A kínai nyelv és írás

A kínai nyelv (ill. annak változatai) ma a legnagyobb beszélőközösségű nyelv a világon: több mint 1,3 milliárd ember anyanyelve. A Kínai Népköztársaság, a Kínai Köztársaság (Tajvan) és Szingapúr egyik hivatalos nyelve, csakúgy, mint az ENSZ-é is. Standard változata az egykori hivatalnoknyelv mintájára kialakított, nagyrészt az északi nyelvjárásokon (elsősorban a pekingin) alapuló nemzeti nyelv (guoyu/kuojü, putonghua/putunghua, mandarin).

Genetikai besorolás

A kínai nyelv egysége máig vitatott kérdés, mely mögött a ’nyelv’ és a ’dialektus’ fogalmi elhatárolásának általánosabb problémája húzódik meg: mitől tekintünk egy nyelvváltozatot önálló nyelvnek, illetve miért soroljuk be egy nagyobb kategória alá nyelvjárásként. Minthogy azonban (a) e kérdés alapvetően nem nyelvészeti, hanem kulturális, sőt politikai jellegű, (b) e tanagyag terjedelmi korlátait messze meghaladná a vitának csupán a kínai vonatkozásait is részletesen megtárgyalni, ezért egy hagyományosabb szemléletet, valamint a kínai etnikum általános kulturális együvétartozási érzését alapul véve itt a különféle kínai nyelvváltozatokat egyetlen címke alatt kínai nyelvnek fogjuk nevezni, nem titkolva ugyanakkor, hogy sok kutató ennek számos regionális változatát önálló nyelveknek tekinti, és összefoglalólag a sinitikus v. kínai nyelvek terminussal illeti.

A kínai nyelvet a sino-tibeti nyelvcsaládba szokás sorolni, melynek a legáltalánosabb vélekedés szerint önállóan alkotja a kínai ágát (ahol a másik ágnak a tibeto-burmait tekintik). Itt sincs azonban teljes szakmai konszenzus: más vélekedések szerint a (sino-)tibeto-burmai nyelvcsaládon belül nincsenek egyértelműen azonosítható fő- és alágak, az e családba tartozó nyelvek „szétszóródása” egyenletes mintát mutat, de amilyen mértékben mégis csoportba sorolhatók, a kínai a bodikus nyelvekkel (köztük a tibetivel) alkot egy csoportot, egy újabb keletű vélekedés szerint pedig egy közös sino-ausztronéz nyelvcsaládot kellhet feltételeznünk, melynek egyik ága a kínai.

Tipológiai besorolás

A mai kínai nyelv, csakúgy, mint a klasszikus írott nyelv, erősen izoláló, alig találni olyan jelenséget, melyet egyértelműen agglutinatívnak lehetne minősíteni. A nyelvtörténeti kutatások jelen állapota szerint az ókínai nyelvben voltak derivációs (képzési) morfológiai mozzanatok, melyeket azonban, szubszillabikus voltuk okán, a szótagnyi hangterjedelmet jelölő írásban nem kódoltak.

A kínai nyelv morfémáinak döntő többsége egyszótagú; ezen kívül találunk kis számú régi eredető kétszótagos morfémát, valamint számos újabbkeletű többszótagú jövevénymorfémát, csakúgy, mint egy-két szubszillabikus morfémát — az utóbbiak mind képzőszerű elemek.

A mondat- és szintagmaösszetevők sorrendje nagymértékben kötött. Az alapszórend a legrégebbi írásos emlékek nyelvétől a mai állapotig mindig S(ubject)V(erb)O(bject) volt, ettől elsősorban az információstruktúra tekintetében jelölt szerkezetek (topikalizáció, fókuszálás, kvantoros szerkezetek) térnek el. A greenbergi tipológiai rendszer egésze felől szemlélve azonban nem homogén a szórendi típusa: pl. a jelzők megelőzik a jelzett szót, a határozók az általuk módosított elemet (OV-jelleg), ugyanakkor a segédigék megelőzik az állítmányt, és prepozíciókat találunk, nem posztpozíciókat (VO-jelleg).

