Az akkád a sémi nyelvek nyelvcsaládjának keleti ágához tartozó nyelv. A nyelv modern neve korabeli elnevezéséből akkadûm ered, mely pedig az i. e. III évezred közepén jelentős szerepet játszó Akkád (Agade) város nevéből származik.

Az akkád morfológiailag flektáló nyelv. Más sémi nyelvekhez hasonlóan az akkádban is az egyes szavak jelentését a leggyakrabban három, időnként kettő vagy négy, ún. gyökmássalhangzó hordozza. A szavak szófaját, az egyes szavak pontosabb jelentés árnyalatait, illetve, például az igéknél, az igeidőt és igenemet a gyökmássalhangzók közé tett magánhangzók minősége, prefixumok és infixumok határozzák meg. A P, R, és S (ejtsd itt mint "sz") gyökmássalhangzók jelentése, például, a “vágás, eldöntés“ fogalomkörével kapcsolatos. Az ezekből a gyökmássalhangzókból képzett purussā tő jelentése “döntés”. A prus tő a múlt idejű igelalakok, a parras tő a jelenidejű igealakok tőveként, a šapris tő a múlt idejű, műveltető igealakok, a paris tő pedig a melléknevek töveként szolgál.

A jelentést hordozó gyökmássalhangzók rendszere az európa nyelvekhez szokott nyelvtanulónak első látásra szokatlan, hasonló jelenséggel azonban pld. az angolban is találkozhatunk, ahol az ún. erős igék közül néhánynál a mássalhangzók és a magánhangzók között hasonló “munkamegosztást” találunk. Például, az angol beszélni ige jelenidejű és múltidejű alakja között (speak—spoke) a sémi nyelvekhez hasonlón a magánhangzó különbsége jelöli az igeidő különbségét, míg a jelentést a mássalhangzók hordozzák. A sémi nyelvek és köztük az akkád által használt nyelvi rendszer egy ilyen nyelvi minta általánossá válása és egységesülése révén alakulhatott ki (ld. Deutscher 2005, 183–209, 289–295).

Az akkád magánhangzó rendszerét négy magánhangzó alkotta (/u/, /i/, /a/ /e/), a hosszúságnak jelentés-megkülönböztető szerepe volt, az /e/ másodlagosan /a/-ból vagy /i/-ből jőttt léttre meghatározott mássalhangzók közelében. Az akkád zárhangok (a /b/ és a /p/ kivételével) és affrikáták három sorozatot különböztettek meg: zöngés, zöngétlen és ún. emfatikus. Mára konszenzus látszik kialakulni abban, hogy az emfatikus mássalhangzók nem faringalizáltak (más terminológiával: nem velarizáltak) voltak mint például az arabban hanem ejektívák vagy glottális hangok (egyidejű vagy késleltetett hangszalag zárral ejtett hangok) (ld. Huehnergrad 1997b, 438 és Kouwenberg 2003).

Az akkád három főnévi esetet különböztet meg: az alanyesetet, a tárgyesetet és a birtokosesetet. Többes számban és kettős számban a tárgyesetet és a birtokos esetet nem különbözteti meg, mindkettőt ugyanazzal az esetraggal jelöli. Ez a három eset elsősorban szintaktikai kapcsolatokat fejez ki, a nyelv azonban használ még két kevéssé produktív főnévi esetet is, melyek helyhatározói viszonyok kifejezésére szolgálnak: lokatív, terminatív. A hely-, idő-, illetve módhatározói viszonyokat a nyelv általában prepozíciókal fejezi ki, mely után a főnév birtokos esetben áll.

A nyelv két nyelvtani nemet ismer: a hím- ill nőnemet. A melléknév a főnév után áll és vele számban, esetben és nemben egyezik. Az akkád ige a mondat utolsó helyén áll, ez a szórend valószínűleg a sumer nyelv hatására alakult ki.

Az akkádban három prefixált igeidő van: a középső gyökmássalhangzó gemminációjával képzett jelen (iparras “ő vág”), múlt (iprus), és a –ta infixumal képzett befejezett (iptaras). Az ige alanyának személyét, számát és nemét prefixumok és szuffixumok jelölik az igetőn.

Más sémi nyelvekhez hasonlóan az akkádban is léteznek az igének ún. származtatott tővei is az ige alaptőve mellett. A származtatott tővek elsősorban az igenem jelölésében játszanak szerepet: például, a ša- prefixum hozzáadásával képzett tő műveltető (kauzatív) jelentést kap, az n- prefixum hozzáadásával képzett tő pedig szenvedő (passzív) jelentésű lesz.