Az egyiptomi nyelv egymaga alkotja az afroázsiai (régebben: sémi-hamita) nyelvcsalád öt ága közül az egyiket (a többi: csádi, kusita, berber és sémi nyelvek, ld. Huehnergard 2004). A Nílus-völgy (Felső-Egyiptom) és a Nílus-delta (Alsó-Egyiptom) területén beszélt nyelv; legelső írásos emlékei Kr. e. 31. százaból valók; legutolsó nyelvfázisa, a kopt, beszélt nyelvként Kr. u. 1500 körül halt ki, de máig az egyiptomi monofizita Kopt Egyház liturgiklus nyelve.

Az egyiptomi flektáló nyelv; az ige jelentését a legtöbb esetben két vagy három (estleg több vagy kevesebb) mássalhangzóból álló váz, a gyök hordozza; a különböző igemódokat, igenemeket és igeneveket a mássalhangzók közé beékelt, változó értékű magánhangzók segítségével képzi. Főnévragozás nincs; a főnév szintaktikai szerepét mondatbeli pozíciója, illetve prepozíciók jelzik. Szintaktikai struktúrája alapján nominatív-akkuzatív nyelv (mint az összes afroázsiai nyelv). Jelzős szerkezetben a jelző, birtokos szerkezetben a birtokos áll második helyen. 

Az egyiptomi és a kopt két nyelvtani nemet, hímnemet és nőnemet különböztet meg.

Nyelvtörténet és nyelvváltozatok

Az egyiptomi nyelv fejlődését az összes ismert nyelv közül a leghosszabb ideig, 4500 éven keresztül dokumentálják az írásos források. Ezalatt a következő nyelvfázisokat lehet megkülönböztetni:

1. Óbirodalmi egyiptomi (óegyiptomi): i. e. 31–21. sz.-ban használt írott nyelv.

2. Klasszikus egyiptomi (középegyiptomi): a Középbirodalomban (i. e. 2040–1791) bevezetett írott nyelv, a kereszténység felvételéig megmaradt a szent (vallásos és történeti) feliratok nyelvének.

3. Újegyiptomi: az Újbirodalomban (i. e. 1550–1070) megjelenő, a klasszikus egyiptomi mellett másodikként használt, a beszélt nyelvhez közelebb álló írott nyelv.

4. Démotikus: a 26. dinasztia (i. e. 664–525) alatt az újegyiptomit második írott nyelvként felváltó nyelvváltozat; bevezetésének oka megint a beszélt nyelvhez való közeledés.

5. Kopt: az egyiptomi keresztények által használt, a 2–3. sz-ban megjelenő írott nyelv; használata a 10. sz.-ban jelentősen viszzaszorul az arabbal szemben, és 1500 körül kihal.

Az egyes nyelvfázisok között a legnagyobb eltérés az erősen változó igerendszernél figyelhető meg. Az óbirodalmi egyiptomit és a klasszikus egyiptomit együttesen „Earlier Egyptian” néven szokták összefoglalni, mindkettőben szintetikus szerkezetek dominálnak. Az piramisokban található vallásos szövegek, a piramisszövegek, noha kronológiailag az Óbirodalom legutolsó korszakában készültek, mégis egy erősen archaikus nyelvi szintet képviselnek.

Az újegyiptomit, a démotikust és a koptot szokták együttesen a „Later Egyptian” megnevezéssel jelölni. Az újegyiptomiban és démotikusban analitikus szerkezetek megjelenése jellemző. A koptban ezek az eredetileg önálló elemek (segédigék; határozott, határozatlan és birtokos névelők) pre- és szuffixumokká illetve enklitikumokká átalakulva összeolvadnak az igékkel és a főnevekkel, bonyolult poliszintetikus szerkezeteket képezve.

A koptra ugyanakkor jellemző a görög szavak és szintaxis átvétele (Hasznos 2005a).

Egyes szinkrón nyelvváltozatokat csak a kopt nyelvben lehet megfigyelni, a két legjelentősebb a szaidi (Felső-Egyiptom) és a bohairi (Alsó-Egyiptom); a Nílus alsó folyásának vidékén további dialektusokat lehet elkülöníteni (ahmimi, szub-ahmimi, fajjúmi).

