ERŐ

A föld határa már ez itt, ahol vagyunk,
a szkűtha táj, embernemjárta pusztaság.
Héphaisztosz, az rád tartozik, hogy teljesítsd,
amit reád bízott atyád: a meredek
sziklához láncold ezt a nagy gonosztevőt,
bilincse elszakíthatatlan vas legyen.
Hiszen te vagy, kit meglopott, virágodat
az embereknek adta, soktudó tüzed.
E bűnéért az istenek megbüntetik,
hogy megtanulja: Zeusz uralmát tűrni kell,
s embert szeretni végre abbahagyja már.

HÉPHAISZTOSZ

Erő s Erőszak, immár semmi dolgotok,
mit Zeusz parancsa rótt reátok, készen áll.
De én alig merem, ki isten és rokon,
viharcsapkodta sziklafalhoz kötni őt,
és mégis meg kell tenni, mert atyánk szavát
ki könnyen venné, súlyos bajba jut maga.

     Prométheuszhoz

Józan Themisznek nagyralátó gyermeke,
parancs köt engem, hogy téged megkösselek,
embertelen szirthez, feloldhatatlanul,
hol nem fogsz több halandót látni s hallani,
a tűző napfény itt aszalja bőrödet,
amíg virága hervad, és örülsz, ha már
az éjnek tarka köntösébe bujt a nap,
s örülsz hajnalban, hogy fölszáll a dér megint.
Kifogyhatatlan kínjaid sorvasztanak,
s ki megmentőd lehet, nem jött világra még.
Embert szeretni erre volt csak jó neked!
Isten létedre istenekkel nem törődsz,
s az emberekkel többet, mintsem kellene.
Ezért ím ezt a zord sziklát őrizheted,
álmatlan állsz, térded be sem hajlíthatod,
és hasztalan siránkozol szüntelenül,
a jajgatás meg nem puhítja Zeusz szívét:
az új urak mindig kérlelhetetlenek.

ERŐ

Akkor miért időzöl s mit sajnálkozol?
Az istenektől megvetett istent miért
nem gyűlölöd, ki kincsed osztogatta el?

HÉPHAISZTOSZ

Rokonság és barátság mégis nagy dolog.

ERŐ

Elismerem, de hát atyád szavát szabad
kevésbe venni? Félelemre ez nem ok?

HÉPHAISZTOSZ

Könyörtelen vagy és elszántsággal tele.

ERŐ   

Mit sem segít siratni őt, haszontalan
erőfeszítéssel ne törd magad te sem.

HÉPHAISZTOSZ      

Hogy gyűlölöm saját kezem művészetét!

ERŐ

Miért gyűlölöd? Hiszen belátni egyszerű:
a szenvedést nem mesterséged hozta rá.

HÉPHAISZTOSZ      

De mégis, lenne bárki más a mestere.

ERŐ   

Csak egy nem terhes: lenni istenek felett
királynak, s Zeuszon kívül senki sem szabad.

HÉPHAISZTOSZ      

Tapasztalom, s nincs mit mondhatnék ellene.

ERŐ   

Mégsem sietsz bilinccsel megkötözni őt,
hogy tétlenül tovább ne lásson Zeusz atya?

HÉPHAISZTOSZ      

Láthatja már, hogy készen áll a karperec.

ERŐ   

Tedd hát kezére, s megfeszítve izmaid,
fogj vaspörölyt, szegezd a sziklához vele.

HÉPHAISZTOSZ      

Meglesz az is, félmunkát nem csinálok én.

ERŐ   

Csapj rá jobban, szorítsd, ne hagyd lazán sehol,
szörnyen ravasz s még szökni tud, hol senki más.

HÉPHAISZTOSZ      

E kar szilárdan áll, mozdíthatatlanul.

ERŐ   

Kösd jól a másikat le, hadd tanulja meg,
akármilyen bölcs is, Zeusznál alábbvaló.

HÉPHAISZTOSZ      

Hisz rajta kívül vád nem érhet senkitől.

ERŐ   

Most még tömör vasék könyörtelen fogát
egy lendülettel verd keresztül mellkasán.

HÉPHAISZTOSZ      

Ó, jaj, Prométheusz, együtt szenvedek veled!

ERŐ   

Szabódsz megint, s szánod Zeusz ellenségeit?
Ne kelljen egyszer megsiratnod önmagad!

HÉPHAISZTOSZ      

A szemnek elviselhetetlent láthatod.

ERŐ   

Azt látom én, elnyerte ez, mit érdemelt.
De szíjazd össze bordáit körös-körül.

HÉPHAISZTOSZ      

Kell, hogy tegyem, te mégse sürgess ennyire.

ERŐ   

Bizony sürgetlek én, de még hajszollak is.
Alája lépve hurkold össze combjait.

HÉPHAISZTOSZ      

Már kész a mű, s nem is volt sok dolgom vele.

ERŐ   

Erősen rakd reá szeges bilincseit,
e művedet kemény bíró ítéli meg.

HÉPHAISZTOSZ      

Külsődhöz méltó minden szó a nyelveden.

ERŐ   

Te kényeskedj csak, ám szememre azt ne vesd,
ha bennem több a büszkeség s az indulat.

HÉPHAISZTOSZ

Menjünk tovább, már tagjait bilincs köti. (El)

ERŐ   

(Prométheuszhoz) Most gőgösködj, s az istenek tulajdonát
az egynapélő embereknek osztogasd!
Mit tudnak ők enyhítni szenvedéseden?
Hazug néven neveznek így az istenek:
Prométheusz, hisz magad szorulsz tanácsra, hogy
e mesterműből itt kibontakozni tudj.

     Az Erőszakkal együtt el

PROMÉTHEUSZ      

(egyedül) Ó, halhatatlan éther, gyors szárnyú szelek,
források, tenger számtalan hullámain
kelő kacaj, te mindeneknek anyja, Föld,
s te, mindentlátó Nap, tekintsetek reám!
isten vagyok s mivel sújtottak istenek.

Nézzétek, milyen gyalázat
gyötör engemet, évezrednyi időt
fogok átszenvedni, az istenek új
királya találta ki szégyenemül
ezt a bilincset.
Jaj, jaj, a jelen s a jövő bajokért
sóhajtozom én, fel fog-e egykor
virradni a végnap e kínra?

Mégis mit beszélek? Én mindent tudok
előre pontosan, mi lesz, váratlanul
nem érhet engem semmi baj, s a ránk szabott
sorsot nyugodtan kell viselni, tudva, hogy
erős a végzet, nem harcolhatunk vele.
De elhallgatni sem tudom s elmondani
sem azt, mi balszerencse ért. Az emberek
kedvéért vettem ily igát magamra én:
husáng szárába töltve loptam el nekik
a szikrát, mely minden mesterség mestere,
s az emberek minden szükségében segít.
Ily bűnömért most büntetésem szenvedem,
bilincsbe verve, s nincs fejem felett fedél.

Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása

PROMÉTHEUSZ

(hosszú szünet után) Ne higgyétek, hogy önhitt dacból hallgatok,
de szívemet mardossa a felismerés,
mert látnom kell, hogy énvelem hogy bántak el.
Ez új istenségeknek itt pedig ki más
szerzett hatalmat és tekintélyt, hát nem én?
De erről hallgatok, hisz tudjátok ti is.
Elmondom inkább azt, a balga emberek
mily sok csapást megértek, míg értelmet én
adtam nekik s hogy ésszel élni tudjanak.
Halandó embereknek ezt fel nem rovom,
csak ismerjétek meg ti jószándékomat.
Előbb, ha láttak is, hiába láttak ők,
s amit hallottak, azt sem értették, akár
az álomképek, élték végig életük,
mindegy volt minden, téglából a nap felé
nem tudtak rakni házat s megmunkálni fát,
de földbe ásták magukat, mint a serény
hangyák, barlang zugában, hol nem jár a nap.
Nem ismerték a tél s illatos tavasz
s a termő nyár szilárd ismertetőjelét,
terv nélkül végezték minden munkájukat
mindaddig, míg én nem mutattam meg nekik
a felkelő s letűnő csillagképeket.
Okoskodásuk legjavát, a számot is
javukra feltaláltam s a betűvetést,
s a Múzsák anyja lett a hű Emlékezet.
Először én fogtam járomba barmokat,
igát s a terhet hordva hogy rabszolgaként
az embertől a súlyos munkát átvegyék,
szekér elé a hámot kedvelő lovat
befogtam, s arra büszkék most a gazdagok.
Fel nem találta tengert szeldelő hajók
vitorlaszárnyát sem helyettem senki más.
Ki feltaláltam ennyi eszközt emberek
javára, most magamnak egy jó ötletem
sincs, mely e rám szakadt bajból kimentene.

KARVEZETŐ

Méltatlanul szenvedsz, cserbenhagyott az ész,
állsz téveteg, mint rossz orvos, mikor beteg,
csüggedt vagy és tanácstalan, mert nem találsz
gyógyírt, amellyel orvosolhatnád magad.

