Bevezetés
Ez a fejezet az írásbeliség korai történetét és társadalmi összefüggéseit tárgyalja, alapvetően a mezopotámiai ékírás és annak előzményei alapján. A választást a szerző szakterülete mellett az is indokolja, hogy ezen a területen rendelkezünk a legjobb anyaggal a folyamatok tanulmányozásához. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy minden területen hasonló módon kellett az írásnak kialakulnia és később változnia, de Mezopotámia fontos viszonyítási pont lehet. Az áttekintésből kiderül, hogy az írás változásai szorosan összefüggenek a társadalmi igényekkel, és az ékírás (mint sok más nem betűírás) viszonylagos bonyolultsága nem technikai hiányosságából, hanem az írással szemben támasztott társadalmi igényekből adódik.
Az írás jelentősége az emberi történelemben
Az írás megjelenése egyike a legfontosabb eseményeknek az emberiség történetében. Jelentőségét Jack Goody a következőkben foglalta össze (1968, 1–2):
„Az írás fontossága abban áll, hogy új kommunikációs médiumot teremt az emberek között. Alapvető szolgáltatása, hogy tárgyiasítja a beszédet, olyan látható jelek sorozatát köti a nyelvhez, mellyel állandó kölcsönhatásban van. Anyagi formájában a beszéd nagy távolságba is továbbítható, és hosszú ideig megőrizhető. Az írás révén minden megmenthető a szóbeli kommunikáció múlékonyságától, amit az emberek beszélnek és gondolnak. Az emberi kapcsolatok hatóköre ettől kezdve térben és időben is jelentősen megnövekedett. A kommunikáció új eszközében rejlő lehetőségek az emberi tevékenységek olyan széles skálájára gyakorolnak alapvető hatást, mint a politika, a gazdaság, a jog és a vallás.”
A korábbi szakirodalom az írást a fentiekhez hasonlóan a beszélt nyelv reprezentációjaként írja le — ez az elképzelés még Arisztotelészre megy vissza. Az utóbbi időszak kutatásai egyre világosabb tették, hogy a valóságos helyzet sokkal összetettebb. Harris nagy hatású könyvében már egyérteművé tette, hogy az írás nem egyszerűen a beszélt nyelv fonetikus tükre, hanem a gondolat egy önálló reprezentáló rendszere (1986, 76–121). Ez a megközelítés főleg a nem alfabetikus írások működésének megértését teszi könnyebbé.
Míg Goody elsősorban az írás megjelenésének társadalmi jelentőségét emelte ki teljes joggal, addig Merlin Donald (2001) az új médium megjelenésének pszichológiai-kognitív oldalára hívta fel a figyelmet. Ő abból indul, ki, hogy az emberi kognitív struktúrákat, az egész agyműködést alapvetően meghatározza a kultúra. Az emberi evolúció különböző fokát szerinte eltérő kognitív típusok jellemezték, melyek alapvetően abban különböztek, miként reprezentálták a környező világot. Szerinte az epizodikus kultúra (főemlősök és korai homo), a mimetikus kultúra (homo erectus) után jelent meg a mitikus kultúra (homo sapiens), melyen belül két nagy forradalmi újítás következik be: a nyelv megjelenése és az ún. vizuografikus újítás, melynek része az írásbeliség is. A legmagasabb fejlettségű, ún. teoretikus kultúra, melynek mi is részesei vagyunk, az előző időszak által kialakított alapokon jött létre. Ezekben a kultúrákban a világ újabb és újabb reprezentációs formái jelennek meg, miközben az emberi agy folyamatosan újrastruktúrálódik.
Donald megközelítésének igen fontos eleme, hogy szerinte a régebbi reprezentációs formák nem tűnnek el, hanem „... az új reprezentációk a rendszer tetején jelennek meg; a korábban „központi feldolgozóként” szolgáló kognitív struktúrákat más struktúrák váltják fel és foglalják magukba” (2001, 242). A mitikus kultúra első időszaka az ő rendszerében az orális mitikus kultúra, melyből — visszanézve — három fontos jelenség hiányzik: a grafikus újítás, a külső memória és az elméletgyártás. Mindhárom jelenség alapvető fontosságú az írásbeliség kognitív jelentőségének megértéséhez.
A vizuografikus újítás a grafikus (képi ) eszközök szimbolikus használatát jelenti, és ennek Donald három fajtáját különbözteti meg: a képszerűt, a képírásost és a fonológiait, melyek nem zárják ki egymást, sőt gyakran működnek egymás mellett. „A képszerű mód elsődlegesen vizuális normáktól függ és nem szükségszerűen ölt nyelvi struktúrát. A fonológiai mód a beszédrendszerhez való kapcsolódástól függ; a képírásos mód a kettő közé esik” (uo., 248).
Ez az újítás teszi lehetővé az ember számára agyban tárolt informáciomennyiség biológiai korlátain való túllépést, a külső emlékezeti tárolást. A külső szimbolikus tárolórendszer (KTR) olyan mint egy számítógéphálózat, amelyben az összekapcsolt számítógépek teljesítménye nem egyszerűen összeadódik, hanem megsokszorozódik.
A teoretikus kultúra az elméletgyártás képességével jelenik meg, melyet a kutatás gyakran az alfabetikus írások megjelenésével köt össze.
Az írás helyzete a kommunikációs formák között és az írásbeliséget megelőző időszak kommunikációs technikái
Ignace J. Gelb alapvető írástörténetében (1958, 17) megpróbálta elhelyezni az írást a különböző kommunikációs formák között. Bár táblázata nem teljes, mégis jól mutatja a nyelv és az írás viszonyát az egyéb jelrendszerekhez. Természetesen számos egyéb módon is lehet a különböző komunikációs formákat csoportosítani (pl. a jelek forrása, specifikussága, a küldő tudatossága, a jel jelölthöz való viszonya, a sokszorosíthatósága, a jelölthöz való viszonya /index, ikon, szimbólum/, a vevőre tett hatása, illetve a diskurzus típusa szerint. (Eco 1977, 45–77; ld. még Fülöp 1996), itt csak azokra a téma szempontjából különösen érdekes technikákra összpontosítunk, melyek révén világossá válik, hogy az írásbeliség milyen kontextusban jön létre.
1. Táblázat
|
|
Időben korlátozott kommunikáció
|
Tartós kommunikáció
|
|
vizuális vétel
|
mozdulat, utánzás, arc- és szemkifejezés [testbeszéd], szájról olvasás, TÁNC, [PANTOMIM], jeladás (szignál) tűzzel, füstttel vagy fénnyel
|
a. tárgyak:
[felállított kövek (sztélék); színek és anyagok] (virág- és gemmanyelv); számolás botokkal [számolókövek]; kagylók, kipu, kaurikagylók
[ÉPÍTÉSZET]
b. jelölés tárgyakon:
Kép és szobor [KÉPZŐMŰVÉSZET];
[vallási szimbólumok]
[azonosító-mnémonikus jelek: tulajdonjelek]
ÍRÁS
[//fénykép és film//]
|
|
akusztikus vétel
|
fütty; sziszegés; taps; [ZENE (énekes vagy hangszeres)]; NYELV; jeladás (szignál) dobbal, síppal vagy trombitával
|
//hangfelvételek//
|
|
taktilis vétel
|
kézszorítás; vállveregetés; a vak süketnémák kézjelrendszere
|
domború vagy bemélyített felületek kitapogatása
//BRAILLE-ÍRÁS//
|
Jelmagyarázat:
[számolókövek] saját kiegészítések
NYELV teljesen kifejlett kommunikációs rendszerek
szájról olvasás szekundér kommunikációs technikák
//hangfelvételek// modern komunikációs technikák
Képi szimbólumok:
Az írástörténet szempontjából a tartós, vizuális vételű jelek a legfontosabbak. Az egyértelműen ebbe körbe sorolható legkorábbi jelekkel, képi szimbólumokkal a felső paleolitikumban találkozunk, az ún. aurignaci időszaktól kezdve (kb. 32 ezer évvel ezelőttől). Vannak közöttük kétdimenziós (sziklavésetek és festmények) és háromdimenziós (mobil szobrocskák) alkotások is. A híres állat- (bölények, őstulkok, vadlovak, mammutok stb.) és emberábrázolások (ún. Vénusz-szobrocskák) mellett kifejezetten absztrakt szimbólumok sora is előfordul, sőt ezek megelőzik az alakos ábrázolásokat (Ld. Leroi-Gourhan 1985, 75–130). Marschack igen vitatott elképzelései szerint, egyes bevésett vonalakkal ellátott felső paleolitikus csonttárgyak egy naptári rendszer rögzítésének tárgyi bizonyítékai lennének (Marschack 1972).
Ezt a Donald által vizuografikus újításnak nevezett kognitív forradalmat nem csak a plasztikus-grafikai szimbólumok megjelenése jelzi, hanem a tárgyak és ábrázolások átgondolt, tervszerű térbeli elrendezései is. Például a barlangok falfestményei nem egymástól elszigetelten festették fel, hanem jól meghatározott, bonyolult viszonyrendszerben egymással. A festményekkel és plasztikákkal díszített barlangok bonyolult beavatási szertartások nyomait viselik (pl. felnőttek és kamasz gyerekekét), amely alapján feltételezhető, hogy itt a környező világ mentális térképét közvetítették a következő generációk számára. Ez egyérteműen a szimbolikus térelrendezés képességére utal, és arra, hogy a világról gyűjtött tapasztalatokat már egy külső tárolórendszerben rögzítették. Ez a tárolórendszer (KTR) vizuális jelekből áll, melyeket egy meghatározott szabályrendszer, szintaxis köt össze. Donald szerint (2001, 251–252, kül. 8.2 ábra) a vizuografikus újítással nem új biológiai képesség jelenik meg, hanem egy új kognitív struktúra kezdetét jelöli. Ez az új gondolkozási modul, metaforikusan még az epizodikus tapasztalathoz kapcsolódik, de már magában rejti egy ideografikus rendszer megjelenésének lehetőségét.
