A japán nyelv és írás

A japán nyelv a japánok által történetük kezdetétől máig, legalább ezer és néhány száz éve használt és használatban lévő nyelv. Ma a szigetországban több, mint 120 millióan beszélik a japán nyelvet és külföldön kb. egymillióra tehető azoknak a száma, akiknek a japán az anyanyelve. A mai japán nyelvben számottevő nyelvjárási különbségek vannak, de az oktatási rendszer és média segítségével országszerte elterjedt ún. kjócúgo, közös nyelv használata biztosítja a zökkenőmentes kommunikációt az egymástól távol eső vidékeken lakó emberek között is.

Genetikai besorolás

A japán nyelv hovatartozásával a 19. század eleje óta foglalkoznak, de máig nem tisztázódott megnyugtatóan a kérdés. Eddig számos nyelvvel összevetették a japán nyelvet az ún. ural-altáji nyelvektől kezdve, köztük a magyar nyelvvel is, a kínai, ainu, koreai, tibeto-burmai és ausztro-ázsiai nyelvekkel stb. A tudomány jelenlegi állása szerint csak az Okinava-szigeteken beszélt rjúkjúi nyelvvel való rokonságát ismerik el bebizonyítottnak, ha elfogadjuk a rjúkjúi nyelvet külön nyelvnek, mert a hasonlóság oly nagy mértékű, hogy egyesek a rjúkjúi nyelvet a japán nyelv egy távoli nyelvjárásának tartják inkább, mintsem egy rokon nyelvnek.

A japán nyelv eredetét kutató sok munka lényegében két csoportra osztható, 1) a koreai, mandzsú-mongol nyelvektől kezdve a Japántól északra található altáji nyelvekkel való összehasonlításra és 2) a déli szigeteki nyelvekkel, a maláj-polinéziai nyelvekkel, újabban az indiai dravida vagy tamíl nyelvvel való összehasonlítási kísérletre. A bizonyítottnak elismert rjúkjúi nyelvvel való rokonságon kívül a többi nyelvrokonítási próbálkozás eddig nem járt sikerrel.

A japán nyelv sajátosságai

A japán beszédben a legkisebb hangegység az ún. mora (szótag). A mora szerkezete a következő: /CV/, /CSV/, /V/, /N/, /Q/ (/C/: mássalhangzó, /S/: félhangzó, /V/: magánhangzó, /N/: szótagalkotó nazális szonáns, /Q/: ún. szótagalkotó gégezárhang, amely a japán nyelv sajátos hangtani egysége, vagyis a rá következő mássalhangzó artikulációs formáját képezve egy szótagnyi légzésszünetet tartanak. Latinbetűs átírásban mássalhangzó-kettőzéssel jelölik, pl., Nippon /niQpon/, sinbun /siNbuN/ (újság).

A japánban nincs /l/ hang és labiodentális hang. A japán fül az „l”-t is „r”-nek hallja. A zöngétlen mássalhangzó után álló szó végi /i/, /u/ és zöngétlen mássalhangzó között álló /i/, /u/ gyakran zöngétlenné válik. Ez azt jelenti, hogy a magánhangzó csak az artikulációs formát tartja, de nem zöng fel, pl. /desu/ /u/-ja.

Az összetett szavaknál, szókapcsolatoknál a szóhatáron a második tag szókezdő zöngétlen mássalhangzója gyakran zöngésül, pl. /jama/ (hegy) + /sakura/ (cseresznyefa) → /jamazakura/ (vadcseresznye)

 A hangsúly a hangmagasság emelésében nyilvánul meg. A hangmagasság emelkedése nem jár együtt a nyomaték vagy hangerő fokozásával. A szótagok időtartama és nyomatéka azonos, a szótagok hangmagassága változó. A hangmagasság változása a szótagok határán történik. A hangsúly-típusokat megkülönböztethetjük aszerint, hogy az adott nyelvjárásban megjelenik-e a hangmagasság változás, illetve melyik szótagnál jelenik meg a hangmagasság változása.

