A héber nyelv és írás

A héber nyelv története

Amikor a héber nyelvről beszélünk, akarva-akaratlanul, a kiindulópont a Héber Biblia (az Ószövetség, azaz a Tanakh) nyelve, utóbbit viszont nem ismerjük olyan régről, mint azt szeretnénk. Az első, hosszabb részleteket tartalmazó kéziratok az időszámításunk kezdetét megelőző egy-két évszázadból származnak (holt-tengeri tekercsek), a magánhangzókat is jelző maszoretikus szövegek viszont ezer évvel későbbiek. Figyelembe vehetjük a hellenisztikus korban készült görög Biblia-fordítás (a Septuaginta) átírásaiból kikövetkeztethető ejtési módokat, és más, ókori-középkori kiejtési hagyományokat is (szamaritánus héber, az askenázi és a jemeni kiejtési hagyományok…), mégsem tudjuk, hogyan beszélt Dávid király az i. e. 10. században.

A Biblia legrégibb, legarchaikusabb nyelvezetű szakaszai, például az i. e. II. évezred végére datálható Debora győzelmi éneke (Bírák 5) vagy Mózes éneke 2Mózes 20-ban, kapcsot jelentenek a bibliai héber nyelv és az eddig tárgyalt korai északnyugati-sémi nyelvek között. Sok ősi jellegzetességet megőriztek a több évszázados (a pontos, magánhangzós kiejtés tekintetében: két évezredes) szóbeli hagyományozás ellenére, más jellegzetességek viszont elveszhettek.

A bibliai héber klasszikus időszaka az i. e. 7-6. század, vagyis a babiloni fogságot közvetlenül megelőző korszak. Ebből a korból régészeti leletek is nagyobb számban maradtak fenn. Az 1880-ban felfedezett Siloam-felirat a Gihon-forrásnál épített alagút elkészültéről tudósít Jeruzsálem i. e. 701-es asszír ostroma előtt (v.ö. 2Krónikák 32). Jelentős osztrakon-leletek (cserépre írt levelek) kerültek elő például Szamáriában (Somron, az i. e. 8. századból), Tell-Kaszilában (az i. e. 8. sz. közepéről), Mecad Hasavjahuban (Yavne Yam, az i. e. 7. századból, az egyikben egy paraszt panaszkodik, amiért nem kapta meg a munkabérét, v.ö. 2Mózes 22:25-27, 5Mózes 24:10-13), Aradban (kb. i. e. 600) és Lákhisban (i. e. 597-586.).

A babiloni fogságot követően, a perzsa korszakban kései bibliai héberről beszélhetünk. Az ebben a korban született bibliai művek, például Eszter könyve, Dániel könyve vagy a Krónikák könyvei, perzsa és arámi befolyásról, valamint a nyelv belső fejlődéséről is tanúskodnak, annak ellenére, hogy láthatóan a klasszikus bibliai héber maradt az irodalmi norma. A zsidóság egy jelentős része arámiul beszélt, más területeken viszont a héber maradhatott meg beszélt nyelvként. Nagy Sándor hódításait követően, a hellenisztikus korban, a görög is megjelent a városi zsidóság nyelveként, különösen a diaszpórában, mindenekelőtt az egyiptomi Alexandriában. A kései bibliai héber a nyelve azoknak a műveknek is, amelyek utóbb nem kerültek bele a Héber Bibliába, de ekkoriban, a hellenisztikus vagy a kora-római korban keletkeztek (apokrif / pszeudepigrafikus irodalom, poszt-biblikus / intertestamentális irodalom, valamint az ún. „szektás”, például a Qumran-i közösség által írt művek [ld. holt-tengeri tekercsek]).

Ezzel a fajta funkcionális diglossziával még többször fogunk találkozni: adva van egy korábbi nyelvállapotban született irodalmi alkotás, amely esetleg vallási jelentőséggel is bír, vagy egy „aranykorban” született irodalmi korpusz, és e korszak nyelvezetét még hosszú ideig igyekeznek utánozni. De mivel a beszélt nyelv közben továbbfejlődik, a későbbi korszakokban született művek nyelvezetébe akarva-akaratlanul beszivárog a beszélt nyelvnek – a szerző valódi anyanyelvének – a hatása. Majd elkövetkezik egy pont, amikor az időközben teljesen megváltozott beszélt nyelv lejegyezhető lesz, nem számít írásban stílustalannak, sőt esetleg új irodalmi nyelvvé válik. Mindig érdemes megvizsgálni ennek a törésnek a kiváltó okait: néha a társadalom demokratizálódása, az alacsonyabban iskolázott rétegek hozzáengedése az írásbeliséghez a motiváció, máskor viszont egy új irodalmi műfaj (például a színház) megjelenése.

