Az életrajz

Az életrajz vagy biográfia kezdetei a Kr. e. 5–4. század fordulójáig nyúlnak vissza, önálló műfajjá azonban az életrajz csak később vált, főként az emberi személyiséggel és karakterrel módszeresen foglalkozó Aristotelés-iskola, a peripatos hatására. A szűkebb értelemben vett biográfia a témául választott neves személyiség (író, filozófus, államférfi, törvényhozó, hadvezér, stb.) életének folyását az elért teljesítmény vagy a szándék, a kitűzött célok szempontjából vizsgálja, ha viszont a fogalmat tágabban értelmezzük, esetenként a biográfiához közelít az enkómion vagy dicsőítő irat, s el sem választható tőle az életrajz portrészerű változata, mely elsősorban a bemutatni kívánt híresség jellemére, szokásaira és életvitelére kíváncsi, és az életszerű ábrázolás végett bátran merít a hőséhez kapcsolódó anekdotákból is. Az így, tágabb értelemben vett életrajz-műfaj bő termést hozott ugyan a hellenisztikus korban, ránk azonban mindebből csak törmelékek maradtak. 

PLUTARCHOS

Kevéssel Kr. u. 45 táján született a Delphoi-közeli Chairóneiában. Filozófiai tanulmányait Athénben végezte, bejárta Hellast, a görög szigetvilágot és a kis-ázsiai görög településeket, többször megfordult – írói tekintélyével rangos pártfogókat szerezve – Rómában is, de 120 után bekövetkezett haláláig hű maradt szülővárosához, s chairóneiai otthona mindegyre látogatottabb találkozóhelye, mondhatni vitafóruma lett a kor gondolkodóinak, művészeinek és íróinak. Gazdag életművének hozzávetőleg a fele maradt ránk, ez a – 130-nál több művet tartalmazó – felerész azonban még nyomtatásban is jónéhány kötetet tesz ki. Plutarchos írásos hagyatékát tartalmi és formai szempontok alapján két csoportra, a latin Moralia cím alá foglalt értekezésekre és az életrajzokra szokás osztani. A Moralia, ellentétben címével ("Erkölcsi kérdések"), nemcsak erkölcstani-etikai, hanem filozófiai, vallási, kultúrtörténeti, politikai, pedagógiai, sőt természettudományi értekezéseket is tartalmaz, sokat közülük dialogikus formában. A másik csoportot az ún. Párhuzamos életrajzok alkotják, szám szerint 46, ezekhez járul további 4 olyan életrajz, melyek nem illeszkednek a párhuzamos, azaz egy görög és egy római államférfit összehasonlítva bemutató életrajz-párosok sorozatához.

A fiatal Nagy Sándor (Alexandros 1 és 11–14)

Alexandros (356–323) – a későbbi Nagy Sándor – III. Alexandros néven, 336-ban került a makedon trónra, miután apja, II. Philippos meghalt. Philippos halálhírére Thébai, más görög városok támogatásával, nyíltan makedonellenes politikát kezdeményezett, Nagy Sándor azonban, egy villámháborúba illő hadművelettel (335), kegyetlen bosszút vett a lázadó városon (ebbe az eseménysorba illeszkedik a Plutarchostól közölt Timokleia-anekdota). Nem sokkal később a makedon vezetés alatt működő, de minden görög tagállamnak (látszat)függetlenséget biztosító – még Philippostól létrehozott (337) – "korinthosi szövetség" Nagy Sándort nevezi ki a Perzsia ellen indítandó (és 334-ben csakugyan megindított) hadjárat főparancsnokává; így találkozhatott Nagy Sándor Korinthosban a neves kynikus filozófussal, Diogenésszel.

1. Ebben a könyvben írom le Alexandrosz királynak és Caesarnak, Pompeius legyőzőjének életét; tekintettel az elmondandó sok eseményre, bevezetésképpen csak arra kérem olvasóimat, ne vegyék tőlem rossz néven, ha nem szólok részletesen minden híres eseményről, hanem legnagyobb részüket csak vázlatosan mondom el. Én ugyanis nem történelmi művet írok, hanem életrajzokat, s az erény vagy a bűn nem a legkiválóbb tettekben nyilvánul meg, hanem egy-egy jelentéktelen dolog, mondás vagy tréfás megjegyzés gyakran jobban megvilágítja valaki jellemét, mint a legnagyobb csaták, hadseregek vagy ostromok. Amint a portréfestők is az arccal és a tekintettel juttatják kifejezésre a hasonlatosságot, s más részletekkel nem sokat törődnek, adassék meg nekem is, hogy inkább a lélek jellemző tulajdonságait keressem, azok segítségével ábrázoljam hőseim életét, s másoknak engedjem át nagy tetteik és csatáik leírását.