Az európai felső paleolitikus művészet csúcspontját (magdaléni időszak, 18–12 ezer évvel ezelőtt) időben részben átfedve jelenik meg a Levante területén az ún. Natūf-kultúra (i. e. 12.500–10.000), amely az első állandó falvakat hozta létre. Nem rendelkezett olyan gazdag szimbolumkészlettel, mint Európa, de alapját képezte egy olyan hosszú fejlődésnek, melynek a csúcsát az élelemtermelés megjelenése jelenti.
Jacques Cauvin (2000) igen meggyőzően bizonyította, hogy az élelemtermelés kialakulását jóval megelőzte egy szimbolikus forradalom, amely képessé tette a vadászó-gyüjtögető közösségeket a szociális átalakulásra és a környezeti erőforrások újfajta használatára. Az a szellemi háttér (összetett szimbólumrendszer, bonyolult kultuszok, hosszú távú tervezés képessége), amely az élelemtermelő (neolitikus) közösségeket jellemezte, már jóval a háziasítás kezdetei előtt létrejött. Ennek a fejlődésnek a leggazdagabb időszakát az ún. kerámia előtti neolitikum jelenti (PPNA és PPNB), amely Palesztina, Szíria és Anatólia területén monumentális alkotások sorát hozta létre: hatalmas falakat és nagyméretű kultuszépületeket (ld. Cauvin 2000, Özdogan–Başgelen 1999). Ez az ideografikus rendszereket előkészítő gazdag szimbolika egyik csúcspontját a keramikus neolitikum kezdetén, Çatal Hüyükben (ma hivatalosan Çatalhöyük) érte el (Mellaart 1967).
Az ún. PPNB időszak során (i. e. 8000–7000 között) jelenik meg a területen a mezőgazdaság. PPNB végén egy nagy kivándorlással elkezdődik a neolitikus életforma és szellemi kultúra szétterjedése az egész Közel-Keleten, majd Európában.
Az írástörténeti szakirodalom egy tekintélyes része ezt az időszakot általában látványosan átugorja, pedig a későbbi mezopotámiai írásbeliség számos gyökere a prekeramikus időszakra nyúlik vissza. A két legfontosabb újítás a számolókövek használatának és a pecsételés szokásának megjelenése.
Számolókövek
A számolókövek (calculi), mint az írással párhuzamos alternatív bürokratikus technika használatát A. Leo Oppenheim (1959) mutatta ki a i. e. 2. évezredi Nuzi városában írásos források alapján. Pierre Amiet ebből kiindulva rájött, hogy az iráni Susa késő Uruk-kori (i. e. 4. évezred) rétegeiben talált üreges agyaggömbökben talált kis tárgyak ugyanennek a fajta bürokratikus rendszernek a részei. Fontos megállapítása volt, hogy a gömbök külső felületén található jelek a belülre „becsomagolt” calculusokat ábrázolják.
Denise Schmandt-Besserat munkássága (1992) révén kerültek a számolókövek, melyeket ő „token”-nek nevezett, a korai közel-keleti írástörténet középpontjába. Kitartó munkával gyűjtötte össze ezeket a különböző formájú kisméretű (1–3 cm) nagyságú agyagtárgyakat az egész Közel-Kelet területéről, melyeket korábban alig méltattak figyelemre. Kidolgozta azt az elméletet, hogy már a i. e. 8. évezredtől (PPNA időszak) létezett egy egységes számolórendszer, amely egyre bonyolultabbá válva végül elvezetett a valódi írásbeliséghez.
Schmandt-Besserat a számolókövek két fajtáját különböztette meg, az ún. egyszerű calculusokat (plain token), melyek néhány geometrikus alapformából álltak (gömb, gúla, korong, cilinder stb.) és az összetett calculucokat (complex token), melyeken kiegészítő jelzések is voltak (bekarcolások, pontozások, applikációk). Ezek a formák szerinte mind meghatározott gabonaegységet, földterületet vagy állatok mennyiségét jelentették. Eleinte csak az egyszerű tokenek voltak használatban. Egy idő múlva felmerült az igény, hogy az eredetileg bőr- vagy vászonzacskóban ill. edényekben tárolt számolóköveket mások által is ellenőrizhető módon együtt tartsák, ezért az Uruk-korban (i. e. 4. évezred) gyakran vagy madzagra fűzték, vagy egy üreges agyaggömbbe zárták azokat. Az 5–9 cm átmérőjű gömböket szinte mindig kívülről lepecsételték. Az agyaggömbök használata mellett egyre nagyobb lett az igény a sokféle információ rögzítésére, ezért a számolókövek formája is változatosabbá vált: megjelentek az összetett calculusok (16 főtípuson belül 241 altípus). Mivel a belső tartalmukat csak feltöréssel lehetett megállapítani, ezért egy idő múlva elkezdték a belefoglalt tokeneket kívül is jelezni, például ugyanolyan darabot nyomtak bele a még puha agyagfelületbe, vagy egy nádvesszővel kétdimenziós rajzot készítettek róla. Innen már csak egy lépés volt, hogy ezt a képet egy négyzetes agyagtáblára vigyék át. Ezek voltak a késő Uruk-korban (i. e. 4. évezred második fele) megjelenő ún. numerikus táblák, melyeken csak számjelek és pecsétlenyomatok voltak. Az ezután következő szakasz már a piktografikus jelek (Uruk IVa), azaz az első valódi írás megjelenése volt.
Schmand-Besserat (1992) szerint az írásbeliség kialakulása egy egyszerű egyenesvonalú technológiai fejlődés volt, mely során az egyes lépések nagyobb ugrás nélkül követték egymást.
Ezt a rekonstrukció éppen az egyszerűsége és átláthatósága miatt vált hamar népszerűvé, de sok részletét jónéhány kemény és megalapozott kritika is érte. Többek között nincs bizonyíték arra, hogy a számolóköveket többezer kilométeren és többezer éven át egységesen használták, a formai hasonlóság nem jelent funkcionális azonosságot, igen eltérő a leletek kontextusa, probléma van számos rekonstruált fázis időbeli helyzetével (pl. a komplex tokenek valószínűleg csak a piktografikus jelek hatására alakultak ki) stb. (Jasim-Oates 1986, Michalowski 1993, Glassner 2003, 63–83). A legnagyobb problémát azonban a Schmandt-Besserat által felrajzolt unilineáris fejlődés jelenti, illetve, hogy nem kellő módon emeli ki a piktografikus jelekből álló archaikus írás teljes újszerűségét.
A mezopotámiai írásbeliség azonban egy sokkal összetettebb kommunikációs rendszer annál, hogy a kialakulását egyszerűen technikai fejlődésként lehessen leírni.
Pecsételés
A pecséthasználat az egész ékírásos írásbeliség egyik legfontosabb kiegészítő eleme. A pecsét lenyomatának igen fontos jogi legitimáló ill. adminisztratív ellenőrző szerepe volt, nagyjából a mai aláírás hitelesítő erejének felelt meg. A pecsétek szorosan kötődtek az egyes személyekhez, és lenyomatuk plasztikus módon jelezte egy személy, csoport, vagy intézmény kapcsolatát egy tárggyal, raktárral vagy jogi ügylettel.
A pecsétnyomók használata a PPNB végén jelent meg és a korai keramikus neolitikumban (i. e. 7500 körül) terjedt el szélesebb körben (von Wickede 1990). A legkorábbi időszakból még nem ismertek lenyomatok, ekkor még a mágikus amulettek egy fajtájaként használhatták őket, és ez az aspektusuk valószínűleg sohasem tűnt el. A korai keramikus neolitikumból (i. e. 6. évezred) azonban már lenyomatok sora került elő Tell-Sabi-Abjadból (Tall Sabi Abyad; Szíria), melyek zsákokat, edényeket és ládákat záró bullákat hitelesítettek (Akkermans–Verhoeven 1995). Ez a használat a javakhoz való korlátozott hozzáférést jelentette. A gondosan eltett feltört „plombák”-kal együtt számolókövek is előkerültek, ami egyfajta adminisztrációra utal, de arra nehéz magyarázatot találni, de hogy miért volt erre szükség egy ilyen korai kis közösségen belül.
Csak a mezopotámiai khalkolitikumban válnak gyakorivá a hasonló lenyomatok, és a késő Ubaid-kortól Észak-Mezopotámiából már raktárak zárszerkezetéről való bullákat is ismerünk. Ez már a központi raktározás egyértelmű jele (Charvát 1995).
Az Uruk-korra (i. e. 4. évezred) esik a legtöbb az új adminisztrációs és kommunikációs technika kialakítása, ami nem véletlen, hiszen ez az időszak jelenti az első városok és az első állami struktúra megjelenését, melynek leglátványosabb jelzője a monumentális építészet és szobrászat (újabb összefoglalás Rothman 2001). Az első újítás a kultúra felvirágzásával egyidős (Uruk VI, kb. i. e. 3500), ekkor kapcsolódott össze látványosan a a pecsételés és a számolókövek használata, ami azt jelenti, hogy megjelentek a pecsételt üreges agyaggömbök, bennük a calculusokkal.
Mivel a lepecsételendő felület nagyobb lett, és egyre nagyobbá vált az igény, hogy a pecsétnyomók képei differenciáltabbakká váljanak, bevezették a mezopotámiai írásbeliségre oly jellemző pecséthengereket. Ezek palástján már összetett jeleneteket is ábrázolni lehetett, és úgy tűnik a legszebbek közül mindegyik ikonográfiai típus egy-egy magasrangú tisztségviselő funkciójának feleltek meg (Dittman 1986). Ez az jelenti, hogy a pecsétlenyomat Gelb kifejezésével élve, azonosító-mnémonikus jelként működhetett, a mai óvodai jelekhez hasonlóan. A számolókövek jelölték az ellenőrzött árukat, a pecsétek pedig a velük foglalkozó hivatalnokot, és egyben az árucikkeket.
