Az ókori Itália nyelvei

Az ókori Itáliában számos nyelvet beszéltek, amelyek közül ma már csak a latin nyelv él tovább leánynyelve, az olasz folytatásaképpen, továbbá az észak-itáliai hegyvidékeken a ladin vagy rétoromán nyelvjárás(csoport) formájában. Az ókorban kb. az időszámításunk kezdete körüli időkig főképp indoeurópai nyelveket beszéltek a félszigeten, amelyek közül több szorosabb, közeli rokonságban állt egymással, mint Közép- és Dél-Itáliában az italikus nyelvek (latin, faliscus, oszk, umber). Mások az indoeurópai nyelvvcsalád távolabbi tagjaként játszottak fontos szerepet Itália kultúrtörténetében és nyelvtörténetében, mint Dél-Itáliában a görög. Számos kisebb indoeurópai nyelv azonban, mint Észak-Itáliában a venét és a leponti kelta, vagy Dél-Itáliában a messapus inkább csak nyelvtörténeti szempontból tarthat figyelemre számot, mivel Itália kulturális, nyelvi fejlődésére csekély hatással voltak. A nem indoeurópai nyelvek közül legnagyobb hatást kulturtörténeti szempontból az etruszk gyakorolta, különösen az italikus nyelveket beszélő közösségek nyelvére, kultúrájára, pl. az írás, az ábécé közvetítése vagy kulturális javaik, politikai intézményeik (ennek szókincsbeli lecsapódásával együtt értendő) elterjesztése, átadása révén. Az ókori Itália nyelvi tarkaságának megszűnésében döntő szerepet játszott a római állam (SPQR = Senatus Populusque Romanus, Res Romana stb.) hatalmának kiterjedése Itáliára a köztársaságkorban,  illetve az a nyelvileg is megnyilvánuló tekintély, presztízs, amely a nem latin nyelvű közösségek részéről spontán, önként vállalt, asszimilációs folyamatot váltott ki. Jellemző példaként említhetjük, hogy a Nápoly melletti egykori görög gyarmatváros, a tarka (görög, oszk, latin) etnikumú Kymé (Cumae), amely i. e. 338-tól római fennhatóság alatt élt és korlátozott, szavazati jog nélküli római polgárjoggal (civitas sine suffragio) rendelkezett, i. e. 180-ban maga kérte, hogy a hivatalos életben és a kereskedelemben a latin nyelvet használhassa. Livius (40, 42, 13) leírása szerint: „A cumaeiak ebben az évben kérésükre engedélyt kaptak, hogy a hivatalos életben latinul beszélhessenek, s hogy árveréseken a kikiáltók latin nyelven intézhessék az eladást” (Cumanis eo anno petentibus permissum, ut publice Latine loquerentur et praeconibus Latine uendendi ius esset). E folyamat eredményeképpen a latin nyelv már a császárkor első két évszázadára, a dél-itáliai görög közösségektől eltekintve, melyek csak az ókor végére asszimilálódtak, a félsziget szinte kizárólagos nyelve lett.