A nyelv szerkezeti jellemzői

A hangrendszer két legkülönlegesebb jellegzetessége a kötött szótagszerkezet és a tónusok („szótaghanglejtés”) használata. A kezdetre és rímre bontható szótag a legalapvetőbb hangtani egység — ezt a (nyelvészeti kérdésekkel egyébként alig foglalkozó) régi kínaiak is felismerték, és pl. a legkorábbi ismert kiejtési szótár (Qieyun / Csie jün, i. sz. 601) is a szótag fő alkotóelemei (tónus, rím, kezdet) szerint rendezte a morfémákat, de az írás szótagalapúsága is nyilvánvalóan összefügg ezzel. A szótagszerkezet merevségét mi sem jellemzi jobban, mint hogy a jövevényszavak hangalakját, sőt a hangalak szerint átírt idegen nevek alakját is hozzá kell igazítani: egyszerűen lehetetlen olyan hangsor formájában kölcsönözni, amely nem illeszkedik a kötött szótagstruktúrába.

A standard nyelv (putonghua/putunghua) magánhangzórendszere viszonylag egyszerű, ötmagánhangzós rendszer. A mássalhangzóknál fontos jellegzetesség, hogy (a) az obstruensek csaknem kivétel nélkül zöngétlenek, és hogy (b) köztük a zárhangok és zár-réshangok aspirált–aspirálatlan párokat alkotnak. Mássalhangzó-kapcsolatok sem szótagkezdetben, sem szótagzárlatban nem fordulnak elő. A szótagzárlatban a mandarinban csak nazálisok vagy félmagánhangzók állhatnak, míg számos (déli) nyelvjárásban okkluzív (zárva maradó, fel nem pattanó) zárhangok is megjelenhetnek ott. A mandarinban négy tónus van, kevés tónusváltó szabállyal, és kevés tónustalan szótaggal; a déli nyelvjárásokban ennél több (esetenként 8–9) tónust, és/vagy bonyolult tónusmodulációs rendszert lehet találni.

A szó fogalma mindmáig bizonytalan a kínaiban. A régi nyelvállapotokban az izoláló jelleg, és az összetételek csekély száma okán a szavak döntően egymorfémásak voltak, ráadásul egy írásjeggyel írták le őket, így a morféma, a szó és az írásjegy fogalma terminológiailag is összemosódott. Mára jelentős számú összetétel jött létre, de többségükben szintagmatikus szerkezetekből, így státusuk (szintagmatikus vs. szószintű összetétel) sok kínai nyelvérzéke szerint nehezen határozható meg.

Régi közhely, hogy a kínaiban nem különíthetők el szófajok — ez az állítás azonban csak nagyon korlátozottan érvényes. Egyfelől az ún. minor, zárt szóosztályok (számnevek, partikulák, prepozíciók, határozószók) elemei világosan besorolhatók. Másfelől a három nagy, nyílt szóosztály (igék, főnevek, melléknevek) besorolása is csak azért tűnik problémásnak, mert a hagyományos európai gondolkodásmód vagy a jelentés, vagy a morfológiai viselkedés alapján vélte kategorizálhatónak a szavakat — az előbbi megközelítés, mint tudjuk, szinte teljesen haszontalan, az utóbbi pedig az olyan erősen izoláló nyelvekben, mint a kínai, használhatatlan kritérium. Ám a tágabb előfordulási környezetek, a szintaktikai disztribúció, meglehetősen jól jellemzik, és szófajokba sorolhatóvá teszik a kínai nyelv szavait, legfeljebb egyes elemek azonos alakban több osztályba is besorolhatók (ami egyáltalán nem a kínai nyelv egzotikuma, pl. az angolban is így van ez). A szófaji specifikáció hiánya vagy részleges volta csak a gyökmorfémákat jellemzi (a mára elszaporodott összetételek egyik funkciója épp ennek a feloldása), ez viszont, jelenlegi nyelvelméleti ismereteink szerint, a legtöbb nyelvben így van.

