Szövegminta

Az alábbiakban ugyanazon rövid anekdotikus történet szövegét mutatjuk be először klasszikus irodalmi nyelven (wenyan/venjen), majd a középkori drámák és regények nyelvén, az ún. „ékítetlen beszéd” (baihua/pajhua) írott nyelvén, végül a modern beszélt köznyelven (putonghua/putunghua). Az írásmód tekintetében mindhárom minta a hagyományos, egyszerűsítetlen írásjegyeket használja, az átírások pedig az egyes írásjegyek mai köznyelvi olvasatát adják meg. Átírásként az eredeti írásmód alatt először a nemzetközileg legszélesebb körben elfogadott pinjin átírás szerepel, alatta pedig az ún. magyar népszerű átírás.

A klasszikus írott nyelvi szöveg Szung-kori Yang Wanli / Jang Van-li által írt, és a fia által kötetbe rendezett Chengzhai zaji / Cseng-csaj ca-csi című, 1208-ban kiadott műből származik. Az írott köznyelvi szöveg 17. sz. eleji, a Xingshi hengyan / Hszing-si heng-jen című, a hagyomány szerint Feng Menglong / Feng Meng-lung nevéhez kötött kötetben található. A modern beszélt köznyelvi szöveget interneten is fellelhető szövegváltozatok alapján e sorok írója alkotta.

(A glosszákban használt rövidítések feloldása: birt = birtokviszony partikula, nom = nominalizáló partikula, prt = jelzői viszony segédszava, kop = kopula, perf = perfektív aspektusjelölő, cl = osztályozószó.

Nyelvi-nyelvtani megjegyzések:

1. Jól megfigyelhető a többszótagúsodási folyamat: míg a klasszikus nyelvi szövegben a neveken, és a xuran / hszü-zsan ’szakáll’ összetételen kívül csak egytagú szavakat találunk, addig a pajhua szövegben egyes lexémák már kéttagúsodtak (pl. kl. é / ö ® paj. élú / ö-lu és mod. qián’é / csien-ö ’homlok’), a modern beszélt köznyelvi szöveg pedig már tele van többtagú szavakkal (pl. a kl. xì / hszi ’ugrat’ és a paj. cháo / csao ’csúfol’ szerepében itt a kéttagú逗弄dòunong / tou-nung szó található). Ugyancsak érdekes az idézetbevezető, kb ’mond’ jelentésű lexéma identitásának változása: kl. yuē / jüe ® paj. yún / jün ® mod. shuō / suo).

2. Szu Tung-po és Szu Hsziao-mej egymást ugrató mondatai ritmikailag klasszikus hétszótagos verssorokból állnak, melyek klasszikus nyelvi szerkesztésű formában jelennek meg mind a pajhua, mind a modern beszélt nyelvi változatban is — ennek oka, hogy a klasszikus formájú versek csak klasszikus nyelven létezhetnek (a köznyelv többszótagúsodott, több viszonyszót tartalmazó konstrukcióiból nehezebben lehetne ilyen tömör, feszes szerkezetű sorokat alkotni).