PROMÉTHEUSZ      

Még jobban elcsodálkozol, ha megtudod,
hogy én agyaltam még kis sok mesterfogást.
A legnagyobb jó mindezek közül: ha kór
támad meg embert, nem volt orvosság sehol,
mit enni vagy inni vagy mit kenni kell,
de gyógyszer híján sorvadoztak, míg csak én
meg nem mutattam, hogy kevernek balzsamot,
minden betegség ellen mást s mást gyógyszerül.
Megállapítottam sokféle jóslatot,
én választottam szét először, hogy melyik
álom válik valóra, mit jelentenek
a hangok és az útközben talált jelek.
És én mutattam meg horgaskörmű sasok
röptét, mikor baljóslatú vagy kedvező,
melyiknek mily szokása van s természete,
harcban melyik madár melyik madárral áll,
s melyik melyikkel fér meg békességesen,
a síma belsőrészeket megnézni jól,
az istenek milyen színű epét s milyen
máj tarkaságát s szép arányát kedvelik.
Az áldozat nehéz művészetére én
vezettem rá az embert, zsírral eltakart
forgócsontot s a végtagot hamvasztva el,
a tűz titkos jelére nyitva rá szemük.
Elég ez is már. S föld alatt rejtőzködő,
az emberek hasznára váló kincseket,
rezet, vasat, s ezüstöt és aranyat ha én
meg nem lelem, ki hozta volna fel nekik?
Tudom jól, senki, kár tovább beszélni is.
Tudd meg tehát, egy röpke szó mindent kimond:
ember minden tudása éntőlem való.

KARVEZETŐ

Ne nézd mérték felett az ember javát,
törődj saját bajoddal, így remélhetem,
hogy majd bilincseid lehullanak s megint
alábbvaló magánál Zeusznál sem leszel.

PROMÉTHEUSZ      

A végzetet beteljesítő Moira más
sorsot szabott ki rám, ezernyi szenvedés
árán leszek csak én e láncoktól szabad.
A végzet ellen nem segít mesterfogás.

KARVEZETŐ

Ki szabja meg tehát a végzet útjait?

PROMÉTHEUSZ      

Moirák s Erinnüszek, kik nem felejtenek.

KARVEZETŐ

Ezeknél Zeusz is gyengébbnek mutatkozik?

PROMÉTHEUSZ      

A végzetet bizony ki nem kerülheti.

KARVEZETŐ

Más végzet is van, mint hogy ő uralkodik?

PROMÉTHEUSZ      

Ne kérdezz, mert jövőjét fel nem tárhatom.

KARVEZETŐ

Szentséges titkot őriz rejtelmes szavad.

PROMÉTHEUSZ      

Másról beszélj inkább, nem érkezett el az
idő, hogy ezt kimondjam; annál jobb, minél
nagyobb homályba burkolom, csak így leszek
a kínoktól s e rút bilincsektől szabad.

KAR   

Zeusz a világ ura, csak
ő ne szálljon szembe velem hatalommal,
s én soha el ne mulasszam az isteneket jámbor lakomán
áldozattal engesztelni atyám, Ókeanosz partjai mellett,
nyelvem is őrzöm a bűntől,
változatlan így maradjon életem folyása.

Édes a lét, ha remény
bátorít mindig, amíg élsz csak, a jókedv
fényes örömmel a lelkedet élteti, ám átjár a hideg,
hogyha tégedet elnézlek, te szegény, marcangol a kín,
mert nagyon elbizakodtál,
s Zeuszt nem félve az embert túlbecsülted, ó, Prométheusz.

Kedvesem, hol a hála? Sehol se leled fel azt, ki segíthet.
Aki egy napig él, az ember? Elfeleded,
milyen ő, tehetetlen, erőtlen,
halovány, akár az álom,
vakon él, a sötétnek a foglyaként. Emberi szándék
meg soha nem hiúsíthat Zeusz tervéből semmit.

Sorsod erre tanítja meg azt, aki lát, szegény Prométheusz.
Hanem egykoron én daloltam más éneket is,
lakodalmadon ott, hol a fürdő
meg a nászra készen az ágy várt,
amikor kifizetve a vőpénzt, hugomat bevezetted,
Hészionét, a közös kerevetre, s hitvesed lett ő.

Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása

HERMÉSZ     

(a színre lép) Csípős beszédű bölcs, ki szembeszállni mersz
az istenekkel, emberek kedvébe jársz,
s tüzet loptál nekik – hozzád beszélek én.
Atyám parancsa az, hogy add tudtára, mily
násztól reméled, hogy hatalma megtörik.
De szól világosan s ne szőj talányokat,
ne kényszeríts engem, Prométheusz, két utat
egy küldetésben tenni, hisz beláthatod,
hogy Zeusz ilyesmitől nem lágyul el soha.

PROMÉTHEUSZ      

Súlyos szavad fontoskodással van tele,
az istenek hűséges szolgájára vall.
Ti bíztok abban, újdonsült uralkodók,
hogy váratok rendíthetetlen áll. De én
nem láttam-é megbukni már két zsarnokot?
A harmadik, ki most uralkodik, hamar
megszégyenül. Csak nem hiszed, hogy rettegek
új istenektől és behódolok nekik?
Azt meg nem éri senki. Szedd a lábadat
és menj, amerre jöttél. Kár kérdezned is,
egy szóval sem tudsz meg tőlem többet soha.

HERMÉSZ     

Korábban is hasonló büszkeségedért
sújtott ilyen kegyetlen büntetés reád.

PROMÉTHEUSZ      

Ezt jól jegyezd meg: szolgasorsodért soha
el nem cserélem gyötrelmes balsorsomat.

HERMÉSZ     

Belátom én, e kősziklát szolgálni jobb,
mint Zeusz atyát megbízható követjeként.

PROMÉTHEUSZ      

A gőgre gőgnél méltóbb válasz nem lehet.

HERMÉSZ     

Úgy látom én, hogy helyzetedre büszke vagy.

PROMÉTHEUSZ      

Én büszke? Látnám bár az ellenségeim
ilyen büszkének és közöttük téged is.

HERMÉSZ     

Hát azt hiszed, hogy én is ártottam neked?

PROMÉTHEUSZ      

Nyíltan beszélek: minden istent gyűlölök,
mert jót tettem velük, s rosszal fizettek ők.

HERMÉSZ     

Tapasztalom: beteggé tett az őrület.

PROMÉTHEUSZ      

Ha az beteg, ki ellenségét gyűlöli.

HERMÉSZ     

El sem viselhetővé tenne jó sorod.

PROMÉTHEUSZ      

Ó jaj nekem!

HERMÉSZ     

Jaj? Ismeretlenül hat Zeusz fülére ez.

PROMÉTHEUSZ      

Mindenre megtanít a vénülő idő.

HERMÉSZ     

Mégsem tanított józanságra tégedet.

PROMÉTHEUSZ      

Úgy szóra sem méltatnálak, hisz szolga vagy.

HERMÉSZ     

Arról mégsem beszélsz, amit Zeusz kérdezett.

PROMÉTHEUSZ      

Van is hálára ok, hogy megtegyem neki.

HERMÉSZ     

Mint gyermekkel, fölényesen beszélsz velem.

PROMÉTHEUSZ      

Hát nem vagy gyermek, sőt annál éretlenebb,
ha arra vársz, hogy megtudj tőlem bármit is?
Lesujthat rám, de nincsen arra eszköze,
hogy kényszerítsen engem ezt kimondani,
míg fel nem oldja átkozott bilincseim.
Felőlem szórjon kormot bár tüzes nyila,
fehér szárnyát borítsa rám a hóvihar,
és mindent felkavarhat egy földindulás,
meg nem hajolva őrzöm titkomat tovább,
mitől kell Zeusz uralmának megbuknia.

HERMÉSZ     

Itélj magad, hogy ez javadra válik-e.

PROMÉTHEUSZ      

Itélem rég s ezen nem is változtatok.

HERMÉSZ     

Nézz szembe, balgatag, merj szembenézni már
siralmas helyzeteddel s ahhoz tartsd magad.

PROMÉTHEUSZ      

E rábeszéléssel hiába ostromolsz,
akár a hab ha zúg, nem éred el soha,
hogy Zeusz önkényét félve gyáva nő legyek,
s kérleljem azt, kit megvetek mélységesen,
könyörgő asszonyként magasra tartva két
kezem, hogy oldja meg bilincsemet. Nem én!

HERMÉSZ     

Már látom én, hiába itt minden beszéd,
nem férkőzik a szivedhez békítő szavam,
te nem puhulsz, miként a most betört csikó
zablát harap s gyeplőjével viaskodik.
A büszkeség, ha értelem nélkül marad,
erőtlen és a semminél többet nem ér.
Vedd fontolóra, hogyha nem hallgatsz reám,
milyen vihar s bajok milyen hulláma fog
reád szakadni elkerülhetetlenül.
Előbb villám tüzével mennydörgés között
e sziklacsúcsot összezúzza Zeusz atya,
rád omlik az, s kemény karjával átölel,
A mélyben töltesz el hosszú időt, amíg
feljössz megint a napvilágra. Zeusz atya
szárnyas kopója, vérengző sas tör reád,
hogy marcangolja tested tépett rongyait,
mindennapos vendég gyanánt, hivatlanul
lopózik hozzád, s májadból lakmározik.
Ne is reméld, hogy kínjaid végére érsz,
amíg egy isten önként nem jelentkezik,
hogy felváltson kínod helyén, a fénytelen
Hádészt s a Tartarosz mélyét kivánva meg.
Ezt véve fontolóra, dönts, mert nem koholt,
üres beszéd ez, cifra szó, de súlya van.
Mert Zeusz nyelvét hazugság nem hagyhatja el,
mindent beteljesít, amit kimond. Tekints
tehát körül s e véleményhez tartsd magad:
az önhittségnél többet ér a jó tanács.