A kínai mondattan legfontosabb vonása az információstruktúra szerepe a mondattagolásban: a kínai mondatok elsődlegesen topik–komment tagolást mutatnak, és csak másodlagosan, ennek funkcionális alárendeltségében találunk alany–állítmány tagolást. A mondat közléstartalmát a szövegelőzményhez, pontosabban a beszélő és hallgató közös információállapotához kötő, ezért alapvetően „ismert” információt képviselő topik — ha van — mindig a mondat elején áll, az új közléstartalmat megjelenítő komment előtt. Az információs fókusz alapesetben mondat végén álló elem, de jelölt fókuszáló szerkezet vagy hangsúlyozás alkalmazásával ettől el lehet térni.

Az alany (egyes tipikusan információstrukturális motívumú hátravetés kivételével) mindig megelőzi az állítmányi részt. Az állítmány feje, a predikátum lehet ige, melléknév, sőt egyes esetekben főnév is. A predikátum mögött csak vonzata(i) állhat(nak), minden szabad módosító, de gyakran a vonzatok is megelőzik.

A főnév szigorúan a főnévi szerkezet végén áll, minden módosítója (esetleges vonzatait, valamint a vonatkozó mellékmondatokat is beleértve) megelőzi. Névelők (a kantoni nyelvjárást kivéve) nincsenek, a referenciális erősség (határozottság, specifikusság) részben a számneves módosítók, részben a főnévi kifejezésnek a mondatban elfoglalt helye alapján határozható meg. A számnévi módosítók csak ú.n. osztályozószavak közbeiktatásával módosíthatják a főnevek, ezeknek két altípusa: az egyes főnevekre jellemző speciális számlálószó, valamint az általános mértékeket, mértékegységeket megnevező mérőszó.

A kínai nyelv mind a korrelatív, mind a non-korrelatív inflexiónak teljesen híján van. Az előbbinek (egyeztetés, esetmorfológia) a hiányát funkcionálisan a merev szórend és a szintaxisnak a diskurzusszintű információkhoz való erős köteléke kompenzálja. Az igei időjelölés teljesen hiányzik, az időviszonyokat határozók jelzik, és/vagy aspektuális mozzanatok implikálják — aspektusjelölésben ugyanakkor gazdag ez a nyelv. A főneveken nem találunk számjelölést; mennyiségi módosítók használata vagy diskurzusszintű háttérinformáció igazít el ebben a tekintetben.

Nyelvtörténet és nyelvváltozatok

Története során a kínai nyelvet elsősorban a Kína területén élő han etnikum használta, de mivel a kínai kultúra az egész kelet- és délkelet-ázsiai régióra mindig igen jelentős hatással volt, ezért egyfelől a Kína területén élő egyéb népek (köztük a mai nemzetiségek) is második, sőt gyakorta első nyelvként beszélték, emellett számos környező nép (japán, koreai, vietnami) írástudó elitje számára is évszázadokon át elengedhetetlen volt legalább a klasszikus írott kínai nyelv ismerete. A XIX, sz.-tól kezdve jelentős volt a han etnikum kivándorlása, kezdetben Délkelet-Ázsia országaiba (a mai Indonézia, Fülöp-szk., Thaiföld, Malajzia, Szingapúr területére), később Észak-Amerikába és Európába is, így ma már Kínán kívül is találunk jelentős kínai nyelvű közösségeket.

Szinkrón változatok

A kínai nyelv rendkívül sokrétűen tagolt és rétegzett, számos területi változattal, melyek elsősorban kiejtésben és szókészletben térnek el egymástól, míg a nyelvtan meglehetősen egységes, csak a kantoni nyelvjáráscsoport rendelkezik a többitől jelentősebben eltérő nyelvtani szabályokkal. A nyelvjárások, különösen Dél-Kínában, igen fragmentáltak, sok helyütt szinte városonként más változatot beszélnek, és e változatok (nemcsak a nagyobb nyelvjáráscsoportok szintjén, hanem a helyi alváltozatokén is) gyakran teljesen érthetetlenek más dialektusok beszélői számára — ez ad alapot arra, hogy sok nyelvész e változatokat önálló nyelveknek tekinti. Az írott nyelv viszont, amely nem a kiejtést kódolja, és amelynek írásjegykészlete nagyrészt a régi írott nyelvek szókészletét fedi le, csekély számú nyelvjárási szóval, a beszélt nyelvvel szemben meglehetős egységességet mutat, hivatkozási alapot szolgáltatva a kínai egyetlen (bár erősen tagolt) nyelvnek tekintők számára.

