|
A latin nyelv
(Itáliai nyelvek > indoeurópai nyelvek > italikus nyelvek > latin-faliscus > latin)
A latin nyelv az indoeurópai nyelvcsalád italikus ágának tagja, azon belül a latin-faliscus csoport történeti és kultúrtörténeti szempontból legfontosabb nyelve. Jelentőségét emeli, hogy belőle származnak az újlatin vagy román nyelvek (olasz, spanyol, francia, portugál, román stb.).
A latin nyelv a (hagyományos) nyelvtipológia besorolása szerint a flektáló („tőhajlító“) csoportba sorolható, de mint az archaikus indoeurópiai nyelvek többsége, kifejezett agglutináló (ragozó) jelleget mutat. Ennek megfelelően erős, gazdag morfológiával rendelkezik: az egyszerű mondat viszonyainak (alany, tárgy, jelző, határozó) kifejezése nem a (viszonylag szabad) szórenden, hanem a névszók esetében esetragokon, zárómorfémákon keresztül történik. A latin névszóragozás rendszeresen 5 esetet használ: nominativus = alanyeset, az alany jelölésére, accusativus = tárgyeset a tárgyra, genitivus birtokos eset a birtokos jelzőre, dativus részes eset a részeshatározóra, ablativus = határozós eset a többi határozói mondatrészre. Az igének két neme (aktív, cselekvő és passzív, szenvedő) valamint két állapota, akciója van (imperfectum, perfectum). Az igeragozás is teljesen kiépült zárómorfémarendszerrel rendelkezik, aktív és (csak imperfectumban) passzív személyragokkal, melyek előtt időképzők és módjelek segítségével lehet az igeidőket és módokat megalkotni. A jellegzetes személyragok miatt a latin alapvetően nem használ személyes névmásokat az alany jelölésére, csak hangsúlyos esetben. Az összetett mondattani viszonyok kifejezésére, az alá- és mellérendelt mondatokon túlmenően, gazdag melléknévi igeneves (participiumos) és főnévi igeneves (infinitivuszos) szerkezetek állnak a nyelv rendelkezésére.
A latin nyelv történetét az első nyelvemléktől, a praenestéi fibula feliratától számítjuk (i. e. 7–6. sz. fordulója) és kb. a i. sz. 8. sz. közepéig vezethetjük, amikor is a latin nyelv beszélt (> 9. századtól újlatin-román nyelvek) és írott változata (> ún. középkori latin nyelv) végleg elszakad egymástól. A latin nyelv törénete a következő korszakokra osztható: archaikus latin (i. e. 7–4. sz.), ólatin (i. e. 3–2. sz.), klasszikus latin (i. e. 1. – i. sz. 2. sz.), vulgáris latin (i. sz. 3–5. sz.), kései latin vagy átmeneti korszak (i. sz. 6–8. sz.). A latin nyelvet kezdetben csak Latium területén beszélték, de a Római Birodalom növekedésével használata elterjedt, i. e. 2. századra egész Itáliában, majd a késő köztársaságkorban (i. e. 27-ig) és a császárkorban a Birodalom egész nyugati felében, beleértve az Észak-Balkánt is. A nyelv terjedése (nyelvi romanizáció avagy latinizáció) legnagyobbrészt spontán nyelvcsere, asszimiláció útján ment végbe. A birodalom keleti, hellénizált felén a latinizáció nem következett be (valószínűleg az Imperium területileg kettéosztott, latin és görög hivatalos nyelvhasználati rendszere miatt). A latin nyelv dialektológiailag alapvetően egységes nyelv volt, területi változatai csak az ókor végén, a nyugat-római birodalom felbomlását követően alakultak ki; viszont számos, egymástól ugyanakkor csekély mértékben különböző társadalmi változattal (szociolektussal) rendelkezett. Kultúrtörténetileg legfontosabb nyelvváltozat a művelt rétegek normatív nyelve, az ún. klasszikus latin nyelv: alapvetően ez uralta a latin írásbeliséget, különösen az irodalmi alkotások (Cicero, Caesar, Vergilius, Horatius stb.) és a hivatalos dokumentumok (törvényszövegek, rendeletek, építési feliratok stb.) nyelvhasználatát. A beszélt, spontán latin nyelven alapuló ún. vulgáris latin fontosságát viszont az adja, hogy az újlatin-román nyelvek alapnyelvévé vált.
A latin nyelv emlékeit latin ábécével írják, mely etruszk közvetítéssel az ún. nyugati típusú görög ábécére vezethető vissza.
Szakirodalmi útmutató
Nyelvtani leírások
A latin nyelvre vonatkozó irodalom mérete kultúrtörténeti jelentőségéből fakadóan óriási, éppen ezért csak a legfontosabb, ill. magyar nyelven megjelent jelentősebb műveket tüntetjük fel. Magyar nyelven a nyelvtani leírások, tankönyvek közül kezdő szinten rendelkezésre áll Ferenczi–Monostori 1998, Nagy–Tegyey 1999. Történeti nyelvtanként magyarul Szidarovszky 1932–1935 és Tegyey–Vekerdy 1987 javasolható. A vulgáris latinra legjobb Herman 2003 gazdag bibliográfiával. A latin nyelvészet tömör bibliográfiája Tegyey 1996-ban található. A nyelvről jó áttekintést ad Kiss 1999.
