A sumer nyelv és írás

A sumer nyelv a ma ismert nyelvek közül egyetlennel sem áll rokonságban, egy ún. szigetnyelv. Az ismert rokon nyelvek hiánya is magyarázza, hogy számtalan más nyelvvel próbálták rokonítani, köztük a magyarral is. Ezek a próbálkozások azonban kivétel nélkül nyelvészetileg megalapozatlanok; a sumer-magyar állítólagos rokonságához ld. Komoróczy igen szórakoztató munkáját (1976), és legutóbb Rédei könyvének vonatkozó fejezetét (1998, 85–105).

A sumer hangrendszer rekonsrukciója a rokon nyelvek hiánya és az írásrendszer sajátosságai miatt nagy nehézségekbe ütközik. A rekonstrukció elsősorban az akkád hangrendszer értelmezésétől függ, mely azonban szintén bizonytalan némely részletében. Az i. e. III. évezredben a zárhangok és az affrikáták (ld. Jagersma 2000) két sorozatát a hehezetesség különbözteti meg. Ezt az i. e. II évezred elején az akkád hatására felváltja a zöngés–zöngétlen oppozíció (ld. Zólyomi 2006, 16 és az ott hivatkozott irodalom, Keetman 2004a). A magánhangzó rendszert négy magánhangzó alkotta (/u/, /i/, /a/ /e/) (ld. azonban Keetman [2005], aki több magánhangzó létezése mellett érvel).

A sumer morfológialag agglutináló nyelv. Esetrendszere ergatív: a nyelv ugyanazzal az esettel jelöli a tárgyatlan ige alanyát és a tárgyat (abszolutívuszi eset), és egy külön esettel (ergatívuszi eset) jelöli a tárgyas ige alanyát. Az abszolutívuszi és az ergatívuszi esettel együtt a sumer 11 esetet különböztet meg. A nyelv az egyes szám harmadik személyű névmásoknál két nyelvtani nemet különböztet meg: az emberi illetve nem emberi nemet.

A sumer nyelvtan legszembeötlőbb tulajdonsága az igealakok bonyolultsága és hosszúsága. Az igetőhöz kapcsolódó affixumok 13 szerkezeti pozícióba sorolhatók, ebből tíz az igető előtt, három az igető után helyezkedik el. Az alany és a tárgy mellett egyidejűleg akár két másik igei szereplő is jelölve lehet affixumokkal az igén. Prefixumok jelölik az igemódot, az igenemet és a cselekvés irányultságát is. A sumer két igeidőt különböztet meg. A sumer ige mondatbeli helye a mondat vége, az előtte álló szavak sorrendjét a mondat kommunikatív szempontú tagolása határozza meg.

Nyelvtörténet és nyelvváltozatok

A sumer nyelvet az ókori Mezopotámia déli részén beszélték. A nyelv neve az akkád sumerum szóból ered, a sumerek az emegir “anyanyelv” szóval utaltak saját nyelvükre. A rokon nyelvek hiánya miatt semmit nem tudunk a sumer nyelvterület elhelyezkedéséről az első írásos források megjelenése előtti időkben (i. e. IV évezred vége) (ld. Rubio 2005).

A sumer szövegek lelőhelye és az ékírásos szövegekben előforduló sumer személynevek eloszlása alapján úgy tűnik, hogy az i. e. III. évezred közepén a sumer nyelvterület északi határa Nippur város magasságában húzodott és délen a Perzsa-öbölig tartott (ld. Sallaberger 2004). Nippurtól északabbra a keleti sémi akkád volt a beszélt nyelv.

A két nyelv, a sumer és az akkád, kapcsolata meghatározó jelentőséggel bírt mind a sumer mind az akkád történetére. Kölcsönösen hatottak egymás szókincsére, hangtanára és nyelvtanára (ld. Edzard 2003, 173–178). Az ókori Mezopotámia írásos kultúrája kétnyelvű volt, források és adatok hiányában azonban nem tudjuk, hogy milyen mértékű volt a kétnyelvűség mindennapok szintjén. A kölcsönös nyelvi hatások azonban arra utalnak, hogy a kétnyelvűség társadalmi jelenség volt és nem csak az írástudók igen szűk rétegére korlátozódott (az írásbeliség társadalmi elterjedtségéhez, ld. Wilcke 2000).

