Iráni nyelvek és írások

Definició: iráni nyelveknek az egymással szorosabb-lazább genetikai rokonságot mutató nyelvek csoportját nevezzük, melyek az indoárja nyelvekkel együtt az indoeurópai (vagy más néven indogermán) nyelvcsaládnak az indoiráni (vagy árja) ágát alkotják. Az „iráni nyelvek” nyelvészeti elnevezés Irán földrajzi nevéhez kapcsolódik, melyet az ókortól fogva a mai Iránnál nagyobb kiterjedésű, pontosan nem körvonalazott területek elnevezésére használták, ahol – mai feltételezésünk szerint –, egykor az iráni nyelveket beszélő népek települései voltak. Irán neve etimológiailag összefügg az óperzsa ariya- ~ avesztai airiia- < óiráni *arya- ‘árja’ szóval, melyek egykor az ókori India és Irán törzseinek önelnevezése volt (v.ö. újperzsa Īrān < középperzsa Ērān < *Aryānām ‘az árják [földje]’ pl. gen.). A középkorban, a turk népek nyugatra való özönlése előtt (ld. török nyelvek) iráni nyelveket beszélő népek éltek a Fekete tenger nyugati és északi partvidékétől kezdve Kína és Mongólia határáig. Ma a politikai értelemben vett Irán határain kívűl számos iráni nyelvet beszélő nép található, pl. a Kaukázusban (oszét), a mai Irak-ban (kurd, zázá), Afganisztánban (pasto), Pakisztánban (baludzsi, jidga-mundzsi stb.), a Közép-Ázsiai köztársaságokban (tadzsik, kurd, táti, jagnóbi stb.), a Hindukus és Pamir hegyvidéki területein (pamiri nyelvek), valamint az Öböl-menti országokban. Nyelvészetileg az iráni nyelvek legközelebbi rokonságban Elő-India indoeurópai nyelveivel állnak, melyekkel feltételezhetően korábban szoros kapcsolatban voltak.

Nyelvtörténet és nyelvváltozatok

Az ó-, közép- és újiráni nyelvek rövid áttekintése

Az iráni nyelveket ma szokásosan három nyelvtörténeti csoportra osztjuk, ezek az ó-, közép- és újiráni nyelvek (ez a periodizáció a legjelentősebb nyelveket többnyire az uralkodó dinasztiákhoz köti). Ezeken a történeti periodusokon belül többnyire megkülönböztethető egy nyugati és egy keleti dialektus-csoport is. Az ó- és középiráni nyelvek nagyobbik része rövidebb-hosszabb szövegemlékekből ismertek, míg mások csak közvetett módon, más forrásokban előfoduló adatok alapján rekonstruált (feltételezett) nyelvek. Mind a szövegemlékek írásának és nyelvének értelmezése, mind az összefüggő szövegemlékekkel nem rendelkező nyelvek rekonstrukciója számos hipotetikus elemet tartalmaz, így azok elemei (pl. kivételek megítélése, periodizáció és genetikai rokonság, stb.) a kutatás során változhatnak. Az ismert ókori nyelvi emlékek közös jegyei erőteljesen arra mutatnak, hogy valaha egy közös nyelvből származtak (*ősiráni). Másik álláspont szerint ez az ősi nyelvállapot már különálló dialektusok jegyeit mutatja.

a) Az óiráni nyelvek (i. e. II. évezred 2. fele (?) –3. sz.) két legismertebb, terjedelmes szövegemlékekkel képviselt tagja az Aveszta szövegeinek nyelve és a délnyugati óperzsa. Nyelvi rekonstrukció alapján feltételezett óriáni nyelvek az észak-nyugati méd és szkítha.

