A görög nyelv az indoeurópai nyelvcsaládba tartozik, annak genetikai szempontból önálló ágát alkotja. Az egyik legfontosabb nyelv az alapnyelv rekonstruálása szempontjából. A nyelvcsaládon belül, bár ún. kentum nyelv, a szatem nyelvek közé számító indo-iráni nyelvekhez és az örményhez, ill. a fríghez áll a legközelebb (de egyikkel sem alkot ún. köztes alapnyelvet). Az újgörög nyelvet a Balkánon beszélt egyéb nyelvekkel (albán, román, bolgár stb.) számos izoglossza köti össze, de ezek későbbi, areális eredetűek, vagyis a földrajzi közelségből fakadó szoros kapcsolat miatt alakultak ki.

A görög morfológiailag alapvetően flektáló (fúziós) nyelv, bár a nyelvfejlődés során (kiváltképp az újgörögben) megfigyelhető egy tendencia az analitikus szerkezetek irányában. A szintaktikai tipológia szempontjából a nominatív (másképpen: akkuzatív) típusú nyelvek közé sorolható, vagyis a tranzitív és intranzitív igék alanya ugyanazzal az esettel van kifejezve (nominativus), míg a tranzitív igék tárgya accusativusszal.

Az alábbiakban a görög nyelv több ezer éven át követhető történetéből elsősorban három nyelvállapotra koncentrálunk: az ógörögön belül az i. e. II. évezredből ismert mykénéi dialektusra és a klasszikus attikai dialektusra, valamint a ma használatos újgörög köznyelvre. Az újgörögnek az ógörögtől eltérő tulajdonságai a legtöbb esetben már a hellenisztikus kori, ill. a középgörög nyelvállapotban gyökereznek.

Az ógörög nyelv fonológiailag distinktív zenei hangsúllyal rendelkezett, míg az újgörögben dinamikus hangsúly van, mely szintén distinktív szerepű. Az ógörög egyik morfonológiai jellegzetessége, hogy mind a névszó-, mind az igeragozásban sok ponton megőrizte az ie. alapnyelv ablaut-rendszerét. Ugyancsak kiemelten fontos az ógörög az ie. alapnyelvi laringálisok rekonstruálása szempontjából, ugyanis pl. mássalhangzók közötti pozícióban (*CHC) a laringálisok eredeti színezetét egyedül azok ógörög fejleménye őrizte meg.

A névszóragozásban a nyelv története folyamán végig megőrződött a három grammatikai nem (hím-, nő-, semlegesnem), azonban az idők folyamán kiveszett a kettős szám (dualis), és a névszói esetek száma is erősen lecsökkent. Az ie. alapnyelv 8 esetével szemben a mykénéiben még 7 eset különböztethető meg (a helyhatározó eset már beleolvadt a részesesetbe), az I. évezred ógörög dialektusaiban már csak 5 van (ekkorra eltűnt az önálló eszközhatározó eset és ablativus is), míg az újgörögben 3 (alany-, tárgy-, birtokos eset), illetve negyedikként a megszólító alak (vocativus) is, de a legtöbb ragozási típusnál formailag ezek sem különböznek mindig (szinkretizmus). A ragozási típusok az ógörögben a névszói tövek, míg az újgörögben leginkább a grammatikai nem, valamint a hangsúly alapján különülnek el. Az eseteket a ragozási típusonként részben eltérő végződések jelölik. A mutató névmási eredetű határozott névelő a mykénéiben még nem használatos, csak a homérosi kortól kezdve jelenik meg, és az újgörögben is megmaradt (ahol az ‘egy’ számnévvel azonos határozatlan névelő is használatos). Mind az ó-, mind az újgörögben számos elöljárószó létezik.

Az ige paradigmája mindvégig rendkívül összetett. Az aspektus a fő dimenzió: megkülönböztethető imperfektív és perfektív aspektus (elnevezésük: imperfectum, ill. aoristos), valamint az eredetileg (így az ógörögben is) állapotot kifejező perfectum. Az ógörögben mindhármat (imperf., aor. és perf.) igetövek jelzik, az újgörög azonban a perfectumot analitikus szerkezetekkel fejezi ki. Az ógörögben az igeidő (praesens, praeteritum, futurum) és igemód (indicativus, coniunctivus, optativus, imperativus) kategóriák csak korlátozottan kombinálhatók, és valójában egy paradigmatikus dimenziót alkotnak. Az újgörög az igemódokat a különböző igeidőkkel kapcsolódó analitikus simuló szókkal érzékelteti. Ugyancsak analitikus az újgr. futurum képzése a θα particulával.