Az i. e. III. évezred közepétől kezdve a sumer és az akkád kiegyensúlyozott viszonya megváltozik, asszimetrikus kétnyelvűség jön létre, melyben az akkád válik a domináns nyelvvé. A III. évezred végének politikai változásai, az ún. III. Ur-i dinasztia összeomlása a déli területek elnéptelenedéséhez illetve az itteni lakosság elvándorlásához vezetett, ami jelentősen hozzájárult a sumer nyelvterület csökkenéséhez és felgyorsította a sumer nyelv visszaszorulását, az akkád nyelvvel való felcserélését. Az i. e. II. évezred első felére tehető a beszélt sumer nyelv eltűnése. Ezután a nyelv a középkori latinhoz hasonló státuszra tesz szert a vallás, a tudomány és az irodalom nyelvévé válik. Ezt a funkcióját az ékírásos írásbeliség végéig, időszámításunk kezdetéig megtartja (Geller 1997).

A nyelv szociolingvisztikai státuszában bekövetkezett változások (ld. Woods 2006) a sumer nyelvtanára is hatással voltak. A III. évezred végétől kezdve megfigyelhető, hogy a sumer erőteljes akkadizálódáson megy keresztül: hangkészlete hasonul az akkádéhoz, a nyelvtani nem használata bizonytalanná válik, igei vonzatai a megfelelő akkád ige vonzatait kezdik tükrözni, kialakul egy akkádhoz hasonló műveltető szerkezet (ld. Black–Zólyomi 1999, Zólyomi 2000, Black 2004, Keetman 2004 és 2004a).

A sumer nyelv visszaszorulása a sumer nyelvű szövegek típusainak változásában is követhető. Az i. e. 18. század kezdetére a kevésbé formális szövegtípusok mint a levelek, a gazdasági és a jogi szövegek szinte teljesen eltűnnek.

A modern nyelvekkel ellentétben a sumer beszélt nyelvi változatairól nincsenek ismereteink. A sumer ékírásos szövegek a sumer nyelvnek egy formális változatát használták, melynek viszonya a beszélt nyelvváltozatokhoz adatok hiányában nem tisztázható (ld. azonban Krecher 1993, ahol a szerző kísérletet tesz köznyelvi alakok bemutatására).

Kizárólag irodalmi szövegekből ismert a sumer emeszal (“finom nyelv”) nevű változata (ld. Schretter 1990). Az irodalmi szövegekben a női illetve kasztrált szereplők használják ez a nyelvváltozatot. Az emeszal a szavak hangalakjában és szókincsében tér el a sumer fő változatától. A nyelvváltozat eredete nem ismert, de feltehető, hogy egy beszélt nyelvű szociolektus továbbéléséről van szó az irodalmi regiszterben.

A nyelv szövegemlékei

A sumer nyelv lejegyzésére használt ékírást gazdasági nyilvántartás céljára “találták fel” az i. e. IV évezred végén a dél-mezopotámai Urukban (a korszakról ld. The Late Uruk Period; egy ebből a korból származó adminisztratív szöveg fényképe itt található). Nem véletlen tehát, hogy a gazdasági folyamatok különböző eseményeit rögzítő adminisztratív szövegek a sumer szövegek legjelentősebb csoportját alkotják. Ez a szövegtípus az óbabilóni kor (i. e. II évezred első fele) elejéig jelen van, a III. Ur-i dinasztia korából (i. e. III. évezred vége) kb. 70 ezer ilyen tábla maradt fenn, melyekből napjainkig mintegy 40 ezret publikáltak (egy ebből a korból származó adminisztratív szöveg fényképe itt található).