Az agyagtábla
A mezopotámiai írásbeliség legfontosabb hordozója az agyagtábla volt. Megjelenésének időrendje ma még nem világos, de úgy tűnik, elszigetelten még azelőtt is használatban voltak, hogy megjelentek volna a csak „számjeleket” és pecsétlenyomatokat tartalmazó ún. numerikus táblák (Schmandt-Besserat 1992, 129–154). Ezek Schmandt-Besserat szerint megelőzik a piktografikus írást, és az agyaggömbök kiterített változataként értékelhetőek, melynél az egyes „számjelek” a calculusok kétdimenziós rajzai lennének (ld. fenn). Többek között Glassner kritikája szerint valójában sok esetben bizonyítható, hogy nincs korreláció a gömbökben őrzött számolókövek és a felületükre rajzolt „számjelek” között, valamint valójában nem előzményként, hanem a numerikus táblákkal egyidőben jelennek meg (Glassner 2003, 63–83).
Az írás megjelenése és az ún. proto-ékírás jellegzetességei
A kezdeti írásfajták talán legjobban dokumentált fajtája a proto-ékírás. Az újabb szakirodalom (pl. Damerow 2006) így nevezi az ékírás legkorábbi fajtáját, az ún. Uruk IVa ill. Uruk IIIb írásfázist (átfogóan: Nissen–Damerow–Englund 1990). Az Uruk IVa (ez egy rétegtani elnevezés, az Eanna szentélykörzet ásatása alapján), melyet sok helyen piktografikus írásnak is neveznek, eddig csak Uruk városából ismert, és használata i. e. 3100 körülre tehető. A korszak jellegzetessége, hogy a puha agyagtáblára, hegyes íróvesszővel képszerű jeleket írtak. i. e. 3000-2900 között, az Uruk III-as írásfázis alatt már éles (hegyes háromszög végződésű) íróvesszőt használtak, a korábbi rajz helyett benyomkodásokkal alakították ki a jelek formáját, melyek emiatt sarkosabbá és ezáltal absztraktabbá váltak. Ebben a Dzsemdet-Naszr nevezett időszakban az írás már az egész babilóniai régióban elterjedt.
(Vitatott kérdés az irodalomban, hogy az a kétségtelen tény, hogy az eredeti formájukhoz képest 90 fokkal elfordultak, mikor következett be. A hagyományos felfogás az, hogy ebben a korban, de többen súlyos érveket hoztak fel amellett, hogy ez csak később történt, az óbabilóni kor után.)
Az utóbbi évtizedekben a H. Nissen vezette berlini munkacsoport intenzív kutatásai révén világossá vált, hogy a későbbi ékírás alapját képező proto-ékírás számos olyan jellgzetességgel rendelkezik, mely alapján egyértelmű, hogy ez a kommunikációs rendszer nem a nyelv reprezentációjára készült. P. Damerow nyomán (2006, 4, a proto-ékírás oszlopa) összeállított alábbi táblázat jelzi a proto-ékírás sajátosságait, melyek szembeállítják a később írásbeliséggel.
2. táblázat
|
|
Proto-ékírás
|
Klasszikus ékírás
(kora dinasztikus III. fázistól)
|
|
1
|
Struktúrája nem a nyelv szintaxisát követi.
|
A legtöbb szövegtípus a nyelv szintaxisát követi
|
|
2
|
A szemantikai kategóriáknak csak egy szűk körét próbálja visszaadni.
|
Eszköztára alkalmas változatos tartalmak közlésére
|
|
3
|
A fonetikai kódolás alig játszik szerepet.
|
A fonetikai kódolás viszonylag nagy szerepet játszik
|
|
4
|
Nem egységesen konvencionalizált
|
Nagymértékben konvencionalizált
|
|
5
|
Csak extrém módon szűk körű környezetben használták
|
Alkalmas szélesebb körű kommunikációra
|
|
6-7
|
Voltak előzményei, melyek hasonló céllal használt szimbolikus rendszerként működtek.
|
A nyelvhez való közeledés során alapvetően megváltozott az írás belső struktúrája.
|
Gyakorlatilag mindez azt jelenti, hogy a proto-ékírásos táblák túlnyomó többsége valószínűleg néhány központi hivatal működése során keletkezett adminisztratív okmány, emellett kiegészítenek az írnokok képzésére szolgáló ún. lexikális listák.
Ez utóbbiak szemantikai egységekbe tömörítve sorolják fel jeleket, azaz tematikus listák voltak. Létezett foglalkozások és tisztségek, fémtárgyak, kerámiatárgyak, textilek, állatok, halak, fák és fatárgyak, helységnevek stb. listája (Englund–Nissen 1993). A lexikális listák olyan mértékben standardizáltak voltak, hogy közel egy évezred hosszan (kb. i. e. 23. századig) ugyanilyen sorrendben másolták azokat, természetesen mindig a jelfejlődésnek megfelelő újabb jelformákkal.
A gazdasági okmányok mutatják meg igazán, hogy a proto-ékírás alapvetően egy könyvelői szimbólumrendszer volt („Buchhalterschrift”). Alapvetően az egyes táblák táblázatként működtek, ahol minden információnak megvolta maga helye. Az egyes jelek tárgyaknak és mennyiségeknek, ill. termelési, elosztási és irányítási folyamatoknak feleltek meg. Ezen kívül az információk teljességét nem egy-egy tábla, hanem táblák egy-egy nagyobb csoportja adta meg, tehát a tartalom csak a többi tábla kontextusában volt érthető (Nissen–Damerow–Englund 1990, 76).
A proto-ékírás egyik legérdekesebb kérdése a jelek eredete. Egyes jelek bizonyosan a tokenekből eredeztethetőek, de itt sokkal nagyobb számú jelről van szó (kb. 800 alapjel, variánsokkal együtt 1500 jel). Korábban úgy tűnt, hogy egy centrumban alkottak meg egy teljesen egységesen kialakított és egységesen használt rendszert. Mivel a legkorábbi írásfázis (Uruk IVa) csak Uruk városából ismert, ezért Marvin. A. Powell szerint egy meghatározott személy volt a kitaláló, sokat idézett kifejezéséve élve a „literatus Sumericus Urukeus” (Powell 1981, 422, de vannak ellenvélemények is).
Bár a kitaláló valóban egy ember lehetett, hiszen nem közösségi-evoluciós módon fejlődött ki, és erre az írástörténetben sincs példa, a proto-ékírás nem maradt központilag írányított szimbólumrendszer, hanem dinamikusan változott használata.
Damerow vizsgálata szerint volt a jeleknek egy alapkészlete, melyet az Uruk III írásfázisban mindenhol használtak, de voltak olyanok is, melyeket csak egy meghatározott hivatal alakított ki magának, és máshol alig alkalmaztak (Damerow 2006, 6–7).
A jelek között a nagyobbik rész valamilyen testrészt, állatot, tárgyat vagy természeti jelenséget ábrázolt, erősen leegyszerűsített és konvencionalizált formában. Ezek a valódi piktogrammok. A nehezen ábrázolható igéket vagy fogalmakat egy velük jól asszociálható tárgy rajzával jelenítették meg. Ezt a módszert nevezte a kínai írásbeliség alapján W. G. Boltz paraszemantikusnak (Boltz 1986, 426–428). Ez volt a proto-ékírás jelképzésének egyik legproduktívabb módszere. Amikor egyre több írásjelre volt szükség, akkor a nagyszámú hasonló forma és a jelek fokozatos absztrakciója miatt (ld. fenn!) új utakat kellett keresni.
Egyik lehetőség a meglévő jelek differenciálása volt. Erre kialakítottak néhány olyan módszert, melyet a későbbi írnoki hagyomány is számon tartott, és külön elnevezésekkel látott el. Pl. három kis párhuzamos rovátkolással (gunû), 45°-os elfordítással (tenû), kettőzéssel (minabi), a megkettőzött jel keresztbe fordításával (minabi-gilimû) stb. Az új jelek minden esetben ugyanabban a szemantikai körben maradtak mint az eredetiek, csak némileg módosult jelentéssel (pl. Glassner 2003, 124–157).
Ezekkel az eljárásokkal elvileg korlátlan számú jelet ki lehetett volna alakítani, de ezen a ponton a mezopotámiai írnoki hagyomány más utat választott. Az adminisztráció gyakorlata, a gyors rutin igénye, a jelek túlspecializálása helyett a jelek többértelműsége irányába vitte tovább a folyamatot, és sok esetben nem alkalmaztak differenciáló jelöléséket.
Egy-egy adott jel pl. a száj jele, a vele összefüggő teljes szemantikai kör reprezentálására szolgált, kontextustól függően következő olvasatai lehettek: „száj” „szó” „beszélni” „fog” „hang/kiáltás”stb. Ez a többértelműség később, a logogrammok fonetizálódásával az ún. polifónia irányába vitte az ékírást, azaz egy jelnek különböző olvasatai lehettek (ld. később).
A szemantikai asszociáció mellett a fonetikai asszociáció, a rébusz elv adott egy másfajta lehetőséget is. (A rébusz elv az, amikor pl. a padló szavunkat egy pad és egy ló képével írjuk le.) Ennek alapja az azonos vagy hasonló hangzás. Mivel a sumer nyelv bővelkedett az egyszótagú szavakban ez az elv hosszú távon rengeteg tartalékot rejtett magában, amikor az ékírás később egyre több fonetikus jelet kezdett alkalmazni. A proto-ékírás időszakában mindez még csak ritkán használt lehetőség volt, eleinte leginkább csak ún. fonetikus komplementumokként (fonetikai indikátor) használták. Ez azt jelenti, hogy egy jelből úgy képeznek egy másikat, hogy egy egyszótagú fonetikai elemmel jelölik, hogy az adott szó hogyan kezdődik vagy végződik (Glassner 2003, 157–165). A fonetikus komplementumokat esetenként a főjel mellé, máskor belé írták.