A ma talán legszélesebb körben elfogadott nézet három fő nyelvjárási régióra tagolja Kínát:

1. A dialektológiai értelemben vett észak valójában egész Észak- és Északkelet-Kínán kívül Szecsuan és Jünnan tartományokat (azaz a han etnikum által lakott terület délnyugati részét) is magában foglalja — e területek regionális változatai viszonylag csekély eltérést mutatnak egymáshoz képest; e változatokat együttesen északi vagy mandarin nyelvjárásoknak is nevezik. Ezeken alapul a standard változat (putonghua/putunghua) is. A han etnikum több mint 70%-a ezek valamelyikét beszéli anyanyelveként. Ezt a régiót tovább osztják öt alrégióra: (1) északkeleti: a mandzsúriai tartományok; (2) északi: Hopej, Honan és Shantung tartományok (Pekinget és Tiencsint is magukba foglalva); (3) északnyugati: Sanhszi, Senhszi és Kanszu tartományok; (4) keleti: Anhuj és Csiangszu tartományok, valamint Nanking városa; (5) délnyugati: Szecsuan, Jünnan tartományok, és Hupej tartomány egy kis része.

2. A középső régió nagyjából a Jangcétől közvetlenül délre eső tartományok nyelvjárás-csoportjait foglalja magában. Ezek: (1) wu/vu – Csiangszu tartomány nagyrésze, és Csöcsiang északi része, valamint Sanghaj; (2) gan/kan – Csianghszi tartomány, valamint Hupej tartomány nagyobb, és Hunan tartomány kisebb része (nevét az e régiót összefogó Kan folyóról kapta); (3) xiang/hsziang – Hunan tartomány nagyrésze. E nyelvjárások eredetüket tekintve déli nyelvjárások, de változásuk tendenciája északi jellegzetességek átvétele. Jellegzetességük a zöngés obstruens mássalhangzók megléte, valamint az északi változatokhoz képest valamivel több (6-8) tónus használata. E változatok beszélőinek összesített számaránya 15% körül van.

3. A déli régió három nagy nyelvjáráscsoportot fed, a déli és délkeleti tartományokban: (1) kantoni vagy yue/jüe – Kuangtung és Kuanghszi tartományokban, így Kanton városában és Hongkongban is ez a domináns változat; (2) min – Fucsien tartomány, valamint Tajvan helyi változata; (3) hakka vagy kejia/köcsia – e változat beszélői nem foglalnak el egybefüggő földrajzi területet, diaszpórikusan szinte egész Dél-Kínában szétszóródva élnek. A déli dialektusok őrizték meg leginkább a közép-kínai nyelv hangrendszerét, és itt találjuk a legbnyolultabb tónusrendszereket. Ugyanakkor ezek a legfragmentáltabb, a legnagyobb mértékű belső változatossággal bíró nyelvjárások. A regionális változatok közül kantoni változat beszélőinek van a legerősebb önálló nyelvi identitástudata, nem véletlen tehát, hogy a nyelvjárások közül ezt tekintik legtöbben és legrégebb óta különálló nyelvnek. Nem utolsósorban Hongkong elkülönültsége okán saját írásjegyekkel kiegészített, önálló írása is van, a többi dialektussal ellentétben, és (mint fentebb utaltunk rá) nyelvtana is számos ponton különbözik a többi változatétól.