 Az ún. lexikális listák az adminisztratív szövegek mellett a másik szövegtípus, mely a legelső ékírásos szövegek között is megtalálható (ld. Englund 1998) (egy az i. e. IV. évezred végére datálható, az Uruk IV rétegből előkerült lexikális lista fényképe itt található; egy némileg fiatalabb, az Uruk III rétegből előkerült lexikális listáé itt). A hasonló jelentésű szavakat, például foglalkozás vagy állat neveket felsoroló lexikális listák az irnoki képzésben játszottak szerepet, ez magyarázza létezésüket a kezdetektől fogva. Ahol ékírással írtak mindenhonnan előkerültek lexikális listák. A listák a mezopotámiai tudományosság alapvető szövegtípusát jelentik, különböző formákban és tartalmakkal az ékírásos írásbeliség megszűnéséig (i. sz. 1 század) fennmaradnak (ld. Veldhuis 1997).

Az első jogi tartalmú szövegek (földeladási okmányok) megjelenése az i. e. III évezred legelejére tehető. A különböző javak (például, házak, rabszolgák, föld) tulajdonváltását illetve kölcsönszerződéseket rögzítő sumer nyelvű szövegek az óbabilóni korig készültek.

A legelső ún. “törvénykönyv”, valójában jogszabályok különböző elvek szerint rendezett gyűjteménye, az i. e. III. évezred végéről származik és Ur-Namma, a III. Ur-i dinasztia első királyának nevéhez köthető. Az iszini dinasztiába tartozó Lipit-Estár hasonló jellegű gyűjteménye az i. e. 19. századra datálható.

Az első történeti szövegek (király feliratok, fogadalmi feliratok, építési feliratok) csak az i. e. 26. századra datálhatók, mintegy 500 évvel az ékírás megjelenése után. Az i. e. 18 század után a király feliratok rendszerint kétnyelvűek (sumer-akkád). A történeti szövegek az óbabilóni kor vége után csak kivételesen íródnak sumerül.

Az első irodalmi szövegek megjelenése egybeesik a történeti szövegek megjelenésével (i. e. 26. sz.). A történeti és irodalmi szövegek közötti határvonalat nem mindig egyszerű meghúzni, nyelvileg mindkettőt egy emeltebb regiszter jellemez. Az irodalmi szövegek meghatározása a mezopotámiai kontextusban nem probléma mentes, mivel az irodalom fogalma koronként változik (ld. Veldhuis 2004 bevezetőjét, ahol a szerző valamennyi lehetséges megközelítést számba veszi).

Az i. e. III. évezredből csak nagyon kevés irodalmi szöveg ismerünk, ez a szövegtípus legnagyobb számban az óbabilóni korból maradt fenn, amikor másolásuk és tanulásuk az irnoki képzés fontos részét képezte. Az óbabilóni irodalmi korpusz egy része valószínűleg a III. Ur-i dinasztia (i. e. III. évezred vége) ideológiai szempontjait tükrözi.

A mezopotámiából előkerült sumer nyelvű levelek többsége az adminisztratív szövegek alfajának tekinthetők: a különböző rangú szereplők közötti gazdasági vagy adminisztratív tárgyú üzeneteket rögzítenek. A legelső sumer levelek az i. e. III. évezred közepéról származnak, ez az írásos műfaj is az óbabilóni korban tűnik el.

Írásrendszer

A sumer nyelv lejegyzésére használt ékírást eredetileg nem a beszéd rögzítésére hozták létre. Az ékírást gazdasági nyilvántartás céljára “találták fel” az i. e. IV évezred végén a dél-mezopotámai Urukban. Az ékírás nevét a nádból készül íróeszköz, a stílus, nedves agyagban hagyott lenyomatáról kapta. A stílus írásra használt vége háromszögalakú volt, mely az agyagba nyomva ékalakú nyomott hagyott. Ez az írásmód csak az i. e. III. évezredben alakul ki, a legelső szövegek jeleit egy hegyes eszközzel rajzolták az agyagba.