A proto-ékírás igen nagy jelentőségű a kognitív fejlődés szempontjából. Bár az írást ekkor még igen korlátozott körben ismerték, az egyes alárendelt szervezeti egységekben pedig még hosszú ideig a számolóköveket használata is fennmaradt, nem becsülhető túl a matematika fejlődésében és ezzel együtt az adminisztratív irányításban és a hosszú távú tervezésben játszott szerepe. A proto-ékírásos szövegek 90 százaléka különböző bevett, kiadott vagy összegzett javak mennyiségét rögzíti, ezért legfeltűnőbb, azonnal felismerhető jellegzetességük a különböző formájú számok. A korabeli írnokok a javak jellegétől függően öt alapszámrendszert, ezeket továbbfejlesztve pedig összesen 13 különböző mennyiségjelölő rendszert alkalmaztak. Az egyes jelek egyszerre jelezték a mértékegységet és a mennyiséget, ami igen praktikusan helytakarékos volt. A váltószámok is eltértek egymástól, hiszen a mértékegységek gyakran természetes egységeket követtek. A szövegek elemzéséből kiderült, hogy szinte minden olyan későbbi mezopotámiai adminisztratív technikát már alkalmaztak, melyek későnn a nagyobb területű állami egységek, birodalmak kialakulását és igazgatását lehetővé tették. Ellenőrizték a javakat a termeléstől a raktárba szállításon át a kiadásig. Az egyes alsóbb egységek kontrollja a termés és az állatállomány növekedésének előzetes becslése révén valósult meg, de kiszámították azt is hogy egy adott mennyiségű sör elkészítéséhez mennyi gabonára van szükség (összefoglalóan ld. Englund 1998, kül. 111-215).
Az egyes információs egységeket sajátos szintaxis kapcsolta össze, amely nem nyelvi jellegű volt, és leginkább a mi táblázatainkhoz hasonlítható. Minden egység egy-egy vonallal elválasztott rekeszbe került (számjel és javak jelei), az egyes egységeket alul összesítették és jelezték az adminisztratív folyamatokat és a felelős tisztséget. Ebben az írásfázisban a személynevek jelölésére még nem volt mód, és érdekes módon a táblákon a pecsételés használata is visszaszorult (fennmaradt viszont a gömbökön és a záróbullákon).
Az írásbeliség növekvő komplexitása egyre jobban felkészült írnokok kiképzését tette szükségessé, egyre hosszabb tanulási folyamatokkal. A tanulással együtt járó „kognitív tréning” tette alkalmassá az írnokokat tisztségviselői feladatokra. Az írásbeliség valószínűleg kéz a kézben fejlődött a politikai technikákkal együtt.
Már a legkorábbi írásfázis is alapvető változásokat hozott az azt használók agystruktúrájában, létrejön a külső emlékezeti mező (angolul, external memory field = EXMF), egy jól használható kognitív munkatér, amely a biológiai emlékezeten kívül áll (Donald 2001, 260-261, kül. 8.3 ábra).
Az írásbeliség elterjedése
Érdekes kérdés, hogy törvényszerű volt-e az írásbeliség létrejötte, vagy kulturális véletlen eredménye, vagy úgy is megfogalmazható a kérdés, hogy több helyen egymástól függetlenül (poligenetikus módon) fejlődött ki, vagy egyszer találták-e fel valahol, és innen terjedt-e le (monogenezis)?
Roy Harris vizsgálata szerint a világon meglepően ritkák az önálló írásrendszerek. A valaha is létezett többezer nyelv mindössze egy tizede jutott el az írásbeliség valamilyen formájához, és alig több mint száz alkotott jelentősebb irodalommennyiséget (Harris 1986, 15). Az önálló invenció ismeglepően ritka, az írások általában egy jelentős kultúra hatáskörében jöttek létre.
I. J. Gelb nagy hatású elméletében a monogenezis mellett tört lándzsát, melynek centruma Mezopotámia lett volna, és innen terjedt el az egész világon (1958, 210–215). Igazából a kérdést ma sem lehet megnyugtatóan lezárni. Először is tisztázni kellene, milyen típusú hatásokkal lehet számolni. Az Uruk IV írásfázis bizonyosan a világ legrégebbi írásbelisége, és ennek talaján jött létre, az Uruk III írásfázissal együtt induló és sokáig használatos ún. proto-elámi írás, mely kisugározhatott az Indus-völgy fele. Nagyobb problémát jelent a kínai írás önálló fejlődése. Régészeti adatok bizonyítják az Uruk-kultúra jelenlétét a Nílus-deltában az egyiptomi írásbeliség megjelenése előtt. Sok esetben azonban csak az eszme terjedéséről lehetett szó, az írás szerkezete sokszor önálló jegyeket mutat. Ami ma is valószínűnek tűnik, hogy a Földközi-tenger térségében és a Közel-Keleten alapvetően a már kifejlett ékírás és az egyiptomi hieroglif írás jelentett követendő példát.
Az egyetlen olyan fonetikai alapú írásbeliség, amely egészen biztosan önállóan fejlődött ki, a ma már egyre jobban megértett maja írás Mezo-Amerikában. Érdekessége, hogy ennek az írásnak a kezdetein is ott találjuk a fejlett számrendszert.
Az írás fonetizálódása és a mezopotámiai írásrendszer kifejlődése
Sajnos abból az időszakról, amely döntő fontosságú lehetett az írás fonetizálódásában leletek hiányában ma még keveset tudunk (kora dinasztikus kor I. fázisa, i .e. 2900–2750). Nem tudjuk, hogy a folyamatot egy újabb nagyszabású újítás gyorsította-e meg, vagy a változása fokozatos volt? Az egyetlen ma ismert nagyobb leletcsoport Ur városának archaikus rétegeiből származik (Ur I írásfázis), ennek kronológiai helyzete is vitatott, valószínű, hogy későbbi (kora dinasztikus kor II. fázis, i. e. 2750–2600), mint eddig a kutatás hitte. Valamivel fiatalabb (kora dinasztikus kor, IIIa fázis, i. e. 2600–2500) az a két leletcsoport, melyek az íráshasználat új útjainak a legjobb tanúi: az ókori Suruppakból származó ún. Fára-szövegek és az Tell Abú Szalábíh (TAS) táblák (összefoglalóan ld. Krebernik 1998).
Az írásbeliségben a rövid távra és szűkebb hatókörre készült adminisztratív feljegyzéseken és az írnoki képzéshez szükséges lexikális szövegeken túlmutató első gyökeres változást a jogi érvényű szövegek, egészen pontosan a földeladási okmányok megjelenése hozta, melyek olyan felek között teremtettek kapcsolatokat, melyek időben és térben távol álltak egymástól. A földeladási okmányok egyaránt jelentősek a kommunikáció története, mint társadalomtörténeti szempontból. A jogi stabilitás megteremtését szolgálta, hogy a szerződéseket kőbe faragva elhelyezték a templomokban, és ezzel nyilvánossá tették az ügyletet. Ezek, az ún. archaikus kudurruk, helyenként domborműves ábrázolásokkal kísérve rögzítették a jövő számára egy -egy fontos földtulajdon változását (kiadásuk: Gelb–Steinkeller–Whiting 1991). Mivel a szöveget olyanoknak is tudni kellett dekódolniuk, akik nem ugyanabban a szűkebb közösségben mozogtak, egyre fontosabbá vált a korábbinál nagyobb mértékű konvencionalizálás és az, hogy képessé tegyék az írást lényeges szemantikai bővítésre.
Az archaikus kudurruk legelső csoportja (Gelb–Steinkeller–Whiting 1991, nos. 1-11) számunkra még alig értelmezhető a földterület nagyságán kívül, helység- vagy személynév nem azonosítható bennük. Koruk kérdéses, ugyanis régészeti kontextusuk nem ismert, a szöveg kiadói paleográfiai kritériumok az Uruk III-időszakra helyezik, de meg kell jegyezni, hogy a faragott ékjelek hosszú ideig archaikusabb külsejűek, mint a táblára, stílussal írottak, ezért könnyen lehet, hogy valójában valamivel későbbiek. A következő időszak emlékeit nagyjából a Fára-korra (l. lejjebb) lehet tenni és ebben már személynevek is felbukkanak.
A valamivel korábbi Ur I táblákon jelennek meg először a személynevek, ezekről már közel 750 név ismert (Krebernik 2002, 4). A nevek leírásának elvileg három módja volt, a mnémonikus-azonosító (szimbólum), a szójel és a fonetikai asszociációs (rébusz elv), ill. ezek kombinációja. A városok nevének jelölésére már az Uruk III-kor óta használták az előbbieket az ún. várospecséteken. Ezeket az egyszerű szimbólumokat használta a későbbi ékírásos hagyomány is, fonetikus komplementumokkal kiegészítve.
Ezt a módszert a mezopotámiai személynevekre sokféleségük miatt nem lehetett alkalmazni, ugyanakkor az archaikus kudurrukban közölt információkat egyre bővíteni akarták, és már el kellett látni azokat helynevekkel és személynevekkel. Mivel a mezopotámiai nevek nagy része beszélő név volt, a szójelekkel leírhatták őket, a probléma sokszor az igei részekkel, és a nyelvtani elemekkel volt. Itt használták egyre gyakrabban a rébusz elvet, amikor (közel) azonos hangzású homofón szóval írtak le egy másikat. Pl. a szarv és a megtölteni ige is SI-nak hangzik, a szarv képével a korai személynevekben gyakori megtölteni igei részt le lehet vele írni.