Diakrón változatok és írott nyelvek

Az élő nyelvek közül a kínainak van a leghosszabb időre visszanyúló töretlen, dokumentált története. A legrégebbi írásos emlékek 3500 évvel ezelőttről maradtak ránk, rituális szöveget hordozó csontokon, téknőcpáncélokon. A nyelv történetének kutatói azonban nagy gondban vannak, amikor a régi hangrendszert és hangalakokat próbálják rekonstruálni, részben a genetikai rokonítás igazolására, ugyanis a kínai írás (fejlődésének egy valószínű korai szakaszát leszámítva) sosem volt hangjelölő. Ráadásul a ránk maradt nagy mennyiségű régi írásmű (ld. a köv. alrészt) nyelve a Csou-kor (i. e. 11.–3. sz.) után egyre jobban elszakadt a mindenkori élő, beszélt nyelvtől, az írásbeliség megkövült médiumává vált, és a későbbi korok írástudói számára már külön tanulmányokat igényelt e klasszikus írott nyelv, a wenyan/venjen elsajátítása, mely egészen a 20. sz. hajnaláig a hivatalos írásbeliség nyelve maradt. A vernakuláris írott köznyelv, a baihua/pajhua i. sz. 3.–4. sz. körüli megjelenéséig, ill. 7. sz. körüli elterjedéséig terjedő korok beszélt nyelvéről tehát igen kevés információnk van. Részben ezzel magyarázható, hogy a középkínai nyelv (a pajhua elterjedése, valamint a legrégebbi fennmaradt rímszótár keletkezése által fémjelzett kor, a 6.–7. sz. nyelve) és a Csou-kor derekának ókínai nyelve (a legrégebbi fennmaradt irodalmi művek keletkezésének kora) közötti nyelvállapotok rekonstrukciójával gyakorlatilag nem foglalkoznak.

A kínai nyelv történeti korszakolása:

— proto-kínai: a legkorábbi irodalmi művek előtti időszak (kb. az i. e. I. évezredig)

— ókínai: a Csou-kor (i. e. 11.–3. sz.) nyelve, különösen: a Shi jing/Si king (Dalok könyve), a Shu jing/Su king (Írások könyve), és a Tavaszok és őszök krónikájának nyelve

— középkínai: a Szuj- és Tang-kor nyelve (i. sz. 6.–9. sz.)

— korai mandarin: a Szung- és Jüan-kor nyelve (11.–14. sz.)

— középmandarin: a Ming- és korai Csing-kor nyelve (14.–18. sz.)

— modern mandarin: a kései császárkor nyelve és a mai nyelv (19. sz. óta)

A nyelv szövegemlékei

A kora császárkor (azaz az i. e. 3.–2. sz.) előtti Kína már bőségesen hagyományozott az utókorra filozófiai, történeti, verses és prózai irodalmat, ám ezek korabeli, eredeti változataiból kevés maradt fenn (bár napjaink régészeti munkái egyre többet hoznak felszínre); a ránk maradt anyagok jórészt Han-kori, azaz az i. e. 2.–i. sz. 2. sz. közötti, töredékekre és szájhagyományra alapozott rekonstrukciók. A legjelentősebbek közt említendő a Shi jing/Si king (Dalok könyve), mely a különböző korabeli vidékek dalainak gyűjteménye; a Shu jing/Su king (Írások könyve), mely beszédeket, szertartási rítusokat tartalmaz; a Konfuciusz tanításait összefoglaló Lun yu/Lun jü (Beszélgetések és mondások); a hagyomány által egykor Konfuciusznak tulajdonított Tavaszok és őszök, mely Lu állam i. e. 721–481 közti krónikája, valamint ennek kommentárja, a Zuo zhuan/Co csuan. Ugyancsak e korból származtatják a taoizmus alapvető művét, a Dao de jing-et/Tao tö kinget (szerzője nevével: a Lao-cét). A kora császárkor emlékei közt fontos helyet foglal el Sima Qian/Sze-ma Csien A történetíró feljegyzései c. munkája.

A magas presztízsű szépirodalom az esszék mellett hagyományosan csak a költészetet fogadta be — híresek a Tang- (7. – 9. sz.) és a Szung-kor (11.–13. sz.) költői, közülük is kiemelhető Li Bai/Li Po (Li Taj-po), Du Fu/Tu Fu, ill. Su Shi/Szu Si (Szu Tung-po). A dráma, a regények, melyek hivatalos státusza igen alacsony volt, csak a 13. sz.-tól indultak virágzásnak, nyelvezetük a már említett baihua/pajhua nyelv volt, és sokáig szóbeli hagyományozás útján terjedtek, csak később rögzítették őket végleges formában. Ugyancsak a baihua/pajhua nyelv volt a buddhista művek kínai fordításának és széleskörű terjesztésének médiuma, már az i. sz. 3. sz.-tól kezdve, és valójában ez a műfaj alapozta meg e nyelvváltozat kifejlődését és elterjedését.

