A török nyelvek

A török nyelvek szerkezete

Annak ellenére, hogy a török nyelvek diakron és szinkrón szempontból tekintve egyaránt megosztott képet mutatnak, s számos nyelvváltozatot tudunk a török nyelvcsaládhoz sorolni, vannak olyan vonásaik, melyek közös alapként jellemezhető módon jelentkeznek. Kivételeket most nem említünk, mert a szláv nyelvi hatás alá került karaim és gagauz, vagy a masszív kínai nyelvi expanzió alatti szalár vagy sárga ujgur, az iráni nyelvi hatásoknak betudhatóan számos speciális nyelvi karakterisztikumot felmutató haladzs stb. sajátságai nem tekinthetők át egy ilyen rövid összegzésben.

A török nyelvek alaktani szempontból az agglutináló nyelvek közé tartoznak. Hangrendszerük ma többnyire nyolc magánhangzó fonémát tartalmaz, történetileg azonban volt kvantitásbeli különbség is, így a kutatók többsége egy tizenhat fonémát tartalmazó rendszerből indul ki. A nyolc rövid fonémát hordozó rendszer az alsó nyelvállású a és ä, a középső nyelvállású o és ö, valamint a felső nyelvállású u, ü, ï és i hangokat tartalmazza. Ezen fonémáknak megvoltak hosszú párjaik is. A hosszúság mint megkülönböztető jegy a vokalizmuson belül a török nyelvterület nagy részén már az ótörök korban eltűnt.

Alapvető sajátságként jelentkezik a török nyelvekben a szótagharmónia. A primér tövek és a primér töveken kívüli fonetizmus a török nyelvekben eltér egymástól. Sajátsága a török nyelveknek, hogy a nominális kategórián belül nincs éles különbség a főnév és a melléknév között: ezek formai szempontból gyakran egybeesnek. A szóképző elemek élesen elkülönülnek attól függően, hogy igei vagy névszói bázishoz csatlakozhatnak-e, s kivételesen ritkán fordulnak elő olyan kötött morfémák, melyek mindkét kategóriában használhatók.

A török nyelvek a SOV nyelvek közé sorolhatók, vagyis szintaktikailag az alany megelőzi a többi mondatrészt és — a többnyire ragozott igével képviselt — állítmány áll a (tag)mondat végén.

A török nyelvek genetikai besorolása

A korábbi kutatások a török nyelvek nagy családját számos más nyelvcsaláddal kívánták genetikus összefüggésbe állítani, de ezen vizsgálódások jó része mára negatív eredménnyel zárult és meghaladottnak tekinthető, még akkor is, ha a közelmúltban is jelentek meg az ősi uráli–török, indoeurópai–török, dravida–török genetikus rokonság mellett érvelő nézetek (Menges 1995, 57–58). Tarthatatlan a török nyelvcsalád bevonása az igazolatlan nosztratikus elméletbe, mely hat nyelvcsaládot kívánt genetikusan összefüggőnek tekinteni (Illič-Svytič 1971–1984). Más a helyzet az ún. altaji hipotézissel, melynek több változata is ismert. Szűkebb értelemben a török nyelvek mellett idesorolják a kutatók a mongol és a tunguz nyelveket, tágabb értelemben altajinak tartják a koreait és a japánt is. A kérdéskör nagyszámú irodalmából kiemelendő: Ramstedt 1946–1947, 1957; Clauson 1956; Poppe 1960; Sunik 1971; Miller 1971, 1996; Róna-Tas 1986; [Aalto] 1987; Sinor 1990. A tágabb értelemben vett altaji nyelvrokonságot — közel 3000 lexikai egység és nyelvszerkezeti hasonlóságok alapján — legutóbb Starostin–Dybo–Mudrak 2003 és Robbeets 2005 tárgyalta. Az altaji hipotézis felülvizsgálata még előttünk álló feladat, de első lépésként a török–mongol nyelvviszony megítélése tűnik reálisan kitűzhető célnak.

A török nyelvek felosztása és áttekintésük

A török nyelvek felosztásáratöbb kísérlet történt (az egyik legújabb ezek közül Schönig 1997–1998). Az újabb kutatások eredményei alapján — egy kronológiai szempontokat is érvényesítő és a belső genetikai, tipológiai összefüggésekre továbbá a földrajzi koordinátákra egyaránt figyelemmel lévő — felosztás az alábbi lehet:

Ótörök változatok: keleti és nyugati ótörök.

Középtörök változatok: kipcsak, oguz, hvárezmi, csagatáj, bolgár.

Mai török változatok: (1) délnyugati (oguz) török nyelvek, (2) északnyugati (kipcsak) nyelvek, (3) délkeleti (turki) török nyelvek, (4) északkeleti (szibériai) török nyelvek, (5) a jakut és dolgán csoport, (6) a haladzs, (7) a csuvas.