A döntő fordulatot a fonetizálódásban a Fára-szövegek és a TAS-i táblák hozták (F-A). Az írással szemben ekkor már új igények jelentek meg. Újabb szövegtípusok jelentek meg (ld. Krebernik 1998, 306-325; irodalommal), melyek közül talán az irodalmi szövegek szórványos megjelenései a legfontosabbak (pl. Suruppak intelmei vagy Kes-himnusz). Van ugyan egy meglehetősen bizonytalan példa az Uruk III-időszakból (Englund 1998, 99–102), valójában azonban ezek az első példái egy olyan szöveg lejegyzésének, melynek a szóbeliségben már megvolt az előzménye. A korabeli irodalmi táblák igazából csak memóriatámaszok (mnemotechnikai segédeszközök) olyan művek felidézéséhez, melyet az írnokok kívülről tudtak. A nyelvtani szempontból rendkívül takarékos (defektív) írásmód miatt számunkra gyakran csak azok a szövegek érthetőek, melyeknek későbbi, klasszikus (óbabilóni) változatát is ismerjük, de már vannak olyan kompozíciók is, főleg himnuszok, melyek már a nyelvtani elemeket is viszonylag jól jelölik
Általában az irodalmi szövegek között szokták említeni a ráolvasásokat. Bár ma még nem bizonyítható, de elképzelhető, hogy éppen ez az a szövegcsoport, amely Mezopotámiában talán leginkább elősegítette az írás erőteljesebb reflektálását a nyelvre. A varázsszövegek (a koraiak feldolgozása: Krebernik 1984, összefoglalóan Cunningham 1997) egyik leglényegesebb eleme, hogy csak akkor hatnak, ha igen pontosan idézik fel őket. A fennmaradt szövegek a ráolvasópapok képzésében játszhattak szerepet, erre utal, hogy megjelentek már a több kompozíciót tartalmazó gyűjteményes táblák is.
A legkorábbi varázsszövegek az irodalmiakhoz hasonlóan rendkívül defektíven írottak, helyenként a jelek nem az olvasási sorrendben állnak, és csak a későbbi, eblai párhuzamok alapján állítható helyre a szavak sorrendje (Krebernik 1984, 1–2). Ugyanakkor világos, hogy az írnokokat igen erősen megragadta a nyelv rögzítésének lehetősége, és az írásjeleknek misztikus többlettel ellátott szimbolikus értelmet is tulajdonítottak.
Ennek az aspektusnak a legjobb kifejezői a jelek átkódolásával titkosított ún. UD.GAL.NUN-szövegek (Krecher 1978, Krebernik 1998, 298–302), melyeknél az egyes normál jelek helyett, bizonyos asszociációk alapján más jeleket használtak, a névadó jelcsoport például Enlil isten nevét rejti magában (=den-lil2).
Manfred Krebernik kiemeli, hogy ez az írásszakasz „hosszúra nyúlt átmeneti fázis egy tisztán logografikus és egy határozott fonografikus komponensekkel rendelkező logografikus-fonografikus rendszer között”. A Fára-korban a zárt CVC szótagokban (C[onsonant]V[owel]C[onsonant] = Mássalhangzó-Magánhangzó-Mássalhangzó) még nem a később szokásos CV-VC jelkapcsolatot alkalmazták, hanem defektív módon csak CV-szótagot, és csak a TAS-szövegekben jelenik meg szórványosan a CV-VC írásmód. Igazából azt lehet mondani, hogy a szótagjelek eleinte nem voltak mások, mint az archaikus szövegeknél említett fonetikus indikátorok (fonetikus komplementumok), hogy a rébusz írásmód és a szótagírás közötti határ ekkor még folyékony, hiszen még nem alakult ki egy teljesen szilárd, széleskörű készlete a felhasznált szótagjeleknek, de már létezett egy határozott mag, melyből az írnokok meríthettek (Krebernik 1998, 271).
Bár ezután még sok változás történik, azt mondhatjuk, hogy ekkor alakul végleg ki az ékírásra végig jellemző három jeltípus: a szójel (logogram), a szótagjel (szillabogram) és a szemantikai indikátor (determinatívum) hármassága, melyet kiegészítenek a korábbihoz képest valamivel egyszerűbb rendszerű számjelekkel. (A determinatívumok olyan nem nyelvi jellegű jelek, melyek az egyes (szójellel vagy szótagjellel ill. ezek kombinációjával leírt) szavak elé, vagy mögé írva jelzik, hogy milyen szemantikai körbe tartozik. Ilyen determinatívumok állhatnak pl. helynevek, városnevek, istennevek, csillagnevek, edénynevek, növénynevek, fanevek és fából készült tárgyak nevei, ill. bőrből, nádból vagy bronzból készült tárgyak nevei előtt ill. után.)
Ettől kezdve a mezopotámiai ékírás csak annyiban változik, hogy az egyes korszakokban és az egyes műfajokban milyen arányban használják az írnokok a szójeleket és a szótagjeleket, ill. a szótagjelek használata milyen mértékben próbálja visszaadni a hangalakot.
A fonetizálódás folyamatát erősítette az a körülmény, hogy Mezopotámia egészére a sumer-akkád kétnyelvűség volt jellemző, délen sumer, északon akkád nyelvű túlsúllyal. Valószínűleg már az Uruk III-korszak után kétfajta hagyomány jött létre, egy északi (akkád), amit Ignace J. Gelb nyomán Kis-i tradíciónak nevezünk, és egy általunk jobban ismert déli (sumer), melynek központja Nippurban lehetett. Eleinte mindkettőre inkább a logografikus jelölés volt jellemző, fonetikus elemekkel, de a sémi akkád nyelv flektáló struktúrája miatt a szótagjelek sokkal alkalmasabbak voltak pl. a nevek leírására, és egyértelműbben meg lehetett velük különböztetni a különböző akkád nyelvtani alakokat is, amikor ez fontossá vált. Hamarosan az északi tradíció lett a szüllabografikus alapkészlet kiszélesedésének motorja, mely már jól látszik olyan kora dinasztikus III. fázisba tartozó szöveghagyományban, mint Ebla. (A nyugat-szíriai Ebla városának nagy táblalelete a mezopotámiai írásbeliség szomszédos területekre való kiterjedésének első bizonyítéka). Az északi tradíció hatása délen is érezhető volt, ami nem meglepő, hiszen tudjuk, a nyelvi határ nem volt éles, az írnokok nagy része mindkét nyelvet jól ismerhette. Például a TAS-i sumer nyelvű irodalmi táblákat akkád személynevű, valószínűleg akkád anyanyelvű írnokok írták le, pedig a terület a déli tradícióhoz tartozott.
A kora dinasztikus IIIb fázisban általánossá válik a zárt szótagok CV-VC írásmódja, de ez még nem teljes körű. Számos nyelvtani elem jelölését az írnokok láthatóan nem tartják fontosnak. A sumerben a fonetizálódásnak az érthetőség szab határt, ugyanis a szótövekben gyakori az egytagú, a nem anyanyelvűek számára homofón alak. Ez azt jelenti, hogy számos különböző „gu” vagy „ka” hangzású szó létezik, csak a szójelből derül ki egyértelműen, hogy melyik szóról van szó.
Az ékírás ezzel ellentétes irányú jellegzetessége a korábban említett polifónia, amely a többértelmű logografikus írásmódból eredt (ld. fenn!). Ez azt jelentette, hogy a többfajta szójelentés nyomában többfajta szótagértéke is lett egy adott jelnek A többfajta lehetőségből mindig az adott jelkapcsolatból derült ki az aktuális olvasat. A sumerben ez a polifónia még korlátozott volt, majd akkád környezetben nőtt a mértéke, melynek számos itt nem részletezhető oka volt. Egyet azonban érdemes megjegyezni, mégpedig azt, hogy az írnokok a i. e. második évezred közepétől egyre ezoterikusabbá tették tették az írástudást, így az egy szűkebb kör kiváltságává vált (ld. később!).
Az írásbeliség területének kiszélesedése és a kulturális emlékezet írásbeli formái
Az ékírás közeledését a nyelvhez azonban nem egy lassú, egyenletes technológiai fejlődési folyamatként kell elképzelni, amely a kezdetlegestől a tökéletes felé tartott, hanem meghatározott társadalmi kihívásokra adott lökésszerű válaszok sorozataként. A fonetikus jelkészlet bővülése sokáig csak egy alig kihasznált lehetőség volt, a döntő változások akkor következtek be, amikor a mezopotámiai politikai rendszerek átalakulásával az írásbeliség új kommunikációs és ideológiai feladatokat kapott.
A legfontosabb új politikai fejlemény a mezopotámiai városállamok fokozódó területi integrációja volt a kora dinasztikus kor IIIb. fázisában, amely előkészítette a terepet a nagyobb, birodalmi szintű egyesítésre. A csatornákért való küzdelem miatti városok közötti sorozatos konfliktusok és a külső expedíciók iránti igény miatt a politikai centrum a templomi vezetéstől átkerült a katonai irányításhoz, a palotához. Az új hatalom stabilizálásához elengedhetetlen volt a képi és a szöveges propaganda, így nem véletlen, hogy ekkor jelentek meg a győzelmi feliratok és képekkel ellátott sztélék. A régészeti feltárások véletlenének köszönhetően ezeket legjobban a Lagas városállamhoz tartozó Girszuból ismerjük, de hasonló emlékek állhattak más jelentős mezopotámiai centrumokban is. A korszak végefelé már megjelentek a távolba küldött parancsok írásbeli változataként működő levelek is. Mindkét szövegcsoport az írásbeliség magasabb fokát képviselte, hiszen időben vagy térben, esetleg mindkettőben távolban lévő fogadóhoz szóltak. A változást legjobban akkor érzékelhetjük, ha szembeállítjuk a gazdasági szövegeknek a proto-ékírásból örökölt jellegzetességeivel, mely miatt csak szűk körű használatra szolgálhattak (ld. 2. táblázat).
Bár mint láttuk, narratív szövegeket már korábban is rögzítettek írásban, de ezek igazából csak mnemotechnikai segédeszközei voltak egy szóbelileg hagyományozott, már korábban is ismert tartalom rögzítésére. A királyfeliratok és levelek azonban olyan új narratív szövegeket közvetítettek, melyek igen változatosak lehettek, és csak a nyelvre erőteljesebben reflektáló írásmódokkal lehetett elkerülni a félreértést. Ebben a fajta írásbeliségben rejlő lehetőségeket az írnokok hamarosan egyre nagyobb mértékben használják ki, és hamarosan a jog és a tudomány egyre szélesebb területein használják (ld. 3. táblázat).