Az ógörögben három igenem alakult ki: az activum, a medium (amely azt fejezi ki, hogy az alany valamilyen módon érintett is a tőle kiinduló cselekvésben, tehát a maga erejéből, a maga érdekében vagy magán hajtja végre) és a belőle önállósuló passivum, amely csak az aoristosban és a futurumban különbözik formailag is a mediumtól. Az újgörögben a medium és passivum ismét egybeolvad (mediopassivum). Az igenemen kívül a szám és személy kategóriáit is a személyvégződés jelöli.

A múlt időt egy prefixum (az ún. augmentum) is jelölheti (amely egyike a görögöt az örmény, fríg és indo-iráni nyelvekkel összekötő izoglosszáknak), ez azonban csak az i. e. I. évezred folyamán vált kötelező morfémává, az újgörögben viszont már csak akkor használatos, ha hangsúlyos. Mind az ó-, mind az újgörög a személyragozott igealakokon túl számos igenévvel is rendelkezik, azonban az infinitivus mint önálló kategória az újgörögben eltűnt.

Mind az ó-, mind az újgörögben a szórend alapvetően szabad, azonban bizonyos tendenciák megfigyelhetők. Az ógörögben az alany többnyire megelőzi az igei állítmányt (SV), mint ahogy a tárgy is leggyakrabban az igei állítmány előtt helyezkedik el (OV). Ezekhez a jelöletlen típusokhoz képest az eltérést pragmatikai, stilisztikai, olykor prozódiai okok magyarázzák. Az újgörögben az SVO és a VSO a tipikus szórend.

Nyelvtörténet és nyelvváltozatok

A görög nyelvet i. e. 2000 körültől fogva beszélték és beszélik a mai Görögország területén, ahova a görögök a Balkán-félsziget északi részéről települtek be. A II. évezred végén a különböző görög törzsek eljutottak Ciprusra, az Égei-tenger szigeteire és Kis-Ázsia partvidékére, majd az i. e. VIII–VII. századi görög gyarmatosítás során a Mediterráneum távolabbi területein (pl. Szicília, Dél-Itália, Fekete-tenger partjai, Hispánia partvidéke) is megtelepedtek. Nagy Sándor hódításai nyomán a görög nyelv (az ekkorra kialakult ún. koiné) a birodalom hivatalos nyelveként (egyfajta „lingua franca”-ként) Elő-Ázsiában is elterjedt, egészen Indiáig. Az ókor végétől a középkor folyamán a görög nyelvű területek ismét jórészt a görög szárazföldre és az Égeikumra, valamint Kis-Ázsia nyugati és északi partvidékére korlátozódtak, a politikai és kulturális központ Bizánc volt. Az újgörög nyelv napjainkban a Görög és a Ciprusi Köztársaság államnyelve, az Európai Unió egyik hivatalos nyelve. Ezen kívül jelentős görög kolóniák találhatók szerte a világon. Magyarországon a görög nemzeti kisebbségi nyelv.

A görög nyelv történetének és nyelvváltozatainak bemutatása során az alábbiakban csupán a legfontosabb tényezőket emeljük ki.

A görög nyelv történetét a következő korszakokra szokás tagolni (a korszakhatárok természetesen nem húzhatók meg élesen):

1.      ógörög: i. e. 4. sz.-ig:

a)      archaikus kor: 6. sz.-ig,

b)      klasszikus kor: 5–4. sz.;

2.      hellenisztikus-császárkori görög (koiné): i. e. 4. sz. – i. sz. 5–6. sz.;

3.      középgörög: 6–16. sz.:

4.      újgörög: 16. sz.-tól napjainkig.