Az állítmány mindig a mondat végére kerül, illetve olyan szó is van, amely mindig a mondat végén áll, ezt a japán nyelvtanban mondat-partikulának (súdzsosi) nevezik. A mondatok tagoltsága világos. A mondaton belül a mondatalkotó, jelentéssel bíró alapegység (bunszecu) a kiejtésben is egységet alkot. A bunszecu szavakra bontható.

Nincs nyelvtani nem, szám, személy.

Az esetet a főnév után helyezett ún. partikula (dzsosi) segítségével jelölik. A partikulák, például az esetet jelölő partikula a mondatban úgy jelenik meg, mint a névutó a magyarban, így önálló szófajnak tekinthető, (nem ragnak). A témajelölő partikula „va”, amely a japán nyelv egyik legérdekesebb nyelvtani eszköze, a kontextusbeli logikai összefüggések kifejezésénél játszik fontos szerepet.

A személyes névmások szófajilag nem különböznek a főnevektől. Az első személynek és a második személynek gazdag szókincse van, de a harmadik személyre nincs külön személyes névmás és a mutatószó és „hito ember” szóból álló kifejezéssel (ano hito az az ember = ő) jelöli azt, de a kare régi japán mutatószót is használják „ő (férfi)” jelölésére és „ka no dzso (az a nő)” kifejezést „ő (nő)” jelölésére. A mutató névmások (kore, szore, are, dore) az ún. ko (a beszélőhöz közel) – szo (a hallgatóhoz közel) – a (a beszélőtől is, a hallgatótól is távol) – do (határozatlan dolgokra, állapotokra) rendszert alkotják.

Mivel a japánban nincs nyelvtani nem, szám, személy, ezért nem ragozzák ezek szerint az igét. A japán ige magában vagy a toldalékokkal (segédigék és partikulák) együtt különböző jelentést (idő, mód stb.) ad, és funkciójától és a toldalékoktól függően változtatja alapformáját. Ezt az alakváltozást hívják a japánban igeragozásnak. Nincs jövőidő és infinitivus. Nyelvtanilag az élő és az élettelen megkülönböztetése a létige használatában nyilvánul meg (élőre iru, élettelenre aru).

A melléknévnek nincs foka, de igékhez hasonló alakváltozása igen, és ezt melléknévragozásnak hívják.

A japán nyelv egyik legsajátosabb jellemzője az udvariassági kifejezések bonyolultsága, amelyek a beszélő és a hallgató, valamint a mondatban említésre kerülő személy közötti viszonyt fejezik ki, igék és személyes névmások különböző kapcsolatával és segédigékkel.

A mondatalkotó elemek sorrendjében a jelző vagy a módosító szó (akár mondat) mindig megelőzi a jelzett, módosított szót. Ez a nyelvtani „eszköz” tölti be az összetett mondat képzésekor a magyar vonatkozó névmás szerepét: „Vatasi ga | kinó | mita | eiga va | omosirokatta. *Én | tegnap | látt(am) | film | érdekes volt. → (Az a) film, (amit) tegnap látt(am), érdekes volt.”

A szótag egyszerű szerkezete miatt sok a homofon szó, továbbá hang- és állapotutánzó szó. Gazdag a halakkal és rizstermesztéssel kapcsolatos szókincs, valamint a fákkal és esőzéssel kapcsolatos nevek. Azonban meglehetősen kevés a háziállatokkal, a test részeivel kapcsolatos név és az ásványok, valamint a csillagok neve. Sok kifejezés található az adni és kapni cselekvéssel kapcsolatban. A történelem során a kínai műveltség átvételével sok kínai szó és fogalom került be a japán nyelvbe, s ez gazdagította a japán szókincset, a mai japánban pedig meglehetősen sok angol jövevényszó is található.

