerre szálló argonautákat a szél ismét eltéríti, ezúttal Afrika északi partjaira. Életüket mentendő, átvágnak nyugat felé a sivatagon, vállukon cipelve az Argót, így jutnak el a Hesperisek ligetébe, melynek almafáit közvetlenül odaértük előtt fosztotta meg aranytermésüktől Héraklés, úgyhogy homályosan még láthatják is messzeségbe tűnő alakját. Iasón és társai megpróbáltatásaik végéhez közelednek: Kréta szigetén a bronzkor utolsó sarjával meggyűlnék ugyan a bajuk, de Médeia varázshatalmú ráolvasására az óriás holtan esik össze, s ők most már háborítatlanul juthatnak el az otthoni kikötőbe (4. ének). Hogy mi történt az érkezés után Iasón és Pelias király között, az kivül marad az epikus elbeszélés keretein.
 Iasón átadja Peliasnak az aranygyapjút
(Apuliai vörösalakos kalyx-kratér, Kr. e. 340-330 k.)
A régi történet Apollónios tollán megszületett új feldolgozása szemlátomást egy korfordulót akart láttatni a történetben, azzal az aktuális üzenettel, hogy a régi kor Hérakléshez hasonló hősei minden tiszteletet megérdemelnek ugyan, de az újkoriak, a Iasónok, ha nem egyedül, s ha más módon és más eszközökkel is, de ugyanolyan teljesítményekre képesek.
3, 743–823.
Az Argonautika egyik újdonsága az, hogy Médeia ürügyén részletesen ábrázolja a szerelem belső érzelmi hullámzását. A következő részlet, Médeia álmatlan vívódása, a szélsőséges végletek között mozog, az Iasónnak kívánt haláltól a majdnem végrehajtott öngyilkosságig.
S már Éj űzte a földre sötétjét; tengeri áron
már Helikét és Óríónt nézték a hajósok
gályafedélzetről; némely kapus és utasember
álom után vágyott; és némely holt fiu anyját
már körül is kerítette szelíd leplével az álom;
végig a városon eb se csaholt, sehol emberi nyüzsgés
hangja: növekvő éji homályt csönd ült meg egészen.
S Médeiát nem szállta meg ekkor az álom, az édes.
Mert ébrentartotta szerelme sok aggodalommal
Aiszonidészért, félt a bikák iszonyú erejétől,
s tőlük Arész mezején hogy rútul pusztul a férfi.
Mellében sebesen dobogott szive, mint ha a napnak,
fénye cikázik a ház mélyén, hol visszalövelli
újra a víz, amit épp csak imént öntöttek edénybe,
vagy dézsába, s a fürge sugár libeg erre meg arra
gyors hullámzásban rázkódva, föl- és fölszökken:
így hánykódott most kebelében a szíve e szűznek.
Szánakozó könny hullt a szeméből; s benseje folyton
fájva emésztődött; húsában is, és idegének
gyöngéd szálaiban kín dúlt, s föl is ért a fejaljig,
hol legerősebben tud szúrni, ahányszor a szívbe
bút vetnek, sohasem lankadva a fürge Szerelmek.
Olykor azon volt, hogy nyújt néki bikákra varázsszert,
olykor azon, hogy nem, hanem elpusztul vele együtt;
s néha, hogy el sem vész, de nem ad neki bűvöletes szert,
pusztán nagy nyugalomban a sorsát tűri, az átkost.
Végre felült ágyán s töprengve eképp szólalt meg:
„Én nyomorult! hova is hányódom szörnyü bajomban?
Mindenhogy tehetetlen az én szivem; és nyavalyámban
semmi segély, bensőm örökös tűz égeti. Bárcsak
gyors vesszőkkel előbb ölt volna le Artemisz engem,
mint őt megláttam, s az akháji mezőkig elértek
Khalkiopé fiusarjai. Istenség, vagy Erinüsz
hozta megint ezeket, könnyes vesztünkre, hazánkba.