…

11. Alexandrosz húszéves volt, amikor megkapta a királyságot, amelyet mindenfelől nagy irigység, szörnyű gyűlölet és veszélyek vettek körül. A szomszédos barbár törzsek nem tűrték az igát, s vágyódtak ősi királyságuk után, továbbá Philipposznak nem maradt ideje, hogy megfékezze és megszelídítse a fegyverek erejével meghódított népeket, csak megváltoztatta és megzavarta a régi rendet, ennek következtében nagy felfordulást és zűrzavart hagyott maga után, mivel a körülmények teljesen szokatlanok voltak. A makedónok válságtól féltek, és azt tanácsolták Alexandrosznak, hogy adja fel Görögországot, és ne alkalmazzon erőszakot a görögökkel szemben, az elszakadni vágyó barbárokat pedig szelídséggel nyerje meg, és átpártolási szándékukat próbálja meg a kezdet kezdetén megakadályozni. Alexandrosz, éppen ellenkező okoskodásból kiindulva, azzal kezdte, hogy bátran és merészen biztosította birodalma üdvét és biztonságát; meg volt ugyanis győződve róla, ha azt látják, hogy a legkisebb engedékenységet mutatja, valamennyien rátámadnak. A barbárok megmozdulásainak és ellenséges szándékának gyorsan véget vetett, és hadseregével előrenyomult az Isztroszig, itt nagy ütközetben legyőzte Szürmoszt, a triballoszok királyát; majd amikor értesült róla, hogy a thébaiak fellázadtak, és az athéniak rokonszenveznek velük, hadseregét nyomban átvezette a Thermopülai-szoroson. Fennen hajtogatta, hogy amíg az illüröknél és a triballoszoknál harcolt, Démoszthenész őt gyermeknek nevezte, amikor Thesszaliában volt, suhancnak mondta, most meg akarja mutatni Athén falai alatt, hogy felnőtt férfiú.

Midőn Thébai falai alá érkezett, hogy alkalmat adjon a thébaiaknak tettük megbánására, csak Phoinix és Prothütész kiadatását kérte tőlük, s bántatlanságot ígért azoknak, akik átállnak hozzá. A thébaiak ellenkövetelésképpen Philótaszt és Antipatroszt kívánták tőle, és felhívást bocsátottak ki, hogy aki Görögország felszabadítását kívánja, csatlakozzék hozzájuk; így aztán Alexandrosz harcba vezette ellenük makedónjait. A thébaiak erejüket meghaladó bátorsággal küzdöttek a sokszoros túlerőben lévő ellenséggel, mikor azonban a kadmeiai makedón helyőrség kirohant, hátba támadta és bekerítette őket, a legtöbben elhullottak az ütközetben, a város az ellenség kezébe került, s a makedónok a föld színével tették egyenlővé Thébait. Alexandrosz ezt főként azért tette, mert úgy remélte, hogy a görögök majd megrémülnek a nagy szerencsétlenségtől, és ijedtükben mozdulni sem mernek. A történteket azzal szépítgette egyébként, hogy szövetségesei felhívásának volt kénytelen eleget tenni; a phókisziak és a plataiaiak ugyanis vádat emeltek a thébaiak ellen. Így aztán a papok, a makedónok vendégbarátai, Pindarosz leszármazottai, és azok kivételével, akik az átpártolási felhívás ellen szavaztak, mindenki mást, mintegy harmincezer embert rabszolgának adatott el. Az elesettek száma hatezer volt.