Az avesztai nyelv (pontosabban az Aveszta szövegeinek nyelve) elnevezés nem népcsoporthoz vagy földrajzi környezethez kapcsolódik. Az Aveszta a (feltételezett etimológiája ‘dicséret’ (Kellens) v. ‘parancs, utasítás’(Boyce) a zoroasztriánusok legrégebbi, különböző időben és helyen keletkezett szent könyveinek összefoglaló neve. Az Aveszta nyelvileg erősen heterogén gyűjtemény, legrégibb része a prófétának tulajdonított gáthák (’himnuszok’) gyűjteménye, melyek az iráni nyelvek legősibb nyelvemlékei, az óind Rigvéda himnuszaival egyidős szövegek. Kormeghatározása a próféta személyének datálásától függ. A mai konszenzus ezt az i. e. 2. évezred második felére teszi (más hipotézisek szerint i. e. 1000 k. vagy a 7–6. sz. ban keletkezett szövegek). Bár az avesztai szövegek nagy része korábbi és terjedelmesebb is az óperzsa nyelvemlékeknél, nyelvi értelmezésük igen nehéz a hagyományozás bizonytalansága miatt. A szövegeket – minden bizonnyal – csak a i. sz. 5–6 sz.-ban, a Szászánidák korában jegyezték le (tehát keletkezésük után jóval több mint ezer évvel), egy akkor alkotott írással. A legkorábbi fennmaradt kéziratok azonban ennél is sokkal újabbak, a 13. sz. utáni időkből származnak. Európában csak a 18. sz.-ban ismerték meg ezeket a kéziratokat. A hagyományozás bizonytalansága miatt a szövegek (különösen a prófétának tulajdonított gátháké) olvasata máig számos ponton homályos, vitatott. Nyelve valószínűleg egy kelet-iráni nyelv lehetett, esetleg a baktriai egyik helyi ókori dialektusa, mely az óperzsánál korábbi nyelvállapotot tükröz. Flektáló nyelv, melynek értelmezése (különösen hang-rendszerének megállapítása) sokszor bizonytalan. A szászánida kori írás, melyet az az igény hozott létre, hogy rögzítsék a vallásos szövegek egyértelmű olvasatát, lényegesen, elveiben tért el a korabeli, szintén arámi abc-én alapuló középperzsa pahlavi írástól, amennyiben valódi magánhangzójeleket alkotott, ideogrammokat nem használt. A pahlavi írásból az egyértelmű jeleket átvette, a többértelműeket differenciálta, diakritikus jelek segítségével új betűket alkotott. Ennek eredményeként egy 16 magánhangzó- és 37 mássalhangzó-jelet tartalmazó, a szent szövegeknek a középkorban elképzelt fonetikus olvasatát lehetővé tevő írás jött létre. A szövegek nyelve igen archaikus (ld. pl. óperzsa xšaça- = avesztai xšaθra- < óiráni * xšaθra- = vedikus kÒatrá- ‘uralkodás, birodalom’), a régi indoeurópai nyelvek flektáló névszó- és igeragozását erősen, az óperzsa szövegeknél hívebben őrzi. Az indiai párszik (a zoroasztrianizmust követő hívek) mai napig használnak (olvasnak?) eredeti avesztai szövegeket eredeti avesztai írással, perzsa átírással és fordítással (ld 1. és 2. kép) .

Az óperzsa az Akhaimenida birodalom (i. e. 553–330) uralkodóinak nyelve (a birodalom soknemzetiségű tartományainak közös nyelve a sémi „birodalmi” arámi volt). Legfontosabb emlékei a királyok reprezentációs célokat szolgáló többnyire háromnyelvű (óperzsa, elámi, babilóni) ékírásos sziklafeliratai (i. e. 6–4. sz.). Az óperzsa az óiráni nyelvek DNy-i dialektusa (eredetileg az ókori Fársz tartomány nyelve), írása akkád (későbabilóni) ékjelekből I. Dareiosz korában tudatosan alkotott betűírás. Ez azt jelenti, hogy gyökeresen, de nem következetesen, eltér a sémi írások írás elvétől (ld. akkád nyelv, héber és arámi nyelv, arab nyelv). Legfőbb újítása az volt, hogy sajátos, valódi magánhangzó-jeleket is tartalmazott, melyek szó elején is megjelenhettek. Felhasznált ezeken kívül mássalhangzó és magánhangzó kapcsolatát jelölő ékjeleket is. Az óperzsa írás 36 ékjelet használ, ezek között vannak egyértelmű magánhangzójelek, mássalhangzójelek, melyek inherensen tartalmazhatják az i, u vagy a magánhangzót is, de felvehetnek pusztán mássalhangzó értéket is. Az írásnak eltérő értelmezései találhatóak a szakirodalomban (ld. Kent, Mayrhofer, Schmitt in CLI).