Nyelvtörténet

A japán nyelv időbeni változásait illetően a kínai írásbeliség erős hatása meghatározó szerepet játszott, például a japán írásrendszer kialakulásában, a szókincs és különböző írott nyelvi stílusok kialakulásában és változásaiban.

A mai japán nyelvnek öt magánhangzója van (a, e, i, o, u). A 8. századi legrégibb nyelvi emlékek tanulmányozásából azonban az derült ki, hogy a 8. századi japán nyelv valószínűleg 8 magánhangzót (a, i, ï, u, e, ə, o, ö ) különböztetett meg. A 9. század végére a magánhangzók száma a maihoz hasonló 5 félére rendszereződött. A mássalhangzók változásai is érdekesek, de röviden összefoglalva a japán hangtörténetben a 8. század második fele és 9. század vége között, illetve a 16. és 17. sz. között jelentős hangtani változások mentek végbe. A mai japán hangállapot alapjai a 17. század után alakultak ki.

A japán nyelvtani változások a partikulák, a segédigék szókincsi változásában, de elsősorban is az igék és segédigék „ragozási” fajtáinak változásában mutatkoznak meg.

Az ige alakváltoztatási módja szerint a mai japán igeragozás öt típusba sorolható.

A 8. századi nyelvi emlékekben az igék ragozásában nyolc fajtát különböztethetünk meg, mely a 9. században egy újabb típussal bővül. A ragozási típus számának kilencre bővülése mellett egyes igéknél ragozási típusváltás, illetve két vagy három típusban is ragozódó igék figyelhetők meg. A 12. század végétől a 16. század második feléig tartó időszakban egyformává válik a jelen idejű állító alak és a főnév előtt álló ige alakja, amely jelzőként funkcionál. Ezzel a ragozási típusok száma is csökkenni kezd. A 17. századtól tovább erősödik ez a tendencia, így a korábbi kilenc ragozási típus hatra, majd az Edo-korszak végére (a 19. század közepe) ötre csökken.

Az írás

Japánban az írásbeliség a kínai írásbeliséggel való találkozással kezdődött.

A kínai írásjegyek, kandzsik átvétele

A japánok legkorábban az 1. században találkozhattak a kínai írással. A 8. századból fennmaradt legrégebbi hivatalos feljegyzések szerint a japánok a 4–5. században kezdtek tudatosan foglalkozni a kínai írás megtanulásával és az 5–6. századra Japánban is elkezdték lejegyezni a dolgokat kínai írással és kínaiul. Az írástudás a 7. századra fokozatosan elterjedt a japánok között. A 8. században kínaiul írt törvénykönyvtől kezdve számos irodalmi, történeti írás készült, és hivatalos iratok, levelek születtek a kandzsik, a kínai írásjegyek felhasználásával. A japán nevek és mondatok lejegyzésére azonban a kandzsik olvasati hangértékét használták elsősorban, s így alakult ki a japán nyelv leírására a kandzsik ún. manjógana-szótagjelölő írásmódja.

A hiragana és a katakana szótagírás kialakulása

A 9–10. században a kandzsi írásstílus egyikéből, az ún. szótai, fű-stílusból, amely a gyorsíráshoz hasonlóan a kandzsi sok vonalból álló alkotó részét folyó vonallal egyszerűsítve írja le, a japán szótagokat jelölő hiragana-szótagírás fejlődött ki. A 10. századtól kezdve a japán verseket, naplókat, történeteket és magánleveleket főleg ezzel az írással írták.

A korabeli műveltség lényegét jelentő kínai írások tanulmányozásakor, illetve a kínai nyelvű buddhista írások tanulmányozásakor elsősorban a szöveg japán értelmezéses olvasatának (kundoku) jegyzetelése volt a diákok fő feladata. A 9. század elején kialakulhatott a kandzsival vagy más jelekkel történő olvasatjelölő módszer, az ún. kunten. Ehhez kezdetben főleg manjóganát használtak, de később a hiraganát és katakanát is vegyesen alkalmazták. Az idők folyamán e használatából először a manjógana, majd utána a hiragana is eltűnt, és csak a katakanát használták. A katakanákat elsősorban a kandzsik bizonyos részének hangjelkénti alkalmazásából alakították ki.

