A koreai nyelvet ma altaji eredetűnek tartja a nyelvtörténészek többsége, s szerintük a japánnal együtt e nyelvcsalád külön álló ágát képezi (Seong 1997). A mandzsu-tunguz csoporthoz és a mongolhoz áll legközelebb. Korábban rokonították a dravida, maláj-polinéziai, sőt az indoeurópai nyelvekkel is (Kim 1983). Az altaji rokonság elmélete a 20-as évektől kezdve hódít, legkiválóbb művelői: E. D. Polivanov, G. J. Ramstedt, N. Poppe és John C. Street. A dél-koreai nyelvészek között e nézet legkiemelkedőbb képviselője Lee Ki-moon. Utóbbi a következő altaji–koreai egyezéseket állapította meg: 1. a magánhangzó-harmónia megléte.

2. a szótag elején nem lehet mássalhangzó-torlódás és ebben a pozicióban nem fordulhat elő az l/r (ez a két hang fonémikusan nem különül el).

3. agglutináló jelleg.

4. a konverbiumok megléte.

5. a főnévből képzett igék, a nominalizáció fontos szerepe.

6. nincsenek vonatkozó névmások és alárendelő kötőszók, a koreaiban például nincsen hogy kötőszó (Lee 1977).

Poppe – többek között – még a következő egyező vonásokat említi meg: nincsenek prepozíciók, helyettük posztpozíciók vannak (a koreaiban bizonyos főnevek esetragos alakjai töltik be ezt a funkciót, szórendileg szintén a főneveket követve), a magánhangzók rövidsége és hosszúsága (kvantitása) jelentést megkülönböztető jellegű, a szóhangsúly az első szótagra esik, az igető önmagában felszólító módú igealak lehet (Poppe 1965). További egyezésként felhozzák még a nyelvtani szám-kategória fogyatékos voltát, a nyelvtani nem és a névelő hiányát; sok altaji nyelvben a személyragozás is hiányzik (Kim 1987, 21). A kutatók mindazonáltal tisztában vannak az altaji elmélet gyenge pontjaival: a koreaiban nincsenek például olyan számnevek, amelyeket kapcsolatba lehetne hozni a többi altaji nyelvvel (Yi 1987, 47).

A koreai beszédhangok (a McCune–Reischauer-féle átírással szerint)

A koreai hangrendszer 10 monoftongust, 11 diftongust és 19 mássalhangzót különít el.

A koreai mássalhangzórendszer lényeges tulajdonsága a laza (lenis), feszes (fortis) és hehezetes mássalhangzók fonémikus elkülönülése. A zöngés-zöngétlen oppozíció nem fonémikus megkülönböztető jegy. Altaji sajátosságnak vélik, hogy az r/l szó elején csak idegen szavakban ejtődik (remon “citrom”, rokhetu “rakéta”), kínai jövevényszavakban vagy nem ejtik ki (i előtt például: iron ’elmélet’), vagy n-né válik (nodong “munka”, neil “holnap”). A szótag- és szóvégi helyzetben levő zár-, rés-, orr- és zárréshangok, valamint a laterális hang /l/ kiejtésekor a képzés utolsó mozzanata elmarad (nem hallható ejtés). A szótag elején és végén csak egy mássalhangzó lehet, tehát – két szótag határán – egymás mellett legfeljebb kettő. Idegen szavakban az emphetikus /ǔ/ hang segítségével oldják fel a mássalhangzótorlódást: Lehetséges szótagszerkezetek tehát: V, CV, VC, CVC.

Alaktani és mondattan (A koreai szavak az MTA szabályai szerint vannak átírva)

A koreai Agglutináló nyelv. Ragrendszere igen gazdag, ugyanakkor nem ismeri a személyragozást, a nyelvtani nemeket, a prepozíciókat, a névelőket, és a főnévi igenevet. A főnévhez nominativusi és vocativusi esetragok is járulhatnak. Egyes főnevek helyhatározóragos alakja névutóként viselkedik. Kettős számrendszer van: eredeti koreai és kínai eredetű (sino-koreai). Százig mindkettő, fölötte többnyire az utóbbi használatos. A váltószám, mint a kínaiban, a tízezer: man és a százmillió: ok. A számlálószó nem önálló főnév, mivel csak számnévi jelzővel együtt fordulhat elő. Használata többnyire kötelező. Az eltérő osztályokba sorolt főnevekhez eltérő számlálószó tartozik. A számnév + számlálószó a főnév után áll: ke han mari ’egy kutya’ (tkp. kutya, egy „fő”). A melléknév elkülönül a többi névszótól és lényegében az igével megegyezően ragozódik, például múlt időben: po + asz’ + szumnida ’néztem’, cso +asz + szumnida ’jó volt. A jelen idejű alak szövegösszefüggéstől függően jövő időt is kifejezhet. Két múlt időt ismer. A műveltető és szenvedő alakokat képzővel különíti el a cselekvőtől. A cselekvés aspektusával, irányával vagy a jelentéssel kapcsolatos módosulásokat két ige összekapcsolásával fejezi ki. Kiterjedt ragrendszer szolgál a modalitás kifejezésére is. Felkiáltó végződések is vannak. A melléknév jelzői alakja eltér az állítmányi alaktól. Az igéből jelen-, múlt, és jövő idejű melléknévi igenév képezhető, amely cselekvő és szenvedő értelemben egyaránt használatos. A koreai mondat szórendje SOV típusú. Az állítmány mindig a mondat végén helyezkedik el, az előtte levő szavak sorrendje szabad. Az állítmánynak e pozícióját – a hallgatóra vonatkozó tisztelet eltérő mértéke szerint – hatféle mondatzáró végződés jelölheti, így például az -mnida/-szumnida a hallgatóra vonatkozó fokozott tisztelet kifejezője: Tongszengi o-mnida. “Öcsém jön”; az -nda viszont a hallgatóra vonatkozó csekélyebb tiszteletre utal: Tongszengi o-nda (“Öcsém jön”) stb. Az ige vagy melléknév szótöve és a mondatzáró végződés közé ékelődő -si- infixum a mondat alanyára vonatkozó tiszteletre utal: Omoniga o-si-mnida. “Anyám jön”.A koreaiban a téma és predikátum elkülönítésére – a japánhoz hasonlóan – témavégződés szolgál. A birtoklás kifejezésére a van igét használja. A jelző a jelzett szót, a birtokos pedig a birtokszót előzi meg. Alárendelő kötőszó nincs. Az alárendelt mondatot a főmondatba beolvasztott szintagmával fejezi ki. A hogy kötőszós mellékmondatoknak többnyire a nominalizáció felel meg: az alárendelendő mondat állítmányából főnév lesz (Kívánom, hogy boldog légy → Boldogság meglétét kívánom).