Keleti ótörök

A keleti ótörök nyelv nyelvtanának legújabb monografikus áttekintésére ld. Erdal 2004, ugyanennek a korpusznak a szóképzésére Erdal 1991. A keleti ótörök grammatika változatlanul jól használható monografikus igényű feldolgozásai még: Pritsak 1963, Gabain 1974. Az ótörök lexikon áttekintéséhez ld. Nadeljaev 1969, Clauson 1972, Röhrborn 1977–1998. A keleti ótörök nyelvemlékek — ha eltekintünk néhány különböző írásokkal (pl. kínai, pehlevi, örmény, görög, szír) rögzített tulajdonnévtől és egyéb szórványos glosszától — a következő írásokkal kerültek lejegyzésre: rovás, ujgur, arab, brāhmī, tibeti, manicheus, szogd, khotáni. Rovásírásos nyelvemlékeket találunk a mai Mongólia területén (30 emlék, áttekintésüket ld. Kempf 2004, 41–52), a Bajkál és a Léna folyó vidékén (20, ld. Vasil´ev 1983a, 22–23), az Altáj hegységnél (16, ld.Vasil´ev 1983a, 35–36), Kirgizia és Kazakisztán területén (28, ld. Malov 1959, 57–63, Vasil´ev 1983a, 39–41), Fergana, az Aláj hegység és Észak-Toharisztán vidékén (18, ld. Vasil´ev 1983a, 41), a Jenyiszej vidékén (145, ld. Vasil´ev 1983), Kelet-Turkesztán és Tunhuang vidékén (12, ld. Thomsen 1912–1922, 217–226, 254–267; Orkun 1938, 24, 57–59, 97, 175–183, 184; Hamilton–Bazin 1972, 25–42; Vasil´ev 1983a, 38).

A rovásírásos korpusz legterjedelmesebb és egyben legrégebben — a II. Türk Kaganátus (680-740) és az azt felváltó Ujgur Kagnátus (740-840) idején — keletkezett emlékei a mai Mongólia területén találhatók: Köli Čor felirat (keletkezett: 720 és 725 között), Tońuquq emlék (726), Köl Tegin emlék (732), Ongi felirat (732 után), Bilgä Qagan emlék (734–735), Täz emlék (750), Tariat felirat (752-753), Šine-usu emlék (759), Süüdži felirat (840). Ezek új, szövegkritikai kiadásához és magyar fordításához ld. Berta 2004. A rovásírásos korpusz — végső fokon sémi eredetű — írásrendszeréről és hangjelölési szabályairól jól használható tanulmány: Meyer 1965 és Pritsak 1980.

Az ujgur írásos anyag (nyelvemlék kiadások és a vonatkozó kisebb könyvtárat megtöltő szekunder irodalom) legjobb áttekintését Adam–Laut–Weiss 2000 nyújtja. Az ujgur írás eredetéről ld. Sims-Williams 1981.

 Az arab írásos ótörök források közül fontosságát tekintve kiemelkedik Maḥm ūd al-Kāšġarī 1072–73-ban írt, 1266-ban keletkezett másolatban ránk maradt compendiuma, mely a 11. századi török nyelvjárások tárháza (ld. Dankoff–Kelly 1982–1985). Mellette egy másik terjedelmes karakhanida emlék a Qutadgu Bilig (ld. Arat 1947–1959–1979; Tezcan 1981; Dankoff 1983) és a yarkendi dokumentumok (ld. Erdal 1984; Gronk 1986; Osmanov–Li–Yin 1999) említendők.

 A brāhmī írásos korpusz máig legteljesebb tárháza Gabain 1954, ld. még Maue 1996. Bár a korpusz nem nagy, rendkívül fontos, mert az indiai eredetű brāhmī írás sokkal precízebben jelöli az ótörök magánhangzó rendszert, mint egyéb — erre a célra használt — írások.

A keleti ótörök nyelv tibeti írásos emlékeihez ld. Clauson 1962, Maue–Röhrborn 1984–1985 és Maue 1996. Tibeti írással fontos ótörök tulajdonnevek is lejegyzésre kerültek, ld. Bacot 1956, Clauson 1957, Ligeti 1971, Tezcan 1975, Moriyasu 1980.

A manicheus írásos ótörök emlékek áttekintéséhez ld. Wilkens 2000. A manicheus anyag jó része kitűnő minőségű digitalizált formában megtekinthető a berlini Turfansammlung internetes portálján a következő címen: http://www.bbaw.de/bbaw/Forschung/Forschungsprojekte/turfanforschung/de

A szogd írásos ótörök nyelvű anyaghoz ld. Kljaštornyj–Livšic 1972; Sundermann–Zieme 1981; Sims-Williams–Hamilton 1990, vö. ide Yoshida 1993 javításait; Fedakâr 1991, 1994. A khotáni írásos szólistához ld. Emmerick–Róna-Tas 1992. A khotáni írás indiai eredetű.

A keleti ótörök korpusz kronológiai áttekintéséhez máig használhatóan ld. Erdal 1979. Angol és orosz nyelven az ótörök emlékanyag és a rögzítésére használt ábécékre vonatkozó főbb tájékoztatás interneten is megtalálható: http://www.turkicworld.org.