KARVEZETŐ

Mi úgy találjuk, nem beszél Hermész balul,
mikor tanácsa az, hogy önhittségedet
vesd félre és kövesd a bölcs megfontolást.
Jobb szót fogadni: bölcs ha téved, szégyen az.

PROMÉTHEUSZ      

Amit ez kijelent, régen tudom én,
de ha ellenség keze mér csapást
arra, ki gyűlöli őt, nem szégyen.
Csak rajta, a kétélű villám
tüze hulljon lángpatakokban,
a nagy éthert rázzák vad viharok,
kavarogjon az ég, és rengjen a föld,
gyökerét feltépheti szélvész,
dobjon a tenger tornyos habokat
bősz forgatagában a csillagokig,
pályájukat összezavarva. Sötét
Tartarosz engem nyeljen egészen el,
végzetem örvényére szállok,
de nem fogok ott elenyészni.

HERMÉSZ     

Ily szavakat s ily gondolatot csak
az mond, aki meg van zavarodva.
De hogy is ne vezetne bukásra e gőg?
Vagy van, mi segíthet az őrületen?
Hanem ti, akik részt venni bajában
vagytok csak itt, vonuljatok el
e vidékről már sietősen,
lelketek hogy meg ne zavarja a
mennydörgés, a fület süketítő.

KAR   

Más szavakat mondj és ha tanácsot adsz,
olyan is legyen az, hogy elfogadjam,
mert e beszéd nem helyes és nem esik jól.
Hogy lehet ily gonoszul cselekednem?
Amit ő szenved, vele szenvedem el,
gyűlölöm azt, aki hűtelen,
nincs semmi, amit
jobban vetek én meg e bűnnél.

HERMÉSZ     

Emlékezzetek arra, amit
mondtam, a romlás majd ha utolér,
vádat ne a sors ellen emeljetek,
Zeuszt ne okoljátok, hogy előre nem
látott bajba sodort, magatok
vontátok a vészt magatokra.
Tudva, nem is váratlanul
estek a romlás végtelenül mély
hálójába balgatagul.

PROMÉTHEUSZ      

Többé már nem szó, de valóság:
megremeg a föld,
dörög az ég, és felel a tengeri
visszhang, a cikázó villámok
tüze gyúl ki, homoktölcsér kavarog,
mind egyszerre támad fel a szél,
s ellenirányból egymás ellen
hevesen fújják hadakozva dühük,
összemosódik a tenger az éggel.
Immár bizonyos, hogy engemet ér
s Zeusztól jön e vész félelmetesen.
Szentséges anyám, s magas ég, mindent
közös fénnyel ki bevonsz, látod,
hogyan ért méltatlanul ily sors.

     Prométheusz, a villámtól sújtva, a sziklával együtt a mélységbe zuhan

Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása

OEDIPUS

Tiresias, ki mindent vizsgálsz, tudhatót
és mondhatatlant, égi s földi titkokat,
a várost, ha nem látod is, tudod, milyen
betegség lakja; melynek, bölcs úr, harcosát,
se megmentőjét, nem lelhetjük kívüled,
Mert Phoebushoz – ha még nem mondta hírnökünk
- üzentünk, s ő visszaüzent, hogy oldozás
csak egy jöhet bajunkra, az, ha Láios
gyilkosait nyomozva megtaláljuk és
halállal sújtjuk, vagy száműzzük messzire.
Ne sajnáld hát madár szavából, vagy ha más
útján a jóslásnak tudod, mentsd meg vele
magadat és a várost, ments meg engemet!
Mentsd meg a véres hulla bal fertőzetét!
Minden reményünk benned! És jót tenni, ha
módod van és erőd rá, legszebb áldozat.

TIRESIAS

Ó, jaj, keserves átok tudni azt, amit
Nem-tudni jobb! Éreztem én, de mégse jól
tartottam meg… másképp nem volnék mostan itt.

OEDIPUS

Mi az? Miért jössz olyan kelletlen felém?

TIRESIAS

Eressz haza! Könnyebben fogod hordani
sorsod, s én is enyémet, hogyha szót fogadsz.

OEDIPUS

Nem jog szerint szólsz, s nem vagy hálás városunk
iránt, mely táplált, megtagadva jóslatod.

TIRESIAS

Látom, hogy még magadnak sem javadra lesz,
amit beszélsz; hogy hát ne érjen engem is…

OEDIPUS

Ha tudsz valamit, el ne menj, az istenek
nevére! Könyörögve borulunk eléd.

TIRESIAS

Őrültek vagytok, mindahányan! Én sohsem
mondom ki, ennen romlásomra, vesztedet.

OEDIPUS

Mit hallok? Tudsz és nem szólsz? Érted-é, hogy így
elárulsz minket, sírba döntöd városod?

TIRESIAS

Én nem gyötörlek, s nem gyötröm magam se!
Mit faggatsz hiába? Nem veszed ki titkomat!

OEDIPUS

Nem-é, te rosszak rossza? – fellázítanád
a kősziklát is! Fogsz-e végre szólni? Vagy
meg nem puhulsz, s nem megyek véled semmire?

TIRESIAS

Követ lázítok? És te mit lázítasz? Ó,
nem tudsz bünödről, csak enyémet korholod.

OEDIPUS

Ki az, ki föl nem ingerlődne, hallva ily
beszédet, mely egész várossal szembeszáll?

TIRESIAS

Jön, ami jön, ha hallgatásba rejtem is.

OEDIPUS

Épp ami jön, azt kell, hogy föltárd már nekem!

TIRESIAS

Nem mondok többet. Most dühöngj, ha tetszik és
a legvadabb haraggal őrjöngj ellenem!

OEDIPUS

Harag bizony van bennem, és nem fojtom el.
Mit gondolok? Tudd meg; úgy tűnik föl nekem,
cinkos vagy, sőt magad a tettes, bár talán
nem kézzel ölve; csak vak voltod tiltja, hogy
azt ne mondjam: te vagy a gyilkos egyedül!

TIRESIAS

Valóban? S én azt mondom, tartsd meg átkodat,
melyet imént világnak szórtál, és ne szólj
mától se hozzám, sem ezek közt senkihöz:
mert e föld szennye, akit átkoztál, te vagy!

OEDIPUS

Arcátlan, ily szót mersz arcomba dobni? Mit
képzelsz? Hogy büntetéstől biztosítva lész?

TIRESIAS

Biztos vagyok már: mert az igazság velem.

OEDIPUS

S ki oktatott rá? Jósművészeted talán?

TIRESIAS

Te oktatsz, aki kedvem ellen szóra bírsz.

OEDIPUS

Micsoda szó az? Ismételd, hogy értsem is!

TIRESIAS

Nem érted még? Vagy próbálgatva többre csalsz?

OEDIPUS

Mondd újra, nem, nem hihetem, hogy érteném!

TIRESIAS

Azt mondom: a gyilkos, akit kutatsz, te vagy!

OEDIPUS

Nem fogsz ilyent bántatlan kétszer mondani!

TIRESIAS

Mást mondjak hát? Ami még jobban ingerel?

OEDIPUS

Mondj, amit tetszik! Most már hasztalan beszélsz.

TIRESIAS

Azt mondom, hogy azokhoz, akiket szeretsz,
rút viszony köt, s nem sejted, mily mocsárban élsz.

OEDIPUS

S azt hiszed, ezt mind bosszulatlan mondhatod?

TIRESIAS

Igen, ha van az igazságnak ereje.

OEDIPUS

Van, de nem benned! Benned nincs, mert vak vagy,
és füled és elméd éppolyan vak, mint szemed.

TIRESIAS

S te nyomorult vagy, mert azt mondod rám, amit
mindenki nemsokára rád fog mondani.

OEDIPUS

A te lelked az éjszakából él. Nekem
nem árthatsz és senki olyannak, aki lát.

TIRESIAS

Nem sorsod az, hogy általam bukj. Épp elég
ehhez Apollo. Néki lesz majd gondja rá.

OEDIPUS

Kreon találta ezt ki, vagy te egymagad?

TIRESIAS

Nem Kreon a te bajod, csak te egymagad.