A nemzetközi irodalomból a latin nyelv még mindig legrészletesebb leírását nyújtja standard nyelvtankén Kühner–Stegmann 1966–1976, történeti nyelvtanként hang és alaktanra Leumann 1977 és Meiser 1998, szintaxisra Hofmann–Szantyr 1972 a mértékadó. Átfogó nyelvtörténetet nyújt, kitekintéssel Itália nyelveire is Baldi 2002. A vulgáris latin nyelv legrészletesebb leírását Väänänen 1981 nyújtja.
Szótárak
Latin-magyar szótárak tekintetében középszinten Györkösy 1970, haladó szinten Finály 1884 érhető el reprintek formájában, Finály online is: http://latin.oszk.hu/cgi-bin3/index.cgi. Egynyelvű latin szótárként legátfogóbb, de még befejezetlen a Thesaurus linguae Latinae (A–O betűig N kivételével teljes, P befejezése előtt áll), teljes viszont az Oxford Latin Dictionary és a régi, de alapos Georges féle Ausführliches Lateinisch-Deutsches Handwörterbuch.
Szövegkiadások antológiák
Szövegkiadások tekintetében több európai országban készültek és készülnek kritikai kiadások latin szerzők műveiből (pl. Németország: Teubner, Franciaország: Budet, Anglia: Oxford Classical Texts), ezek közül több korpusz interneten vagy CD-Rom-okon is elérhető. Kezdő szinten a magyar nyelven készült latin nyelvkönyvekben közölt latin szöveganyag javasolt (pl. Ferenczi–Monostori 1998), haladó szinte rendelkezésre állnak a legnépszerűbb szerzők magyar nyelvű kommentáros kiadásai (Auctores Latini sorozat). Az egyéb latin nyelvemlékek tanulmányozásához szükséges kiadások adatai a fenti munkák bibliográfiájában megtalálhatók (pl. a vulgáris latin szöveggyűjtemények, feliratos kiadványok adatai Herman 2003-ban). Ólatin szövegemlékek magyar nyelvű kommentáros kiadását nyújtja Szádeczky-Kardoss–Tegyey 1998
Sorozatok, szakfolyóiratok
Szakfolyóiratok terén szintén rengeteg periodikát lehetne felsorolni (egy ilyent vö. http://www.ifg.hu-berlin.de/bereiche/ag/links/links.htm), ezért itt csak a latin nyelvészetre specializálódott Glotta. Zeitschrift für griechische und lateinische Sprache c. nemzetközi periodikát, valamint a magyar nyelvű ókortudományi folyóiratokat említjük meg: Antik Tanulmányok (http://www.akademiai.com/), Ókortudományi Értesítő (http://delfin.klte.hu/~history/okor/oke.html) valamint Ókor (http://www.ookor.hu/).
A nyelvhez kötődő egyéb internetes honlapok
A fentebb már említett linkeken túl a latin nyelvre és kultúrát is felölelő antik linkeknek számos nemzetközi gyűjteménye létezik, pl.: http://www.ifg.hu-berlin.de/bereiche/ag/links/links.htm.
Magyar szerkesztésű linkgyűjtemény pl. a Sofia: http://delfin.klte.hu/~history/sophia/sophia.html.
A magyar ókortudomány bibliográfiája: http://luna.btk.ppke.hu/.
Latin szerzők szövegeinek egyik leghasználhatóbb gyűjteménye: http://www.thelatinlibrary.com/.
Feliratok magyarországi válogatott gyűjteménye: (http://www.ferences-sze.sulinet.hu/Limes/inscript/inscript.html).
További linkek: http://www.latin.lap.hu/. Irodalom: Forisek–Kerepeszki 2006.
Magyarországi kutatóhelyek
A magyarországi felsőoktatásban a latin nyelvet szakos és nem szakos formában is lehet tanulni. A nem szakos latin nyelvórákon (1 vagy 2 éves kurzusok keretében) alap és középhaladó szinten lehet a nyelv alapjait elsajátítani. A szakos képzésben BA-szinten a klasszika-filológia (tkp. latin-ógörög) szak egyik nyelveként lehet a nyelvet tanulni, az MA-szinten pedig a klasszika-filológia szak egyik nyelveként, illetve önálló latin szakon lehet a mester szintre eljutni. A következő magyarországi egyetemek bölcsészkarai nyújtanak szakos (BA, MA) képzést latinból: ELTE, DE, SzTE, PTE, PPKE.
Bibliográfia
Auctores Latini. Budapest, Tankönyvkiadó 1966-tól.
Baldi, Ph. 2002. The Foundations of Latin. 2nd ed. Berlin & New York, Mouton de Gruyter.