A nyelv szövegemlékei

Egyiptom történetének összes korszakából, egészen a római korig, jelentős mennyiségű szöveg maradt fenn a sírok és a templomok falain; sztéléken; dísz- és votívtárgyakon; papirusz-tekercseken és osztrakonokon. Ezek vallásos, történelmi, adminisztratív és irodalmi szövegek; levelek, stb. [Link: Az ókori egyiptom vallása (Luft Ulrich); Az ókori egyiptom művészete és irodalma (Bács Tamás)]. A kereszténység elterjedése után kopt nyelvű papiruszokon és kódexekben adminisztratív szövegek és a keresztény irodalom (Biblia-fordítás, szentek írásai, mártírok legendái) mellett más vallások (eretnek gnosztikus és manicheus) irodalma is fennmaradt (Hasznos 2005b).

Az ókori Egyiptom mindhárom írásrendszere (hieroglif, hieratikus, démotikus; az elnevezés Alexandriai Kelementől származik – a kopt íráshoz ld. alább) összetett mássalhangzóírás; a logoszillabikus írásoktól (Daniels 1996a, 4) eltérően ezért Daniels 1996b, 24 logokonszonantálisnak nevezi (ld. még Ritner 1996a). A jelek egy–öt mássalhangzót jelölhetnek (= egyradikálisos, kétradikálisos, stb. jel) továbbá léteznek olvasat nélküli, a szó szemantikai besorolását megadó jelek (determinatívumok). A klasszikus középbirodalmi helyesírás szerint a szó központi eleme egy többradikálisos jel, amely előtt vagy után, a kiejtést megkönnyítendő, a szó első vagy az utolsó mássalhangzója (mássalhangzói) állhat(nak) egyradikálisos jellel leírva („fonetikai komplementum”); továbbá a szó végén egy vagy több determinatívum található. Az írás legkorábbi emlékei az i. e. 31. századból valók. Eredete piktografikus logogramma, vagyis az adott tárgy ábrázolása; azonban már a legkorábbi időkben kibővítették a rendszert az egyes jelek további olvasataival, egyrészt szemantikai kapcsolással (pl. a fület ábrázoló jel olvasata lehet msdr, „fül” és sdm, „hallani”), másrészt homofónia révén (pl. a kacsát ábrázoló jel olvasata s3t, „kacsa” és s3 „fiú”).

A Középbirodalomban az idegen szavak, személy- és helynevek írására kétradikálisos hieroglif vagy hieratikus jelek ill. jelcsoportok felhasználásával kidolgoztak egy szillabikus írásmódot („group writing”), amely a szótagok magánhangzóit is jelölte; rendszerét az Újbirodalomban kibővítették.

Hieroglif írás

A kifejezés jelentése: szent véset. A szakrális szövegek (beleértve a király cselekedeteinek beszámolóit is) írása. Mindvégig megőrizte eredeti piktografikus jellegét. Falra (templom, sír, szikla) kőkoporsókra, szobrokra vésték; vagy fára (templomi tárgyak, fakoporsók) és vakolt falakra festették. Az archaikus királysírokban talált elefántcsontlapocskákon a jeleket téglalapokba rajzolt csoportokban, még lineáris sorrend nélkül írták. Jelentős írásreformot a 3. dinasztia alatt vezettek be: a jelek elnyerték standardizált alakjukat, és kidolgozták a helyesírást (az Óbirodalomban a fonetikai komplementumokat még ritkábban használták, kivéve a piramisszövegeket). A jelek száma kb. ezer. Lényeges elem a kalligráfia: a jelek szimetrikus csoportokban, képzeletbeli négyzeteket töltenek ki.

Az írás az Óbirodalomban függőleges oszlopokban felülről lefelé halad; az oszlopok pedig jobbról balra követik egymást; ritkábban (ha az épület szimetriája megkívánja) balról jobbra (vízszintes írás csak kivételes esetben fordul elő). A 12. dinasztia újítása a jobbról balra haladó vízszintes sorok használata (azonban ritkább esetekben haladhat az írás balról jobbra, vagy függőleges oszlopokban is). A ramesszida korban függőleges irányban megnyúlt az íráslép: négyzetek helyett álló téglalapokba helyezték a jeleket; ez tipikus maradt a Ptolemaiosz-korban is. Ekkor a jelek száma ugrásszerűen megnőtt több tízezerre; és megfigyelhető a nagyobb templomok (Edfu, Eszna, Dendara, Philae) esetében a saját helyesírás kialakítására való törekvés is. A legutolsó datált hieroglif szöveg a Philae-i templomban található (i. sz. 396).

Kriptografikus írás: az Újbirodalomban jelent meg, és kedvelt maradt a Ptolemaiosz-korban is. A hieroglif jeleket a normálistól eltérő hangértékkel kell olvasni (ezek alapja általában szójáték, képi játék vagy akrofónia), és így egy másodlagos, rejtett jelentést is hordoz az írás.