Az i. e. IV. évezred végén Urukban, illetve később néhány más városban használt írás ezernél valamennyivel több jelet használt (Damerow [2006] szerint a különböző városokból előkerült táblákon összen majd 1500 írásjel különböztethető meg, más szerzők az általunk említett számokat használják). Ez a jelkészlet elegendő volt arra hogy a gazdasági folyamatok szereplőit, fajtáit és helyét rögzítsék. (Több szerző, pld. Damerow, Nissen, az ékírásnak ezt a formáját, amikor kizárólag gazdasági nyilvántartás céljait szolgálta, proto-írásnak nevezi) A jelek legtöbbje ikonikus volt az ábrázolni kívánt tárgyak, állatok, testrészek jól felismerhetők. A jelek egy kisebb része absztrakt szimbólumokat jelenített meg (például egy körbe írt kereszt a juhokat jelentette), ezek valószínűleg egy korábbi nyilvántartási rendszer szimbólumaiként váltak az ékírás részévé (ld. Kalla 1996). A jelek közül mintegy 60 jel a számok rögzítésére szolgált. Eltérő számjeleket használtak a megszámolt dolgoktól jellegétől függően.

Ilyen nagyszámú írásjel grafikus megkülönböztetése lehetetlen lett volna az írófelületként szolgáló agyagban. A rendszer valójában mintegy 300 alapjelre épült és az írásrendszer kidolgozói és használói különböző eljárásokkal hozták létre mintegy 1000 egymástól jól megkülönböztethető írásjelet.

Néhány a leggyakrabban használt eljárások közül:

a) Az alapjel egyik részét besatírozták (az emberi fejet ábrázoló jel besatírozott változata jelentette, például a szájat).

b) Az alapjelbe belerajzoltak egy másik jelet (az emberi fejet ábrázoló jel a “víz” belerajzolt jelével együtt az “inni” fogalom jele lett).

c) Két jelet szorosan egymás mellé rajzoltak és a két jel együtt más jelentést kapott mit külön-külön.

d) Az alapjelbe belerajzoltak egy másik jelet, a belerajzolt jelnek azonban nem a jelentése, hanem az olvasata volt a fontos (például a dobozt ábrázoló jel az AM olvasatú belerajzolt jellel együtt az “anya”, sumerül ama, jelévé lett).

Az i. e. III. évezred folyamán a rendszer jelentős változásokon ment át mind a az írásrendszer működése, mind a jelek formája tekintetében. Az írófelület és az íróeszköz behatárolta a grafikusan megkülönböztethető írásjelek számát. Amikor az ékírás a gazdasági nyilvántartás mellett más kommunikációs funkciók eszközévé is vált (ld. erről részletesen Kalla Gábor fejezetét ebben a kiadványban), akkor az írásrendszer használói azzal a kihívással találták magukat szemben, hogy miként lehet korlátozott számú írásjel használatával lefedni az emberi nyelv jóval nagyobb szókészletét.

Két fő megoldás mutatkozott. Az egyik megoldás a jelek jelentésének metaforikus vagy metonímikus kiterjesztése volt. A lemenő napot ábrázoló jel, például, nemcsak a “nap” (égitest) szó jelenthette, hanem a “nap” (időtartam), “fényes”, “szárítani”, “fehér”, stb. szavakat is. A lábszárat ábrázoló jel pedig nemcsak a “menni” szót jelenthette, hanem az “állni”, “vinni”, “belépni/bevinni” szavakat is. A metaforikus vagy metonímikus kiterjesztés eredményeként ugyannak az írásjelnek több eltérő olvasata is lehetett (más kifejezéssel, a jelek polifónikusak voltak) és ezek az olvasatok vagy jelentések szemantikailag kapcsolatban álltak.

A másik megoldás a jelek olvasatának átvitele más hasonló hangalakú szavak leírására, ezt nevezik rébusz elvnek. A sumer ti “nyíl” szó leírására használt jelet, például, elkezdték használni a sumer ti(l) “élet” szó leírására is. A rébusz elv alkalmazásának eredmény az lett, hogy egy adott írásjel teljesen eltérő jelentésű szavak leírására is szolgálhatott.