3. táblázat
|
|
|
Uruk IVa/III
(3200-2900)
|
Kora dinasztikus
I-II
(2900-2600)
|
Kora dinasztikus
IIIa
(2600-2500)
|
Kora dinasztikus
IIIb
(2500-2334)
|
Akkád Birodalom
(2334-2154)
|
III. Ur-i dinasztia
(2112-2004)
|
Óbabilóni kor
(2004-1595)
|
|
Adminisztratív szöveg
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Lexikális
lista
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Jogi dokumentumok
|
Földeladás (kő)
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Földeladás (agyagtábla)
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Házeladás
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Rabszolga-
eladás
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Kölcsön
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Bírósági döntés
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Törvénykönyv
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Levél
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Királyfelirat
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Irodalmi szöveg
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Ráolvasás
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Omenszöveg
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Matematikai szöveg
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Pecsételt tábla
|
|
|
|
|
|
|
|
|
(Postgate 1992, 66, fig. 3:13 nyomán átdolgozva és kiegészítve; a szürkeskálán a sötétség a viszonylagos gyakoriságot jelzi)
A felvázolt folyamat egyre fontosabbá tette az ékírást a kulturális hagyományozódásban is, és egyben az önazonosságban. Mások nyomán Jan Assmann emelte a kultúraelméleti diskurzusok középpontjába a kulturális emlékezet problémakörét, és az írásbeliséget mint kulturális mnemotechnikai eszközt vizsgálta: „A kulturális mnemotechnika tiszte a folytonosság és az önazonosság bizotsítása. Könnyen belátható, hogy az önazanosság emlékezőtehetség és emlékezés dolga” (1999, 89). Míg a kulturális emlékezet koherenciáját az írás nélküli társadalmakban az állandóan ismétlődő rítusok adják (rituális koherencia), addig az írásbeliségben ugyanezt a szerepet átveszi a szövegek egy meghatározott csoportja (textuális koherencia). Assmann egy fontos tétele, hogy míg a rituális koherencia az ismétlésen alapul, addig a textuális serkenti a változtatást. Ez azonban nem az egyes szövegekre vonatkozik, hanem a tartalmakra, ami azt jelenti, hogy az írásbeliségben lényegesen megnőhet, és legtöbbször meg is nő a kulturálisan fontos szövegek száma. A szövegtermés növekedésével kettéválik a kulturális emlékezet, egy előtérre és egy háttérre („funkcionális- és táremlékezetre”) (uo., 96–97)
Mezopotámiában mindezt kiválóan illusztrálja az a jelenség, melyet évtizedekkel korábban Oppenheim a „hagyomány áramának” (stream of tradition) nevezett (1982, 29–54). Eszerint létezett a szöveghagyománynak egy olyan köre, mely a mindenkori kulturális azonosságtudat alapját képezte (ld. Assmann textuális koherenciája), ebből a szövegcsoportból kihulhattak s belekerülhettek kompozíciók, de nagyobbik részük állandó maradt. A mezopotámiai kultúra második felének (i. e. II. évezred közepétől az i. e. I. évezred végéig) hagyományát legjobban. Assur-bán-apli (i. e. 668–627) asszír király ninivei könyvtárának tudatosan összeválogatott gyűjteménye reprezentálja (Oppenheim 1982, 38–46, valószínűleg több gyűjteményről van szó, ld. Parpola 1986). Ebben a gyűjteményben éppúgy megtalálhatóak voltak az obskurus régi szövegek (táremlékezet), mint a népszerű kompozíciók (funkcionális emlékezet).
A sokféle szöveggel, és azok egy részének hagyomány általi felértékelődésével a kulturális kohézió egyik fontos eleme lesz az egyes szövegek egységesedése, az invariancia növekedése, azaz a kanonizáció. Mezopotámia esetében valamikor az i. e. II. évezred második felében köszönt be az az időszak, amikor kialakulnak a nagy tudományos gyűjtemények, az elszórt omeneket és varázs-szövegeket egységes, sokszor száznál is több táblából álló kompozíciókba szervezik, egységesítik a lexikális listákat és elkészülnek nagy irodalmi művek (Teremtés-eposz, Gilgames-eposz, Erra-eposz stb.) végleges változatai. Az ekkor véglegesített szövegváltozatok az ékírás eltűnéséig, azaz több mint ezer éven át fennmaradtak, és az egymástól sok száz kilométerre előkerült nagy leletek szövegei, melyeket ráadásul sokszor sokszáz év is elválasztott, csak néhány jel használatában különböztek egymástól, ráadásul ezek az egykori „könyvtárak” (Ninive, Assur, Szultantepe, Szippar) jórészt ugyanazokat a fajta szövegeket is tartalmazták.
A hagyomány árama volt az a egységesítő tényező, melynek hatására a sumer-akkád ékírásos kultúra közel háromezer éven át annak ellenére fennmaradt, hogy közben különböző nyelvű és kultúrájú népek sokasága özönlött a Folyóköz sík vidékére. Keveset tudunk arról, hogy Mezopotámia egyik legválságosabb időszakát, amikor a babilóni Hammurāpi-dinasztia bukásával (i. e. 1595) az írásbeliség közel egy évszázadra eltűnik a szemünk elől, és beköszöntött egy általunk sötét kornak nevezett időszak, ez a hagyomány milyen refúgiumokban maradt fenn. Mivel ez a kulturális hiátus Dél-Mezopotámiában egy évszázaddal hosszabb volt, mint délen, ezt a mentsvárat valahol egy északi, alapvetően akkád kultúrájú centrumban kell keresnünk. Nyilván ennek is köszönhető, hogy az ezután következő, ún. kassú korban, óriási átrendeződés történt a szövegek hagyományozódásában. Valójában a hagyomány áramának két korszakáról kellene beszélnünk: egy korai sumer, és egy későbbi akkád túlsúlyúról. Ugyanis a korábbi sumer költeményeknek csak egy része került a későbbi gyűjteményekbe, ezek jó részét pedig akkád fordítással látták el, a centrumba pedig már az akkád költemények kerültek. A korábbi idők alkotásai leginkább a táremlékezetbe kerültek.
Az írásnak a tudományos gondolkozás fejlődésében játszott szerepe már a proto-ékírásban is nyilvánvaló. A gazdasági szövegek mellett már ekkor is ott voltak a lexikális listák (ld. fenn!), melyek az idő során egyre kiterjedtebbé és átfogóvá váltak, és lehetővé tették a tudás rendszerezését és strukturálását (Vanstiphout 1995, 2187). Bár nemcsak a lexikális szövegeknek volt ilyen szerepük, hanem pl. az irodalmi vagy az omenszövegeknek is, mégis a lexikális listák olyan fontosak voltak a mezopotámiai írásbeliségben, hogy Wolfram von Soden egy klasszikus írásában (1936) egyenesen „Listenwissenschaft”-nak nevezte el a jelenséget. Az ő elképzelése szerint ez a műfaj mezopotámiai emberekben meglévő rendszerezési kényszer megnyilvánulása volt, és úgy gondolta, hogy a korabeli tudományosság nem volt képes túljutni az ezekben a listákban kifejeződő elemi rendszerezési szinten. Veldhuis teljes joggal veti kritika alá ezt a szakirodalomban is elterjedt nézetet, mely nem veszi figyelembe, hogy ezek a listák az írnoki képzés segédanyagai voltak és például az ur5-ra = hubullu kezdetű, átfogó listát nem a természettudományos érdeklődés hozta létre, hanem az írnokképzés szempontjai határozták meg a formáját (1997, 137–146). Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy például az állatnevek listája nem a természetből kiinduló osztályozási rendszert követi, hanem alapvetően a nevek írásképét. Ahelyett, hogy a modern korra jellemző diszciplináris szempontokat vetítenénk vissza a régiségbe, Veldhuis az írás tudománya (Science of Writing, ld. még később) kifejezést javasolta a világnak erre a reprezentációjára. Ez azért szerencsés, mert azonnal világossá teszi számunkra a mezopotámiai írnokok sajátos világlátását.
Bárhogy is értékeljük ezt a fajta tudományt, látnunk kell, hogy a mezopotámiai tudomány igen elismerésre méltó teljesítményekre volt képes, ha ennek tartalma más is volt, mint a mai tudományoké (A mezopotámiai tudomány másságáról ld. Komoróczy 1992). Hozzánk legközelebb talán az óbabilóni korban robbanásszerűen fejlődő matematika áll (pl. a Püthagorasz-tétel első leírása), a későbbi görög kortársak éppilyen magasra értékelték a mezopotámiai jóstudományt (erről ld. Oppenheim 1982, 259–284). Minden mezopotámiai táblagyűjtemény („könyvtár”) alapvető jellegzetessége volt, hogy sokkal nagyobb számú jövendőmondással foglalkozó táblát tartalmazott, mint irodalmit. Voltak olyan sorozatok, melyek több mint 130 táblából álltak!
Az írástudók képzése és az írástudás társadalmi elterjedtsége
A szövegek „termelése” és hagyományozása a mezopotámiai történelem során az írástudók (literati) teljesítménye volt. Ők igen magas társadalmi presztízzsel rendelkeztek, és bár nemcsak az írnokok tartoztak közéjük, hanem az állami tisztségviselők, a templomi papság, a jóspapok, a bajelhárító varászlók és orvosok is, az ismeretek magját az írnoki tudás (akkádul tupšarrūtu) adta.
Az írástudók képzésének alapját az iskolák jelentették (sumerül e2-dub-ba-a) (klasszikus mű Sjöberg 1975; újabban ld. Veldhuis 1997 irodalommal), itt sajátították el a tanulók az ékjeleket azok olvasatait különböző típusú lexikális listák alapján, a sumer nyelvet (amely az óbabilóni kortól már nagyrészt kihalt) és irodalmat, a levelek és jogi szövegek fogalmazását minták alapján, a matematikát és a földmérést, de hozzátartozott a képzéshez a zene oktatása is. A hosszan tartó oktatásban volt egy alsó fok, amelyet minden diáknak el kellett sajátítania, egy felső, melynek a végefelé már nagyfokú szakosodás történt, itt vált el az állami tisztviselők, a templomi énekesek, a jósok vagy az orvosok képzése. Sokan lehettek olyanok is, akik az alsó szinten befejezték tanulmányaikat. A felső fok alapját a sumer irodalom jelentette. Ezek a nem praktikus ismeretek adták az írástudók csoportidentitását, amely a magas társadalmi státuszból kizárta azokat, akik nem tudták végigjárni az iskolák teljes lépcsőjét.