Az óperzsa flektáló nyelv: az igeragozás teljesebben, a névszóragozás már erősen redukálva őrzi az eredeti (feltételezett) rendszert. Pl. a névszóragozásban, mely különböző töveken alapul, az -a tövű ragozásnak a korábbi korszakra rekonstruált nyolc esete közül már csak három raggal megkülönböztetett esete van; a duális olykor még előfordul.Az igealak szintetikus (komplex morfológiai) szerkezetű szó, egy alakban fejezi ki az idő, aspektus, mód, nem (genus), szám és személy kategóriáit.

1. kép. Aveszta: modern Khorda Aveszta indiai kiadása avesztai írás és modern perzsa fordítás (1308 Jazdagerdi időszámítás, Bombay), címlap

2. kép. Aveszta: Khorda Aveszta modern teheráni kiadása perzsa átírással, fordítással, p. 102.: Átas njájis szövege.

3. kép. Óperzsa írás különböző értelmezésekkel: Jensen, 100. p.

4. kép. Óperzsa írás különböző értelmezésekkel: Handb., 19. p.: ékjelek hangértékei.

5. kép. Óperzsa írás különböző értelmezésekkel: Handb., 20 p.: számok és ideogrammok.

6. kép. Óperzsa írás különböző értelmezésekkel: Schmitt 1989, 63. p.

Egyéb óiráni nyelvek: méd, szkíta

Az óiráni nyelvek dialektális megosztottsága és egyes „idegen” nyelvi (elsősorban hangtani) sajátságai egyéb óiráni nyelvek meglétét is feltételezik. Ezeket azonban – összefüggő nyelvemlék híján – csupán izoláltan előforduló szavakból és nevekből próbálják hipotetikusan rekonstruálni. Az egyik ilyen legismertebb rekonstruált nyelv a méd, az ókori Méd birodalom nyelve, melyre csak indirekt módon, későbbi forrásokban előforduló szavak sajátos, a forrásnyelv hangrendszerétől eltérő hangalakja alapján lehet következtetni. Ezek, egy feltételezett méd nyelvre mutató jelenségek azonban más iráni dialektusokban is előfordulnak.

Szkíta: az iráni törzsek településterületeinek a Fekete-tengertől Kínáig húzódó északi határán, a steppe-vidéken ókori és középkori források több törzset neveznek meg (pl. szkíták, szarmaták, szakák, alánok, masszagéták). Ezek nyelvéről nincsenek összefüggő emlékek, csupán kevés szórványemlék (többségében nevek és egyes szavak) a róluk szóló híradásokban (pl. Herodotosz), melyeket hagyományosan (kérdés, hogy helyesen-e) szkítának nevez a szakirodalom. Erősen megoszlik a kutatók véleménye ezeknek a nyelvi emlékeknek a jellege, valamint ókori nyelvi státusza tekintetében (pl. külön nyelv volt-e a szkíta és szarmata, stb.).