A rébusz elv nagy jelentőséggel bírt az ékírás továbbfejlődése szempontjából. A legelső ékírásos szövegek csak szójeleket használtak. A sumer nyelv grammatikai morfémait (a ragozott ige prefixumait és a névszói ragokat) ezek a szövegek egyáltalán nem jelenítették meg. A grammatikai morfémák megjelenítéséhez szükséges jel olvasatok a rébusz elv alkalmazásával alakultak ki. Például, a tárgyas ige alanyát jelölő ergativuszi esetrag -/e/ volt. Ennek a ragnak a leírásához azt a jelet kezdték alkalmazni, mely eredetileg egy csatorna keresztmetszeti képét ábrázolta és a sumer e(g) “csatorna” szó leírására szolgált. A rébusz elv egyre gyakoribb alkalmazásának eredménye az ékírás fonetizálódása volt: kialakult egy olyan jelkészlet (szillabárium), ahol nem jelek által leírt szavak jelentése, hanem a szavak hangalakja vált fontossá.

A metaforikus vagy metonímikus kiterjesztés és a rébusz elv együttes alkalmazása révén létrejött írásrendszerben az írásjelek négy fajta alkalmazását különböztethetjük meg az adott kontextusban betöltött funkciója szerint:

1. logogram (szójel): egy szó leírására szolgáló jel.

2. fonogram (szótagjel): egy adott hangsor vagyis szótag megjelenítésére szolgáló jel. A sumer nyelv szerkezetéből adódóan a leggyakoribb típusú szótagjel a C(onsonant)V(owel) (=Mássalhangzó-Magánhangzó) jel volt (példál ba, mu, na). Használtak még V jeleket és ritkán CVC jeleket is. A VC jelek használata csak az i. e. III. évezred végén vált gyakorivá. A megelőző korszakban a zárt szótagokat általában nem írták ki, a /ban/ szótag leírására, például, a ba jelet használták. Később ugyanezt a szótagot két jellel írták le ba-an, melynek olvasata /ban/ és nem /baan/ volt.

3. determinatívum: a polifón jelek olvasatának leszűkítésére szolgáló írásjel, mely egy szójel előtt vagy mögött állva annak jelentés osztályát mutatta. A fából készült tárgyak neve előtt, például, a giš “fa” jelentésű jel állt.

4. fonetikus kiegészítő: a polifón jelek olvasatának leszűkítésére szolgáló írásjel, mely egy szójel mögött állva annak hangalakját egyértelműsítette.

Egy adott írásjel a négy fajta alkalmazás bármelyikében előfordulhatott. Például, az eredetileg egy csillagot ábrázoló jel lehetett szójel, amikor olvasata an “ég”, vagy dingir “isten” volt. Használták az /an/ szótag leírására, mely olvasat az an “ég” szóból eredt a rébusz elv alkalmazásával. Ugyanezt a jelet használták determinatívumként az istennevek előtt, és ha az írnok úgy érezte, hogy egy adott szójel olvasata egyértelművé tehető egy utána írt an szótagjellel, szintén ezt a jelet alkalmazta.

Az ékírás működésének i. e. III. évezredi fejlődése röviden úgy jellemezhető, mint egy olyan változás, melynek során az írásrendszer a szavak jelentése helyett egyre inkább a szavak hangalakjának megjelenítésére törekedett. A sumer nyelv lejegyzésére használt ékírás azonban mindig megmaradt egy kevert rendszernek, mely logogrammákat és szótagjeleket egyaránt alkalmazott. A szótövek lejegyzésére hagyományosan szinte mindig ugyanazokat a szójeleket használták, a szótagjelek a grammatikai morfémák írására szolgáltak.

Az ékírás fonetizálódásában nagy szerepet játszott a térség kétnyelvűsége is. A flektáló akkád lejegyzésére az i. e. III. évezred közepén kialakult egy szótagjelekből álló szillabárium, melynek léte visszahatott a sumer lejegyzésére is.