Nick Veldhuis megjegyzi, hogy az óbabilóni iskola (melyet a leletek alapján legjobban ismerünk), a tudás igen magas szintjét követelte meg a diákoktól: először a szükségesnél jóval bonyolultabb írásrendszert kellett elsajátítani, majd egy olyan összetett curriculum következett, melyre az írástudáshoz nem volt szükség (1997, 143). Az „írás tudománya” (ld. fenn!) elszakadt a praktikus szempontoktól, és gyakran foglalkoztak olyan elméleti konstrukciókkal, melyek nem a valóság megfigyeléséből következetek. Éppen ez tette lehetővé, hogy az iskolák legyenek azok az intézmények (az óbabilóni korban főleg a nippuriak), melyek fenntartják a szöveghagyomány áramát, és hosszú időre megadhassák Mezopotámia kulturális identitását.
A szövegekben gyakran emlegetett iskolák társadalmi hátterét nehéz meghatározni, a mezopotámiai történelem nagy részében úgy tűnik, hogy a templomok és a paloták adták a hátterét, az óbabilóni korban valószínűleg számos magániskola is működött.
Sok jelenség jelzi, hogy valójában az akkád nyelvű tartalmak visszadása ékírással egyszerűbben is történhetett volna, és ezzel a kortársak is tisztában voltak. Az óasszír kereskedők leveleiket és dokumentumaikat 100 és 200 közötti jellel kielégítően le tudták írni, és az egyes jelek olvasatait is minimálisra redukálták, és alig használtak szójeleket. A jellisták magyarázó oszlopai is csak 100 körüli jelet használnak, főként az ékírást ma tanulók által is jól ismert, és az ókorban is legelőször megtanult 100 egyszerű jelet. Épp az írnoki tudás magas presztízse követelte meg, hogy megmaradjanak a történetileg kialakult komplikált rendszernél, sőt ezt még tovább is bonyolítsák.
Így nem meglepő, hogy az írástudás még az elit körében is viszonylag ritka lehetett. A mezopotámiai történelem közel háromezer évéből összesen három uralkodóról tudjuk, hogy elsajátította az írnoki tudást. Az óbabilóni korban volt a legszélesebb körű az írástudás, úgy tűnik, hogy a klasszikus antikvitás előtti legszélesebb körű írásismeret erre az időszakra tehető (Postgate 1992, 69; Wilcke 2000). Ez nem véletlen, hiszen ekkorra jellemző, hogy a nagy központi intézmények, a palota és a templomok mellett kis és közepes méretű háztartások sora folytatott „magánvállalkozást”, és ezzel együtt vezetett saját adminisztrációt. A pénzemberek és kereskedők minden valószínűség szerint elsajátították az írástudás alacsonyabb fokát, de számos olyan hasonló szinten álló írástudó is lehetett, aki anyagi juttatásért le tudott írni egy magánjogi szerződést. Ezzel függ össze, hogy ebben a korban a legszélesebb körű a magánlevelezés, valamint a személyes feljegyzések használata, és magukon a szövegeken pl. a jogi dokumentumokon és leveleken is látszik, hogy gyakran írta azokat viszonylag gyakorlatlan kéz. Régészetileg is jól követhető az írásos emlékek minden más kornál egyenletesebb szóródása (Wilcke 2000).
E társadalmi körülmények megváltozásával az írástudás is visszaszorul az írnoki elit körébe, ami rendkívül megerősítette társadalmi presztízsüket. Külön specialisták fogalkoztak az irodalmi hagyománnyal, tudásuk családokban öröklődött, s sok írástudó az uralkodókéhoz hasonló hosszú genealógiákat állítottak össze neves elődeikről (Lambert 1957), és az iskolai környezet helyett a templomokhoz és palotákhoz tartozó scriptoriumok váltak a kulturális emlékezet őrzőivé, ekkor jönnek létre a korábbi kisebb gyűjtemények (szakmai kézikönyvtárak) mellett a nagy könyvtárak. Ezzel együtt a jelek korábbi korlátozott polifóniája nagymértékben kiterjedt, az irodalmi szövegek jelhasználata egy külön rejtett üzenetet is tartalmazott, melyet csak az értett, aki jól tudott sumerül. A szöveghagyomány megértéséhez kommentárokra volt szükség, és létrejöttek olyan szövegek is, melyek egy-egy szakma titkos tudásához („Geheimwissen”) tartoztak, és ezeket a táblákat csak a beavatottak láthatták (Borger 1957–1971). Ezzel együtt a szövegek és az írásbeliség társadalmi elterjedtsége is jelentősen csökkent, az írástudás egy szűk szellemi elit kiváltsága maradt.
Ennek ellenére nem állíthatjuk, hogy az óbabilóni kor után Mezopotámia kultúráját az írásbeliség kevésbé határozta volna meg, mint előtte. Assmann (1999, 260) a következőképpen veti fel a problémát: „Felmerül a kérdés, vajon egy társadalomban csakugyan az írás tudományának a közkeletűsége-e az egyetlen — vagy akár döntő — kritérium, hogy írásos kultúráról beszélhessünk, s nem legalább ilyen jelentős-e az írásbeliség világképre és valóságértelmezésre gyakorolt hatása, még ha az írást igen nagy becsben tartó és főhelyen értékelő társadalomnak csak a töredékrésze járatos is az írás művészetében.”
Az ókori keleti írásbeliség és az alfabetikus írások helye a gondolkodás fejlődésében
A fentiek jól jelzik, hogy szemben sok teoretikus állításával az írásbeliség jellege, fejlődése és a gondolkodásban betöltött helye nem elsősorban az írás technológiai változását követi, bár kétségtelenül van közöttük összefüggés.
Az az Eric Havelock (1982, kritikáját ld. Assmann 1999, 253–258) által felállított, és széles körben elfogadott tézis, mely szerint az elvonatkoztatás, az absztrakció képessége, amely a görög filozófiát megalapozta, az alfabetikus írás jellegzetességeiből vezethető le, abból a szellemi alapállásból származik, hogy az írás technikai oldala meghatározza a gondolkodást. Az ilyen típusú megközelítések sokkal inkább a keleti írásrendszerek és írásbeliség, valamint a korabeli társadalmak nem ismeretéből származnak, ill. egyfajta kulturális etnocentrizmusból, amely az alfabetikus írást, mint bonyolult gondolatok közlésére egyedül alkalmas technológiát abszolutizálja.
A görög és a keleti gondolkodás ténylegesen meglevő különbsége nem az írástechnikából, hanem az írásbeliség társadalmi hátteréből eredt. A görögöknél jön létre a kognitív fejlődés egy olyan újabb foka, melyet Donald teoretikus kultúrának nevezett el. Valószínűleg igaza van, amikor úgy véli, hogy ők „kollektíven, mint társadalom léptek túl a gyakorlati és alkalmazkodó tudományon, és tisztelték az elméleti filozófiát, vagyis az öncélú gondolkodást” (2001, 296). Ezek a vívmányok egy erős szóbeliséggel társultak, tehát nem az írás jellegéből következtek, de az absztrakt írásrendszer kétségtelenül jobban illett ehhez a teoretikus attitűdhöz, mint az összetettebb keleti írások.
Az ékírás (és még inkább az egyiptomi hieroglif írás) viszont sokkal több volt, mint kódolt nyelv, a világ egy sokkal közvetlenebb reprezentációját jelentette — többcsatornás módon működött. A fonetikus jeleken keresztül egyszerre refelektált a nyelvre, a szójelek szimbolikus tartalmát kihasználva pedig közvetlenül a jelenségekre is, sőt a kettőt, a szótagjelet és a szimbolikusat sokszor egybeötvözte, kihasználva az írás többértelmű jellegét. Ez annyit jelent, hogy pl. az akkád epikus irodalom szerzői gyakran használtak olyan, ritkább szótagértéket, melynek választását egyik szójelként való értelme magyarázta. Ilyen például a Teremtéseposzban (Enúma elis) a kháosz egyik nőnemű szörnyének, Tiamatnak a neve, melyet a ti (sumerül élet) és geme2 (akkádul amtum = rabszolganő) jelekkel írtak le. Az utóbbi jel „amat” olvasata lehet, hogy csak egy erre a szövegre kitalált költői invenció volt, melyet később elszórva máshol is átvettek. A fontos teológiai szövegeket átszőtték az ilyen rejtett értelmek, melyeket csak az írástudók szűk köre volt képes feltárni. A szóban terjedő kommentárok lecsapódásait megtalálhatjuk a lexikális listákban is (Cavigneaux 1976), de lassan kialakult egy kommentárirodalom is (Livingstone 1986), melyről még nagyon keveset tudunk.
Bibliográfia
Akkermans, Peter M. M. G.–Mark Verhoeven 1995. An Image of Complexity: The Burnt Village at Late Neolithic SabiAbyad, Syria. American Journal of Archaeology, 99. 5–32. p.
Amiet, Pierre 1966. Il y a 5000 ans les Élamites inventaient l'écriture. Archéologia, 12. 16–22. p.
Assmann, Jan 1999. A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Budapest, Atlantisz.
Boltz, William G. 1986. Early Chinese Writing. World Archaeology, 17. 420-436. p.
Borger, Rykle 1957-1971. Geheimwissen. In Reallexikon der Assyriologie und Vorderasiatischen Archäologie Bd. 3, Berlin–New York, Walter de Gruyter, 188–191. p.
Cauvin, Jacques 2000. The Birth of the Gods and the Origins of Agriculture. Cambridge, Cambridge University Press.