b) Közép-iráni nyelvek

A történeti ó- és közép-korban (az Akhaimenida-birodalom összeomlásától az arab hódítás első évszázadaig, i. e. 4/3. sz.–i. u. 8/9. sz., ill. még tovább ) beszélt ill. „használt” nyelvek: a nyugati csoport időben egymást követő tagjai a párthus és a középperzsa, a keleti csoportba tartozik a szogd, khvárezmi, szaka, baktriai,mígaz északi dialektus feltételezett tagjai a szarmata és az alán. E nyelvek erősen különböznek mind elterjedettségükben (a fenti nyelvekből csak hat rendelkezik megbízható szövegemlékekkel), mind írásukban: pl. a párthus, középperzsa, szogd, khvárezmi az arámi írás továbbfejlesztett változatát, a baktriai a görög ábécé egy helyi változatát, míg a szaka az indiai bráhmi-írás középázsiai változatát használta. Az arámi eredetű ábécét használó írások közös jellemzője az ún. ideogrammok (más néven heterogrammok) – különböző mértékű – használata, melyeket a szövegkiadások nagybetűkkel írnak át. Ez a, szórványosan már korábbi nyelvemlékekből is ismert, gyakorlat egyes szavakat (rendszerint a legközönségesebbeket) az eredeti arámi (tehát sémi) írott formában veszi át (mintegy piktogrammokként), de azokat a forrás nyelvén (pl. középperzsául) olvassa ki és azokhoz a saját (a forrás) nyelvén illeszt ún. komplementumokat (ragokat, képzőket stb.). Az egyik legrégibb, már a Kr. előtti évszázadokban pénzfeliratokon is előforduló ideogramm a MLKYN MLKA (vö. arámi mäläk malkē) a párthus šāhān šāh ‘királyok királya’ kifejezés visszaadására. A kutatók többségének értelmezése szerint az ideogrammokat mindig a befogadó nyelv megfelelő szava hangalakja szerint olvasták ki. (tehát nem betűhíven). Az ideogrammok elterjedt használata összefüggött a korábbi arámi nyelvű és arámi írnokok által művelt írásbeliség átalakulásával (kb. i. e. 3–1 sz.).

A párthus: a nyelv eredete az ÉK-iráni Parthia (lat. elnevezés, v.ö. óperzsa Parthava) tartományhoz ( mai Khorászán, Gorgán ill. részben Turkmenisztán), valamint az ókori Arsakida dinasztia (i. e. 247–i. sz. 224) uralkodásához köthető. A dinasztiát megalapító ősök, egy északiráni nomád törzs (Aparni vagy Parni) vezetői, az i. e. 3. sz.-ban meghódították Parthia provinciát, átvették a helyiek nyelvét, és ez lett később az uralkodásuk alatt nagy kiterjedésű birodalommá lett állam hivatalos nyelve. Ennek a nyelvnek az Arsakidák korából kevés emléke maradt, a nyelvemlékek többsége az őket követő Szászánida dinasztia (i. sz. 225–651) korából származik. A két nyelv, párthus és középperzsa (pahlavík és párszík a korábbi szakirodalomban) írása, az ideogrammok használata, valamint nyelvi jegyei egymáshoz nagyon hasonlóak voltak, így azokat sokáig egy nyelv két, időben egymást követő változatának tekintették és csak a dinasztia nevével különböztették meg a nyelvet (arsakida és szászánida pahlavi vagy pehlevi). A manicheus szövegek megismerése óta (1904) a párthus külön nyelvi státusza mint észak-nyugati középiráni nyelv egyértelmű. Legkorábbi emlékei az i. e. 1. sz.-ból, Niszából származó osztrakonok (melyeket eleinte arámi nyelvűeknek hittek az írás és az ideogrammok használata miatt), majd a királyfeliratok a korai szászánida korból (i. sz. 3–4. sz.). A kínai Turkesztán manicheus emlékei között is találhatók párthus nyelvű szövegek.

A párthus a nyugati középiráni nyelvek északi dialektus-csoportjához tartozik. Sem előzménye, sem folytatása nem ismert. Az Arsakidák mintegy ötévszázados uralkodása alatt a párthus viszonylag sok szót átvett keletiráni nyelvekből (pl. a szogdból), és maga is sokat kölcsönzött a környező nyelveknek (ld. a nagyszámú párthus kölcsönzést az örményben). Ezek a források segítik a párthus nyelv hangállományának rekonstruálását. Morfológiája és szintaxisa az igei és névszói esetvégződések lekopása miatt a korábbi (pl. óperzsa) nyelvállapothoz képest lényegesen megváltozott, de flektáló jellegét megőrizve, új analitikus és szintetikus struktúrákat hozott létre.

