Tibeti nyelv és írás

A tibeti nyelv genetikai kapcsolatai

A tibeti nyelv fő jellemzője, az egyszótagúság alapján a burmai, illetve a kínai nyelvvel hozható rokonságba, bár e három nyelv egy nyelvcsaládba tartozása még nem tisztázódott egyértelműen. Az óvatos osztályozás csak a tibeti-burmai vagy a kínai-tibeti nyelvcsalád létét ismeri el, a kutatók másik része a közös kínai-tibeti-burmai nyelvcsalád ősi együvé tartozását feltételezi. A nyelvrokonság kutatói e feltételezések során inkább csak hangtörténeti és szókészleti szempontokat vettek figyelembe. A tibeti nyelv azonban olyan tipológiai sajátosságokkal is rendelkezik, melyek mind a burmai, mind pedig a kínai nyelvből hiányoznak. Ilyen például az igealakok tőhajlító képzése (flektálás) és az ún. ergatív mondatszerkezet.

Nyelvtani jellemzői

Mivel a tibeti írásbeliség alapja a klasszikus tibeti nyelv, ezért a tibeti nyelv fő jellemzőit ennek alapján mutatjuk be.

1. A tibeti nyelv az alapszókincset tekintve egyszótagú (monoszillabikus).

2. Az egyszótagúsággal összhangban van a szóképzés sajátos módja: az egyetlen mássalhangzóból álló elő- és utóképzők (prefixumok és szuffixumok), illetve a hangváltás alkalmazása. Ezt a képzési módot az igék megőrizték, az igealakok képzésének ez az egyetlen módja.

3. A többszótagú szavak képzett, ragozott vagy összetett szavak.

4. A szókészlet különleges csoportját alkotját az ún. tiszteleti szavak, melyek azt a szerepet töltik be a tibetiben, amit a magyar választékos szóhasználattal fejez ki.

5. A tibeti nyelv morfológiája egyszerű: az igének (maximálisan) négy alakja van (jelen, múlt, jövő, felszólító), nincs személyragozás, a mellékneveknek, határozószóknak nincs fokozása, a főnevek mondatbeli szerepüknek megfelelően a magyarhoz hasonlóan ragokat kapnak.

6. A névszóknak nincs többesszáma, helyette csoportképzőt használnak.

7. Tárgyas ige esetén a cselekvés végrehajtója eszközhatározó ragot kap, s akire vagy amire a cselekvés irányul, az az alany. Ez a szenvedőhöz hasonló szószerkezet az ún. ergatív szerkezet.

8. A szófaji határok nem élesek, egy szó lehet névszó és ige, vagy főnév és melléknév.

9. A szórend szigorúan kötött a jelzős szószerkezetek esetében: a jelzett szó megelőzi a minősítő vagy kijelölő jelzőt. A jelzők közül a kijelölő jelző követi a minősítő jelzőt.

10. A mondat szórendjében az állítmány (általában igei vagy összetett, ritkán névszói) helye szigorúan kötött: a mondat végén áll. A többi mondatrész sorrendje általában: időhatározó, helyhatározó, alany, többi határozó, tárgy.

11. A mondatokat többnyire mondatzáró toldalék fejezi be. Ezek önálló jelentéssel nem rendelkeznek, feladatuk a mondat fajtájának jelzése.

12. Az összetett mondatok mindig mellérendelő mondatok, a mellékmondatok a főmondat előtt állnak. A mellékmondatokat szintén mondatzáró toldalék jelzi.

A beszélő közösség

A tibeti nyelvet a hazánk területénél mintegy huszonötször nagyobb, a Pamirtól kiinduló Himalája és Tien-san hegyvonulatok által határolt Tibeti-fennsíkon beszélik. Rendkívül nagy területi kiterjedése ellenére a kedvezőtlen természeti viszonyok miatt összesen csak mintegy 5-6 millió ember anyanyelve.