A görög nyelv első írásos emlékeitől fogva erős dialektális tagolódást mutat. Az i. e. I. évezredből irodalmi szövegekből és feliratokról számos dialektust ismerünk, melyeket négy nagy csoportba szokás sorolni: ión-attikai, aiol, arkado-ciprusi, nyugat-görög (ez utóbbin belül dór és északnyugat-görög). Ezek viszonya, elsősorban az aiol pozíciója mind a mai napig élénk vita tárgyát képezi. Az egyik elmélet szerint az ión-attikait és az arkado-ciprusit a dél-görög, az aiolt és a nyugat-görögöt az észak-görög név alatt foglalhatjuk össze. Nem sorolható be egyik csoportba sem a Kis-Ázsia déli partvidékén használt pamphyliai dialektus.

Dialektális tagozódást, ha nem is olyan mértékűt, mint az I. évezredben, feltételezhetünk már az i. e. II. évezred közepén is. A lineáris B táblákról ismert és az évezred végére kihalt mykénéi egyik későbbi dialektusnak sem őse, de a legtöbb közös vonást közülük az arkado-ciprusival mutatja. A mykénéi valójában egy beszélt dialektusok felett álló, meglepően egységes kancelláriai nyelvhasználati forma volt. Ennek ellenére bizonyos fonológiai és morfológiai különbségek alapján a dokumentumokban két korabeli beszélt dialektus nyomai is kitapinthatók (E. Risch nyomán ún. „normál” és „speciális” mykénéi).

Az archaikus és a klasszikus korban a nyelvjárások irodalmi műnemekhez és műfajokhoz is kapcsolódtak. A Homéros nyomán kialakult epikus nyelv elsősorban ión elemeket tartalmazott, de korábbi rétegeiből aiol elemeket is őrzött. A próza nyelve először szintén az ión volt, majd a klasszikus kortól az attikai. A kardalköltészet dór alapú volt, a líra pedig sok aiol elemet tartalmazott. Az epikus nyelv hatása Homéros, „a Költő” tekintélye nyomán a legtöbb műfajban és irodalmi nyelvben megjelenik. Egyik esetben sincs szó „tiszta” dialektusokról, és mindenhol számolnunk kell hiperdialektális jellegzetességekkel is.

A makedón uralkodók, II. Philippos és Nagy Sándor birodalmuk hivatalos nyelvéül – presztízse miatt – az attikai dialektust választották, amely terjedése során számos más dialektusból (legfőképpen az iónból) származó elemmel is gazdagodott. Így alakult ki a nyelvjárások felett álló hellenisztikus kori koiné (‘köz/ös/’ /ti. nyelv/), amely az ókor végére lényegében véve kiszorította a többi dialektust. A koinéra megy vissza valamennyi közép- és újgörög nyelvjárás (a cakon kivételével, ami egy dór dialektus kései utóda).

Az i. e. 1. sz.-ban az ún. atticista irányzat a klasszikus attikai dialektus utánzását tette a nyelvhasználatban követendő példává. Ennek hatására az írott és a beszélt nyelv egyre inkább eltávolodott egymástól. Ez a diglosszia azóta is végigkíséri a görög nyelv fejlődését. Az 1820-as évektől, a görög állam megalakulásától fogva a nyelvi kérdés politikai színezetet is kapott. Hivatalos nyelvvé először a tudatosan archaizáló, purista írott nyelv, a katharevusza (’tiszta /nyelv/’) vált a beszélt népnyelvvel, a dimotikivel (’népi /nyelv/’) szemben. A dimotiki az 1880-as években a szépirodalom nyelve lett, de csupán 1976-ban vált a görög állam hivatalos nyelvévé.

A görög nyelven fennmaradt irodalom igen gazdag. Ógörög nyelvű irodalmi szövegek elsősorban a középkori szöveghagyomány útján, valamint papiruszleletekről (pl. a lírai művek nagy hányada kizárólag ilyen úton) ismertek számunkra. A legkorábbi fennmaradt irodalmi mű Homéros Ilias-a, az i. e. 8. sz.-ból. Ettől kezdve napjainkig gyakorlatilag folyamatosan rendelkezünk görög nyelvű irodalmi szövegemlékekkel.