Külön érdemes foglalkozni a nyelvészetileg és filológiailag releváns írásművekkel. Az első írásjegyszótár, a Shuo wen jie zi/Suo ven csie ce ’Az írásjegyek magyarázata’ (i. sz. 120), mely bevezette az írásjegyek rendszeres, visszatérő elemi, az ún. kulcsok, valamint az elemek vonásainak száma szerinti sorrendezést, és A hat írás címen egy esszét is tartalmaz az írásjegyek szerkesztési típusairól.. Ugyane korszakból (i. sz. kezdete körülről) ered a nyelvjárások szóhasználatának első lejegyzési kísérlete, a Fangyan/Fang jen c. szótár. A következő fontos mű Lu Fa-jen tónusok és rímek szerint rendezett szótára, a Qieyun/Csie jün (601), a legkorábbi ebben a műfajban, amely legnagyobb részben ránk maradt. Nem a korabeli köznyelvi, hanem a hagyomány szerinti irodalmi kiejtést veszi alapul, és oly módon adja azt meg az egyes írásjegyekhez, hogy másik két egymás után írt írásjegyből az első szótagkezdetét a másodiknak a rímével és tónusával kell összeolvasni. Hosszú időre ez vált az írásjegyek olvasatát megadó fő eszközzé. 1324-ben keletkezett az első olyan rímszótár, mely már a korabeli kiejtést vette alapul: a Zhongyuan yinyun/Csungjüan jinjün, (A Középső Síkság [=Kína] rímei). A máig is praktikusan használt legkorábbi (és egyben az egyik legnagyobb) szótár pedig az 1716-ban kiadott Kangxi zidian/Kanghszi cetien (Kanghszi [császár rendeletére készült] szótár), mely 47035 írásjegy-címszót tartalmaz.

 A Kangxi Zidian belső címlapja 

 Az "ember" címszó eleje a Kangxi Zidian-ben

Egy lap a Yi jing (Ji king, Változások könyve) cimű régi jóskönyv egy hagyományos kiadásából; a jobb oldalon a 8 jósjel (trigramma) egy elrendezése

Egy lap a Yi jing egyik hagyományos nyomatú, kommentált kiadásából (nagyobb írásjegyek = főszöveg, kisebb írásjegyek = kommentár)

Írásrendszer

A kínai írás az írásjegyek fonetikai terjedelme szempontjából szótagírás (ld. fentebb), de nem hangjelölő, hanem ideografikus, azaz az írásjegyek jelentéshez kötődnek. Találó rá a „morfoszillabikus” elnevezés, minthogy egy-egy írásjegy (csekély számú kivételtől eltekintve) egy-egy morfémának felel meg. Az erősen izoláló jelleg miatt a klasszikus nyelvben ez azt is

jelentette, hogy minden írásjegy egy önálló szót jelöl.

Már az i. e. II. évezred második feléből maradtak fenn írásos nyomok, ezekből úgy tűnik, hogy ekkoriban az írás még rituális célokat szolgált, csak a következő évezredben terjedt el szélesebb körben. A legkorábbi írásjegyek piktogramként ábrázolták a világ tárgyait, jelenségeit. Egy következő fejlődési szakaszban ezeknek a képszerű írásjegyeknek az egybeforrasztásával hoztak létre újabb írasjegyeket (pl. a “nő” és a “gyermek” elemek kombinációja képviseli a “szeret” jelentést). Végül a legtermékenyebb fázisban két egyszerűbb írásjegy egyesítésével alkottak újakat, oly módon, hogy az egyik (saját eredeti kiejtésének megfelelően) a hangalakra, a másik pedig (meglehetősen általános módon) a jelentésre utalt; pl. a “beszéd” jelentésű elem és egy csing hangalakú (egyébként “szürkéskék” jelentésű) elem párosításával jelölik a qing/csing hangalakú “kér” jelentésegységet. Ez az utaló viszony nem kodifikált, nem konkrét, inkább csak támpontot ad, semmint jelöl.