A tibetiek a 7. században jelentek meg a történelem színpadán, s ekkor foglalták el mai lakhelyüket. Akkor erős államot alkottak egységes területtel. A 9. században egységes államuk számos apró hercegségre esett szét. A 18. században jött létre újra központi állam, ez azonban már csak az egykori birodalom kétharmadát volt képes egyesíteni, a többi területek megtartották különállásukat. Ez a központi hatalom a dalai lámák teokratikus állama a Bráhmaputra (tibeti nevén Cangpo) völgyében, mely 1951 óta a Kínai Népköztársaság része Tibeti Autonóm Terület elnevezéssel. Fővárosa: Lhásza. Az Autonóm Területtől keletre, a Bráhmaputra-könyök és a Kuku-nor tó képzeletbeli vonalán két tibeti történeti tájegység helyezkedik el, Kham (Szecsuan tartományban) és Amdo (Szinkiang tartományban). Mindkét tájegység a tartományi közigazgatásba olvadt bele. A nyugati tibetiek Ladakban élnek, ez a tibeti királyság 1834-ben vesztette el függetlenségét, akkor Dzsammu állam része lett. Ma az Indiai Köztársaság Dzsammu és Kasmír államához tartozik. Indiában rajtuk kívül még két szövetségi államban él jelentős lélekszámú tibeti népesség. Egyrészt Himacsal Pradés államban, ahol az 1959-es nagy emigrációs hullám telepedett le a jelenlegi dalai láma vezetésével, Dharamszala székhellyel, másrészt pedig Szikkimben (tibeti nevén: Dendzsong), melynek fővárosa Gangtok. Ez a tibeti kis állam szintén a 19. században vesztette el függetlenségét, s lett India része. Jelentős számban találunk tibetieket Észak-Nepálban, ahol a 3000 m feletti részeken csaknem kizárólag ők élnek (legismertebbek közülük a hegymászó expedícióknak vezetőket adó serpák). A Himalája déli lejtőjén fekszik az egyetlen független tibeti állam, Bhután, lakói országukat Drukjul-nak (’Sárkányország’) hívják.

A politikai értelemben szétszórt tibetiek összefüggő területen, egységes kultúrában élnek, nyelvi azonosságuk mellett valamennyien buddhista (lamaista) vallásúak.

Nyelvtörténet és nyelvváltozatok

A tibeti nyelvközösség számos, egymással alig érintkező, elszigetelt nyelvjárást beszél. A roppant kiterjedésű „Világ tetején” csaknem kizárólag a folyómedencék adnak lehetőséget a megélhetésre (csak itt van termőtalaj és csapadék hiányában öntözési lehetőség). Ezeket a medencéket hegyek választják el egymástól, melyek hágóin csak hosszú és fáradságos és utazással lehet elérni a másik medencét. Ez az oka annak, hogy gyakorlatilag ahány medence, annyi nyelvjárás.

A tibeti nyelvjárásokat leggyakrabban földrajzi elhelyezkedésük szerint szokás megkülönböztetni (maguk a tibetiek is ezt a felosztást alkalmazzák).

Közép-tibeti nyelvjárások: Közép-Tibet három kerülete egyúttal egy-egy nyelvjárási csoport: Ngari (a Brahmaputra forrásvidékén), Cang (a pancsen láma, Tibet második hierarchájának székhelye, Sigace és Tasilhunpo vidéke) és Ü (a Brahmaputra mellékfolyója, a Kji-csu partján fekvő Lhásza, a dalai lámák egykori székhelye, Tibet fővárosa és környéke). Az ü nyelvjáráson belül a lhászai az államigazgatás és a kereskedelem nyelve.

A többi nyelvjárást Közép-Tibettől való fekvésük szerint nyugati, déli és keleti nyelvjárásokra szokás osztani.

A nyugati nyelvjárásokat Nyugat-Himalája vidékén, az Indiához tartozó Kasmír állam Ladak és szomszédos tartományaiban beszélik. A legnagyobb nyelvjárás maga a ladaki, mellette még a balti (Szkardu-völgy), lahuli (Csandra-völgy), szpiti (Szpiti-völgy) érdemel említést.

Déli nyelvjárások: Szikkimben és Bhutánban a déli nyelvet (lhoke) beszélik. A fő nyelvjárások mellett számos alnyelvjárás létezik.

A keleti nyelvjárásokat Délkelet-Ázsia nagy folyamainak (Szalven, Mekong, Huang-ho) forrásvidékén beszélik. Tájegység szerinti megkülönböztetésük alapján két jelentős keleti nyelvjáráscsoportot ismerünk: a khamit és az amdóit. Mindkettő számos alnyelvjárást foglal magában, melyek pontos elkülönítését több tényező akadályozza. Ezek a területek ugyanis a sok évszázados, erős népességkeveredés miatt a tibeti-burmai, a kínai és a mongol nyelvjárások gazdag és színes egyvelegét mutatják. A nagyszámú nyelv és nyelvjárás kevéssé kutatott volta miatt ma még csak hozzávetőleges képet lehet adni arról, mely nyelvek őrzik a feltételezett tibeti-burmai vagy kínai-tibeti, illetve kínai-tibeti-burmai nyelvcsalád ősi állapotát, és melyek képviselik a kölcsönös egymásra hatás nyomait. Az azonosított tibeti nyelvjárások Amdóban: amdói, banag, golok, minyag stb., Khamban: khami, csamdói, kongpói, dzsarung kelet-tibeti nyelvjárások.