Ógörög nyelvű nem irodalmi szövegek elsősorban feliratokról (betűírással az i. e. 8. sz.-tól kezdve; népgyűlési határozatok, fogadalmi feliratok, ostrakonok, törvényfeliratok stb.) és papiruszokról (i. e. 3. sz.-tól; levelek, hivatalos iratok stb.) ismertek. Óriási mennyiségű felirat került napvilágra az egész görög nyelvterületről, amelyek nagyon fontosak a dialektusok tanulmányozása szempontjából is. A két legkorábbi betűírásos görög felirat az ún. Nestór-kupa és az ún. Dipylon-váza felirata (i. e. 8. sz.), mindkettő verses formájú.

A lineáris B-vel írt mykénéi szövegek többsége az i. e. 14–13. sz.-ból való, többnyire agyagtáblákon maradtak fenn, és a különböző mykénéi kori palotaközpontok adminisztratív-gazdasági dokumentumait tartalmazzák.

Írásrendszer

Három írásrendszer ismert, amelyet a görög nyelv lejegyzésére használtak.

Az első a kb. i. e. 1420–1180 között a mykénéi lejegyzésére használt lineáris B szótagírás. A lineáris B a máig megfejtetlen nyelvet hordozó, 18–15. században használt krétai lineáris A-ból (mely a krétai hieroglif /piktografikus/ írásból kifejlődött ún. proto-lineáris írás utóda) vagy egy ahhoz nagyon közeli írástípusból alakult ki. A lineáris B írás használata a mykénéi civilizáció eltűnésével együtt megszűnt.

A lineáris B alapját mintegy 90 szótagjel képezi, melyek túlnyomó többsége V és CV értékű. Emellett használatos csaknem 150-féle ideogramma, valamint szám- és mértékegységjelek is. Az írásjelek felsorolását ld. itt és itt.

A lineáris B orthográfiája csak meglehetősen pontatlanul alkalmas a görög nyelvű szövegek rögzítésére. Ennek oka az, hogy az az írás, amiből kialakult, nem a görög nyelv lejegyzésére szolgált, hanem egy olyan nyelv lejegyzésére, amely a görögtől lényegesen eltérő fonémarendszerrel és fonotaktikai megszorításokkal rendelkezett.

A lineáris B nem különbezteti meg a rövid és hosszú magánhangzókat, nem jelöli a mássalhangzók geminációját és gyakran a diftongusok siklóhang elemét sem. Ugyancsak nem különbözteti meg a kétféle likvidát (/l/ és /r/),és a zárhangok képzésmód szerinti három típusát (zöngétlen és zöngés aspirálatlan, zöngétlen aspirált), kivéve a dentális sorban, ahol is a zöngés aspirálatlan /d/ jelölésére külön szótagjelek léteznek (pl. <ka> /ka/ /ga/ /k^ha/, de <ta> /ta/ /t^ha/ ~ <da> /da/). Nem jelöli szótagzáró pozícióban a likvidákat (/l/ /r/), nazálisokat (/m/ /n/) és az /s/ spiránst, ez utóbbit szó elején mássalhangzó előtt sem. Ugyancsak nem jelöli a /h/ hangot (kivéve az <a₂> /ha/ dublettet) és általában a szóvégi mássalhangzókat. A fent említetteken kívüli többi szótagzáró mássalhangzó és a szóeleji mássalhangzócsoportok visszaadása többnyire ún. „néma“ magánhangzó („dead vowel“) segítségével történik (pl. <a-re-ku-tu-ru-wo> /Alektru(w)ōn/), ritkábban a néhány ún. komplex (CCV) szótagjellel (pl. <pte-re-wa> /ptelewās/). Az írás balról jobbra halad, a szavakat rendszerint egy rövid függőleges vonás választja el.

Lineáris B írású táblákról fotókat többek között ld. itt, itt, valamint itt.

A második írástípust (az ún. ciprusi szótagírást) elsősorban a ciprusi görög dialektus (ill. néhány feliraton a megfejtetlen ún. eteokyprosi nyelv) lejegyzésére használták az i. e. 11. századtól nagyjából a 2. századig főként Ciprus szigetén (ill. néhány környező helyen). A legtöbb felirat a 7–4. századból való. Ez az írástípus a Cipruson használt (és megfejtetlen nyelvet hordozó) ún. kypro-minósi írások első változatának az utóda, amely maga valószínűleg a krétai hieroglif írásra vezethető vissza. A ciprusi szótagírásnak két alváltozata létezett: a Ciprus egészén elterjedt közönséges változat mellett volt egy nyugat-ciprusi (paphosi) is.