OEDIPUS

Óh, jaj, kincs és királyság és mások felett
győztes tehetség! mily irigylés árjait
gyűjtitek arra, aki boldog hírben áll!
Hogy e gyeplőt is, melyet ingyen adomány
gyanánt a város kéretlen kezembe tett,
a hű Kreon, éppen e régi jóbarát,
titkos fogással tőlem elragadni vágy,
fölbérelvén ezt a szélhámos cselszövőt,
ez álnok mágust, aki nem lát mást, csak a
saját hasznát; de igazi jóslásra vak.
Szólj hát ugyan, hol a híres jóserőd?
Mért nem tudtál, mikor itt volt a dalnok eb,
a városnak valami mentőt mondani?
Nem jövevénynek illett bizony a talányt
megoldani: ez jóslás dolga volt, amit
te sem madárból nem látszott, hogy értenél,
sem isten-ihletésből; akkor jöttem én,
én, a tudatlan Oedipus, s megoldtam azt
pusztán eszemmel, nem madárjelek szerint.
Én, kit te számüzetni vágysz, remélve, hogy
Kreon trónjához közelebb fogsz állani.
De én hiszem, hogy még Kreonnal sírni fogsz
e számüzésen! Csak ne volnál ily öreg,
magad bőrén éreznéd, terved mily bitang.

KAR

Nekünk úgy tetszik, csak harag beszélt az agg
szavaiból, s belőled sem más, Oedipus.
De nincs idő haragra. Azt kell nézni most,
hogy oldjuk meg legjobban Phoebus jóslatát?

TIRESIAS

Ha király vagy is, egyenlőség jár nekem
szólni szavadra. Illet ennyi hatalom.
Mert Loxias szolgája vagyok, nem tiéd,
s nem is Kreont fogom védőmnek mondani!
Halljad tehát, mert vakságomról csúfolódsz:
te látsz és nem látod, milyen fertőben élsz,
sem, hogy kinek házában élsz és kikkel élsz!
Tudod-e kik fia vagy? És hogy átka vagy
a tieidnek föld fölött és föld alatt?
Kétélű átok űz ki, apád és anyád
átka e földről, ádázlábú kergető!
Most mindent látsz, de akkor majd csak feketét!
Hol a kikötő, mely jajodnak réve lesz?
Hol a Kithaeron, mely nem visszhangozza majd?
Ha megtudod, hogy néked tilos part a nász,
amelybe hajód annyi diadallal ért.
Pedig még rejtve más rémségek tengere,
hogy családostul szörny-magadhoz sújtsanak.
És most dobáld szavad sarával ajkamat!
Dobáld Kreont! Nincsen tenálad senki se
halandók közt, ki hitványabbként pusztul el.

OEDIPUS

Hát tűrhetem még ezt tovább is hallani?
Nem futsz? Hajad se görbül, persze? Takarodj
vissza, ahonnan jöttél, hagyd el házamat!

TIRESIAS

Ide se jöttem volna, hogyha nem hivatsz.

OEDIPUS

Nem tudtam, hogy ily őrültséggel jössz, azért
hivattalak, másképp aligha teszem ezt.

TIRESIAS

Előtted már csak „őrült” vagyok. Lám, apád
bölcsnek hitt hajdan és anyád is, aki szült.

OEDIPUS

Apám? Anyám?… Megállj hát!… Ki szült engemet?

TIRESIAS

E mái nap szül és veszít el tégedet.

OEDIPUS

Csupa talány a szavad, csupa rejtelem.

TIRESIAS

Talányfejtéshez nálad jobban ért-e más?

OEDIPUS

Csúfold csak, ami tette, hogy ma nagy vagyok!

TIRESIAS

Éppen szerencséd hozta a bukást reád.

OEDIPUS

Azt se bánom! ha várost mentette meg.

TIRESIAS

Nohát megyek már.
(A kisgyerekhez) Gyere, kisfiam, vezess!

OEDIPUS

Vezessétek csak! – Nagyon is terhemre vagy.
Ha elmentél legalább többet nem gyötörsz.

TIRESIAS

Megyek, de előbb halljad, amiért jöttem. Én
nem rettegek arcodtól. Rajtam nincs erőd.
Kimondom hát: az, akit hirdetsz és kutatsz
és fenyegetsz, mint Láiosnak gyilkosát,
az itt van! Még ma azt hiszik, hogy idegen
bevándorolt; de nemsokára thébai
szülöttnek ismerik föl, s nem lesz öröme
a változásban; mert ki jól látott, vakon,
s ki gazdag volt, koldulva tapogatja majd
botjával útját ismeretlen földeken.
És kiderül, hogy önnön gyermekeinek
testvérük és atyjuk egyszerre, s hogy szülő
anyjának fia s férje; apjának pedig
gyilkosa s ágy-utódja – Menj be most, tünődj
szavamon, és ha rajtakapsz, hogy nem igaz,
akkor mondd, hogy már jóslásra vak vagyok!

Babits Mihály fordítása

IOKASTÉ

Nagyjai országomnak! azt gondoltam, e
koszorukkal és tömjénfüstölőkkel az
istenek áldó oltárához járulok.
Dagadva veti-hányja Oedipus szivét
ezer aggálya; s a jövőt nem méri bölcs
ember nyugodt eszével a multak szerint:
sőt minden szó megejti, ha rémet beszél.
S mivel az én tanácsom rajta nem segít,
Phoebus, ki itt közel vagy, óh, Farkaskirály,
hozzád jövök új áldozattal esdeni,
hogy hozz minden bajunkra szent föloldozást!
Mert reszketünk mindnyájan, látva, hogy hajónk
kormányosát mily bús zavartság fogta el.

     Az utolsó szavak közben balról belép egy hírnök

HÍRNÖK

Megtudhatnám-e, idegenek, tőletek,
Oedipus király palotája merre van?
Vagy mondjátok meg inkább, hol van ő maga?

KAR

Ez itt a háza, jövevény, s ő benne most;
gyermekeinek anyja e királyi nő.

HÍRNÖK

Legyen hát boldog, s éljen mindig boldogok
között, ha teljes-jogszerinti hitvese.

IOKASTÉ

Te is légy boldog, idegen! Szives szavad
érdemli a viszonzást. Szólj hát, mit kívánsz,
miért jössz? Vagy milyen hírt hoztál minekünk?

HÍRNÖK

Jó hírt házadnak és férjednek, asszonyom.

IOKASTÉ

Mi az a jó hír? És kitől a megbizás?

HÍRNÖK

Korinthosból. S szavaimon te jóllehet
örülni is fogsz: hogyne? – de búsulni is.

IOKASTÉ

Halljam hát: hogy tehetnek ily kettős hatást?

HÍRNÖK

Királlyá fogják választani Oedipust
a földszoros lakói is: ez ott a hír.

IOKASTÉ

Hogyan? Már nincs kormányon öreg Polybos?

HÍRNÖK

Nem: mivel már a halál tartja sírban őt.

IOKASTÉ

Mit szólsz? Oedipus apja meghalt? Igaz ez?

HÍRNÖK

Ha nem mondok igazat, haljak meg magam.

IOKASTÉ

(Egy szolgálóhoz) Te lány, szaladj, ahogy csak tudsz, vidd hírül a
királynak ezt! Óh, istenek jóslatai,
hol vagytok? Ez az ember volt, kit Oedipus
került, hogy meg ne ölje: és most lám, szegényt
megölte, nem ám Oedipus, hanem a sors!

     Oedipus kijön a palotából

OEDIPUS

Drága Iokastém; édes asszonyom, miért
hivattál ki a palotából engemet?

IOKASTÉ

Hallgasd meg ezt az embert, s lásd magad, mi lett
az istenek szentséges jóslataiból?

OEDIPUS

Ki ez az ember, s mit tud nékem mondani?

IOKASTÉ

Korinthosból jött, avval a hírrel, hogy agg
atyád, Polybos, meghalt, és többé nem él.

OEDIPUS

Mit mondasz, hírnök? Hadd hallom magadtól ezt.

HÍRNÖK

Ha már erről kell legelőször szólanom:
tudd meg, hogy ő valóban elhalálozott.

OEDIPUS

Beteg volt? Vagy valaki cselt vetett neki?

HÍRNÖK

Elaggott testet kis betegség is ledönt.

OEDIPUS

Úgy látszik hát, betegség ölte meg szegényt?

HÍRNÖK

És az, hogy hosszú éveket mért élete.

OEDIPUS

Aj, haj! mit ér hát, asszony, megkérdezni még
a jós Pythó oltárát, és a madarak
légben rikoló hangját? Hisz szerintük én
lennék apám gyilkosa; pedig ő a föld
alatt pihen, már, íme! én meg itt vagyok,
s kardhoz se nyúltam – hacsak az nem ölte meg,
hogy reám vágyott: s így lettem halála én.
Ő sírban már, s magával vitte e bolond
semmirevaló jóslatoknak hitelét.

IOKASTÉ

Nem mondtam én meg régen és előre ezt?

OEDIPUS

Mondtad; de engem megzavart a félelem.

IOKASTÉ

Ne adj hát semmit ilyenekre ezután.

OEDIPUS

S anyám ágyától ne borzadjak? Lehet, ez?

IOKASTÉ

Mit borzadozzon, féljen, aki puszta sors
rabja s előre semmit sem lát biztosan?
Legjobb vaktában élni csak, ahogy ki tud.
Te sem remegj, hogy anyád szeretője légy.
Álmaiban már sok ember szeretkezett
saját anyjával. Aki ilyet nem nagyon
vesz szívre: csak az tűri könnyen életét.