Az írást a császárkor elején (i. e. 3. sz. vége) az ún. pecsétírás formájában szabványosították először, majd egy-két évszázaddal később, az ecset és a papír megjelenésének, valamint az írás iránt a birodalomszervezéssel megteremtődött tömegigénynek a hatására nyerték el az írásjegyek lényegében máig változatlan formájukat. Ezen csupán a Kínai Népköztársaságban módosítottak, az írásjegy-egyszerűsítés hivatalos végrehajtásával, míg más országok kínai nyelvű közösségei továbbra is az eredeti, egyszerűsítetlen alakokat használják.

Mivel ez az írás nem hangjelölő, a szótárak az írásjegyeket hagyományosan nem valamiféle ábécé szerint rendezik, hanem leggyakoribb részelemeik, az ún. kulcsok szerint (a ma standardnak számító készlet 214 kulcsból áll), az egyes kulcsok alatt pedig a vonásaik száma szerinti sorrendben következnek.

Ami az írásjegyek számát illeti, a legnagyobb szótárak mintegy 50 ezret tartalmaznak, de ezek közül sok csak valamely másik írásjegy változata. Mérvadó becslések szerint összesen talán 80 ezer a valaha is létezett jelek mennyisége. Ma egy átlagos, általános felsőfokú végzettséggel rendelkező kínai 3-4 ezer írásjegyet ismer, 10 ezer feletti mennyiség ismerete igen ritka. Kínában az írás szerepe hagyományosan túlmegy a nyelvi kommunikáció keretein: alapvető képzőművészeti elem is; a díszesen és művészi egyediséggel elkészített feliratok, kalligráfiák a festészet produktumainak egyenrangú társai, sőt talán még szélesebb körben tartják becsben. Az írás sokszorosítása is régi keletű: a fatáblás nyomtatás az i. sz. 8. sz.-ban indult meg, és rendkívül gyorsan el is terjedt Kínában.

A kínai írás hagyományosan felülről lefelé futott, a függőleges oszlopok pedig jobbról balra követték egymást, a 20. sz. közepe óta azonban, a nyugati ihletésű modernizáció részeként egyre inkább tért hódított a vízszíntes, balról jobbra történő írás. A sajtótermékekben ma is gyakran keverten használják e kétféle rendszert. Ugyancsak nyugati hatásra jelent meg a központozás — korábban a szövegeket nem tagolták mondatokra vagy más kisebb egységekre. A modernizációval felvetődött a hangjelölő írásra való áttérés szüksége is, ám e téren csak annyi történt, hogy a Kínai Népköztársaságban kialakítottak egy szabványos latin betűs átírást, a pinyint/pinjint, mely azonban nem vette át az írás alapvető funkcióit, inkább a nyelvoktatás eszköze maradt. Ennek fő okai: a hagyományos írásbeliségtől való elszakadás veszélye, az írás kulturális összetartó ereje a hatalmas kínai nyelvű etnikum számára, valamint az a tény, hogy a kínai nyelv egységét a nyelvjárások igen jelentős kiejtési változatossága miatt elsősorban az írás azonossága jelenti.

A kínai írás egész Kelet-Ázsiában elterjedt, és évszázadokon át a kínai kultúrbefolyás része ill. eszköze volt a régióban. Bár Japánban, Vietnamban, Koreában az idők során saját (hangjelölő) írásokat vezetett be, melyek mellett napjainkra vagy teljesen megszűnt (Vietnam, Észak-Korea), vagy visszaszorult ill. részlegesen korlátozódott (Japán, Dél-Korea) a kínai írásjegyek használata, e népek klasszikus irodalma is jórészt kínai írással íródott.

 Egy lap egy híres emberek kalligráfiáinak pacskolatát tartalmazó könyvből