Kitűnő tájékoztatást nyújt a keleti ótörök nyelv számára használt írásokról, szemléltető táblázatokat is közölve Róna-Tas 1991

Nyugati ótörök

Míg a Turcia keleti részén beszélt ótörök nyelvváltozat bőséges forrásanyaggal rendelkezik, rendkívül szegényes a törökök lakta nyugati területek írásos emlékanyaga. Itt ezen a területen is beszéltek az 5. század után török nyelveket, de a ránk maradt írásos emlékek nagyon kisszámúak. Az összefüggő szövegek közül kiemelendők a görög betűs baktriai szövegek, melyek között 7. századiak is vannak a mai Afganisztán területéről (ld. Sims-Williams 2000, 2002) és a szintén görög betűs dunai bolgár emlékanyag. Ez utóbbi olyannyira torzult (ld. Pritsak 1955), hogy nyelvészeti értékelése még várat magára. Haszonnal forgatható Beševliev (1979) kötete. A kelet-európai rovásírásos forrásanyagban minden bizonnyal vannak török nyelvű emlékek, de a kelet-európai rovásírás jelenleg megfejtetlen (ld. Ščerbak 1962a, Turčaninov 1971, Vásáry 1972, Tryjarski 1985, 1985a). A nagyobb, még megfejtésre váró anyagok közül kiemelendő az elisztai bikakoponya (Kljaštornyj–Vásáry 1986),a nagyszentmiklósi kincs (Németh 1932, 1971) és a szarvasi tűtartó (Róna-Tas 1988, 1990). Számos forrásban maradtak fenn glosszák, elsősorban nyugati török tulajdonnevek. Közel 60 kazároknál használt — nem közszói — lexikai elemet tárgyalt Golden 1980, s máig meghatározó Moravcsik 1983 bizánci forrásokból történt gyűjtése. A nyugati ótörök varietások – írásos források hiányában történő – rekonstrukciójához az alapvető segítséget a csuvas nyelv mellett a szláv nyelvek és a magyar nyelv korai török jövevényszavai nyújthatják.

Középtörök nyelvváltozatok

Az i. sz. 7. századtól kezdődő — és a Turcia területén nem egyező időpontban lezáruló — ótörök nyelvtörténeti periódust a középtörök korszak váltotta fel. Ennek időpontja jórészt a 11. század végére tehető, de valamennyi török nyelvet használó közösségnél megkezdődött a mongol kor (13. század) idején.

A középtörök nyelvtörténeti korszak nyelvváltozatainak alapvetően ujgur, arab, latin és örmény írással rögzített emlékei a következő főbb csoportokra oszthatók: keleti turki, csagatáj, hvárezmi, kipcsak, oszmánli nyelvi anyag. A középtörök nyelvtörténeti korszakból is vannak szír írásos valamint görög betűs emlékeink, s van cirill betűs anyag is, de ez utóbbiak nem számottevők.

Általános bevezetésként a középtörök irodalmi nyelvekbe jól használható Bombaci 1968 és Hofman 1969. A csagatáj nyelvtan áttekintéséhez ld. Ščerbak 1962, Eckmann 1959, 1964, 1966, Nasilov 1974, Boeschoten–Vandamme 1998. Máig fontos és jól használható csagatáj ill. csagatáj nyelvi anyagot is tartalmazó szótárak: Zenker 1866–1876, Budagov 1869–1871, Pavet de Courteille 1870, Šeyx Süleyman Efendi 1882.

Az ujgur írásos középtörök nyelvemlékek többsége belső-ázsiai (keleti) tradíción alapszik. Kiemelendő nyelvemlék-kiadások: Bang–Rachmati 1932, Ščerbak 1959, Ligeti 1966, 1967, 1969. A keleti hagyományt hordozó arab írásos hvárezmi anyagból is csak néhány fontosabb forrás kiadását emeljük ki: Zajączkowski 1958–1961, Nadžip 1961, Bodrogligeti 1970, Dankoff 1987, Boeschoten–Vandamme–Tezcan 1995. Alapvető fontosságú a hatnyelvű szótár, melyet Golden 2000 adott ki. A török rész olvasatait javítja a kötetről írt recenzióban Berta 2001.

 A középkipcsak nyelvi anyag értékeléséhez ld. Berta 1998. A fő nehézséget nem a források hiánya, hanem az jelenti, hogy a középkipcsak nyelvi anyag alapvetően szólistákból áll, és összefüggő szövegrészek csak néhány forrásban állnak rendelkezésre. Kiemelendő a latin betűkkel rögzített Codex Cumanicus (fakszimile kiadása: Grønbech 1936), melynek kiterjedt irodalmából különösen fontos Grønbech 1942, Gabain 1959, Drimba 1973, Drüll 1979, Ligeti 1981, Daškevič 1985. A mamluk kipcsak anyag áttekintéséhez ld. Halasi Kun 1940, Pritsak 1959. A legfontosabb nyelvemlékek kiadásai: Atalay 1945, Caferoğlu 1931, Houtsma 1894, İzbudak 1936, Kilisli 1928, Öztopçu 1989, Telegdi 1937, Zajączkowski 1938, 1954, 1958, 1965–1968, 1968. A középkipcsak deverbális szóképzés feldolgozását Berta 1996 végezte el. Az örmény írással rögzített középkipcsak forrásokról ld. Pritsak 1959, Clauson 1971, az örmény-kipcsak transzkripciós kérdéseiről ld. Schütz 1961. A források jó részének lexikai anyagát Tryjarski 1968-1972 vonta össze, ld. még Grunin 1967, Schütz 1968, Deny 1957.