A ciprusi szótagírás kb. 55–60 szótagjelből áll (ezeket ld. itt és itt), melyek V és CV értékűek. Nem használ ideogrammákat, tehát tiszta szótagírás. A lineáris B-hez hasonlóan nem különbözteti meg a zárhangok képzésmód szerinti fajtáit (különbség, hogy ezt a dentálisok esetében sem teszi), ugyanakkor az /l/ és /r/ likvidákat igen. Jelöli a diftongusok mindkét elemét, a szótagzáró és szóvégi mássalhangzókat (kivéve a szóvégi /n/-t) és a szó eleji /s/-t is, ez utóbbi esetekben „néma“ magánhangzó segítségével. Az írás iránya és a jelek pontos alakja lokális különbségeket mutat.

A mássalhangzó-kapcsolatok eltérő jelölését a két szótagírásban a következő példa szemléltetheti: a /spermatos/ ‘mag’ sing. gen. alakot a ciprusi szótagírásban <se-pe-re-ma-to-se>-nak írják, míg a lineáris B-ben ez <pe-ma-to>-ként lenne írandó.

Ciprusi szótagírással írt feliratokról készült képek találhatók itt és itt.

A harmadik írástípus a hangjelölő görög betűírás. Ez az írásrendszer valamikor az i. e. 9. században jött létre egy észak-sémi (főníciai) mássalhangzó-jelölő írás adaptációjával, melynek során a görög nyelv lejegyzéséhez szükségtelen mássalhangzójelek magánhangzó értéket kaptak, ill. a legtöbb területen néhány új betűt is az alfabétumhoz illesztettek. A görög betűírás az 5–4. századig (a nyelvjárási határokkal nem mindig korreláló) lokális variánsokat mutat, melyek elsősorban a betűk formájában és a kiegészítő betűk hangértékében térnek el egymástól, és amelyeket a Kirchhoff 1887-es munkájában szereplő térkép alapján ún. zöld, piros és kék (világos- és sötétkék) alfabétumokra szokás felosztani (pl. <X>: kék /k^h/, piros /k/+/s/; a zöld ábécékben nincs ilyen betű). Athénban i. e. 403–2-ben vették át a „világoskék“ attikai helyett a „sötétkék“ kelet-ión (milétosi) ábécét, ami aztán a 4. századra az egész görög világban egyeduralkodóvá vált. Alapvetően ez az alfabétum használatos – apró változásokkal – egészen a mai napig, és az alábbiakban is ezt értjük az (ó)görög alfabétumon. Ugyanakkor egy dél-itáliai „piros“ görög alfabétumból (ahol a <X>-nek /ks/ hangértéke volt) származik etruszk közvetítéssel a latin ábécé. Az i. u. 9. századi bizánci unciális íráson alapszik a cirill írás, de a görög betűírás hatása a kopt, a Wulfila-féle gót, az örmény és a glagolita írásban is kimutatható.

Az írás iránya a sémi eredetnek megfelelően először inkább jobbról balra halad, ezt követően gyakori az ún. bustrophédon, amelyben soronként váltakozik az írás iránya, majd az i. e. VI. századtól kezd túlsúlyba kerülni a balról jobbra történő írás. Eredetileg ún. scriptio continua volt használatban, és csak a hellenisztikus kortól terjedt el lassan az interpunkció, valamint a mellékjelek használata a hangsúly (éles, tompa, hajtott „ékezet“) és a hehezet (erős és gyenge) jelölésére. A hivatalos újgörög helyesírásban 1981-től a hehezetet egyáltalán nem jelölik, és egyetlen hangsúlyjelet használnak, de csupán többszótagos szavaknál. Sokáig csak „nagybetűs“ írás létezett, csak a bizánci kortól kezdődően jelent meg az a minuscula írás, amin a manapság használatos nyomtatott görög írás alapul. A kérdőjel helyett pontosvessző, kettőspont és pontosvessző helyett az ún. felpont használatos.