OEDIPUS

Mindezeket jól mondtad volna, ha anyám
sem élne már! De ő még él, s a rettegés
nem hagyhat el, akármily szépen is beszélj.

IOKASTÉ

Apád halála mégis nagy megkönnyebbülés.

OEDIPUS

Igaz: de még súlyos rém anyám élete.

HÍRNÖK

Mily anya az, hogy tőle így remegsz király?

OEDIPUS

Merópé, öreg! akivel Polybos élt.

HÍRNÖK

S mi benne az, mi ilyen rettegésbe ejt?

OEDIPUS

Egy rém-jóslat az istentől, óh, jövevény!

HÍRNÖK

Elmondhatod? Vagy másnak tudni nem szabad?

OEDIPUS

Sőt inkább. Azt jósolta egyszer Loxias,
hogy anyámmal kell majd szeretkeznem, és
apám vérét saját kezemmel ontanom.
Ezért is hagytam magam mögött messzire
Korinthost: és szerencsém volt ez – óh, pedig
nincs édesebb, mint a szülők tekintete.

HÍRNÖK

És ettől félve vagy hazátlan máig is?

OEDIPUS

Nem akarok apámnak lenni gyilkosa.

HÍRNÖK

Hát mért ne oldjalak föl én e rettegés
alól, hisz jó szándékkal jöttem, óh, király?

OEDIPUS

Méltómód hozzád hálás is lennék ezért.

HÍRNÖK

Hisz avval is jöttem főképp, hogy, ha majd
hazajössz, csöppen tőled nékem valami.

OEDIPUS

Sohsem megyek én szüleimmel együvé!

HÍRNÖK

Látszik, hogy nem tudod, mit cselekszel, fiam.

OEDIPUS

Hogy érted ezt, öreg? Az istenekre! szólj.

HÍRNÖK

Ha csak ez gátol abban, hogy még hazatérj –

OEDIPUS

Félek, hogy ott utolér Phoebus igaza.

HÍRNÖK

S hogy átok szennye ég rád szüleid miatt?

OEDIPUS

Attól, öreg, örökké attól rettegek.

HÍRNÖK

Tudod-e hát, hogy minden ok nélkül remegsz?

OEDIPUS

Hogy, ok nélkül? Hisz csak szülők a szüleim!

HÍRNÖK

De Polyboshoz nincsen vér szerint közöd.

OEDIPUS

Mit szólsz? Nem vagyok édes fia hát neki?

HÍRNÖK

Csak éppen úgy, nem jobban, mint akár nekem.

OEDIPUS

Apám nem jobban apám, mint aki nem az?

HÍRNÖK

Polybos sem volt apád, én se vagyok az.

OEDIPUS

Miért hívott hát fiának akkor engemet?

HÍRNÖK

Mert, tudd meg, ajándékba kezemből kapott.

OEDIPUS

S ha mástól kapott, miért szeretett annyira?

HÍRNÖK

Mivel magának sohasem volt gyermeke.

OEDIPUS

S te úgy vettél, vagy találtál, hogy neki adj?

HÍRNÖK

Kithaerón erdős völgyei közt leltelek.

OEDIPUS

S mi célból jársz te ilyen vad vidékeken?

HÍRNÖK

Mert én őriztem ott a hegyi nyájakat.

OEDIPUS

Pásztor voltál hát? aki bérbe kódorog?

HÍRNÖK

De megmentőd is, fiam, kínjaid között.

OEDIPUS

S micsoda kínok közt találtál engemet?

HÍRNÖK

Lábad csuklói megmondhatják néked azt.

OEDIPUS

Óh, jaj, mért említed régi bajomat?

HÍRNÖK

Én oldtam meg átfűzött bokád kötelékét.

OEDIPUS

Jaj, szörnyű szégyen! Ilyen pólyám volt nekem?

HÍRNÖK

És erről kaptad Dagadtlábú nevedet!

OEDIPUS

S anyám vagy apám tette ezt velem? Beszélj!

HÍRNÖK

Azt jobban tudja az, akitől kaptalak.

OEDIPUS

Hát nem magad találtál? Más adott neked?

HÍRNÖK

Nem… Egy másik pásztortól vettelek csak át.

OEDIPUS

Ki volt az? Nem tudnád-e megnevezni őt?

HÍRNÖK

A Láios házanépéhez tartozott.

OEDIPUS

Aki e földnek volt királya azelőtt?

HÍRNÖK

Igen, ugyanaz: annak volt ő pásztora.

OEDIPUS

És él még ez az ember, hogy láthassam őt?

HÍRNÖK

(A kar felé) Ti idevalók, jobban tudhatjátok ezt.

OEDIPUS

(A karhoz) Ti, kik itt álltok, ráismer-e köztetek
valaki a pásztorra, kiről ez beszél,
hallott-e róla itt vagy künn a földeken?
Szóljatok! Mindennek ki kell derülni most.

KAR

Úgy hiszem, senki más az, mint kit épp előbb
kivántál ide a mezőkről: ezt csak a
királynő tudná igazán megmondani.

OEDIPUS

Iokasté, tudsz-e róla, hogy kit az imént
hivattunk, s kiről szól a hírnök, egy személy?

IOKASTÉ

Mi az? Kiről szólt? Mit törődsz te vele? Jobb,
ne is végy számba ilyen üres fecsegést.

OEDIPUS

Szó sem lehet, hogy ily nyomokra jutva már
föl ne derítsem származásom titkait.

IOKASTÉ

Az istenekre, hogyha kedves életed
ezt ne kutassad! – Elég kín ez énnekem!

OEDIPUS

Ne félj! Legyek bár dédanyámig vér szerint
háromszorosan rabszolga: rád nem szégyen az!

IOKASTÉ

Mégis fogadj szót, kérlek, ne kutass tovább!

OEDIPUS

Hogy fogadjak szót? Nekem látni s tudni kell.

IOKASTÉ

Én jót mondok… Én a legjobbat akarom…

OEDIPUS

Már ez a jó régóta gyötri lelkemet.

IOKASTÉ

Boldogtalan, bár sohse tudnád meg, ki vagy!

OEDIPUS

Menjen valaki, hozza a pásztort elém! -
s csak védje rangos családját a női gőg.

IOKASTÉ

Jaj, szerencsétlen! ez az egyetlen neved:
csak így hívhatlak, soha máshogy ezután.

     Berohan a palotába

KAR

Miért rohant el a királynő, Oedipus,
ilyen vad fájdalommal? Félek, ebből a
különös némaságból nagy baj tör ki még.

OEDIPUS

Jöjjön, aminek jönnie kell! Meg akarom
ismerni származásomat, ha koldus is!
Iokasté tán, mert minden asszony nagyranéz,
szégyellni fogja alacsony származásomat.
De én a Sors fiának vallom magamat,
ki minden jót ad, és pirulni nem fogok.
Az én anyám a Sors volt, és testvéreim
a hónapok, akikkel nőttem s fogytam én.
Az vagyok, aki vagyok. Úgyse lehetek
más: mért féljek hát fölfödözni, ki vagyok?

KAR

Már a jövőt
látom én és Olymposra jósolom:
újra se tellik a hold még, óh, Kithaeron
völgye s téged fogunk énekelni,
mert a te gyermeked
   Oedipus király,
anyja és dajkája voltál:
tánccal ünnepelünk, ki országunk fejedelme iránt jó voltál,
   nyájas, voltál;
jó orvos, Apolló
   ünnepünkre
   adj áldást!

Nimfaleány szült, óh, melyik halhatatlan tündér szült?
Kedvese a csucsokon bolyongó Pánnak,
vagy Apolló volt az ölelője?
Vad hegyi réteken
   ő is ott tanyáz.
Tán a kyllénéi isten,
vagy tán Bacchus volt apád a fényszemű erdei lányok közt
   a legszebbiktől,
akikkel örökké
   együtt játszik,
   együtt jár.

OEDIPUS

Ahogy én nézem, öregek – habár soha
nem láttam őt -, az a pásztor jön, úgy hiszem,
akit oly rég kerestünk; mert agg élete
a hírnök életével egykorú lehet,
s azokban, akik vezetik, fölismerem
szolgáimat. De jobban tudhatjátok ezt,
mint én: nektek bizonnyal régről ismerős.

KAR

Csakugyan ismerős is, mert ha valaki
ő az: a Láios hűséges pásztora.

OEDIPUS

Te szólsz először, korinthosi idegen:
erről beszéltél?

HÍRNÖK

Erről, akit jönni látsz.

     Jobbról belép Láios öreg szolgája; Oedipus emberei kísérik

OEDIPUS

(A szolgához) Hé, öreg, jer hát, nézz szemembe és felelj
kérdéseimre. Láiost szolgáltad-é?

PÁSZTOR

Nála születtem; vásált szolga nem vagyok.

OEDIPUS

S mi volt a munkád, milyen volt az életed?

PÁSZTOR

Nyája mellett bolygtam le éveim javát.