Vesszen a víváson, ha a végzete vesznie néki
ott a mezőn. Hogyan is készítsem titkon a bűvszert
itt a szülőim előtt? Mit mondok róla, ha kérdik?
Míly cselt, míly ürügyet tudok én segítésre találni?
Távol a társaitól meglátva köszöntsem-e őt majd…?
Én boldogtalan! Akkor sem pihenek meg a kíntól,
hogyha el is pusztul: sőt akkor száll csak a rossz rám,
hogyha az éltétől megfosztják. Félre, szemérem!
Félre, te tündökölő jóhír! Csak megmeneküljön
általam, és azután menjen, hova vágyik a lelke.
Én pedig aznap, amint befejezte sikerrel a harcát,
haljak meg: nyakamat függesztve terem tetejére,
vagy lélekpusztító mérget szíva magamba…
S még így is, ha meg is halok, ők majd szúrni-gyalázni
fognak; s messzire száll minden városban e földön
sorsom híre, s ugyan hordoznak az ajkukon engem
itt is, amott is a kolkhiszi nők és egyre gyaláznak:
lám, ez a lány idegent segített buzgó figyelemmel,
és meghalt, s házát, szüleit szégyenbe keverte,
mert bujaságának hódolt. S mi nem ér, ami szégyen?
Jaj, keserű sorsom! Sokkal jobb lenne, ha még most,
éjszaka itt hagynám el az életet, itt a szobámban,
rejtelmes sorssal, kikerülve megannyi gyalázást,
mint hogy ilyen csúf és nevesincs dolgot cselekedjem.”
Mondta, s elővett egy ládácskát, melyben igen sok
méreg volt készen, gyógyítók s vészbetaszítók.
S ezt térdére helyezve, jajongott, keble meg ázott
hulló könnyeitől, melyek szakadatlan omoltak,
míg hevesen sírt sorsa miatt. És vágyakozott már
lélekölő mérget választani és befogadni.
S már a kicsiny szekrény kötelékeit is kikötözte,
hogy mérgét kiemelje, a balsorsú. De a gyűlölt
Hádésztól tüstént iszonyú félsz szállt a szivére.
Némán ült hosszan, s közben körülötte az élet
minden szívviditó szép édes gondja merült föl.
Minden eszébe jutott, mi az életben gyönyörűség,
és az eszébe jutottak a lánytársak, hajadonnak:
s néznie boldogitóbb lett ekkor néki a napra,
mint eddig, miután áhított már esze mindent.
S most a kicsiny ládát térdéről újra levette,
Héra sugalma szerint, fordult szándéka, szivében
immár nem habozott: vágyódott rá, hogy a hajnal
tűnjék fel tüstént, hogy, amint megigérte, a hősnek,
átadhassa a bűvös szert s láthassa az arcát.
Ajtaja szíjreteszét bontotta ki újra meg újra,
lesve a hajnali fényt: s örö;mére kikélt az a ködből
végre; s a városon át kezdtek járkálni a népek.
Devecseri Gábor fordítása
3, 947–1023.
Médeia, miután nővérével, Chalkiopéval beszélt, a Hekaté-szentélyben találkozik Iasónnal. Nem úgy, mint Médeia, Iasónt még egyedül a varázsszer érdekli, csak a részlet – már nem közölt – folytatásában lobban maga is szerelemre Médeia iránt. Itt igyekezetében szarvashibát is elkövet: Médeiát kérlelve baljós példaképként arra az Ariadnéra hivatkozik, aki segített Krétán Théseusnak és utóbb vele együtt indult Athén felé, de – és ezt Iasón nem említi – akit Théseus már út közben hűtlenül elhagyott.
Ám Médeia szivét más érzés nem csalogatta,
s még ha dalolt is, a dal nem tetszett egy se sokáig,
bármit zengedezett: nem lobbant lelke gyönyörre;
sőt, sűrűn elakadt zavarában, s már szemeit sem
szolgálók seregén nyugtatta: kutatva az ösvényt,
messzibe fürkészett, s arcával az út fele fordult.