Északi nyelvjárás: Elegendő nyelvi anyag híján, feltevés alapján külön nyelvi egységként kezelhetjük a Brahmaputra folyóvölgyétől északra húzódó Csang-tang („Északi fennsík”) nomád lakosságának (drokpa) nyelvét mint északi csoportot.

A tájegységek szerinti felosztás helyett az orientalisztika helyesebbnek tartja a nyelvjárások nyelvtörténeti (hangtörténeti) állapot szerinti osztályozását. Az egymástól elszigetelten élő népcsoportok a nyelvi változások legkülönbözőbb fokait őrzik, és összességükben élő nyelvtörténeti atlaszt tárnak elénk. A tibeti nyelvjárásokat a hangtani változások alapján két nagy csoportra osztjuk: archaikus és modern nyelvjárásokra.

Az archaikus nyelvjárások a tibeti szó(tag) ősi formáját őrzik: az egyetlen magánhangzóhoz több mássalhangzó társul, számunkra gyakran nehezen kiejthető mássalhangzótorlódással (pl. bszgrubsz).

A modern nyelvjárások ezeket a torlódásokat megszüntették (pl. bszgrubsz → dup), s ezzel szükségszerűen együtt járt az ún. zenei hangsúly és a hosszú magánhangzók kialakulása. A földrajzi elhelyezkedés szerinti közép- és dél-tibeti nyelvjárások zömükben modern nyelvjárások, míg a peremvidékek a hangtörténeti változások csaknem valamennyi fokát őrzik nyelvjárásaikban, a jellegzetesen archaikustól az átmeneti jellegűek széles skáláján keresztül egészen a modernig.

A tibeti nyelv tehát egyedülálló lehetőséget kínál a kutatóknak arra, hogy a zenei hangsúly kialakulását egy nyelven belül tanulmányozhassák, hiszen a tibeti nyelv az egyetlen, amelyiknek ma is beszélik mindkét változatát, így nyomon kísérhetjük, hogyan jön létre az európaiak számára talán legszokatlanabb nyelvi jelenség, a zenei hangsúly (politónia). A tibeti nyelvben a következő szabályt figyelhetjük meg: az archaikus szótagkezdet mássalhangzói határozzák meg a hangmagasságot. Ez kétféle lehet: magas vagy mély. Az archaikus szótagvég pedig a hanglejtést szabja meg. Ez ugyancsak kétféle lehet: emelkedő vagy ereszkedő. Ennek folytán a modern nyelvjárásokban négyféle zenei hangsúlyt különböztetünk meg:

A különböző archaikus nyelvjárások a hangtörténeti változás különböző szakaszait képviselik, fő jellemzőjük: a zöngés hangok előbb réshangúvá válnak, majd pedig eltűnnek.

A tibetiek kétféle nyelvet különböztetnek meg: a phelke, azaz a ’köznyelv’ mellett a ’vallás nyelvé’-nek – cshöke – nevezik az egyházi nyelvet, melyet az orientalisztika klasszikus nyelvnek mond.

A 7. században, az államalapító király utasítására nemcsak a tibeti írást hozták létre, hanem valamelyik archaikus nyelvjárásra építve meghatározták az irodalmi nyelv szabályait is (ez az ún. preklasszikus tibeti nyelv). Az így megszületett irodalmi nyelvre aztán a 8. század folyamán nagy mennyiségű buddhista szöveget fordítottak le szanszkritból. A „fordított irodalom” végleges nyelvi egységesítését a 9. században végezték el, amikor királyi utasításra normalizálták az irodalmi nyelvet („új nyelv”, melyet klasszkus tibetinek nevezünk).

Az önálló egyházi irodalom a 11-12. században vette kezdetét, s minden tekintetben a klasszikus normákat követte. Hasonlóképpen a kancelláriai nyelv is. A 19. század második fele óta e normák némiképpen veszítettek kizárólagos tekintélyükből, s a modern irodalmi nyelv csírái is megjelentek, ennek azonban napjainkban sem alakult ki egységes normarendszere.

Az írott nyelv nemcsak hangtani alapon mutat jelentős eltérést a beszélt nyelvjárásoktól, hanem – abból adódóan, hogy a buddhista-lamaista vallás nyelveként jött létre – alaktani, szókészleti területen több évszázados merev állapotot őriz. A klasszikus tibeti nyelv a tibeti buddhizmus egyházi nyelveként nemcsak tibeti nyelvterületen, hanem jóval annak határain túl is elterjedt a kínai és a mongol lamaizmus egyházi nyelveként Nyugat-Kínában, Észak-Kínában (ún. Belső-Mongóliában), Mongóliában, az oroszországi Bajkál-tó vidékének körzetében.