 Az oszmánli nyelvi anyag egyik legújabb átfogó áttekintését Kerslake 1998 nyújtja. Az oszmánli nyelvről szóló monográfiák és tanulmányok irodalmának áttekintését és további bibliográfiát találni a következő munkákban: Deny 1921, Mansuro ğlu 1959, Németh 1970, Hazai 1973, 1982, Hazai 1990. Ez utóbbi kötetből kiemelendő írások az oszmánli oguz nyelvágon belüli helyzetéről és az oszmánli nyelv korai történetéről írt tanulmány (Doerfer 1990), Johanson rendkívül gazdag és hasznos bibliográfiát csatoló tanulmánya (Johanson 1990), Korkmaz 1990 (tanulmány az anatóliai nyelvjárásokról), valamint Tryjarski 1990 áttekintése a balkáni nyelvjárásokról. Ez utóbbi sem pótolja Németh 1965 monografikus feldolgozását. Máig jól használhatók Björkman (1964, 1964a) az óoszmánli irodalomról és a klasszikus oszmánli anyagról írt tanulmányai. Az oszmánli török szókészletéhez ld. a Tarama Sözlü ğü (1963–1977) köteteit, ld. a bibliográfiában TS.

Az arab irásos volgai bolgár sírfeliratok csak igen kis mennyiségű, de értékes török nyelvi anyagot tartalmaznak. Kiadásaikhoz és értékelésükhöz ld. Jusupov 1960 (ez az anyag volgai tatár sírfeliratokat is tartalmaz), Róna-Tas–Fodor 1973, Hakimzjanov 1978, Tekin 1988, Erdal 1993.

Újtörök nyelvek

A mai török nyelvváltozatok — az ittenivel részlegesen egyező — felosztását internetes portálon megtaláljuk az alábbi címen: http://www.turkiclanguages.com. Itt letölthető Lars Johanson, a mainzi Johannes Gutenberg Egyetem emeritus professzorának kitűnő áttekintése (Johanson 2001), mely a mai török nyelvekre és kutatásukra vonatkozó információk mellett betekintést nyújt a nyelvészeti turkológia szinte valamennyi kérdéskörébe.

Egy másik internetes forrás, mely számos fontos és kiválóan használható alkönyvtárat tartalmaz: http://www.khazaria.com/turkic/.

Kitűnő és felnagyítható földrajzi áttekintést nyújt Jost Gippert szerkesztésében: http://titus.uni-frankfurt.de/didact/karten/turk/turklm.htm.

A mai török nyelveken beszélők közössége meghaladja a 125 millió főt. Földrajzi szempontból magába foglalja a törökül beszélők által lakta terület Kelet-Európától kezdve a Balkánon, Krímen, a Fekete- és Káspi-tenger melléken, Anatólián, Azerbajdzsánon, a kaukázusi régión, Irán, Irak, Afganisztán területén keresztül a hatalmas Nyugat- és Kelet-Turkesztán területét, Szibériát és a Volga-vidékét, egészen Mongóliáig, Kínáig. Ugyanakkor jórészt nem kompakt csoportokban élnek a mai török nyelveken beszélők, hanem gyakran más nyelveket hordozók közösségében egyfajta szigetet alkotva (csak példaként említjük a Finnországban élő volgai tatár és miser nyelvet beszélők csoportját, a Litvániában élő karaim közösséget, vagy a Kínában beszélt sárga ujgur vagy szalár nyelven beszélők csoportját). Néhány török nyelvet a kihalás veszélye fenyeget. Legveszélyeztetettebb helyzetben ma a Fu-Yü van. Kína mandzsúriai tartományában ma már 10 fő alatt van a Fu-Yü anyanyelvi beszélők száma. Jó táblázatos áttekintést találunk a mai török nyelven beszélők földrajzi megoszlásáról Boeschoten 1998 összeállításában, mely aktualizáltabb adatokat tartalmaz, mint más hasonló célú feldolgozások. 

 A mai török nyelvek felosztása során hét nyelvággal számolhatunk. Ezek a következők:

1) Délnyugati (oguz) török nyelvek. Itt három — nemcsak földrajzi szempontokat érvényesítő — alcsoport kialakítására van lehetőség:

a) nyugati rész: törökországi török (ideértve a ruméliai és balkáni nyelvváltozatokat is), gagauz (egy sokak szerint főként politikai-közigazgatási szempontból önállóan kezelt, de a törökországi törökhöz nagyon közel álló nyelvváltozat) és azeri.