A görög betűk (a számértékben való használattól /ún. milétosi számrendszer/ eltekintve) alapvetően fonémákat jelölnek, kivételt az a néhány eset jelent, amikor fonémakapcsolatokat. Ez utóbbi érvényes pl. az ógörögben a <ξ> /ks/, <ψ> /ps/, <ζ> /zd/ betűkre (az utóbbi az újgörögben azonban már /z/ hangértékű). Másfelől a <γ>, amely ógr. /g/ hangértékű, veláris zárhangok és nazálisok előtt a [ŋ] allofón jelölésére is szolgál (pl. Σφίγξ ['sp^hiŋks], gen. Σφιγγός [sp^hiŋ'gos]). Vannak továbbá mind az ó-, mind az újgörög korban olyan hangok, amelyeket betűkapcsolat (digráf) jelöl (pl. ógr. att. <ου> az i. e. 4. sz.-ban már biztosan /u:/ hangértékben). Az ún. digamma (#), ami a /w/ félhangzót jelölte, az ión-attikai alfabétumokban nem használatos, mivel a fonéma maga is korán eltűnt ezeknek a dialektusoknak a fonémaállományából. Az /s/ jelölésére ma két allográf használatos: szó végén <ς>, máshol <σ>.

Végig a görög betűírás használata során – az időről időre változó kiejtés ellenére – a hagyományőrző történeti elvű orthográfia („historische Schreibung“) érvényesül. Az újgörögben például az <η>, <ι>, <υ>, <ει>, <οι>, <υι> betűknek, ill. betűkapcsolatoknak egyforma hangértéke van, minthogy az ezek által eredetileg jelölt mono-, ill. diftongusok /i/-vé estek egybe (itacizmus), részben már a koiné időszakában. Így pl. τύχη kiejtése az újgörögben ['ti:çi], de a klasszikus attikai ógörögben ['tyk^hε:].

Ez a helyesírási sajátosság azonban már a klasszikus kori Athénban is megfigyelhető. Az i. e. 5. századra az attikai dialektusban pl. az /ei/ diftongus hosszú zárt /e:/-vé vált (és így egybeesett az /e/-ből pótlónyújtással, ill. az /e/+/e/ kapcsolatból hangzóösszevonással létrejött /e:/ fonémával), ugyanakkor jelölésére megmaradt az <ει> írásmód. Ez az írásmód aztán az utóbbi esetekre (pótlónyújtás, hangzóösszevonás) is átterjedt, bár ezekben korábban <ε> volt használatos. Ezekre a „hamis diftongusok“ („unechte Diphthonge“, „spurious diphthongs“) elnevezést szokták használni.

Betűírásos görög feliratokról készült fotók érhetők el többek között erről a helyről, valamint innen, görög kéziratokról pedig innen indulva találhatók képek.

A betűk hangértéke (vö. itt) a klasszikus attikai dialektusban az 5–4. században a következő volt (az ábécét a ma nyomtatásban használt nagy- és kisbetűkkel adjuk meg):

A nyelv kutatásának története

Ebből a témakörből (amire vonatkozólag ld. Schwyzer 1939: 4–11) csupán egy momentumot emelünk ki, amely óriási hatást gyakorolt az ógörög nyelvtörténeti és dialektológiai kutatásokra, ez pedig a lineáris B írás 1952-es megfejtése, amely Michael Ventris angol építész nevéhez fűződik. Korszakalkotó jelentőségű John Chadwick-kel együtt publikált 1953-as tanulmányuk (Ventris – Chadwick 1953), amelyben bizonyították, hogy a lineáris B írással írt táblák nyelve egy II. évezredbeli görög dialektus volt, és ezzel egy új tudományterület, a mykénológia alapjait vetették meg. Chadwick részben szubjektív hangvételű, izgalmas beszámolója a megfejtésről magyarul is olvasható (Chadwick 1980).

[1]Ezúton szeretnék köszönetet mondani Dr. Mohay Andrásnak a fejezet elkészítése során nyújtott segítségéért és értékes megjegyzéseiért.