A kanák alkalmazásának elterjedésével végül a ma ismert kandzsi és kana vegyes írásmód alakult ki.

A mai írásrendszer

A mai japán írásrendszer tehát a régi kínai írásrendszer átvételével meghonosodott kandzsikból és a 9–10. században a kandzsikból kialakult kétféle kana-szótagírásból, hiraganákból és katakanákból áll. Rendszerint a szöveg lejegyzésekor a szavak fogalmi részét kandzsikkal jegyzik és a toldalékos részét kanákkal. De ugyanaz a szó mind három féle írással is leírható. A japán helyesírás felfogása szerint nem hibás, ha csak kanákkal írnak, de a mindennapi életben a megfelelő kandzsik ismeretét a tanultság ismérvének is tekintik.

A japánban használt kandzsik azonban roppant bonyolult képet adnak olvasatuk szempontjából. Ugyanis a kandzsiknak az eredeti kínai hangalak alapján kialakult az ún. on-olvasata, amelynek is több féle változata van az átvétel történeti okaiból eredően, és az ún. kun-olvasata, amely az adott kínai írásjegy jelentését adja japánul.

A mai írásban e három hagyományos íráshoz az arab számokat és a latin betűket is alkalmazzák szükség szerint. A hagyományos japán írás jobb sorral kezdődik, fentről lefelé olvasandó.

A nyelv szövegemlékei

A legrégibb japán nyelvi emlékek, a fémbe és kőbe vésett töredékes nyelvi emlékek a 3–4. századból, de a valóban Japánban készült legrégebbi nyelvi emlékek az 5–6. századból valók. A 7. századba lépve a kínai írás elsajátításával sokasodnak a különböző fémbe és kőbe vésett írásos emlékek, de a fennmaradt legrégibb összefüggő szövegemlékek a 8. századból valók: Kodzsiki [Régi dolgok feljegyzései] (712), Nihonsoki [Japán krónika] (720), Manjósú [Tízezer levél gyűjteménye] (az első japán versgyűjtemény, valószínűleg a 8. század második felében állították össze a ma ismert formában), Kaifúszó [Versek a bölcs elődök emlékezetére] (japánok által írt kínai versantológia, 751), Fudokik [Helyi feljegyzések] (közülük Izumo fudoki [Izumo tartomány feljegyzése], 733), Taihó Ricu-Rjó törvénykönyv (700-ban állították össze) stb. Az ezekben fellelhető japán nyelvű feljegyzésekből, leírásokból tudhatunk a 8. századi japán nyelv állapotáról.

A kínai műveltség mélyreható átvételével, ennek japáni beérésével és a japán nyelv sajátosságainak megfelelő írásrendszer, a kana-szótagírás kialakításával a 9–10. századtól kezdődően az eredeti japán írásbeliség roppant fejlődésnek indult.

A 16. század második felében a Japánba érkező európai misszionáriusok a korabeli japán nyelvet latin betűvel fonetikusan jegyezték le. Ennek köszönhetően a 16. század végétől a 17. század elejéig terjedő időszak japán hangtanát és nyelvtanát meglehetősen jól ismerjük.

A 17. századtól a 19. századig terjedő ország-elszigetelő korszak után a 19. század második felében történt japán országnyitással, közismerten, Japán bekapcsolódik a világpolitikai vérkeringésbe, s a nyelvészeti kutatásoknak is eltűnik minden akadálya.

Az elmúlt több mint ezer év alatt született írásos emlékek nagy része különböző kiadványokban hozzáferhető a kutatók számára, s jelenleg is folyik az újabb anyagok feldolgozása és közzététele.