 A törökországi török nyelv egyik legjobb és korszerű leírását Csató–Johanson 1998 nyújtja, ld. még Deny 1921, 1955, Kononov 1956, Lewis 1967, Underhill 1976, Johanson 1971, 1991, Hazai 1978, 1990, Banguo ğlu 1986, Kornfilt 1990. A legfontosabb szótárak közül említjük: New Redhouse (ld. így a bibliográfiában), Baskakov et al. 1977. A törökországi török nyelv nyelvjárásainak rövid áttekintését (irodalommal) Brendemoen 1998 nyújtja. Jól használható, részletes török nyelvjárási szótár a Derleme Sözlüğü (ld. így a bibliográfiában).

A sokak által nyelvi szempontból a törökországi török nyelvjárásaként számon tartott — ugyanakkor jelentékeny szláv nyelvi hatást mutató – gagauz leírásához ld. Pokrovskaja 1964, 1978; közel 12 ezer lexikai egységet tartalmazó szótárához Baskakov 1973. 

Az azeri nyelv nagyon közeli a törökországi törökhöz. Az azeri nyelv hordozói nem kizárólag Azerbajdzsánban élnek, déli nyelvjárása Irán északnyugati, keleti nyelvjárása a Török Köztársaság anatóliai részén beszélt. 1991 óta az Azerbajdzsán Köztársaságban — felváltva a korábbi cirill betűs írást — modifikált latin betűs írást használnak. Az azeri nyelvi jellemzőinek rövid áttekintéséhez ld. Schönig 1998. A korábbi leírások közül kiemelendő Širaliev–Sevortjan 1971. A szótári anyaghoz ld. Azizbekov 1965, valamint a Rüstämov–Širälijäv szerkesztésében készült azeri nyelvjárási szótárt (1964). A török nyelvtörténeti rekonstrukciók során az azeri a kulcsnyelvek közé tartozik, mert eredeti szavakban őrzi a rövid török nyílt ä és zárt e hangok közötti oppozíciót.

 b) keleti rész: a türkmen szintén kulcsszerephez jut, mert eredeti hosszúságok esetében őrzi a török nyílt ä és zárt e hangok közötti különbséget. Rövid áttekintéséhez ld. Schönig 1998a, részletesebb leírásához Clark 1998. Megkerülhetetlen a türkmen fonetika és alaktan szempontjából Baskakov–Xamzaev–Čaryjarov 1970, s hasznos a türkmen nyelvű Azïmov et al. 1960 kiadvány, mely egyetemi oktatási célokra készült, s részletes leírását adja a türkmen nyelvnek. A türkmen szótári anyagához Baskakov et al. 1968 — mely mintegy 40 ezer lemmát tartalmaz — mellett csakis óvatos használattal alkalmazható Tekin et al. 1995.

A számos — nyelvtörténeti szempontból jól hasznosítható — archaikus nyelvi vonást felmutató Iránban beszélt khoraszáni törökről — az utóbbi időben — több leírással rendelkezünk, de mint több más irodalmi nyelvvel nem rendelkező török varietás további vizsgálatokat igényel. Összefoglaló megjegyzéseket a nyelvi anyaghoz Doerfer 1998 nyújt. Fontos feldolgozások: Bozkurt 1975, Fázsy 1977, Tulu 1989. Alapvető lexikai áttekintés: Doerfer–Hesche 1989. A legfontosabb munka: Doerfer–Hesche 1993.

 c) déli rész: archaikus déloguz — Iránban beszélt — nyelvjárási hálózat, melynek több — máig pontosan nem feltárt — tagja van. Közülük a qašqā’ī és az aynallu valamivel ismertebb mint a sonqori. Ennek a hálózatnak a részeként tartjuk számon az Afganisztánban beszélt afšart is. Ez utóbbi nyelvjárás annak idején — afganisztáni útja során — Ligeti Lajos érdeklődését is felkeltette és Kabulban afsár anyagot is gyűjtött (vö. Ligeti 1957). A déloguz nyelvjárásokról rövid áttekintést Doerfer 1998 nyújt. Részletesebb tájékoztatást ad Abbasov 1975, Bozkurt 1977, Doerfer–Hesche–Ravanyar 1990.

(2) Északnyugati (kipcsak) nyelvek. Ez a nyelvág szintén több alcsoportra osztható.

a) a nyugati kipcsak nyelvek közé soroljuk a kumüköt, a karacsájt, a balkárt, a krími tatárt és a karaim nyelvváltozatokat. A nyugati kipcsak nyelvek általános rövid bemutatásához ld. Berta 1998a. A nyolc magánhangzós rendszer helyén — az erős szláv hatás alá került — halicsi karaimban hat magánhangzó van, hiányzik az ö és az ü. A hosszú magánhangzók mindig másodlagosak a nyugati kipcsakban. Bár máig használhatjuk Németh kumük és balkár (1911), valamint Pröhle karacsáj (1909) és balkár (1915) gyűjtéseit, a standard szótárak a következők: Asanov et al. 1988, Baskakov et al. 1974, Bammatov 1969, Tenišev–Sujunčev 1989. Az egyes nyelvekhez ld. Benzing 1959, Doerfer 1959, Musaev 1964, Xabičev 1966. Az utóbbi években Csató Éva Ágnes, az uppsalai egyetem turkológus professzora több expedíciót vezetett a karaim trakai és halicsi nyelvjárásai feltérképezése és leírása érdekében. Gazdag anyagáról felvilágosítást nyerhetünk a http://www.lingfil.uu.se/afro/turkiskasprak/ internetes címen.