A héber nyelv története során a nagy váltás az i. sz. 1-2. században következett be, és ekkortól kezdve beszélünk rabbinikus héberről vagy misnai héberről, a kor legjelentősebb rabbinikus műve, a Misna után. A beszélt nyelv, részben arámi hatásra, részben belső fejlődés eredményeképpen, a megelőző évszázadok során jelentősen megváltozott. Sok benne az arámi, a görög, az óperzsa, a latin, az akkád jövevényszó, és a nyelvtani rendszerben is megjelentek újdonságok. Talán az i. sz. 1-2. századi, Róma-ellenes nemzeti mozgalmak tették, talán a szektás irodalomtól való elhatárolódás, de az 1-2. századtól kezdve kimutatható, hogy le is írták a beszélt nyelvet. A Júdeai sivatagban talált, az i. sz. 1. századból származó Réztekercs, valamint a 132-135 közötti Bar Kokhba-felkelés korából a sivatag száraz klímájának köszönhetően szintén fennmaradt levelezés bizonyítja ezt. Szintén a második századtól kezdve születnek a rabbinikus irodalom művei ezen a nyelven, és itt új műfajok megjelenése tette lehetővé azt, hogy le lehessen írni a beszélt nyelvet. Ugyanis az ekkoriban kanonizált bibliai szöveget (az ún. Írásbeli Tant) eredetileg szóban kommentálták, diszkutálták (ez az ún. Szóbeli Tan), vagyis előbbinek a bibliai héber, utóbbinak pedig a beszélt héber volt a nyelvezete, és a rabbinikus irodalom az utóbbiból született meg.

A római kor végére a héber megszűnt beszélt nyelvnek lenni, a világ zsidóságának nagy része arámi nyelven, mások görögül, esetleg latinul beszéltek. A rabbinikus héber második korszakában tehát az arámi egyre nagyobb szerepet játszik, és a szerzőknek sem héber már az anyanyelvük. A héber és az arámi keveredése jellemzi az irodalmat is (Babilóniai Talmud, Jeruzsálemi Talmud, midrások…). A gáoni korszak (az i. sz. I. évezred második fele, amikor a zsidóság nagy többsége és szellemi központjai ismét Babilóniában voltak) vezet át bennünket a középkorba. Ekkorra a zsidók anyanyelve valamely judeo-nyelv lett – amelyekre rövidesen visszatérünk –, de a héber (valamint az arámi) maradt meg a liturgia, az irodalom és a tudomány nyelvének. A középkori héber nagyon heterogén. A rabbinikus művek többségének a stílusa, a talmudi nyelvezet mintájára, erős héber-arámi kétnyelvűséget mutat, gyakori kódváltással. Más művek, akárcsak a költészet nyelve viszont egy tiszta héber kialakítására törekszik, részben a bibliai héber, részben a misnai héber mintájára, részben arab elemeket kölcsönözve vagy tükörfordításokkal élve (például filozófiai vagy tudományos szakkifejezések esetén), részben pedig belső nyelvújítással (különösen a liturgikus költészet, a pijjut-ok esetében).

