A hindí nyelv és írás

A hindí nyelv az indoeurópai nyelvcsalád újind ágába, azaz a modern indoárja nyelvek csoportjába tartozik. Testvérnyelve az urdú. Korábban a kettőt összefoglalóan hindusztáninak is nevezték. A hindí India, az urdú Pakisztán hivatalos nyelve.

A modern indoárja nyelveket India, Pakisztán, Banglá Dés, Nepál, Srí Lanká és a Maldív szigetek területén beszélik. Az ide tartozó jelentősebb nyelvek a nepáli, az asszámi, a bengáli, az orijá, a maráthi, a gudzsaráti, a szindhi, a lahndá, a kasmíri, a dógri a padzsábi és a szingaléz.

A nepáli nyelvet nem csak Nepálban, hanem Szikkimben, Indiában (Nyugat-Bengál Darzsiling kerületében) és Bhután egyes részein beszélik. Az asszámi az indiai Asszám állam hivatalos nyelve, a Brahmaputra folyó völgye a központja. A bengálit elsősorban a Gangesz deltájában beszélik, ez a terület politikailag India Nyugat-Bengál államához, illetve Banglá Déshez tartozik. Az orijá nyelvet a Bengáltól délnyugatra elhelyezkedő területen használják, központja a Mahánadí folyó deltája. Orissza államban azonban nagyobb számú, nem indoeurópai nyelvet beszélő törzsi lakosság is él, pl. a gondok. A maráthi, az indiai Mahárástra állam hivatalos nyelve. A Dekkán fennsík észak-nyugati részén jelentős kiterjedésű területen beszélik. Ettől északra helyezkedik el a gudzsaráti nyelv területe Gudzsarát államban, de Mumbáí (Bombay) lakosságának egy jó része is ezen a nyelven beszél. A szindhi nyelv területe már átnyúlik Pakisztánba, az Indus folyó alsó folyásánál beszélik, központjának a pakisztáni Haiderábádot tekintik. A lahndá vagy lahndí összefoglaló nevet a nyugati pandzsábi dialektusokra használják (Grierson 1903-1928). A kasmíri központja a Kasmír-völgy, a dógrit pedig, amely csak újabban törekszik arra, hogy önálló nyelvnek tekintsék, az indiai Dzsammuban beszélik. A pandzsábi nyelv területe India és Pakisztán létrejöttével politikailag kettészakadt. Pakisztánban a pandzsábi nyelv központja Láhaur (Lahore), Indiában pedig Pandzsáb állam hivatalos nyelve. Az indoeurópai nyelvek területétől elvágva található a szingaléz, amelyet Srí Lankán, illetve néhány kisebb nyelv, pl. a divéhi, amely nyelvet a Maldív szigeteken beszélik.

India hatalmas területét fedi le az ún. hindí övezet: Uttar Pradés, a nemrégen létrehozott Uttaráncsal, Himácsal Pradés, Bihár, Madhja Pradés, Harjáná és Rádzsaszthán állam, valamint a főváros Delhi tartozik bele.

Az 1981-es adatok szerint Indiában kb. 265 millió ember beszélte, ma a már az egy milliárdos lélekszámot meghaladó lakosság mintegy 40 % beszéli a modern standard hindit, vagy valamelyik regionális változatát. A hivatalos adminisztrációnak, az oktatási rendszernek, a városiasodásnak, a sajtónak és a médiának (különösen a filmnek) köszönhetően a modern standard hindí mind több ember anyanyelve is. Sokan használják második vagy harmadik nyelvként.

A hindí fontosabb helyi változatai (gyakran pontatlan megnevezéssel dialektusai) a következők: a hindí övezet nyugati részén a harjánaví (korábbi nevén bángarú), Delhi környékén a kharí bolí és a bradzs, keleti részén pedig a bundélí, avadhí, bódzspurí és a maithilí; a rádzsaszthání dialektusok, pl. a márvárí és a mévárí, északon pedig a pahárí (hegyi) csoportba tartozó nyelvjárások, pl. a garhválí.

A hindit jelentős számú diaszpóra is használja szerte a világon. Nagy-Britannia, az Amerikai Egyesült Államok, Suriname, Guayana, Trinidad, a Fidzsi-szigetek, Mauritius, Dél-Afrika, Kelet-Afrika indiai származású népessége első vagy második nyelvként beszéli a hindit, vagy valamely dialektusát.

Általánosan elfogadott feltételezés, hogy a hindí és az urdú kialakulása közös múltra nyúlik vissza. A 11., 12., illetve a 13. század során alakult ki az a kevert nyelv, amely Delhi, Mathurá és Ágrá környékén közvetített a helyi lakosság és India muszlim hódítói — törökök, afgánok, perzsák — között mint lingua franca.

A hindí elnevezést a nyugatról behatoló afgán-török népek kezdték használni a helyben talált „indiai” nyelvre (a Szindhu folyóról kapta a szubkontinens is a nevét perzsa és görög közvetítéssel: Szindh ~ Hind ~ Ind), a török eredetű urdú pedig a zabán é urdú é muallá (a magas udvarhoz tartozó katonai tábor nyelve) kifejezésből rövidült.