Cavigneaux, Antoine 1976. Die sumerisch-akkadischen Zeichenlisten. Überlieferungsprobleme. München, Diss. Ludwig-Maximilian Universität zu München
Charvát, Peter 1995. The Seals and their functions in the Halaf- and Ubaid-cultures (A casestudy of materials from Tell Arpachiyah and Niniveh 2-3). In Ralf-B. Wartke (Hrsg.): Handwerk und Technologie im Alten Orient, Mainz, Philipp von Zabern, 9–15. p.
Collon, Dominique 1987. First Impressions. Cylinder Seals in the Ancient Near East. Chicago, University of Chicago Press.
Cunningham, Graham 1997. ’Deliver me from evil’, Mesopotamian icantations 2500-1500BC. Roma, Editrice Pontificio Istituto Biblico. /Studia Pohl: Series Maior, 17./
Damerow, Peter 2006. The Origins of Writing as a Problem of Historical Epistemology. Cuneform Digital Library Journal, 2006/1.
Dittman, R. 1986. Seals, Sealings and Tablets. Thoughts on the Changing Pattern of Administrative Control from the Late-Uruk to the Proto-Elamite Period at Susa. In U. Finkbeiner–W. Röllig (eds.): Gamdat Nasr. Period or Regional Style?, Wiesbaden, 332–366. p.
Donald, Merlin 2001. Az emberi gondolkodás eredete. Budapest, Osiris Kiadó.
Eco, Umberto 1977. Zeichen. Einführung in einen Begriff und seine Geschichte. Frankfurt am Main, Suhrkamp Verlag.
Englund, Robert K. 1998. Texts from the Late Uruk Period. In Pascal Attinger–Markus Wäfler (Hrsg.): Mesopotamien. Späturuk-Zeit und Frühdynastische Zeit. Freiburg, Schweiz–Göttingen, Universitätsverlag–Vandenhoeck & Ruprecht, 15–233. p. /Orbis Biblicus et Orientalis, 160/1–Annäherungen, 1./
Englund, Robert K.–Nissen, Hans. J. 1993. Die lexikalischen Listen der Archaischen Texte aus Uruk. Unter Mitarbeit von Peter Damerow. Berlin, Gebr. Mann Verlag /Archaische Texte aus Uruk, 3–Ausgrabungen der Deutschen Forschungsgemeinschaft in Uruk-Warka, 13./
Fülöp Géza 1996. Az információ. Eötvös Loránd Tudományegyetem. Könyvtártudományi– Informatikai Tanszék.
Gelb, Ignace J. 1958. Von der Keilschrift zum Alphabet. Grundlagen eine Schriftwissenschaft. Stuttgart, Kohlhammer Verlag. [Az „A Study of Writing. The Foundations of Grammatology. Chicago, The University of Chicago Press, 1952” a szerző által átdolgozott és kiegészített német nyelvű kiadása]
Gelb, Ignace J. 1980. Principles of writing systems within the frame of visual communication. In Paul A. Kolers et al. (eds.): Processing of Visible Language 2, New York–London, Plenum Press, 7–24. p.
Gelb, Ignace J.–Piotr Steinkeller–Robert M. Whiting, Jr. 1991. Earliest Land Tenure Systems in the Near East: Ancient Kudurrus. Chicago, Oriental Institute of the University of Chicago. /University of Chicago Oriental Institute Publications, 104./
Gibson, McGuire– Robert D. Biggs (eds.) 1977. Seals and Sealing in the Ancient Near East. Malibu, Undena Publications. /Bibliotheca Mesopotamica, 6./
Glassner, Jean-Jacques 2003. The Invention of Cuneiform. Baltimore–London, The John Hopkins University Press.
Goody, Jack (ed.) 1968. Literacy in Traditional Societies. Cambridge, Cambridge University Press.
Green, Margret W. 1981. The Construction and Implementation of the Cuneiform Writing System. Visible Language, 15. 345–372. p.
Green, Magret W.–Hans J. Nissen 1987. Zeichenliste der archaischen Texte aus Uruk. Unter Mitarbeit von Peter Damerow und Robert K. Englund Berlin, Gebr. Mann Verlag. /Archaische Texte aus Uruk, 2–Ausgrabungen der Deutschen Forschungsgemeinschaft in Uruk-Warka, 11./
Harris, Roy 1986. The Origin of Writing. London, Duckworth.
Jasim, S.A.–Joan Oates 1986. Early tokens and tablets in Mesopotamia: new information from Tell Abada and Tell Brak. World Archaeology, 17. 348–361. p.
Kalla, Gábor 1996. Az információtárolás és –átadás korai technikái Mezopotámiában. A számolókövektől az archaikus táblákig. Világtörténet, Új folyam (1996. ősz–tél). 36–62. p.
Komoróczy, Géza 1992. A tudományos világnézet csapdájában. In uő. Bezárkózás a nemzeti hagyományba. Budapest, Századvég Kiadó, 9–50 p.
Krebernik, Manfred 1984. Die Beschwörungen aus Fara und Ebla. Hildesheim–Zürich–New York, Georg Olms Verlag. /Texte und Studien zur Orientalistik, 2./
Krebernik, Manfred 1998. Die Texte aus Fāra und Tell Abū Salābīh. In Pascal Attinger–Markus Wäfler (Hrsg.): Mesopotamien. Späturuk-Zeit und Frühdynastische Zeit. Freiburg, Schweiz–Göttingen, Universitätsverlag–Vandenhoeck & Ruprecht, 237–427. p. /Orbis Biblicus et Orientalis, 160/1–Annäherungen, 1./
Krebernik, Manfred 2002. Zur Struktur und Geschichte des älteren sumerischen Onomastikons. In Michael P. Streck–S. Weninger (Hrsg.): Altorientalische und semitische Onomastik. Münster, Ugarit Verlag, 1–74. p. /Alter Orient und Altes Testament, 296./
Krecher, Joachim 1957–1971. Göttersymbole und -attribute. B. Nach sumerischen und akkadischen Texten. In Reallexikon der Assyriologie und Vorderasiatischen Archäologie. Bd. 3. Berlin, De Gruyter, 495–498. p.
Krecher, Joachim 1978. Sumerische Literatur der Fara-Zeit: Die UD.GAL.NUN-Texte (1). Bibliotheca Orientalis, 35. 155–160. p.
Lambert, Wilfred G. 1957. Ancestors, authors and canonicity. Journal of Cuneiform Studies, 11. 1–17 p.
Livingstone, Alasdair 1986. Mystical and Mythological Explanatory Works of Assyrian and Babylonian Scholars. Oxford, Oxford University Press
Leroi-Gourhan, André 1985. Az őstörténet kultuszai. Budapest, Kossuth.
Marshack, Alexander 1972. The roots of civilization: The cognitive beginnings of man’s first art, symbol and notation. New York, McGraw-Hill.
Matthews, Roger J. 1993. Cities, Seals and Writing: Archaic Seal Impressions from Jemdet Nasr and Ur. Berlin, Gebr. Mann Verlag. /Materialien zu den frühen Schriftzeugnissen des Vorderen Orients, 2./
Mellaart, James 1967. Çatal Hüyük. A neolithic Town in Anatolia. London, Thames and Hudson. /New Aspects of Antiquity./
Michalowski, Piotr 1993. Tokenism. American Anthropologist, 95. 996–999. p. [Recenzió Schmandt-Besserat 1992-ről]
Nissen, Hans J.–Peter Damerow–Robert K. Englund 1990. Frühe Schrift und Techniken der Wirtschaftsverwaltung im alten Vorderen Orient. Berlin, Verlag Franzbecker.
Olson, David R. 1994. The World on Paper. The Conceptual and Cognitiv Implications of Writing and Reading. Cambridge, Cambridge University Press.
Oppenheim, A. Leo 1959. On an Operational Device in Mesopotamian Bureucracy. Journal of Near Eastern Studies,18. 121–128. p.
Oppenheim, A. Leo 1982. Az ókori Mezopotámia. Egy holt civilizáció portréja. Budapest, Gondolat.
Özdogan, Mehmet–Nezih Başgelen (eds.) 1999. Neolithic in Turkey. The Cradle of Civilization. New Discoveries. 2 vols. Istanbul, Arkeoloji ve sanat yayınlari.
Parpola, Simo 1986. The royal archives of Nineveh. In Klaas R. Veenhof (ed.): Cuneiform Archives and Libraries. CRRAI 30. Leiden, Nederlands Historisch-Archaeologisch Instituut te Istanbul, 223–236. p.
Powell, Marvin A. 1981. Three Problems in the History of Cuneiform Writing: Origins, Direction of Script, Literacy: Visible Language, 15. 419–440. p.
Rothman, Mitchell S. (Ed.) 2001. Uruk, Mesopotamia & its Neighbors. Santa Fe–Oxford, School of American Research Press–James Currey.
Schmandt-Besserat, Denise 1992. Before Writing. 2 vols. Austin, University of Texas Press.
Vanstiphout, Hermann (1995). Memory and Literacy in Ancient Western Asia. In Jack M. Sasson et al. (eds.): Civilizations of the Ancient Near East, vol. IV. New York, Simon & Schuster MacMillan, 2181–2196. p.
Wilcke, Claus 2000. Wer las und scrieb in Babylonien und Assyrien. Überlegungen zur Literalität im Alten Zweistromland. München, Verlag der BAW. /Bayerische Akademie der Wissenschaften, Phil.-hist. Kl., Sitzungsberichte, Jahrgang 2000, Heft 6./
von Wickede, Arno 1990. Prähistorische Stempelglyptik in Vorderasien. München–Wien, Profil Verlag. /Münchner Vorderasiatische Studien, 6./
von Wickede, Arno 1991. Chalcolithic sealings from Arpachiyah in the collection of the Institute of Archaeology, London. Bulletin of the Institute of Archaeology, London,28. 153–196. p.
Zettler, Richard L. 1987. Sealings as Artifacts of Institutional Administration in Ancient Mesopotamia. Journal of Cuneiform Studies, 39. 197–240. p.