OEDIPUS

S melyik vidéken volt karámod többnyire?

PÁSZTOR

Kithaeron bércén tanyáztam, vagy akkörül.

OEDIPUS

Hát ezt az embert láttad-e valaha ott?

PÁSZTOR

Mit csinált ott ez? Vagy hát kiről is beszélsz?

OEDIPUS

Itt – aki itt áll. Volt-e dolgod már vele?

PÁSZTOR

Nem: ahogy hamarjába visszagondolok.

HÍRNÖK

Nem is lehet csodálni ezt, király. De én
tisztán eszébe juttatom. Mert arra még
tudom, emlékszik, hogy Kithaeron oldalán
hogy volt, mikor két nyájjal ő, és eggyel én,
szomszédban kóborogtunk három éven át
tavasztól őszig hat-hat hosszú hónapot?
S a tél jöttével én saját tanyám felé,
ő Láios aklába hajtá nyájait.
Úgy volt-e minden, ahogy mondom, vagy nem úgy?

PÁSZTOR

Igazat mondasz, noha bizony rég esett.

HÍRNÖK

Most emlékezz rá, nékem ott egy kisfiút
adtál, hogy fölneveljem, mint a magamét.

PÁSZTOR

Mit akarsz evvel? Miért kérded tőlem ezt?

HÍRNÖK

Itt áll, barátom, ez volt az a kisfiú.

PÁSZTOR

Vesztedre indulsz? Nem hallgatsz el iziben?

OEDIPUS

Lassan, öreg, mit bántod őt? Hiszen a te
beszéded inkább érdemelne korholást.

PÁSZTOR

De, kegyelmes királyom, mit vétettem én?

OEDIPUS

Mért nem szólsz a kisfiúról, ha kérdenek?

PÁSZTOR

Nem tud ez semmit, csak beszél! Mit ér vele?

OEDIPUS

Ha jószántadból nem felelsz, majd sírva szólsz!

PÁSZTOR

Az Istenekre! vén ember vagyok: ne bánts!

OEDIPUS

Hamar valaki kösse hátra a kezét!

PÁSZTOR

Óh, jaj, miért? Mit kívánsz tőlem hallani?

OEDIPUS

Te adtad ennek a fiút, kiről beszél?

PÁSZTOR

Én adtam. Bár meghaltam volna aznapon.

OEDIPUS

Ma fogsz meghalni, ha nem vallasz igazat!

PÁSZTOR

Jaj, ha vallok, még biztosabban meghalok.

OEDIPUS

Ez az ember, úgy látszik, kibúvót keres.

PÁSZTOR

Nem én, hisz mondom: tőlem kapta a fiút.

OEDIPUS

S te hol vetted? Másé volt, vagy a magadé?

PÁSZTOR

Nem az enyém – én is kaptam valakitől.

OEDIPUS

A városból? Ki volt az? S mily ház gyermeke?

PÁSZTOR

A nagy égre! ne kérdezz többet, óh, király!

OEDIPUS

Meghalsz, ha még másodszor kell ezt kérdenem.

PÁSZTOR

A Láios házából volt a kisfiú.

OEDIPUS

Szolgaporonty? Vagy rokonságából való?

PÁSZTOR

Jaj, jaj! most kell a szörnyűséget mondani!

OEDIPUS

S nekem hallani! Mindegy: meg kell hallanom.

PÁSZTOR

Azt mondják, hogy saját fia: de hogy van ez,
csak a királynő mondhatná meg odabenn.

OEDIPUS

Tán a fiút ő adta néked?

PÁSZTOR

Ő, király!

OEDIPUS

S mit kívánt tőled?

PÁSZTOR

Hogy veszítsem el szegényt.

OEDIPUS

A saját anyja! Szörnyű!

PÁSZTOR

Baljóslat miatt.

OEDIPUS

Mi volt az?

PÁSZTOR

Hogy meg fogja ölni szüleit.

OEDIPUS

És miért adtad ennek az öregnek át?

PÁSZTOR

Megszántam, és azt hittem, ő majd elviszi
idegen földre, ahol ő lakik… De csak
nagyobb bajra mentette meg. Ha te vagy az,
mint ettől hallom: szörnyüségre szült a sors.

OEDIPUS

Óh, jaj, jaj! Minden tisztán napvilágra jő.
Óh napvilág! ma utoljára látlak én.
Ott születtem, hol nem kellett; azt vettem el,
kit nem lehet; s megöltem, akit nem szabad!

     Oedipus a palotába rohan. A korinthosi hírnök balra,

     Láios szolgája jobbra el

KAR

Jaj, emberek! emberek!
Milyen semmibe veszlek én
   múló életetekkel!
Kinek lehet itt nagyobb
boldogsága a földön, mint
amit adhat a látszat, mely
látszik, s látszva enyészik?
Gyász példád van előttem, gyász
sorsod démona, Oedipus!
   És boldognak az ég alatt
senkit se dicsérek.

Fölhágtál az orom felé,
íjad célba feszült, a dús
   boldogságot elérted!
Ég adta lebírtad a
horgaskörmü dalos leányt;
vészben szomorú városunk
élén mint torony álltál!
És azóta te vagy király
országunkban, a legnagyobb
   tisztesség a tiéd, a nagy
Thébában uralkodsz.

De most tenálad
   nyomorultabb ki van?
Ki él jobban a vad
   végzettel egy
fedél alatt? óh, változás!
Oh, jaj!
   Oedipus dicső feje!
Ugyanaz a rév
nyílt meg, ugyanegy
asszony öle nyílt
apának és fiunak!
Jaj, nyomorult, hogy türhetett
   eddig is ős hazád röge?
Apai föld
   hogy viselt a hátán?

Nyomodba ért a
mindent látó Idő,
törvényt tart a sötét
   szerelmeken
a szülött és szülő között.
Óh, jaj!
   Láios szegény fia!
Bár ne láttalak
volna sohase!
Hangosan sirok:
senkiért se sírtam így,
mint ma teérted, mert te adtad
   vissza belém a lelket hajdan
s bús szemeink
   álmát is visszahoztad.

Babits Mihály fordítása

IÁSZÓN

Nem most először, láttam én gyakorta már,
milyen kegyetlen kór a durva szenvedély.
Mert élhetnél e földön és házban tovább,
ha békén tűrnéd felsőbbek parancsait,
s bolond beszédedért most számüzött leszel.
Nekem mindegy, éntőlem mondogathatod,
hogy nincs Iászónnál hitványabb férfiú;
de hogy Kreón a rájuk szórt szidalmakért
csak száműzéssel sújt, örülhetsz még neki.
Én csendesítettem folyvást az ingerült
király haragját, s azt akartam, hogy maradj;
de mert te nem térsz észhez, egyre átkozod
uralkodóidat – most száműzött leszel.
Szeretteimről én mégsem feledkezem
meg; gondoskodni vágyom, asszony, rólatok,
hogy két fiammal el ne indulj pénztelen,
s hiányt ne érezz semmiben; sok bajt jelent
a száműzés. Mert – bár te gyűlölsz – én soha
rosszindulattal lenni hozzád nem tudok.

     Iászón utóbbi szavai közben Médeia feléje fordulva,

     tekintetével hosszan, szótlanul méregeti

MÉDEIA

Te hitványok hitványa! – mert nincs más szavam
megbélyegezni férfiatlanságodat –,
eljöttél hozzánk, kit szivünkből gyűlölünk
(s velünk az istenek s a föld minden fia)?
Nem bátorság vagy hősi tett szeretteid
szemébe nézni ily gonosz sértés után,
de legnagyobb halandók minden vétke közt:
szemérmetlenség. Mégse bánom jöttödet;
mert én könnyítek lelkemen, ha szitkokat
szórok reád, és fáj neked, ha hallgatod.

Beszédemet hadd kezdjem hát a kezdetén.
Én mentettem meg életed, jól tudja ezt
minden hellén, ki társad volt Argó hajón;
azért küldtek, hogy hajts igába tűzköpő
bikákat, és halálos földbe vess magot, –
s a sárkányt, mely a színarany gyapjút körül
ölelve sok gyűrűvel védte éberen,
én öltem meg, reád derítve új napod.
Aztán elárulván atyámat s házamat,
a Pélionra, Iólkoszba mentem el
veled, kevésbé bölcsen, mint szerelmesen;
s Peliászt a legfájóbb halállal, lányai
kezével öltem meg, hogy semmitől se félj.
Te mindezt elfogadtad tőlünk, férfiak
legaljasabbja, s árulón új nászra lépsz!
Pedig van két szép gyermekünk! Ha magtalan
lennék, e nász vágyát még megbocsátanám.
Az eskü hitele füstbe ment – nem értelek:
nem istenek ma már, kik akkor, azt hiszed,
vagy tán új törvény áll az emberekre most?
Hiszen tudod, hogy esküt szegtél ellenem!

Nézd jobbomat, be sokszor fogta meg kezed!
Ó, térdeim, be hasztalan ölelt annyiszor
e hitvány férfi – megcsaltak reményeim.