CIL = Corpus Inscriptionum Latinarum. Berlin, Walter de Gruyter 1863-tól.
Ferenczi, A.–Monostori M. 1998. Latin nyelvkönyv. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
Finály, H. 1884 (és reprintjei). A latin nyelv szótára. Budapest, Franklin Társulat (repr. Akadémiai Kiadó).
Forisek, P.–Kerepeszki R. 2006. Az informatika felhasználása az ókortudományban. In Havas L.–Tegyey I. (szerk.): Bevezetés az Ókortudományba, V. Debrecen, Debreceni Egyetem Kossuth Egyetemi Kiadó, 239–295. p.
Georges, K. E. (Hrsg.) 1972. Ausführliches Lateinisch-Deutsches Handwörterbuch. 2 Bde. 13. Aufl. Hannover, Hahn'sche Buchhandlung 1972.
Györkösy, A. 1970 (és utánnyomásai). Latin-magyar szótár. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Herman, J. 2003. Vulgáris latin. Az újlatin nyelvek kialakulásának útja. Budapest, Tinta Kiadó.
Hofmann, J.B.–Szantyr, A. 1972. Lateinische Syntax und Stilistik. 2. Ausg. München, C.H. Beck’sche Verlagsbuchhandlung.
Kühner, R.–Stegmann, C. 1966–1976. Ausführliche Grammatik der lateinischen Sprache. 2 Bde. 5. Aufl.Hannover, Hahn'sche Buchhandlung–Darmstadt, Wissenschaftliche Buchgesellschaft.
Kiss, S. 1999. Latin. In Fodor I. (szerk.): A világ nyelvei. Budapest, Akadémiai Kiadó. 824–832. p.
Leumann, M. 1977. Lateinische Laut- und Formenlehre. München, C.H. Beck’sche Verlagsbuchhandlung.
M. Nagy, I.–Tegyey I. 1999. Latin nyelvtan. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
Meiser, G. 1998. Historische Laut- und Formenlehre der lateinischen Sprache. Darmstadt, Wissenschaftliche Buchgesellschaft.
Glare, P. G. W. (ed.) 2000. Oxford Latin Dictionary. Oxford, Clarendon Press–New York, Oxford University Press.
Szádeczky-Kardoss, S.–Tegyey I. 1998. Szöveggyűjtemény a régi római irodalomból. Debrecen, Debreceni Egyetem Kossuth Egyetemi Kiadó.
Szidarovszky, J. 1932–1935. A görög és latin nyelv hang- és alaktana. Budapest, A M. Tud. Akadémia Classica Philologiai Bizottságának kiadása.
Tegyey, I.–Vekerdy J. 1987. A latin nyelv története. 4. kiadás. Kézirat. Budapest, Tankönyvkiadó.
Tegyey, I. 1996. Nyelvészeti bibliográfia. In Havas L.–Tegyey I. (szerk.): Bevezetés az Ókortudományba I. Debrecen, Debreceni Egyetem Kossuth Egyetemi Kiadó, 367-385. p.
Thesaurus linguae Latinae. Leipzig, Teubner Verlag 1900-től.
Väänänen, V. 1981. Introduction au latin vulgaire. 3ème éd. rev. et augm. Paris, Éditions Klincksieck.
Szövegminta
a) Az első latin nyelvemlék, Szádeczky-Kardoss–Tegyey 1998, n. 5. (= CIL I2 3):
Manios med fhefhaked Numasioi.
Manios [NOMSG] én[ACC.SG] készít[PRS.PRF.3.SG] Numasios[DAT.SG]
“Manius engem készített Numasiosnak”
(klasszikus latinban: Manius me fecit Numerio)
b) klasszikus latin nyelvemlék: Res Gestae Divi Augusti 30. (CIL III, 2, 769. skk.):
Pannoniorum gentes, quas ante me principem populi Romani exercitus numquam adit,
Pannon[GEN.PLUR.M] törzs[ACC.PLUR.F] amely[ACC.PLUR.F] előtt[PREP] én[ACC.SG] princeps[ACC.SG.M] nép[GEN.SG.M] római[GEN.SG.M.] hadsereg[NOM.SG.M] soha[ADV] megközelít[PRS.PRF.3.SG]
“A pannonok törzseit, amelyeket az én princepsségem előtt a római nép hadserege sohasem közelített meg,
devictas per Tiberium Neronem,
legyőz[PTCP.PERF.PASS.ACC.PLUR.F] által[PREP] Tiberius Nero[ACC.SG.M.]
legyőzve Tiberius Nero révén,
qui tum erat privignus et legatus meus,
aki[NOM.SG.M] akkor[ADV] van[PST.IPFV.3.SG] mostohafiú[NOM.SG.M] és legatus[NOM.SG.M] enyim[NOM.SG.M]
aki akkor mostohafiam és legatusom volt,
imperio populi Romani subieci.
hatalom[DAT.SG.N] nép[GEN.SG.M] római[GEN.SG.M] alávet[PRS.PRF.1.SG]
a római nép hatalma alá vetettem.”
| 