A középperzsa a középiráni nyelvek legjelentősebb tagja, a délnyugati iráni Fársz (ma központja Siráz) tartományhoz kötődik, az Akhamenidák által használt óperzsa nyelv utódja, ha nem is közvetlenül. A Szászánida birodalom (i. sz. 224–651) hivatalos és egyben a birodalom széleskörűen elterjedt beszélt nyelve volt. Az iszlám hódítása után a kisebbségbe került iráni zoroasztriánusok a 10. sz.-ig, míg a középázsiai manicheusok a 13. sz.-ig mint „szent” nyelvet használták. A középperzsa emlékeinek többsége a Szászánida korból, valamint az iszlám hódítása utáni néhány évszázadból származik. Időben és térben való elterjedettsége miatt számos dialektusa lehetett. Emlékeinek fontosabb csoportjai: két ill. három-nyelvű királyfeliratok (3–4. sz.), a zoroasztriánus egyház működéséhez kapcsolódó emlékek, valamint a manicheus egyház, az alapító Máni korától kezdve keletkezett iratai. A késői, a 9–10. sz.-ból származó zoroasztriánus iratok általánosan használt elnevezése „könyv-pahlavi” (Buch-Pahlavī). A középperzsa helyett a nyelv elnevezéseként olykor előforduló pahlavi (pehlevi) használatos, de pontatlan. A manicheus emlékek kivételével a középperzsa szövegek lejegyzésére egy, az arámi íráson alapuló írást használtak. Ebben a pahlavi írásban az évszázadok folyamán több betűforma egybeesett, az ideogrammok száma meghaladta az ezret, így az írás, mely a nyelvnek egy archaikus formáját rögzítette, rendkívül nehezen értelmezhetővé vált, és az írni-tudás csak egy szűk (írnok) réteg birtokában volt (ld. 7. és 8. kép). A manicheizmus alapítója, Máni (216–274) ezért vallása terjesztéséhez egy, a pahlavi íráson alapuló, de annál sokkal egyszerűbb írást alkotott (ld. 9. kép). Ez az írás elhagyta az ideogrammokat és a szó kiejtését követve annak fonetikus ábrázolását nyújtotta új jelek alkotásával és a magánhangzók (ha nem is következetes) jelölésével. A manicheus írás használata a vallás követőire korlátozódott, de velük messze Irán határain túl is elkerült (ld. szogd, ujgur, tochár).

A középperzsa nyelv, a párthushoz hasonlóan, az óiráni nyelvekre jellemző flektáló jellegét fokozatosan, ha nem is teljesen, feladta. Ez a folyamat több elemet megőrzött az igeragozásban, de teljesebben ment végbe a névszóragozásban. Az igék között megjelentek egyes igei kategóriák kifejezésére alkotott többszavas kifejezések (pl. perfektum, folyamatos szemlélet, passzívum), ezek azonban többnyire alkalmi szerkezetek, nem mindig tekinthetők az igei paradigma állandósult tagjainak. A névszóragozásban megjelent az újperzsa nyelv jellegzetes szerkezete, az ezáfe előzményének tekinthető ī relatív-partikula.