Hieratikus írás

Szintén az. i. e. 31. században jelent meg, a sírmellékletek edényeinek feliratain. Az adminisztráció és a világi irodalom írása. Már a legkorábbi hieratikus (az óhieartikus) íráson az eredeti piktografikus alakok nagymértékű leegyszerűsödése figyelhetpő meg; későb a jelek absztrakt geometrikus formákká alakultak át. Mivel kurzív írás, az egyes jelek kapcsolása lehetséges, és gyakori a ligatúra is. A legfontosabb íráshordozó a papirusz(tekercs), amelyre ecsettel írtak. Az írás az óbirodalomi óhieratikusban függőleges oszlopokban felülről lefelé halad; az oszlopok pedig jobbról balra követik egymást. A hieratikus írás esetében is a 12. dinasztiában vezették be a vízszintes sorok használatát, amelyekben az írás jobbról balra halad (más irány a hieratikus esetében nem lehetséges).Az Újbirodalomban megkülönböztethető egy, az irodalmi szövegek írására szolgáló kalligrafikus szépírás, és egy, az adminisztrációhoz használt gyorsírás. A Későkorban az előbbiből a későhieratikus; az utóbbiból az abnormális hieratikus alakult ki. A későhieratikust vallásos szövegek írására használták (innen a neve: hieratikus = „papi”); az utolsó hieratikus papiruszok a római korban készültek.

Abnormális hieratikus: Felső-Egyiptomban a Későkorban az adminisztrációhoz használt, erősen kurzív jellegű írás. A 26. dinasztiában bevezetett démotikus írás váltotta fel.

Kurzív hieroglif írás

Az Újbirodalomban egyes vallásos szövegek (Halottak Könyve, továbbá csak a 18. dinasztia alatt az Amduat és a Naplitánia) rögzítésére használt írás. Az íráshordozó papirusz vagy sírfal. Noha az eredeti hieroglif jelalakok leegyszerűsödtek, a jelek kapcsolása és ligatúra nem fordul elő. A Későkorban használatát felváltja a későhieratikus, mint a vallásos szövegek írása.

Démotikus írás

A Későkorban Alsó-Egyiptomban kidolgozott kurzív írás, amely a 26. dinasztia alatt egész Egyiptomban az adminisztráció és a világi irodalom írása lett (démotikus = „népi”). Az íráshordozó papirusz, de gyakra vésték kőbe; a római korban az ecset használatát felváltotta a stílus. Az írás mindig jobbról balra halad, vízszintes sorokban. A gyakoribb szavakat továbbá a szóvégi determinatívumokat erősen kurzív ligatúrákkal, a ritkább szavak mássalhangzóit viszont egyradikálisos jelekkel „kibetűzve” írták; ez utóbbi esetben a jeleket nem kapcsolták. A kereszténység elterjedésével, az. i. sz. 5. században a démotikus használata megszűnt.

Kopt írás

Az egyiptomi nyelv görög betűkkel való írására az első kísérletek az i. sz. 2. századi mágikus szövegekben történt; a 3. században ezt az írást vették át a keresztények. A görög ábécé 24 betűjén kívül a görögben nem található fonémák jelölésére a szaidi dialektus 6 (más dialektusok: 7), a démotikus írsásból átvett betűt használ (Ritner 1996b).

Az 1799-ben, az egyiptomi Rasid (Rosetta) mellett talált trilingvis (Daumas 1972, 41), klasszikus egyiptomi, démotikus és görög nyelvű Rosette-i kő (Quirke–Andrews 1988) felirata révén Jean-François Champollion fejtette meg a hieroglif és a démotikus írást (Champollion 1822; Thomas Young angol orvos szerepét általában eltúlozzák, l. Daniels 1996c, 148–149), majd a hieratikus írást is. Poszthumusz jelent meg élete főműve, az első egyiptomi nyelvtan (Champollion 1836). Champollion rendszerét Richard Lepsius dolgozta át és öntötte lényegében a ma is elfogadott formába (Lepsius 1837); az autodidakta Heinrich Brugsch írta meg az első démotikus nyelvtant (Brugsch 1855). Lepsius nagyhatású oktatói tevékenysége révén Berlin lett a 19. sz. második, és a 20. sz. első felében az egyiptológia központja, számos, rendkívül jelentős nyelvtani munkával (Brugsch 1872; Stern 1880; Erman 1902; Steindorff 1904; Spiegelberg 1925; Erman 1933). A berlini iskola eredményeinek késői jelentős összefoglalása Steindorff 1951 és Gardiner 1957 (a kiemelkedő egyiptológusok életrajza: Dawson–Uphill 1995).