b) a volgai kipcsak nyelvek tagjai: a kazáni tatár, mely három jól elkülöníthető nyelvjárási csoportot foglal magába (központi, miser, nyugat-szibériai) és a baskír. Számos — a többi török nyelvtől eltérő — fonetikai jellemzői közül kiemelendő, hogy a volgai kipcsak magánhangzó rendszerben az egykori nyílt magánhangzók rendszerszerűen záródtak, míg az egykori zárt vokálisok helyén redukált képzésű magánhangzók jelentek meg. Fontos tudni, hogy a kazáni tatár nyelv nyugat-szibériai nyelvjárásai csak részlegesen kötődnek szorosan a kazáni tatárhoz. Az egykor szibériai tatárnak tekinthető nyelvjárások (tura, baraba, tomszki, tümeni, stb.) sokkal inkább az elmúlt több mint száz év alatt a Kazánból kisugárzó kulturális hatás eredményeként váltak a kazáni tatár keleti nyelvjárási hálózatává. Igaz, ezt a folyamatot nagyban elősegítették az elmúlt pár évszázad — Kazánból és környékéről kiinduló — migrációs folyamatai. Rövid bevezetést nyújt a kérdéskörbe Berta 1998b. A kazáni tatár nyelvjárások áttekintéséhez ld. Berta 1989, a nyugat-szibériai tatár nyelvjárásokhoz ld. Tumaševa 1977. A tatár (ld. Kurbatov et al. 1969, 1971) és a baskír akadémiai nyelvtanok (ld. Juldašev 1981) részletes nyelvi leírást adó és jól használható kötetek, a baskír nyelvjárások áttekintéséhez ld. Maksjutova 1976, Miržanova 1979. A fontosabb standard szótárak a következők: Golovkina 1966 (kazáni tatár), Uraqsin (ed.) 1996 (baskír). A kazáni tatár nyelvnek nagyon jó nyelvjárási szótárai vannak, a leghasznosabbak Maxmutova (ed.) 1969, Tumaševa 1992. Haladóknak ajánlható a három kötetes egynyelvű tatár értelmező szótár: Maxmutova et al. 1977–1981.

c) a déli vagy gyakran aral-káspi kipcsak nyelvek közé soroljuk a kazakot és a hozzá nagyon közel álló karakalpakot, a nogajt, továbbá némi fenntartásokkal a kirgizt. A kirgiz ide történő besorolásával kapcsolatban az jelent gondot, hogy számos nyelvi karakterisztikuma alapján úgy tűnik, hogy a kirgiz inkább egyfajta köztes helyet foglal el a kipcsak nyelvek déli csoportja és a szibériai török nyelvek altaji (ojrot) nyelvjárásai között. A bevezető áttekintések közül javasoljuk Kirchner 1998 (kazak és karakalpak), 1998a (kirgiz), Csató–Karakoç 1998 (nogaj) tanulmányait. Részletesebb tájékoztatást találunk az idetartozó nyelvekről a következő munkákban: Balakaev et al. 1962, Kirchner 1992 (kazak), Baskakov 1952 (karakalpak), Baskakov 1963 (nogaj), Imart 1981 (kirgiz). Az ide tartozó nyelvek standard szótárai a következők: Shnitnikov 1966 (kazak), Baskakov 1958 (karakalpak), Baskakov 1963 (nogaj), Judaxin 1965 (kirgiz). Judaxin szótára azért is kiemelendő, mert ez az egyik legkitűnőbb török szótár.

(3) A délkeleti (turki) török nyelvek:

a) külön említjük az özbeg nyelvjárási hálózatot. A tulajdonképpeni özbeg nyelv, melyet szokás a középtörök csagatáj folytatójának tekinteni, mellett van egy erős oguz, és egy masszív kipcsak hatásnak kitett nyelvjárási csoport, s van egy erősen iranizált özbeg nyelvváltozat is. Az özbeg nyelv rövid áttekintéséhez, s jó szakirodalmi tájékoztatással ld. Boeschoten 1998a. Részletesebb és jó grammatikai leírást nyújt Kononov 1960. A használható standard szótár: Borovkov 1959.

b) az egyik nyelvjárásilag leginkább szabdalt keleti turki nyelv a modern ujgur. Rövid áttekintést a standard, az egykori Szovjetunióban kanonizált, ma Kazakisztánban használt irodalmi nyelvről, mely ugyanakkor az Ili völgyének nyelvjárásán alapul, s nem lényegesen tér el a kínai Hszincsiang Ujgur-Autonóm Terület nyelvjárásaitól Hahn 1998 ad. A modern ujgur nyelvjárások rendszeréről ld. Wei 1989 tanulmányát. Máig alapvető munkák Jarring 1933, 1946-51. A modifikált ujgur ortográfiájú standard modern ujgur szótár: Nadžip 1986.