Szíve be sokszor is összeszorult kebelében, ahányszor
léptek avagy szellőfuvalom suhanó nesze hallszott.
És föltűnt mihamar sóvárgott ifja előtte
fennen, oly égreszökőn, mint Szeiriosz Ókeanoszból –
szépen, szembetünőn, tündöklőn támad e csillag,
ám feltűnte özön bajt zúdit a birkaseregre –
így jött szembeszökő szépségében, s elibé állt
Aiszonidész, szerelem gyötrelmét szítva a szűzben.
Kebléből szive szinte kiszökkent; két szeme szintúgy
ködbeborult, s arcát bíborpír lepte parázslón.
Térde elernyedt, nem mozdult se előre, se hátra,
mert gyökeret vert lába a földbe; s eközben az összes
szolgáló szanaszét széledt egy szálig előlük.
Csöndesen állottak szemközt ők, szót sem szólva,
erdei tölgyekként, vagy mint magasormu fenyőfák;
hallgatag állnak e fák a hegyekben szomszédokként
szélcsöndben; de utóbb, rengetve a szélrohamoktól,
szüntelenül zúgnak; nekik is még mennyi szavuk lesz
majd egymáshoz, Erósz ha feléjük fújja fuvalmát!
Látta biz Aiszonidész, hogy a lány ime isten-küldte
balvégzetbe zuhant; s behizelgőn ily szavakat szólt:
„Mért rettegsz, hajadon, tőlem, ki magam vagyok ilyképp
Nem vagyok én biz olyan, mint sok más férfi, ki henceg:
hisz sose hencegtem, honi földemen élve se, hajdan.
Éppen ezért, szűzlány, ne legyél íly szörnyű zavarban:
bármit akarsz, nosza, kérdezz, vagy nosza, láss te beszédhez!
S hogyha találkoztunk, mint egymás jóakarói
megszentelt helyen, itt, hol véteni nem szabad, akkor
nyíltan szólj velem, és kérdezz! Mézízü szavakkal
csak csapdába ne ejts, ha hugodnak már megígérted
régen: az áhított bűvös szert átadod egyszer.
Istennő Hekatéra könyörgök s tenszüleidre
s Zeuszra, ki vendéget s esdeklőt óv tenyerével;
esdekelőként is, vendégként is jövök, íme
térded ölelve szoros szükségben: nélkületek hisz
meg nem vívom a sok sóhajjal vítt viadalt itt!
Hálám végezetül lerovom, ha te megsegitettél –
híven, amint illő egymástól messzi lakókhoz:
jó híred-nevedet keltem; sok társam is éppígy
dícsér mind, aki csak hazatér majd hellén honba,
s hősi anyák, hitesek, szintúgy, kik jóllehet, értünk
most is, amint kuporognak a partokon, egyre zokognak;
szélnek ereszthetnéd ama nők bús gondja-baját is!
Megmentette bizony Thészeuszt is a vad viadaltól
egykor a Mínósz-lány, ama jóakaró Ariadné,
az, kit Pásziphaé asszony szült, Éeliosz-sarj.
Sőt elhagyta honát hősével e lányka: hajóra
szállt, ama nagyharagú Mínószt lecsitítva. Szerették
érte az istenek is; csillagkoszorú tanusága
ennek az ég közepén, Ariadné névvel: örökkön
körbekering éjjel, sereg éteri csillagképpel.
Így isten neked is hálás lesz, hogyha megóvod
hős daliák e derék csapatát; mert szép szemeidből
úgy tetszik: csupaszív jóságban messzi kitűnsz te.”
Így szólt áradozón; Médeia meg egyre mosolygott
nektárédesen, és lesütötte szemét: a dicséret
duzzasztotta szivét; s felnézve a hősre tekintett,
azt sem tudva, előbb mily igékkel szóljon hozzá,
mert egyszerre tolult ajkára a szó tömegestül.