Az ékírás rendszerében és működésében bekövetkezett változások jelentős hatással voltak a jelek formájára. A legelső szövegek piktografikus jeleit még rajzolták, az i. e. III. évezred elejétől kezdve azonban a jelek már a stílus végének agyagba nyomásával létrehozott apró ékekből álltak össze. A jelek képi jellegűket fokozatosn elvesztették, a jelek formájánál többé már nem az általuk ábrázolt dolgok felismerhetősége volt a lényeges, hanem az, hogy egy jelet a rendszer más jeleitől jól meg lehessen különböztetni. A jeleket alkotó jelek lehetséges iránya és a jelket alkotó ékek száma fokozatosan csökkent. (A különböző korok jelformáit bemutató online jellisták elérhetők a CDLI Wiki Sign lists oldalán keresztül.)

A jelek irányultsága valamikor az i. e. III. évezred folyamán az órajárásával ellentétes irányban 90 fokkal elfordult. Az írásjeleket eredetileg nem rendezték sorokba, hanem az agyagba rajzolt négyszögletes “ketrecekbe” helyezték, tetszőleges sorrendben. Az írásjeleket csak az i. e. III. évezred közepétől kezdve kezdték a beszéd elemeinek megfelelő sorrendben írni. A ketreceket kezdetben egymás alá írták, a tábla bal szélétől jobb felé haladó oszlopokban. Később a ketrecek sorokká szélesedtek, melyekben az írás iránya balról jobb felé tartott.

A sumer ékírásos szövegek latin betűs átírásában az egy szóhoz tartozó írásjeleket (grafémákat) kötőjelek kapcsolják össze. A determinatívumokat és a fonetikus kiegészítő jeleket felső indexbe tesszük. A determinatívumoknak kialakult egy rövidítési módja, így például az istennevek előtti determinatívumot a kis d betúvel rövidítjük: ^dinana = Inana istennő.

A nyelv kutatásának története

A sumer nyelvnek létezett korabeli nyelvtani hagyománya, melyet az ún. nyelvtani szövegekből ismerünk. Ezek a szövegek a már említett lista típusú szövegek közé tartoznak. Az óbabilóni korból (i. e. II. évezred első fele) származó szövegek sumer–akkád kétnyelvű igei és névszói paradigmákat tartalmaznak, ezeket az i. e. I. évezredben nyelvtani morfémák listái váltják fel. Az első évezredi listákban nyelvtani szakszavak írják le az egyes morfémák funkcióit. A nyelvtani szövegek akkád anyanyelvű irnokok munkái, a szövegekből kikövetkeztethető nyelvtani kategória rendszer az akkád nyelv szerkezetét tükrözi. (A nyelvtani szövegek leírásához és elemzésehez ld. Black 1991 és 1998, Zólyomi 2000, 353–357.)

Az ékírás megfejtése, főbb tulajdonságainak megértése a 19. század ötvenes éveiben befejeződött. A korabeli kutatók hamar felismerték, hogy a Ninivéből előkerült szövegek egy részét egy nem sémi, agglutinatív nyelven írták. Egyikük, Edward Hincks, azt is feltételezte, hogy az ékírás felfedezését is ennek a népnek kell tulajdonítani. Ezek a felismerések váltották ki a “sumer kérdés”-nek keresztelt vitát, melyben Josep Halévy több mint 40 évig próbálta védeni a korabeli kutatók többségével szemben azt a tézisét, hogy az ékírást az asszírok, egy sémi nép, fedezte fel és, hogy a ninivei táblákon azonosítani vélt másik nyelv, a sumer, egy asszír alapú titkosírásnak felel meg és ezért nem egy újabb nyelv. Halévy tézisét 1900-ban a brit Theophilus Pinches egy hosszú cikkben minden kétséget kizáróan cáfolja (Pinches 1900). (A “sumer kérdés” hosszabb vagy rövidebb tárgyalásait a következő munkákban található meg: Weissbach 1898, Jones 1969, Pallis 1956, 180–185, Cooper 1991, Black et al. 2006, lii–liv.)