A venét nyelv

(Itáliai nyelvek > indoeurópai nyelvek > venét)

A venét az indoeurópai nyelvcsalád italikus ágához csak lazán kapcsolódó nyelv, amely már az ókorban kihalt.

A venét, amennyire a kétszázat meghaladó számú, de többnyire rövid felirat alapján megállapítható, indoeurópai alapnyelvi örökségképpen az ún. erős morfológiájú nyelvek közé tartozik, az italikus nyelvekhez és más ókori indoeurópai nyelvekhez hasonlóan. A részleteiben sokszor vitattott értelmezésű nyelvemlékek alapján a venétnek a főbb hangtani és nyelvtani jellemzői írhatók le. Mondattana a hosszabb feliratok hiányában kevéssé ismert.

A venét nyelvet az ókorban kb. az i. e. 1 századig beszélték Észak-Itáliában, elsősorban Venetiában (ma: Veneto). A feliratos nyelvemlékek lelőhelyei alapján a nyelv beszélői, a venétek nagyobb tömegben Ateste (Este), Vicenza és Patavium (Padova) környékén laktak, de településterületük Itálián kívül a mai Ausztria egy vékony déli sávját is magába foglalta. A romanizáció Aquileia coloniájának i. e. 181-es megalapításával vette kezdetét, és a térség Itáliába történő betagolásával fejeződött be Augustus alatt. A békés romanizációs folyamat következtében a latin nyelv presztízse megnőtt, használata elterjedt. A latin nyelv nyilván fokozatosan és spontán módon vette át a venét nyelv funkcióit, különösen a hivatalos szférában. A romanizációs folyamat végeredményeképpen a venét beszélők néhány generáció alatt latin nyelvűvé váltak, és a venét nyelv az i. e. 1. században kihalt.

A venét nyelvet kb. 200 feliratról ismerjük, amelyek az i. e. 4–1. sz. között keletkeztek. Sírfeliratokon túl elsősorban eszközfeliratok állnak rendelkezésre, többnyire fogadalmi célból készült bronztárgyakon.

A venét feliratok nagy részét, kül a régebbieket saját, etruszkból átvett venét-ábécével (latin ábécére félkövér betűtípussal szokták átírni), más későbbi részét pedig latin betűkkel rögzítették (dőlt betűvel írják át).

Szakirodalmi útmutató

Mivel rendkívül töredékes nyelvről van szó, a nyelvtani leírások, szójegyzékek stb. általában egyazon munkában kapnak helyt, így egyben adunk áttekintést a venét nyelvre vonatkozó irodalomról:

Pellegrini–Prosdocimi 1967 és Lejeune 1974 nyújtja a legalapvetőbb, nélkülözhetetlen monografikus nyelvleírást. Ezek a munkák a nyelvi rendszer leírásán túl a nyelvemlékeket is elemzik, szójegyzéket is tartalmaznak. A venétek kultúrájára és nyelvére vonatkozólag gazdag szemléltető anyaggal ellátott bemutatást ad Fogolari–Prosdocimi 1988. Prosdocimi 1992 cáfolja a pannoniai állítólagos venét feliratok létezését, s ezzel a nyelv korai kiterjedését Pannoniába. Euler 1993 a venét nyelv helyzetét próbálja meghatározni az italikus nyelvcsaládban, illetve ahhoz képest.

Bibliográfia

Euler, W. 1993. Oskisch-Umbrisch, Venetisch und Lateinisch - grammatische Kategorien zur inneritalischen Sprachverwandschaft. In H. Rix (Hrsg.): Oskisch-Umbrisch — Texte und Grammatik. Wiesbaden, L. Reichert Verlag, 96–105. p.

Fogolari, G.– A. L. Prosdocimi 1988. I Veneti antichi. Lingua e cultura. Padova, Editoriale Programma.

Kiss S. 1999. Venét. In Fodor I. (szerk.): A világ nyelvei. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1524–1525. p.

Lejeune, M. 1974. Manuel de la langue vénète. Heidelberg, Carl Winter Verlag.

Pellegrini, G.B.–A. L. Prosdocimi 1967. La lingua Venetica 1-2. Padova, Istituto di Glottologia dell’Università di Padova.

Prosdocimi A.L. 1992. Rivista di epigrafia italica 1. Pannonia. Iscrizioni venetiche inesistenti. Studi Etruschi, 58. 315–316. p.

Szövegemlék

Pellegrini–Prosdocimi1967, ES 46:

mego doto Reitiai Bukka Koliai

én[ACC.SG] ad[PRF?.3.SG] Reitia[DAT.SG] Bukka[NOM.SG] Kolia[DAT.SG]

“Engem adott Reitiának Bukka, Koliának (?)”