A nyelv szövegemlékei

A tibeti nyelv legkorábbi, javarészt lamaista preklasszikus emlékei a híres tunhuangi barlangból és a kelet-turkesztáni ásatásokból kerültek elő. A tibeti nyelvű művek felmérhetetlen gazdagságú tárházának döntő többsége vallásos jellegű, ám ez nem jelent egyoldalú tematikát. A kutatók számára számos tudományágban szolgálhatnak fontos forrásul.

Művelődéstörténet, buddhizmuskutatás

A 7. századtól a 14. századig többezer szanszkrit nyelvű buddhista művet fordítottak le tibetire. Ezek megőrzése rendkívüli érték, ugyanis az eredeti szanszkrit munkák nagy része megsemmisült, tibeti nyelven viszont fennmaradt. Művelődéstörténeti szempontból tehát a tibeti nyelv meghatározó jelentőségű. A lefordított művek alkotják a tibeti buddhista kánon két gyűjteményét: Kágyur ’Buddha kinyilatkoztatásainak fordítása’ (108 kötet) és Tengyur ’A tanítások magyarázatának fordítása’ (225 kötet). Ezek kanonizálására, tartalmuk végleges összeállítására a 14. század elején került sor.

Eredeti tibeti művek (buddhista szótárok, nyelvtanok stb.) már a 7-8. században is születtek, tibeti vallásos irodalomról a 11. századtól, a buddhizmus második felvirágzásának korától beszélhetünk. Az azóta eltelt 1000 év során jelentős mennyiségű, magas színvonalú, döntő többségében vallási tárgyú mű keletkezett. A magasan képzett szerzetesek legkiválóbbjai több kötetes életművet (tibeti: szumbum) hagytak hátra, Buddha tanainak minél jobb megvilágítása érdekében a buddhista tudományok számos területén igyekeztek maradandót alkotni. A 17. századtól kezdődően pedig a tibeti kolostori képzésben részesülő mongol szerzetesek is bőségesen hozzájárultak a tibeti nyelvű irodalom gyarapításához (a kutatások szerint több mint 200 mongol szerzetes gazdagította több kötetes életművel a tibeti irodalmat).

Egyes tudományok:A tíz buddhista tudomány mindegyike a vallás szolgálatában áll. Ezek közé tartozik a „belső tudomány”, azaz a vallási tanokat kifejtő művek mellett a nyelvészet, a logika, a gyógyászat, a technika (művészet: ikonográfia, ikonometria), az asztrológia, a poétika három területen is (stilisztika, metaforák tudománya, metrika) és a dráma, mely tudományágakban számtalan, magas színvonalú munka született.

Történeti művek:

A tibeti nyelvű források között nagy jelentőségük van a történeti műveknek (számuk a legszigorúbb számítások szerint is meghaladja a 700-at), melyek nemcsak Tibetnek, hanem szomszédainak a történetéhez is forrásul szolgálhatnak, különösen India története szempontjából fontosak, ahol ilyen jellegű művek nem készültek.

A tibeti írás

Kialakulása

A tibeti írást a 7. században hozták létre. A hagyományok szerint Szongcengampo, tibeti államalapító király megbízta tudós tanácsosát, Thonmiszambhotát, hogy készítsen írást. A tudós többedmagával Indiába utazott, s ott miután tanulmányozta a különféle írásrendszereket, megalkotta a tibeti írást. Sőt mi több, nyolc nyelvészeti munkát is írt (ezek közül kettő fennmaradt), ezzel az irodalmi nyelv alapjait is lefektette. A helyesírás szabályait a 9. században megreformálták. Mind a mai napg ezt az írást használják és ezt a helyesírást alkalmazzák. Thonmiszambhota úgy alkotta meg írását, hogy alkalmas legyen minden nyelvjárás számára és egységes legyen a teljes tibeti nyelvterületen.

A betű

A tibeti írás betűírás, az indiai íráscsaládhoz tartozik, s mutatja annak fő jellemzőit: a mássalhangzókat betűk jelölik, a magánhangzókat mellékjelek, az a magánhangzó pedig ún. benne rejlő (inherens), azaz: jelöletlen.

A tibeti írásban nincs nagybetű-kisbetű megkülonböztetés (azaz a tulajdonneveket nem emeli ki semmi).