c) nemcsak turkológiai, de az általános nyelvészet szempontjából is fontosak a mai Kína területén relatív kompakt csoportban beszélt turki nyelvek a szalár és a sárga ujgur. Lényeges tudnunk, hogy a szalár nagy valószínűséggel közeli genetikus kapcsolatban állt az oguz nyelvág történeti előzményével, míg a sárga ujgur a szibériai török felé mutat szorosabb kapcsolatokat. Rövid áttekintésükhöz ld. Hahn 1998a. A szalár nyelvi anyaghoz ld. még Tenišev 1963, 1964, 1976, Kakuk 1961, a sárga ujgurhoz használható Tenišev 1976a és Malov 1957, 1967.

(4) Az északkeleti (szibériai) török nyelvek négy csoportba sorolhatók. Rövid áttekintésükhöz ld. Schönig 1998b, továbbá Menges 1955–1956, 1963.

a) a szajáni csoport tagjai a tuva (szojot és urjankhaj) és a tofa (karagassz). Részletesebb leírásuk: Isxakov–Pal´mbax 1961, Rassadin 1971, 1978. Használható szótárak: Tenišev 1968, Rassadin 1995.

b) a jenyiszeji csoporthoz tartoznak a hakasz és a sór (ez utóbbihoz ld. Dyrenkova 1941, Babuškin–Donidze 1966), mely utóbbit többen hakasz nyelvjárásnak tartanak a kojbálhoz, szagájhoz, kacsához és a kizilhez hasonlóan. A jenyiszeji nyelvjárási hálózat lexikai elemeihez — számos más, főként szibérai török nyelvhez — máig az egyik legfontosabb forrás Radloff (1893–1911) négy kötetes szótára. A hakasz nyelvtani leíráshoz ld. Baskakov 1975. A standard hakasz szótár: Baskakov–Inkižekova-Grekul 1953, mely egy hasznos hakasz nyelvtani összefoglalót is tartalmaz.

c) a csulimi török, melynek adatai küärik néven szerepelnek Radloff fentebb említett szótárában, csak igen kezdetleges leírásokkal rendelkezik. Használható közülük Dul´zon 1966, Birjukovič 1979.

 d) az altaji (ojrot) nyelv mely szintén kiterjedt nyelvjárási hálózattal rendelkezik. A fontosabb nyelvjárások a következők: tuba, qumanda (qumand ï), qu, teleut, telengit. Javasolt szakirodalom: Baskakov 1966, 1966a, 1972. A standard szótár mind a mai napig: Baskakov–Toščakova 1947.

(5) a jakut és a szorosan hozzátartozó dolgán nyelvjárási hálózat egy önálló nyelvágat képez. Bár Böthlingk (1851) — máig használható műve — óta tudható, hogy egy a török nyelvtörténet szempontjából is meghatározó — számos archaikus vonást felmutató — török nyelvágról van szó, a vonatkozó kutatásokat — a lengyel turkológiai iskola erőfeszítései ellenére — a viszonylag kevésbé kutatott területek között tarthatjuk számon. Kiemelendő Ubrjatova (1982) jakut leíró nyelvtana. Az egyik legjobb török szótár a jakut nyelv lexikai elemeit tárgyalja: Pekarskij 1907–1930. Mellette megemlítendő a jakut nyelvjárási szótár is: Afanas´ev et al. 1976. Jelenleg a jakut és dolgán kutatások központja a krakkói egyetemen van, ld. Stachowski 1993, 1993a, 1997, 1998 Stachowski–Menz 1998.

(6) Önálló nyelvágat alkot a modern török nyelvek között a haladzs nyelvjárási hálózat. A turkológiai kutatások számára az 1960-as évek végétől kezdve a göttingai egyetem professzora Gerhard Doerfer és tanítványai által feltárt — Iránban beszélt — haladzs meghatározó jelentőségű a török nyelvtörténet szempontjából. Számos olyan nyelvi jellemzője (a szókezdő h-, a magánhangzó kvantitás megőrzése, a szóbelseji -d- konzerválása, stb.) van, melyek archaikusabbak, mint a legrégebbi török nyelvemlékekben ismert sajátságok. A legfontosabb irodalom: Doerfer 1988, a lexikonhoz ld. Doerfer–Tezcan 1980, Doerfer 1987.