És kiemelte a bűvös szert tömjénes övéből
csöppet sem fukaron; s az örömmel kézbe ragadta
rögtön; a szűz meg kebléből kiszakítva, szivét is
átadná neki most, ujjongva, hogy így kap utána –
oly gyönyörű tűzzel tündöklött szőke fejéről
Aiszonidésznak Erósz, felfogva a lány szeme szórta
szikrát is, hogy a szűz szive áttüzesült kebelében
párolgón, valamint harmatcsepp rózsasziromról
párolog egyre, mikor hajnalpír áttüzesíti.
S szégyenkezve szemük sugarát hol a földre szegezték,
hol mindegyre megint egymásra, szemöldökük izzón
fénylő íve alól sóváran fölmosolyogva.
Kárpáty Csilla fordítása
Sziciliai származású grammatikus és költő. A Kr. e. II. században élt és alkotott; életkörülményei nem ismeretesek. Néhány rövidebb versén kívül egyedül Európé elrablása című kiseposza maradt fenn. A kiseposzt vagy epylliont, az epikus elbeszélésnek ezt a rövidebb, néhányszáztól ezer sorig terjedő változatát a hellenisztikus kor elején teremtette meg Hekalé című, csak töredékekből ismert kiseposzával Kallimachos; Moschos – lentebb kihagyás nélkül közölt – epyllionja a népszerűvé vált műfaj első ránk maradt terméke.
Európé elrablása
Európét rég Küpria szép álomba igézte.
Éj kétharmada elmúlt már, mikor éled a hajnal,
méznél mézízűbb nyugalom köde ül szemeinken,
lágyan nyűgözi pilláinkat, eloldva a testünk,
s színigaz álmok kóbor nyájai szerte bolyongnak.
Ekkor Phoinix lánya, a szűz-szép Európeié,
szunnyadván palotájuk legfelső emeletjén,
két földrészt vélt látni, amint épp rajta civódnak
Ázsia és vele szemben a másik; a termetük asszony,
ám idegen külsőre emez, másik meg akárcsak
otthoni nő, aki édes lányát át sosem adná,
mert ő szülte a lányt – szólt – és maga volt, ki nevelte.
Erre kezét nagy erőszakosan rávetve a másik,
elvonszolta az ön-megadót, mert aigisz-tartó
Zeusznak sorsrendelte ajándoka Európeié.
Retten a szűz takarókkal végteritett puha ágyán
s megdobban szive, mint láthatta valónak a rémet.
Jó ideig gunnyasztott némán ágya felett még,
s látta a két asszonyt kinyitott szemhéja alatt is.
Ekkor rémült hangon sóhajtott a magasba:
„Ó, melyik égilakó kísért álom-tüneménnyel?
Kamrámban, takarókkal végteritett puha ágyon
míly álmok kísértették meg az édesen alvót?
És ki az álomködben látott szép idegen nő?
Mért markolt a szivembe a vágy és ő maga is mért
vett karjába oly édes örömmel, mint a leányát?
Bárcsak a boldogok ott fenn mindezt jóra segítsék!”
Így szólt, s felszökkenve kereste a drága barátnők
egyívásu, nemes csapatát, a szivébe bezártat,
kikkel együtt játszott mindig, ha a táncba siettek,
vagy ha a bőrük megmosták suhanó-patak-ágyban,
vagy ha a rétről jószagu liljomokat szakitottak.
Jöttek azonnal a lányok: mind elhozta kezében
csokros kiskosarát s indultak a tengerig érő
parti mezőre, hová gyakran gyűltek csapatostul,
örvendezve a rózsasziromnak, a habsusogásnak.
Szép szinarany kosarat vitt karján Európeié,
bámulatos, szemigéző művét Héphaisztosznak,
mit Libüének adott, ki a Földrázó nyoszolyáján
hált egykor; majd tőle a bájos Télephaasszé,
egy-vér magzata kapta; a szép-szűz Európeié
tőle, az anyjától örökölte a nagyhírü kincset.