A tibeti „ábécé” az indiai betűrendet követi, melyben hangtani szempontok, pontosabban a hangképzés helye szabja meg a betűk sorrendjét. A tibeti betűk hét és fél sort és négy oszlopot alkotnak. Az első négy sor követi a hangtani alapelvet: 1. ka-sor: torokhangok, 2. csa-sor: szájpadlás hangok, 3. ta-sor: fogíny hangok, 4. pa-sor: ajakhangok. Az 5. sor betűi olyan tibeti hangokat jelölnek, amilyenek az indiai nyelvekben nincsenek, tehát ezek számára új betűket kellett létrehozni. A további sorokban találhatók a réshangok.

A négy oszlop is szabályszerűséget mutat: 1. zöngétlenek, 2. zöngések, 3. hehezetesek, 4. orrhangok.

 A tibeti ábécé

A szótag

A tibeti írás szótagos tagolású betűírás, azaz minden szótagot külön ír, függetlenül attól, hogy azok fogalmilag egybetartoznak-e avagy sem, vagy egyszerűbben fogalmazva a tibeti helyesírás nem jelöli a szóhatárokat. A szótagokat pont (cheg) választja el egymástól.

A tibeti szótag szerkezete és a betűk olvasási sorrendje (bszgrubsz)

Fontos sajátossága a tibeti írásnak, hogy szótagon belül a vízszintes mellett függőleges építkezést is alkalmaz.

A szótag szerkezete kötött. „Magja” az alapbetű (az ábécé bármelyik betűje lehet), előtte áll az eléírt (öt betű valamelyike: g, d, b, m, ’a-cshung), mögötte áll a mögéírt (10 betű: g, ng, d, n, b, m, r, l, sz és az ’a-cshung, amelynek ebben a pozícióban nincs hangértéke). A mögéírtat még-mögéírt követheti (2 betű: sz, d – ez utóbbit egyetlen nyelvjárás sem ejti, sőt valószínűleg már a 9. században sem ejtették, minthogy a nyelvújítás elvetette a használatát). A függőleges betűsorban az alapbetű fölött található a föléírt (3 betű: r, l, sz), az alapbetű alatt pedig az aláírt (4 betű: v, j, l, sz – ezek közül a v nagyon ritkán fordul elő, sajátossága, hogy akár aláírthoz is kapcsolódhat, mintegy „még-aláírt”-ként).

A tibeti szótag tehát maximálisan 6 másssalhangzót tartalmazhat: eléírt, föléírt, alapbetű, aláírt, mögéírt, még-mögéírt.

A magánhangzójelet az alapbetű, vagy ha van fölé- és/vagy aláírtja, akkor az alapbetűt is magába foglaló függőleges betűsor alá (u), illetve fölé (i, e, o) írják.

Írásjelek

A tibeti írás két írásjelet használ: a szótagokat elválasztó pontot (tibeti: cheg) és a nagyobb szövegrészeket, tagmondatokat elkülönítő vonást (tibeti: se), melyet felsorolások esetén is gyakran alkalmaznak.

Írásfajták

Az írás iránya balról jobbra, a sorok fentről lefelé követik egymást. A betűk azonban nem egy képzeletbeli vonalon „állnak”, hanem, arról „lógnak” lefelé: ennek oka a tibeti betűkre általánosan jellemző felső vízszintes vonalka, a „fej”.

A tibeti írásnak számos válfaja van, ezek közül mind a hagyományos (fadúcos), mind a modern nyomtatás a „fejes” (tibeti: ucsen) írást alkalmazza. Ezt a „nyomtatott” jellegű, tehát nem folyamatos vonalvezetésű írást kézírásban is használják, a betűket alkotó vonalakat meghatározott sorrendben (fentről lefelé, balról jobbra) rajzolják. Emellett létezik többféle „folyóírás” is, melyek összefoglaló neve „fejnélküli” (tibeti: ume). Az elnevezés jelzi, hogy ebben az írástípusban a betűknek nincs felső vízszintes vonalkája, a betűket, szótagokat alkotó vonalakat folyamatosan írják.

Fadúccal nyomtatott tibeti könyv első oldala ucsen írással

Tibeti kézírás (ume)

A nyelv kutatásának története

A tibetisztika nemzeti tudományágnak tekinthető, mivel a tibeti nyelv és műveltség megismerése Kőrösi Csoma Sándor (1784–1842) átfogó és elmélyült kutatómunkájának köszönhető. Nyelvtana, tibeti–angol szótára, a buddhista terminológiai szótár angol fordítása, a tibeti műveltség számos területetét bemutató tanulmányai a mai napig alapvető értéket jelentenek, a kutatások kiindulópontjául szolgálnak.