Nyelvtörténet és nyelvváltozatok

A koreait anyanyelvként mintegy 75–76 millióan beszélik, s ezzel a világ nyelvei között a 16–18. helyet foglalja el (Christal 1998, 363). A Koreai Köztársaság (Dél-Korea) és a KNDK (Észak-Korea) hivatalos nyelve. Dél-Korea lakossága több mint 48 millió, Észak-Koreáé 22, 4 millió. Az USA-ban 2,12 millió, Északkelet-Kínában 1,88 millió, Japánban 640 ezer a koreaiak száma, a volt Szovjetunió területén 522 ezer (elsősorban Oroszországban és Kazahsztánban).

Mivel a Koreai-félszigeten több állam is létezett, egységes koreai nyelvről sem beszélhetünk a politikai egység megvalósulásáig. Írásos emlékek híján az egymással folyamatosan rivalizáló különböző koreai államalakulatok nyelvei közötti kapcsolat jellege sem ismert pontosan. A koreai nyelv egységesülési folyamata – a dél-koreai tudományos körök álláspontja szerint – a Silla-dinasztia idején (i. sz. 668–935) záródott le, miután ez a dinasztia egyesítette Koreát 668-ban. A koreai nyelvjárások igen közel állnak egymáshoz, közöttük kölcsönös érthetőség van; Észak- és Dél-Korea nyelvváltozata sem tér el lényegesen egymástól.

A koreai, japán és vietnami kultúra a kínai magaskultúra hatása alatt fejlődött, s ez a hatás nyelvi téren is igen szembeötlő. A nyelvi hatás terén legfontosabb közös vonás a kínai eredetű lexikai elemek igen nagy részaránya (50 százalék fölött). Ennek oka az, hogy a kínai, konfuciánus államberendezkedést vették át, s a Kínából érkező ideológiát és vallásokat a klasszikus kínai nyelv (venjen) közvetítette. Ez a nyelv és írása (kínai írásjegyek) egészen 1897-ig hivatalosnak számított Koreában, a vernakuláris nyelvet nem tartották egyenrangúnak vele. A 8. századtól kezdve történtek kísérletek annak érdekében, hogy a kínai írásjegyeket a koreai nyelv lejegyzésére lehessen felhasználni (ridu írás), ez azonban nem bizonyult eredményesnek a két nyelv hangrendszerének nagy mértékű különbözősége miatt. A ridu legismertebb emléke egy kínai nyelvű krónikában (Szamguk jusza, ’A három királyság története’, 1285) lejegyzett koreai nyelvű 14 hjang-ga (’hazai dal’, magyar fordításuk: Mártonfi 1977).

Észak-Koreával ellentétben Dél-Koreában ma is alkalmazzák a kínai írásjegyeket a hangul írás mellett – bár csak kiegészítő jelleggel és ritkán. Az említett, ma 24 betűből álló igen egyszerű fonetikus írást (hangul ’koreai betűk’) 1443-ban alkották meg, ez azonban csak a 20. században terjedhetett el tömegesen a korábbi sinocentrizmus miatt. A hangul jellegzetessége az, hogy a betűket szótagonként csoportosítva nemcsak egymás mellé, hanem egymás alá, illetve fölé is írhatják. A legjelentősebb koreai nyelvű és írású szövegemlékek: Hun-min-csong-um (A nép helyes kiejtésre tanítása, 1443), amely az új ábécé alapelveit ismerteti, Jong-bi-o-cshon-ga (Ének a sárkányok égbe repüléséről, 1445) elbeszélő költemény, amely a dinasztia hőstetteit regéli el, Vor-in-szok-po (Sákjamuni fényességes élete, 1457), az első koreai nyelven lejegyzett prózai mű. Az új írás tette lehetővé a koreai nyelvű költészet (sidzso, kászá) felvirágzását (Osváth 2002).

Szedzsong király, a koreai fonetikus írás (hangul) megalkotója

 A Vorin szokpo egy oldala (a koreai fonetikus írás egyik első dokumentuma)

A Tripitaka Koreana fadúcai (a buddhista szutrák egyik legteljesebb gyűjteménye, Heinsza   kolostor)