A keleti középiráni nyelvek legismertebb tagja a szogd,az óperzsa Szugda-tartomány nyelve. A középázsiai tartomány (fővárosa Szamarkand) kereskedői a selyemút mentén eljutva Kelet-Turkesztánig, ott kereskedő-kolóniákat alapítva a szogd nyelvet e régió általánosan használt beszélt nyelvévé (lingua franca) tették. A szogd nyelv emlékei a 2. sz.-tól kezdve a 10. sz.-ig számos kronológiai, ortográfiai és stílus-variánst képviselnek. Legismertebb emlékei a „régi levelek” (4. sz.), a Mugh-hegyi dokumentumok (8. sz.), valamint a különböző egyházakhoz tartozó szogdok (manicheus, buddhista, nesztoriánus keresztény) írásos emlékei. Ezek többségében a vallásuk által használt írásokat is átvették (pl. a kereszténnyé vált szogdok a szír írást, a manicheusok egy sajátos manicheus írást). A szogd nyelvet később az újperzsa és különböző török nyelvek szorították ki a mindennapi használatból. Teljesen nem tűnt azonban el, a mai jagnóbi (Tadzsikisztán) a folytatásának tekinthető. A nyelv hangtana erősen redukált a hangsúlytalan magánhangzók eltűnése miatt (a szöveg kiejtése ezért alig lehetséges mai ismereteink szerint). Morfológiája – szemben a nyugati-iráni nyelvekkel – a régi formagazdagságot jobban megőrizte: pl. három nem (hím-, nő- és semleges), hat eset és a duális nyomai megvannak, míg az igeragozás új perifrasztikus alakokat is kialakított.

A khvárizmi (vagy khvárezmi) nyelv a szogd-hoz igen közelálló, csak kevés emlékből ismert középiráni nyelv, emlékei a 14. sz.-ig előfordultak. A legkorábbi, i. e. 3. sz.-től kezdve felbukkanó adatai (pénz, edény stb. feliratok) egy sajátos, az arámi íráson alapuló írást használtak. A későbbi, főként arab nyelvű forrásokba beékelt khvárizmi nyelvű szövegek az arab írásnak egy mellékjelekkel kiegészített, olykor a rövid magánhangzókat is (következetlenül) jelölő írását használták. A nyelv jellegzetessége a ragozott igeformákhoz kapcsolt névmási enklitikum. Nyelve a fragmentumok alapján nehezen rekonstruálható.

A baktriai nyelv az ókori Baktria provincia (kp. Bactra ~ Balkh) középiráni nyelvjárása volt, a Kusán-dinasztia (1–3. sz.) uralkodásától kezdve. Sokáig kelet-iráni nyelvnek tartották, számos nyelvi jegye köti a szogd-hoz és khvárizmi-hez, de legalább ennyire hasonlít a nyugati-iráni párthus nyelvhez is. Emlékei többsége (pénz- és monumentális feliratok, bőrre, papiruszra írt szövegek, stb. az 1–2. sz.-tól a 9. sz.-ig) Afganisztánból és ÉNy-Indiából származnak, melyek egy helyi görög betűs ábécét használtak. Legújabban előkerültek manicheus írással írt szövegek is a kínai Turkesztánból (v.ö. Sims-Williams 1989, 1997).

A szaka nyelv, a szaka törzsek nyelve, akik kínai források szerint i. e. 200 óta Kelet-Turkesztánban éltek. Két fő dialektusa ismert, a régebbi (és csak kevés emlékkel reprezentált) tumsuqi, és az újabb khotáni szaka (v.ö. Emmerick 1989). Ez utóbbinak emlékanyaga igen gazdag, melyek többsége Khotán buddhista kolostoraiban, a 7–10. sz.-ban keletkezett főként vallási tanszövegek (szanszkritból való fordítások, bilinguis szövegek tibeti, szanszkrit vagy kínai párhuzamokkal), de megtalálhatók benne világi szövegek is (orvosi kézikönyv, költészet stb.). A bráhmi írású khotáni szövegek különböző variánsokat őriztek meg. A szövegek nyelve, hasonlóan az íráshoz, lényeges eltéréseket mutat mind a hangtanban, mind a morfológiában.