Sok ragyogó mestermű volt színén kifaragva.
Rajta aranyból Ínakhosznak a gyermeke, Ió,
ifju tehénként, mely elvesztvén női alakját
őrjöng most, négy lába tapodja a sósvizü ösvényt,
mintha csak úszna; a tenger meg komoran feketéllett.
Sós tenger martján, odafönt, két férfiu állott
s együtt bámulták a vizenjáró csodaszörnyet.
Zeusz Kronidész is rajt volt, épp simogatva-becézve
Ínakhosz tehenét, kit végül a hétkaru Nílus
partján visszavarázsolt nővé szarvas üszőből.
Tiszta ezüstből volt kifaragva a Nílus, az állat
rőtszinü rézből, míg maga Zeusz fénylő színaranyból.
Körben, a gömbölyü kis kosaracska egész koronáján,
Hermész domborodott s mellette a földre terülve
Argosz nyújtózott, melynek szeme el sose fárad,
és a madár, mely bíbor véréből született meg,
tarka-virág-szín tollakkal díszítve a szárnya,
mely csapdos nyújtózva, akár a hajók evezői,
körbeövezve imígy a kosárka aranyszínü szélét.
Íly gyönyörű, díszes kosarat vitt Európeié.
És hogy a lányok a tarka-virágos rétre kiértek,
mindegyikük másféle virágban lelte a kedvét.
Egy jóillatu nárciszt szed, jácintot a társa,
s gyenge kakukkfüvet és violát; kikeletbe-virító
rét pázsitján szerte hevertek a százszinü szirmok.
Voltak, akik csak arany sáfrány szépillatu fürtjét
gyűjtötték versengve; közöttük járt a királylány,
tűzszinü rózsák pompás helyhét szedve csokorba;
s fénylett, mint Khariszok közt tündököl Aphrogeneia.
Ám a virágok közt nem várt már hosszu idő rá,
sem, hogy szűzi övét szeplőtlen hordja sokáig.
Mert meglátta, bizony, Kronidész őt, s háborodott most,
hisz Küprisz nyila szívét nagy-titkon leigázta,
mely egyedül képes Zeusznak szívét leigázni.
Ám, hogy a féltékeny Hérét ne tüzelje haragra,
s megnyerhesse a szűznek zsenge szivét szerelemre,
elrejtette az istent, átváltozva bikává;
csak nem olyanná, mint amely ott benn áll a karámban,
vagy mely görbe ekét vonszol, s a rögöt hasogatja,
kinn legelészik a csorda között, s mégcsak nem is olyan,
mint amelyik súlyos szekeret huz igába befogva:
ennek aranyszinü szőr csillámlott végig a bőrén,
arcának közepén szinezüst körnek jegye fénylett,
két szeme csillagként ragyogott, s vágytól sugaras volt,
egyformán szökkent a magasba fején az iker-szarv
(szinte az átszelt félhold kettős szarva lehetne).
Így jött hát a mezőre, s a szűzi szivekbe nem oltott
rémületet, mindük vágyott közelébe kerülni,
s megsimogatni remek testét, melyből pazar illat
áradt, túlszárnyalva a jószagu rét levegőjét.
Fénylő Európeié lába előtt megtorpant,
végignyalta nyakát, így hízelgett a leánynak.
Az vállát megölelte, puhán letörölte kezével
szájáról a sürű tajtékot, s csókot adott rá.
Kedvesen elbődült a bika, s mügdón fuvolának
édes hangját vélték megzendülni a lányok.
Majd meg térdre rogyott s Európeiét bámulta,
meghajlítva nyakát, széles hátát odatartva,
ő meg a sűrűkontyú szűztársakhoz eképp szólt:
„Jertek, drága barátnők, egykoru társaim, üljünk
rá a bikára! remek játék lesz. Mindegyikünk jól
elfér szétterülő hátán, mint nagyszerü gályán.