     Percnyi csend

Nos – mint baráttal, úgy beszélek most veled.
Tőled mi jó tettet várhatnék? Kár a szó,
kérdésem még rútabbra festi bűnödet.
Hová forduljak most? Apám házához? Azt
elhagytam érted árulón, s hazámat is.
Szegény Pelíadákhoz? Szép fogadtatást
nyernék házukban én, az apjuk gyilkosa.
Így van: kik otthonról szerettek, én magam
támadtam rájuk, ártva nékik oktalan,
s ellenségemmé tettem őket kedvedért.
S te boldogságot adtál mindezért nekem,
hadd lássák Hellasz női – mert csodálatos
uram van benned, s hűséges – szegény fejem! –
ha majd e földről számkivetve bujdosom,
baráttalan, két gyermekemmel egymagam –
szép kis gyalázat lesz az ifju férjnek is,
ha koldusként bolyg jótevője s két fia.

Ó, Zeusz, miért hogy biztos jelt adtál nekünk
a színaranyra, hogy lássuk: nem talmi-e,
de férfiban meglátni: jó-e vagy gonosz,
testünknek nincsen semmi biztos eszköze?

KARVEZETŐ

Szörnyű a szenvedély, és nem gyógyítható,
ha jóbarát és jóbarát közt szít viszályt.

IÁSZÓN

Meg kell mutatnom, úgy látszik, hogy jól tudok
beszélni, hogy mint bárkám jó kormányosa,
elvágjam útját, lejjebb vonva vásznamat,
nyelvfájditó kereplésednek, asszonyom.
Én – hogyha már a tetteiddel kérkedel –
azt tartom, Küprisz mentett meg hajóutam
során, egy más isten vagy ember sem, csak ő.
S te is belátod, bár utálod hallani,
hogy nem más késztetett reá, csupán Erósz
makacs nyilával, hogy megmentsd szépségemet.
De ezt most nem kívánom részletezni már;
jól tetted, bármiért is használtál nekem.
Igen, de többet kaptál megmentésemért,
mint adtál – s nyomban azt is elmondom, miért.
Először is, nálunk laksz barbár föld helyett,
Hellaszban, megtanultál rendet és jogot,
törvény szerint élsz, nem tipor le nyers erő;
és minden hellén tudja bölcsességedet,
híres vagy itt; ha ott laknál a távoli
határokon, nem szólna rólad senki sem.
Házamban inkább ne legyen semmi kincs, arany,
ne zengjek dalt, mely Orpheuszéval versenyez,
csak hírneves sors jusson osztályrészemül!

Viszontagságaimról ennyit mondanom
elég is már; te kezdtél róluk szócsatát.
Királyi nászomról pedig, bár szitkokat
szórtál reá, mindjárt belátod, mennyire
bölcsen terveztem el, mint gondos jóbarát,
neked, s a két fiamnak,

     (Médeia tiltakozó mozdulatot tesz)

                              csak ne háborogj.
Iólkoszból e földre érve, sok nehéz
csapás után, mit orvosolni nem lehet,
hogyan lelhettem volna én, a hontalan,
nagyobb szerencsét, mint királylányt hitvesül!
Nem mintha meggyűlöltem volna ágyadat,
mert téged ez bánt – s újabb nőért űzne vágy,
sokgyermekűség pálmájára sem török,
elég e kettő, bosszuságra nincs okom;
hanem hogy szépen élhessünk, mi fődolog,
s ne nélkülözzünk – mert tapasztaltam, szegényt
ha lát, odébbsomfordál jóbarátja is –,
s hogy házamhoz méltón neveljem két fiam,
s testvéreket ha nemzek nékik, egy jogon
legyen mind, s egybefűzve nemzetségemet,
boldog legyek. Neked miért kell több gyerek?
Nekem jövendő gyermekekkel érdekem
e kettőt támogatni. Nem jó gondolat?
Beláthatnád, de ágyad pusztasága bánt.
Mert erre néztek csak, ti nők: azt vélitek,
minden tiétek, hogyha rendben ágyatok;
de hogyha nászotokra bármi baj szakad,
a legszebb és leghasznosabb dolgokban is
hibát kerestek. Bárcsak mástól nemzene
az ember gyermeket, s ne lenne női nem;
nem érné akkor a halandókat semmi rossz.

KARVEZETŐ

A mondókád, Iászón, jól rendezted el,
mégis, ha engem kérdezel, mit gondolok:
rosszul teszed, hogy elhagyod hű asszonyod.

MÉDEIA (mintegy magához)

Lám, más halandóktól sokban különbözöm;
szerintem az, ki bölcsen szól, de jogtalan
cselekszik, legfőbb büntetésre érdemes,
mert bűnét kérkedő beszéddel leplezi,
s van mersze minden rosszra: nem nagy bölcseség!

     Iászónhoz

Te is, ne pompázz most előttem nagyszerű,
ékes beszéddel, mert egy szó a földre sújt:
ha nem vagy aljas, szólsz, hogy egyezzem bele
nászodba, azt előlünk el nem titkolod!

IÁSZÓN

Szépen járultál volna hozzá, mondhatom,
ha nászomról beszélek – hisz most sem tudod
szíved heves haragját féken tartani!

MÉDEIA

Okod nem ez volt: úgy vélted, rossz hírbe hoz,
ha barbár nővel élsz késő vénségedig.

IÁSZÓN

Értsd végre már meg, hogy nem asszonyért kötöm
e házasságot, mely királyi ágyat ád,
hanem, mint mondtam már előbb, hogy jót tegyek
veled, s királyi vérből nemzzek gyermeket,
testvérül két fiunknak, támaszul nekünk.

MÉDEIA

Nem kell nekem jólét, mely undorral vegyes,
sem boldog élet, mely szivemnek szenvedés.

IÁSZÓN

Tudod, hogyan változz meg, és bölcs hírbe jutsz?
A jót ne higgyed undorítónak soha,
s szerencsédben ne hidd, hogy balszerencse űz.

MÉDEIA

Csak sértegess, hiszen van oltalmadra hely,
míg én e földről számkivetve bujdosom.

IÁSZÓN

Te választottad, mást ne vádolj sorsodért!

MÉDEIA

Mit tettem? Új nászt én ülök tán árulón?

IÁSZÓN

Megátkoztad rút átkokkal királyodat.

MÉDEIA

Átkot hozok terád és otthonodra is!

IÁSZÓN

E dolgokról már nem vitatkozom tovább;
hanem ha menekülésedhez s a két fiunk
számára elfogadnál pénzemből segélyt,
szólj; kész vagyok két kézzel adni, s jelt vihetsz
barátaimnak, hogy jól bánjanak veled.
Ha ezt se kéred, együgyű vagy, asszonyom;
több haszna lenne félretenni mérgedet.

MÉDEIA

Barátaidból élni nem fogunk, s nekünk
semmit ne adj, el semmit nem fogadhatunk,
mert jóra nem vezet, mit aljas férfi ad.

IÁSZÓN

Így hát az istenek tanuk rá, mennyire
akartam rajtuk s rajtad is segíteni;
de nem tetszett a jó neked, s szeretteid
kezét ellökted dacból: ez még fájni fog!

MÉDEIA (kiutasító mozdulattal)

Eredj, mert zaklat már a vágy új asszonyod
után, ha ily soká vagy házadon kivül.
Ülj nászt; talán – istennel légyen mondva – lesz
olyan nászod, hogy visszavonnád szívesen.

Kerényi Grácia fordítása

NEVELŐ

Úrnőm! Szülötteidre nem vár bujdosás,
ajándékod a király leánya szívesen
fogadta: két fiaddal szent a béke már.
De jaj,
miért döbbensz meg jó szerencséd hallatán?
(Miért fordítod el fehérlő arcodat,
miért nem fogadod szívesen beszédemet?)

MÉDEIA

Jaj, jaj.

NEVELŐ

Újságaimmal nem cseng egybe jajszavad.

MÉDEIA

Jaj nékem újra.

NEVELŐ

Bajt hozó e hír talán?
Megcsalt a látszat, hogy jót hírnökölhetek?

MÉDEIA

A hír afféle hír; nem rád haragszom én.

NEVELŐ

Szemed miért sütöd le, könnyed mért szakad?

MÉDEIA

Van rá okom sok, tisztes agg; rossz gondolat
volt ez, rosszul csináltam én s az istenek.

NEVELŐ

Ne félj, szülötteidhez eljössz még ide.

MÉDEIA

Előbb elküldöm őket, én boldogtalan!

NEVELŐ

Nemcsak te válsz meg magzatodtól: emberek
vagyunk, békén kell hordanunk minden csapást.

MÉDEIA

Úgy lesz; de menj be most a házba, s két fiam
ruháit készítsd össze és más holmiját.