A közép-iráni korban az Észak-Kaukázus, a Kaszpi-tó és a Fekete-tenger környéki (egészen a Dunáig húzódó) területeken élt kelet-iráni törzsek (szarmaták, alánok stb.) nyelvéről csak kevés adat maradt fenn. A történeti és régészeti források szerint ezek az elnevezések különböző területeken és időben élt törzsekre vonatkozhatnak, akiknek nyelve is többféle dialektust képviselhetett. A különböző típusú, nyelvű és írású forrásokból származó főként névanyag alapján még a két nyelv, szarmata és alán megkülönböztetése is bizonytalan. A szarmaták nyelvére a császárkorból származó, a Fekete-tenger északi partvidékéről származó görög feliratok névanyagából (és néhány más forrásból) lehet óvatosan következtetni. Az alánok jelentősebb (összefüggő) nyelvi emlékei részben görögbetűs, részben görög nyelvű forrásokból származnak. Az előbbi emléke a zelencsuki sírfelirat (kb. 10–12. sz., a Kubán folyó vidéke), míg az utóbbi a bizánci Johannes Tzetzes (12. sz.) művében található sorok. Az ezekben a forrásokban előforduló furt (φουςτ), a digori oszét furt és a szarmata névalak Furtas (< óiráni *puthra- ) ’fiú, fia’ szó alapján feltételezhető egy szarmata-alán-oszét szorosabb nyelvi kapcsolat. Szarmata, alán és (ó)oszét kölcsönzések találhatók finn-ugor nyelvekben (magyar), valamint egyéb (kínai, mongol, óörmény, óorosz stb.) forrásokban is. Ezek feldolgozása folyik. Az alánhoz kapcsolható a 13. sz.-ban a mongolok elől Magyarországra menekült jászok nyelve, mely feltételezett elődjük (az alán) újiráni reprezentása (ennek a kérdésnek a szakirodalmát ld. R. Bielmeier 1989, Harmatta János 1970,A. Alemany 2000.)

7. kép. Jensen, arámi eredetű írások (arsakida-szászánida),  422 p.

8. kép. Az arámiból kifejlődött írások (D. N. Mackenzie 1971, XI. p.).

9. kép. Manicheus írás (Bev. p. 81.).

10. kép. Szogd írás (Bev., p. 82.).

11. kép. Szogd-ujgur (Jensen, p. 401.).

12. kép. Szaka írás (Bev., p. 83 = M. Leumann, Sakische Handschriften, Zürich, 1934. 39. p.).

c) Újiráni nyelvek

Újiráni nyelveket ma elsősorban Irán és Afghanisztán területén beszélnek, de képviselőik megtalálhatóak Irakban, Szíriában, a Kaukázus, Közép-Ázsia és a Pamír vidékén, a kínai Turkesztánban, Elő-Indiában és a Perzsa öböl környékén. Írásbeliségük szintje erősen különbözik: egyesek fejlett, olykor (több) évszázados múltra visszamenő (írott) irodalommal rendelkeznek (perzsa, tadzsik, oszét, kurd, pasto), míg mások csak néhány száz fős nyelvi kisebbséget képviselnek önálló írásbeliség nélkül (pl. a pamiri nyelvek). Hasonlóan a korábbi nyelvtörténeti korszakokhoz, az újiráni nyelvek is hagyományosan két, keleti és nyugati dialektológiai csoportra oszthatók. A keleti csoport földrajzilag észak-nyugati területekre (Kaukázus) is kiterjed, míg a nyugati dialektológiai csoport a beludzs révén keleti területekre nyúlik át. Dialektológiai elválasztásuk, a korábbi nyelvtörténeti korszakokhoz képest kevésbé egyértelmű (ld. P. O. Skjærvo 1989, 370 skk.).

A nyugati újiráni nyelvek legjelentősebb tagja a perzsa, mely – a kulturális és földrajzi közelség függvényében – mind a nyugati, mind a keleti újiráni nyelvekre és dialektusokra erős hatást gyakorol az iszlám elterjedés óta (leírását ld. alább). A korai újperzsából (klasszikus perzsa) évszázadokkal később két helyi változat, a közép-ázsiai tadzsik és az Afganisztánban beszélt dari önálló írott-irodalmi nyelvvé vált. Ezek ma már nem a perzsa dialektusai, hanem új politikai államalakulatok hivatalos nyelvei. Mindkét nyelv a perzsánál archaikusabb hangállományt és sajátos helyi (archaikus és újított) nyelvtani formákat (pl. az igeragozásban) őrzött meg, ill. alakított ki, – részben a környező török nyelvek hatására. Ennek ellenére ma a megértés lehetősége fennáll a modern perzsa, tadzsik és a dari (kabuli perzsa) nyelvet beszélők között. A dari a perzsához hasonló, némileg módosított arab ábécét, míg a tadzsik jelenleg a cirill ábácé egy mellékjelekkel kiegészített változatát használja (továbbiakra ld. I. M. Oranskij 1975, 16–88. p.)