(7) A Volga-vidéken beszélt csuvas nyelv nemcsak önálló nyelvágat képez a mai török nyelvek rendszerében, hanem az összes többi modern ún. köztörök nyelvtől eltérően néhány olyan fonetikai jellegzetességet mutat (pl. r ill. l hangot tartalmaz a többi török nyelv történeti z ill. š hangja helyén, r hangot mutat d helyén), mely sajátos — a volgai kipcsak nyelvekéhez hasonló — vokalizmusa mellett, szembeállítja a csuvast valamennyi ma beszélt török nyelvváltozattal. Egyedülálló alaktani megoldásai is vannak. Míg a köztörök nyelvek a Plur. szuffixuma a +lAr, a csuvasban egy máshol nem használatos +sem szuffixumot találunk a plurális jeleként. A csuvas nyelv az egyik egyenesági leszármazottja a nyugati ótöröknek. Máig jól használható és az egyetemi céloknak kitűnően megfelelő bevezetés a csuvas nyelv ismeretébe: Róna-Tas 1978.A csuvas nyelv legjobb szótárai: Ašmarin 1928–1950 és Skvorcov 1982. Két jól használható csuvas etimológiai szótárunk is van: Egorov 1964és Fedotov 1996.

Az ó-, közép- és újtörök nyelvek összehasonlító nyelvtanai közül az alábbi — a közeli múltban — Tenišev szerkesztésében megjelent munkákat emeljük ki: Tenišev 1984 (fonetika), 1986 (mondattan), 1988 (alaktan), 2002 (regionális rekonstrukciók). Α legfontosabb etimológiai szótár: Sevortjan, Ė. R. 1974–, melynek kötetei folyamatosan jelennek meg.

Sorozatok, szakfolyóiratok

A török nyelvészettel kapcsolatos legfontosabb szakfolyóiratok és sorozatok közül itt csak néhányat tudunk említeni. Ahol a szakmai fórumokon általánosan elfogadott rövidítéssel szokás idézni a kérdéses periodikát, ott a használatos rövidítést zárójelben közöljük.

Acta Orientalia Academiae Scientiarum Hungaricae, Budapest (= AOH)

Altaica (Russia), Moskva

Archív Orientalní (Czech Republic) (= ArO)

Asia Major, Leipzig (= AM)

Asiatische Forschungen. Monographienreihe zur Geschichte, Kultur und Sprache der Völker Ost- und Zentralasiens, Wiesbaden (= AF)

Bulletin of the School of Oriental and African Studies, London (= BSOAS)

Central Asiatic Journal (International periodical for the language, literature, history and archeology of Central Asia), The Hague–Wiesbaden (= CAJ)

Folia Orientalia, Kraków (= FO)

Harvard Journal of Asiatic Studies. Harvard–Yenching Institute (= HJAS)

Incontri Linguistici (Universitą di Trieste & Universitą di Udine), Pisa–Roma (= IL)

Indiana University Publications, Uralic and Altaic Series, Bloomington, The Hague (=UAS)

Journal Asiatique, Paris (= JA)

Keletkutatás. Kőrösi Csoma Társaság. Budapest.

Magyar Nyelv, Budapest (= MNy)

Nyelvtudományi Közlemények (MTA Nyelvtudományi Intézet), Budapest (= NyK)

Orientalia Suecana, Uppsala (OS)

Rocznik Orientalistyczny, Warszawa (= RO)

Shaman, Budapest

Studia Etimologica Cracoviensia, Kraków (= SEC)

Studia Orientalia, Helsinki (= StO)

Studia Turkologica Cracoviensia, Kraków (= STC)

Studia Uralo-Altaica, Szeged (= SUA)

The Journal of the Royal Asiatic Society of Great Britain and Ireland. London. (JRAS)

Tjurkologičeskij sbornik, Moskva

Tjurkologija, Baku

Turcica, Paris

Turcologica, Wiesbaden

Turkic Languages, Wiesbaden (= TL)

Türk Dili, Ankara (= TD)

Türk Dili Araşt ırmaları Yıllığı Belleten (= TDAYB)

Türk Dilleri Araşt ırmaları, Ankara (= TDiA)

ürkoloji Dergisi, Ankara (= TDerg)

Ural-Altaische Jahrbücher. Neue Folge, Wiesbaden. (= UAJb.NF)

Veröffentlichungen der Societas Uralo-Altaica, Wiesbaden (= VSUA)

Wiener Zeitschrift für die Kunde des Morgenlandes, Wien (= WZKM)

Zeitschrift der deutschen morgenländischen Gesellschaft, Leipzig–Wiesbaden. (= ZDMG)

Zentralasiatische Studien des Seminars für Sprach- und Kulturwissenschaft Zentralasiens der Universität Bonn, Wiesbaden (= ZASt)

Magyarországi kutatóhelyek

Török nyelvekkel két egyetemen (ELTE és SZTE) foglalkoznak jelenleg az oktatók és kutatók. A két egyetemi oktatással és kutatással foglalkozó műhely között egy régóta kialakult egészséges munkamegosztás van érvényben. Az ELTE Török Filológia Tanszékén mindenekelőtt a törökországi török nyelvre és a magyarországi török hódoltság korára összpontosítanak az oktatásban és kutatásban, a szegedi Altajisztikai Tanszék munkatársai viszont a hagyományos turkológiai területek közül kiemelten a Török Köztársaságon kívül beszélt nyelvekre összpontosítanak, úgy, hogy egy altaji hátteret tartanak vizsgálódásuk fókuszában és kiemelt figyelemmel kísérik a honfoglalás kori magyar – török nyelvi és történeti kapcsolatokat.