12. Miközben annyi fájdalmas csapás sújtotta a várost, néhány thrák katona behatolt Timokleia, egy előkelő és erényes asszony házába, s mialatt a többiek fosztogattak, a csoport vezetője szégyenletes módon erőszakot követett el rajta, majd megkérdezte tőle, van-e valahol elrejtett aranya vagy ezüstje. Timokleia beismerte, hogy van, és a thrákot egymagában a kertbe vezette, ott egy kútra mutatott, s azt mondotta, hogy a legértékesebb kincseit a város elfoglalásakor oda dobálta be. A thrák behajolt a kútba, hogy megnézze a helyet; az asszony ekkor a háta mögé került, belelökte a kútba, köveket dobált rá, és így megölte. Midőn a thrákok Timokleiát megkötözve Alexandrosz elé vezették, nézéséből és járásából meg abból, hogy őreit nyugodtan, félelem nélkül követte, azonnal kitűnt előkelő származása és fennkölt gondolkodása. A király megkérdezte tőle, hogy kicsoda, mire azt felelte, hogy annak a Theagenésznek nővére, aki a görög szabadságért harcolt Philipposz ellen, és mint hadvezér esett el Khairóneiánál. Alexandrosz csodálkozva hallgatta válaszát és tettének elbeszélését, majd megparancsolta, hogy gyermekeivel együtt eresszék szabadon.

13. Az athéniakkal azonban megbékélt, bár nyíltan kimutatták, mennyire fájlalják Thébai szomorú sorsát; a gyász miatt abbahagyták a már elkezdett misztériumi ünnepségeket, és a városukba özönlő menekülőket a legnagyobb szeretettel fogadták maguk közé. Alexandrosz azonban, vagy mert haragját kitöltötte, akár az oroszlánok, vagy mert szörnyűségesen vad és kegyetlen tettével szembe akart állítani egy kegyes cselekedetet, az athéniaknak nemcsak hogy elnézte minden vétkét, hanem még arra is felszólította őket, hogy intézzék jó renddel városuk ügyeit, mert hiszen ha vele valami történnék, Athén lesz Görögország ura. Mint mondják, később gyakran fájlalta a thébaiak szomorú sorsát, és ez más népekkel szemben kegyesebbé tette őt. Kleitosznak részeg mulatozás közben történt meggyilkolását, valamint a makedónok gyáva viselkedését az Indusnál, amely miatt hadjárata befejezetlen maradt, Dionüszosz haragjának s bosszújának tekintette. Később, ha az életben maradt thébaiak közül bárki kért tőle valamit, szíves örömest teljesítette. Ezt tudom elmondani Thébai sorsáról.

14. Mikor a görögök összegyülekeztek az Iszthmoszon, és úgy döntöttek, hogy Alexandrosszal együtt háborút indítsanak a perzsák ellen, őt választották meg a hadjáratra fővezérül. Ebből az alkalomból sok államférfi és filozófus kereste fel szerencsekívánataival; Alexandrosz azt remélte, hogy a szinópéi Diogenész is felkeresi majd, aki akkor éppen Korinthoszban tartózkodott. De az ügyet sem vetett Alexandroszra, és Kraneionban maradt, azért aztán Alexandrosz kereste fel. Diogenész éppen a napon sütkérezett. Kissé felemelkedett helyéről, amikor látta, hogy többen tartanak feléje, és merően ránézett Alexandroszra, majd mikor a király üdvözölte, és megkérdezte, kíván-e tőle valamit, így szólt: „Állj egy kicsit odébb, ne fogd el előlem a napot.” Mint mondják, ez annyira meglepte Alexandroszt, s annyira megcsodálta Diogenész felsőbbséges büszkeségét, hogy elmenőben, mikor a kíséretében levők nevettek és gúnyolódtak a bölcsön, Alexandrosz csak ennyit mondott: „Ha nem volnék Alexandrosz, Diogenész szeretnék lenni.”

Hadjáratáról meg akarta kérdezni az istent, és elment Delphoiba; de véletlenül balszerencsés napon érkezett, amikor a törvény tiltja a jóslást. Legelőször is magához rendelte hát a jósnőt, de az nemet mondott, és mentségül a törvényre hivatkozott. Erre Alexandrosz maga ment el a jósnőért, és erővel magával vonszolta a templomba. A jósnő végre engedett az erőszaknak, és így szólt: „Győzhetetlen vagy, fiam!” Mikor Alexandrosz meghallotta ezeket a szavakat, kijelentette, hogy most már nem kíván más jóslatot, mert azt a jósigét kapta, amire szüksége volt.

Amikor elindult a hadjáratra, úgy látszik, az istenség különféle csodajeleket küldött; így például Leibéthrában Orpheusz ciprusfából készült xoanonja azokban a napokban erősen izzadni kezdett. Ettől a csodától mindenki megijedt, de Arisztandrosz bátorította Alexandroszt, hogy bízzék, mert világraszóló tetteket fog végrehajtani, és ez sok izzadságot s fáradságot okoz majd a dicséretét megéneklő költőknek és zeneszerzőknek.

Máthé Elek fordítása