     Nevelő el

Fiacskáim, van már fedél és város is
lakásotokra, hol szegény anyátokat
elhagyva, élhettek halálig nélkülem.
Én elmegyek más földre most, mint bujdosó –
nem nézhetem gyönyörrel boldogságtokat,
menyegzős ágyatok sem ékesíthetem
majdan, s a nászi fáklyákat se tarthatom.
Konokságommal én okoztam vesztemet!
Ezért neveltelek fel, én két magzatom,
ezért viseltem annyi kínt és szenvedést,
mikor kegyetlen fájdalmak közt szültelek?
Mennyit reméltem egykor, én boldogtalan:
hogy támaszom lesz aggkoromra bennetek,
és eltemettek díszesen, ha meghalok –
mindenki irigyelni fog! S most semmivé
foszlott az édes ábránd, mert gyermektelen
folyik majd gond és fájdalom közt életem.
S ti sem láttok többé, e kedves, szép szemek
egy más világból nem kisérik anyjukat.

Ó, jaj, miért néztek reám így, gyermekek?
Miért kacagtok? Búcsuzás e szép kacaj!
Jaj, mit tegyek? Szivem szakad meg, asszonyok,
mikor látom szülötteim fénylő szemét!
Nem, nem birom – távozzatok, rossz terveim!
(Elbújdosom s a két fiút is elviszem.)
Miért ártsak nekik, csupán hogy apjukat
gyötörjem, kétszerezve ön-fájdalmamat?
Nem, nem, dehogy – távozzatok, rossz terveim!
De nem – mi van velem? Tán bosszulatlanul
nevessenek ki ellenségeim? Soha!
Kell hogy legyen hozzá erőm! Rút gyávaság,
ha lágy szavakkal megpuhítom szívemet.
Induljatok, fiúk, a házba.

     A gyermekek bemennek

                                          S most, aki
az áldozatban, mit hozok, részt nem vehet,
ám lássa – mert az én kezem nem gyengül el!
De jaj,
ne, mégse – lelkem, meg ne tedd ezt semmiképp!
Hagyd élni, kíméld magzatod, boldogtalan!
Lesz még belőlük örömöd így is, messziről.

Az alvilági bosszu-istenekre – nem!
Az ellenség kezére adni nem fogom,
hogy bántalmazzák két szülöttemet – nem én!
(Mindenképp meg kell halniok, s ha sorsuk ez,
inkább ölöm meg őket én, ki szültem is.)
Nincs már kiút más, így lesz, elvégeztetett.
Füzérem már fején van, rajta peploszom –
meghal Kreón leánya, biztosan tudom.
Rálépek hát a szívszakasztó útra most –
s még szívszakasztóbb, melyre őket küldöm el –
búcsúzom két fiamtól.

     Int a ház felé, a gyermekek megjelennek

                              Addsza, gyermekek,
csöpp jobbotokat, anyátok hadd csókolja meg!

     Karjaiba szorítja, és csókjaival árasztja el őket

Ó, legdrágább kis ajkak, legdrágább kezek,
szülötteim nemes tartása, homloka!
Jusson boldogság nektek ott – az ittenit
apátok elrabolta. – Édes símulás,
szülötteim lágy bőre, friss lehellete!
Jaj, menjetek, de gyorsan –

     eltolja őket magától, s int, hogy menjenek be a házba, a
     gyermekek engedelmeskednek

                                          nem birok tovább
két gyermekemre nézni kínom földre ver.
Tudom, hogy szörnyü bűn, amit merészelek,
de elmémnél hatalmasabb a szenvedély,
az emberek legtöbb bajának fő oka.

Kerényi Grácia fordítása

HÍRNÖK

Ó, szörnyü, törvényellenes tett tettese,
Médeia, fuss, fuss! Meg ne vesd, akár hajót
találsz, akár a földön gördülő kocsit!

MÉDEIA

Miért, mi történt? Mért ajánlasz gyors futást?

HÍRNÖK

Elpusztult hirtelen halállal asszonyom,
s Kreón, az apja is; megölték mérgeid.

MÉDEIA

Ó, édes újság! Jótevő barátaim
közé sorollak mától fogva híredért.

HÍRNÖK

Mit mondasz? Észnél vagy, nem őrültség beszél
belőled, asszonyom? Királyunk otthonát
szétzúzva, nem rettegsz, de ujjongsz mindezen?

MÉDEIA

Meg tudnék én felelni kérdésedre jól,
de csillapodj, barátom, és mondd sorban el,
hogyan haltak meg? Kétszeres gyönyört szerez,
ha elmeséled pusztulásuk kínjait.

HÍRNÖK

Midőn két zsenge magzatod megérkezett
férjeddel, és az ifju pár házába ért,
örültünk mind, szolgák, kik búsultunk előbb
sorsod miatt, és tüstént szétfutott a hír,
hogy közted s férjed közt a béke helyreállt.
Fiacskáid kezét csókolja egyikünk,
a másik szőke fürtjüket, magam pedig
az asszonyházba mentem boldogan velük.
Úrnőm, akit helyetted hadd dicsérjek én,
először meg se látta két szülöttedet,
Iászónt nézte csak gyöngéden, édesen;
de aztán nyomban eltakarta szép szemét,
fehér orcáit elfordítva bosszusan
belépő két fiadtól. Ifju asszonya
kitörni kész dühét Iászón űzte el,
kérlelve őt: „Barátaidhoz légy kegyes,
ne háborogj, és fordítsd vissza arcodat:
szeresd te is, kik férjednek szerettei,
fogadd el ezt s atyádat kérd, hogy két fiam
száműzetését vonja vissza kedvemért.”

Az ékességek láttán nem huzódozott
úrnőm tovább, férjére mindent ráhagyott,
s két gyermeked s az apjuk nem volt messze még,
máris fölvette szépszövésü peploszát,
arany füzérrel ékesíté fürtjeit,
s fényes tükörnél rendezgetve hajzatát,
élettelen képére édesen kacag.
Trónszékéről fölállva aztán, föl-le jár
szobájában, fehér lábával könnyedén
lépkedve, pompás köntösének úgy örül,
s kecses sarkára gyakran visszanézeget.
De most beszédem szörnyü látványt tár eléd:
mert színe elhalt, összegörnyedt hirtelen,
s alig tudott, vonszolva rángó tagjait,
trónjára rogyni, hogy ne hulljon földre ott.
Az egyik vén cseléd azt hitte, Pán dühe
szállt rá, vagy egy más istené, s ahogy szokás,
fel-felsikongott; ámde látván, hogy fehér
hab fut ki száján, fölfelé fordul szeme,
s a bőre színtelen, nincs benne semmi vér,
sikongását nagy jajgatással váltja fel.
Az egyik nyomban atyja lakrészébe fut,
másik cseléd az újdonsült férjért szalad,
jelentve, úrnőnket mi érte; s zeng a ház,
minden zugát betölti sűrü futkosás.

S egy gyors gyalogló már hat kődobásnyira
ért volna közben, szedve fürge lábait,
mikor keserves jajdulással húnyt szemű
szótlanságából felriadt szegény leány.
Mert kétfelől tört rá a szörnyü fájdalom;
arany füzére, mely övezte fürtjeit,
bűvös patakban árasztott falánk tüzet,
s a lenge peplosz, melyet két fiad hozott,
balsorsu úrnőm hófehér husába mart.
Elhagyja trónját, lángban égve futni kezd,
s fejét úgy hányja jobbra-balra, hogy csodás
füzérét földre dobja; ámde rátapadt
a színarany dísz, fogva tartja, és a tűz
szétszórt hajában kétszerannyi lánggal ég.
Legyőzi végül kínja és a földre rogy,
s nem ismerné föl senki már, csak apja őt:
nem látni többé, hogy hol csillogott szeme,
sem bájos arcát, mert fejéből vér szakad,
a tűzzel összefolyva fröcsköl szerteszét,
s csontjáról mint fenyőfa könnye, úgy csorog
a hús, emésztő mérgek martalékaként.
Ijesztő, szörnyü látvány! S nem mert senki holt
testéhez nyúlni: sorsa intő példa volt.

De végzetét nem érti meg szegény atya,
s belépve, holt lányára nyomban ráborul;
feljajdul aztán, csókok közt ölelgeti,
s „Szerencsétlen leányom! – így szólítja meg –
mely istenség küldött rád ily gonosz halált?
Ki tette árva sírhalommá vén fejem?
Veled szeretnék halni én is, gyermekem!”
S midőn a jajveszékeléssel felhagyott,
fölkelni vágyott, ámde agg testét, akár
babérindák a repkényt, fogva tartja már
a lenge peplosz; – birkózásuk iszonyú,
az agg szeretné földre tenni lábait,
holt lánya visszahúzza, és ha ellenáll,
öreg húsát letépi csontjáról a láng.
Idővel abbahagyja, és boldogtalan
lelkét kiadja, mert a tűz hatalmasabb.
Mindkét halott – a gyermek és az agg atya –
könnyet fakasztón, test a testen, fekszik ott.

     Médeiához

Rólad pedig kár volna szólnom, mert találsz
magad jó ellenszert a büntetésre majd.
Mert minden árny a földön – nem most vallom ezt
először, és nem rettegek kimondani:
kik azt hiszik, hogy bölcsek és mély dolgokat
kutatnak, legtöbb bűntetés azokra sújt.
Mert emberek közt senki boldog nem lehet:
kinek segít a jószerencse, sorsa jobb
a többinél, de boldog nem lehet soha.

Kerényi Grácia fordítása