Az újiráni nyelvek közül a perzsához közeli másik nyelv a kurd, mely nagy területen szétszóródva (É-Irak, É-Szíria, K-Töröko., Ny-Irán, Libanon, Közép-Ázsia stb., valamint kisebb diaszporákban Közel- és Közép-Kelet nagyvárosaiban) számos, egymástól nagyban különböző dialektussal és írásbeliséggel rendelkezik. Ezek közül jelentősebbek az északi kurd csoport (kurmandzsi, bádináni, moszuli stb.), a centrális kurd dialektusok (szóráni, mukri stb.) és a dél (keleti) dialektusok csoportja (kermánsáhi, szanandzsi stb.). Bár irodami emlékei a 17. sz.-tól kezdve vannak, dialektológiai megosztottság, földrajzi szétszórtsága és egy egységes politikai államalakulat hiánya miatt soha nem alakult ki egységes irodalmi nyelve. Lakóhelyük szerint különböző írásokat ill. azok változatait (pl. arab, cirill, latin betűs) használják. Mint az ÉNy-i újiráni nyelvcsoport tagja, morfológiája a perzsáéhoz közel áll, bár azzal szemben számos archaizmust is őriz (pl. a nemek megkülönböztetése, a névszóragozás esetrendszerének egynémely nyoma).

A kurd nyelvtől eltérő (sokáig a földrajzi közelség okán mégis odasorolt) újiráni nyelvek a zázá (K-Töröko.) és guráni (Zagrosz-hegyláncai), mindkettő számos archaizmus (pl. nemek megkülönböztetése stb.) őrzője. A többi kisebb, írásbeliséggel nem vagy alig rendelkező dialektusról ld. CLI, Schmitt.

Az É-Iránban (és határain kívül, Dagesztánban ÉK-Azerbajdzsánban) is megtalálható a dél-nyugati dialektus-csoporthoz és a perzsához is közelálló, több dialektussal bíró táti. A Kászpi-tó DNy-i partjának egyik beszélt dialektusa, a tálesi az észak-nyugati dialektuscsoporthoz tartozik, hasonlóan a Kászpi vidék két elterjedt dialektusához, a gilaki és mazendaránihoz. Ugyancsak ide tartozik az iráni nyelvek földrajzilag leginkább keletre fekvő tagja, a beludzsi (vagy balócsi).

A keleti újiráni nyelvek jelentősebb tagjai az oszét, pasto, jagnóbi, a pamiri nyelvek és a jidga-mundzsi, melyek a mai Irántól északra és keletre eső területeken, a Kaukázustól a kínai Turkesztánig elterülő vidéken honosak. Földrajzi közelségük okán a kaukázusi oszét az ottani nyelvekkel, míg a többi keletiráni nyelv az indiai nyelvekkel közös (főként hangtani) jelenségeket mutat (pl. a keleten beszélt nyelvek és dialektusok közös hangtani jellemzője a retroflex mássalhangzók gyakori előfordulása). Morfológiájuk, a keleti középiráni nyelvekhez hasonlóan, több régi elemet őrzött meg az egyes nyelvekben (pl. a nemek megkülönböztetése és a melléknévragozás a pastóban). Az oszét földrajzi izoláltságánál fogva hangtanában archaikus jegyeket, míg a morfológiájában sajátos, a flektáló jelleget többnyire feladó, sajátos agglutináló típust képvisel. Ebben részben megőrzött flexiós jellegzetességek párosulnak posztpoziciós szerkezetekkel.