Szemnek kedves, szép, kezes állat, a többi bikákhoz
jottányit se hasonlít, mintha csak emberi lenne
benne az elme, csupán a beszéd-tudománya hiányzik.”
Így szólt, s megtelepült széles hátán mosolyogva,
s már-már ráült volna a többi, az állat azonban
felszökkent, s tenger-fele vitte szivének a vágyát.
Ő megfordult, és kezeit széttárva a kedves
társnőkhöz kiabált, de nyomukba nem ért el egyik sem.
Már elrúgta a partot is, és mint delfin, a széles
tengert rótta az állat, vízbe se mártva patáját.
Rákacagott a nyugodt víz tükre a habba-szökőre,
bálnák fickándoztak Zeusznak lába nyomában,
bukfencezve bukott ki a delfin az ár tetejére,
színre merültek a Néreiszek, cethalnak a hátán
ült mind, és díszkíséretként úsztak előtte,
sőt maga Földrázó, az erősmorajú is előtűnt,
sósvizü ösvényén a habok mérgét lecsitítva
vitte fivérét; úsztak véle körébe sereglett
trítónok, kik a tenger mélyhangú fuvolái,
nászdalt zengve a kagylóhéj hosszúcsövü kürtjén.
Európé pedig ott ült Zeusz széles bika-hátán,
félkézzel hosszú szarvát markolta, szügyének
bíborszínü lebernyegeit tartotta a másik,
hogy ne merüljön az ősz tenger sós áradatába.
Duzzad a fúvó szélben a bő köpeny Európeién,
mint gályán a vitorla, s a lányt a magasba repíti.
Ő meg, ahogy mind messzebb tűntek az otthoni partok,
semmibe vesztek a habvert szirtek, a hegy meredélye,
fönt már csak levegőég volt, lent körben a tenger,
szétpillantva ilyen szavakat küldött a magasba:
„Merre viszel? Ki vagy, isten-szép bika? Hogy tud a lábad
járni a nem neki szánt ösvényen? Hogy-hogy a vízárt
nem féled? Hisz a gyors bárkák futják be a tengert,
ám a bikák rettegtek mindig a sósvizü úttól!
Hol lelsz édes italt? Hol lelsz eleséget a vízben?
Biztos: egy isten vagy te! Amit tész, isteni tett az.
Tengeri delfínek nem mennek a partra, bikák meg
tengervízbe: te szárazon és vizen át tovaszáguldsz,
nem rettenve, patáid visznek, e négy evezőrúd.
Biztos a kék csillámú ég fele is felszállhatsz,
hogyha akarsz, röppenve sebesszárnyú madarakként.
Jaj nekem, én sorsverte leány, ki atyám palotáját
messzire hagyva követtem e furcsa hajóutazásra
ezt a bikát s most elhagyatottan kóborolok majd!
Ám de te, Földrázó, ki az ősz tengert kormányzod,
légy hozzám jószívvel, hisz látod bizonyára
azt, ki hajóutamon szállít és messze vezérel:
isten nélkül nem járnám eme harmatos ösvényt.”
Ezt mondotta. A szépszarvú állat pedig így szólt:
„Bízzál, kedves szűz, sose félj te a tengeri ártól!
Zeusz vagyok én, ha bikának látszom is így közelebbről
nézve, hisz úgy jelenek meg mindig, amint akarom. Most
érted-gyúlt vágy űzött, végigrónom a tenger
roppant útját, mint bika. Vár már egykori dajkám,
vár téged Krété, amelyen meglesz lakodalmad,
s híres gyermekeket szülsz ott majd tőlem, akik mind
büszke jogarviselőkként élnek az emberi nem közt.”
Így szólt és szava teljesedett. Föltűnt a habokban
Krété, Zeusz ismét felvette az isteni külsőt,
szűz övet oldott, s ágyat készítettek a Hórák,
Zeusznak lett a menyasszonya ekkor a még hajadon lány,
majd anya lett és gyermekeket szült nagy Kronidésznek.
Horváth István Károly fordítása
|