A hindí és az urdú nyelvészetileg a hétköznapi társalgás szintjén lényegében azonos nyelv, nyelvtanuk, szókincsük jó része is azonos, bár írásrendszerük különböző. A hindít dévanágarí írással, az urdút arab betűkkel írják. Társadalmi és kulturális vonatkozásban azonban már jelentősen eltér a két nyelv egymástól. A hindí szókincse inkább a szanszkrit eredetű szavakra, az urdúé inkább az arab, perzsa elemekre támaszkodik. Az angol gyarmati uralom nyelvpolitikájának és a későbbi politikai eseményeknek is köszönhetően India és Pakisztán létrejötte óta a két nyelv elkülönülése egyre erősebb.

A hindí nyelv néhány sajátossága

A hindí magánhangzók két diftongus (ai, au) kivételével monoftongusok, bármelyik magánhangzó kaphat nazalizálást. A mássalhangzós rendszerben a más újind nyelveket is jellemző retroflex hangok is megtalálhatók. A zárhangok lehetnek zöngés-zöngétlenek, aspiráták vagy hehezetesség nélküliek. A hangsúly erőssége a szótag nyomatékának és hangzósságának a függvénye, többnyire az utolsó előtti szótag a hangsúlyos.

A hindí morfológiailag szintetikus nyelv. A főnévnek két neme (hím-, nőnem), egyes és többes száma, a megszólításon kívül névutó nélküli és névutós esete van. A melléknevek nemben, számban és esetben megegyeznek a főnévvel. Az esetek kifejezése a névszók utáni névutókkal történik.

Az igetövek morfológiai sort alkothatnak, amelyben megfigyelhető az indoeurópai nyelvekre jellemző módon a tő erősségi fokozatának a változása (khul ‘nyílik’, khol ‘nyit’, khulā ‘nyittat’, khulvā ‘nyittattat’). Az igeragozás is szintetikus, a verbum finitum rendszerint egy melléknévi igenévből és a létigéből áll. Azon esetekben, amikor a verbum finitum egyik részét egy tárgyas ige befejezett melléknévi igeneve alkotja, ergatívuszos szerkezet van használatban.

Külön figyelmet érdemel az összetett igék alkalmazása. Ilyenkor az igetövet, amely az ige egészének az alapjelentését adja meg, egy ún. színező ige követi, amely a jelentést számos árnyalattal bővíti: befejezettség, medialitás, képesség, irány, váratlanság, stb. A melléknévi igenevek és egyes igék kombinációja további, igen változatos jelentésárnyalatokat fejez ki. A melléknévi és főnévi igeneves szerkezetek használata gyakori.

A hindí szórendje kötött, a mondat elején áll az alany, legvégén az állítmány. A jelző a jelzett szó előtt áll.

A hindí szókincs sajátosságai

A hindí szókincs rendkívül gazdag, változatos. Legnagyobb része a szanszkrit eredetű, a nyelvtörténeti fejlődés során jelentősen megváltozott ún. tadbhava szavak csoportja. A szanszkrithoz visszanyúlva, változatlan alakban átvett szavak alkotják a tatszama szavak csoportját, ezek a nyelvújítás jelleggel átemelt szavak azonban nem mindig illeszkednek bele a modern, főleg beszélt hindibe. A regionálisan használt, többnyire ismeretlen eredetű szavak alkotják a szókincs désí elemét. A muszlim hódítás után a perzsa évszázadokon keresztül különleges szerepet játszott, igen sok perzsa, ill. arab kölcsönszó került bele a hindibe. A perzsa elem bekerülését elősegítette a két nyelv rokoni közelsége is. Megtalálhatók még a hindi szókincsben török, portugál, francia kölcsönszavak is. Jelenleg az angol — mint az indiai felsőoktatás és az információs technológia nyelve —gyakorol nagy hatást a hindire. Az így létrejött, beszélt nyelvi keveréket Hinglish-nek nevezik. Az írott hindiben törekednek a tiszta hindí használatára, bár ez olykor túl “szanszkritos” is lehet.

A dévanágarí írás

A hindí grammatikai hagyomány

A hindí grammatikai hagyomány meglehetősen hosszú időre, a 17. század végéig nyúlik vissza, részletes tudománytörténeti áttekintést ad Bhatia 1987. Az első “nyugati” leíró nyelvtant Ketelaar adta ki 1698-ban dán nyelven. A sort az angolok folytatták a 19. század végén, Kellogg (1972) és Platts (1884 és 1967) munkái máig hivatkozási alapul szolgálnak. A hindí nyelvű nyelvtanok között máig alapvető fontosságú Guru 1920-ban publikált munkája (Guru 1962), illetve Vājpeyī 1957. Az indiai kormány kezdeményezésére jelent meg az első hivatalos leíró nyelvtan, amelyet Aryendra Sharma vezetésével egy tudóscsoport készített el (ld. Sharma 1958). Az 1980-as évektől Kachru művei nyitották meg a generatív és a strukturalista nyelvészet módszereit használó nyelvészeti munkák egész sorát (Kachru 1980 és Kachru–Pandharipande 1983). Montaut (2004) kiváló leíró nyelvtanában kitér nyelvtörténeti és dialektusbeli vonatkozásokra is.