Élő vagy holt nyelv volt-e a héber a középkorban? Nem volt élő nyelv a szó olyan értelmében, hogy valamely közösség első nyelvként használta volna, és a gyermekek anyanyelvként sajátították volna el. De nem is volt a föld mélyébe temetett holt nyelv: a gyermekek tanulták az iskolákban, a közösség minden tagja használta naponta a vallási életben, sőt állandóan keletkeztek új művek héberül. Ebből kifolyólag állandóan változott, fejlődött. Az új fogalmakra új szavakat kellett kitalálni, és az egyes közösségek anyanyelve rányomta a bélyegét a nyelvprodukcióra: a szókincsre, a kiejtésre, a mondattani jellegzetességekre, és így tovább. A különböző országokban élő zsidó közösségek kiejtési hagyományai különösen eltávolodtak egymástól, részben a helyi nem-zsidó népesség nyelvében megfigyelhető hangtani folyamatok hatására. Az arab országokban élő zsidók kiejtése így megőrizhette (vagy újra létrehozhatta) azokat a torokhangokat, amelyek az európai nyelvekből, és így az európai zsidók kiejtési hagyományaiból is hiányoztak. A jemeni zsidók, a földrajzi elszigeteltségből kifolyólag, nem csupán vallási szempontból, de a kiejtésüket tekintve is nagyon jellegzetes helyi hagyományokat őriztek meg egészen a 20. századig. Az európai askenázi zsidók kiejtésére pedig, amelyben ismét lezajlott többek között egy [ā] > [ō] hangváltozás is, a héber példaszövegek kapcsán látunk majd példát.

A következő éles nyelvtörténeti fordulópontot társadalmi változások hozták meg. A 18. században elkezdődött zsidó felvilágosodás, a haszkala egyik gondolata a Héber Biblia előtérbe helyezése volt, és ezzel egyidejűleg a tiszta bibliai héber nyelv is értékessé vált. A modernizálódni, európai szekuláris kultúrát teremteni vágyó maszkil-ok (’felvilágosítók’) emiatt egy „megtisztított”, a bibliai héberhez közelebb álló, a rabbinikus nyelv arameizmusait nélkülöző hébert akartak teremteni, amelyen újságot és szépirodalmat is kiadhatnak. Mivel viszont a bibliai héber nem alkalmas a modern fogalmak kifejezésére, a héber nyelv más korszakaiból vett kölcsönzésekkel, valamint újításokkal is ki kellett egészíteni egy idő után a bibliai hébert. (Gondoljunk bele, a Biblia fennmaradt szövege, mivel csak meghatározott témákat érintő irodalmi alkotásról van szó, nem fedheti le az ókorban beszélt nyelv minden szavát, kifejezését sem.) A héber nyelvújítás új lendületet kapott a 19. század közepén, amikor a haszkala elérte a cári birodalom nagy létszámú zsidóságát is – addig ugyanis az európai társadalmakba asszimilálódni vágyó zsidók többsége inkább a helyi nyelvet (a franciát, az irodalmi németet, a magyart...) igyekezett elsajátítani. A harmadik lökést pedig a cionizmus adta a 19. század végén, amely a zsidóságot nemzetnek tekintette, és ha nemzet, akkor joga van – az akkori fogalmak szerinti – nemzetállamra, valamint önálló nyelvre. Így a modern vagy izraeli héber megszületését Eliezer ben-Jehuda nevéhez köthetjük, méghozzá a „születés” szót szó szerint értve: az 1882-ben született Itamar nevű fia volt az első személy kétezer év elteltével, akinek ismét héber volt az anyanyelve.

A mai izraeli héber elsősorban a bibliai héberre, másodsorban a misnai (rabbinikus) héberre épül, miközben nagyon sok elemet (főleg szavakat) kölcsönöz más nyelvtörténeti korszakokból, valamint az arabból, az arámiból, a modern európai nyelvekből és a judeo-nyelvekből is, és a belső fejlődés is folytonosan változtatja a nyelvet. A modern héber és a 2500 évvel korábbi bibliai héber között nincs olyan nagy különbség tehát, mint más nyelvek hasonló időbeli távolságban levő változatai között. A különbség talán a 17-18. századi magyar nyelv és a mai magyar nyelv viszonyához hasonlítható.

Összefoglalva, a héber nyelv történetét négy fő korszakra oszthatjuk: a bibliai héberre (amelyen belül megkülönböztetjük az archaikus költemények nyelvét, a klasszikus bibliai hébert, valamint a kései bibliai hébert), a rabbinikus (vagy misnai) héberre (azon belül egy korábbi és egy későbbi szakaszt különböztettünk meg), a középkori héberre és – a 18-19. századi nyelvújítás után – a modern (izraeli) héberre. Az ivrit szót a mai európai nyelvekben a legutóbbira használjuk, habár önmagában héberül csupán annyit jelent ez a szó, hogy „héber”.

A héber nyelv szerkezetéről

A héber nyelv tehát a sémi nyelvek északnyugati ágába tartozik, azon belül is a kánaáni nyelvek csoportjába. Utóbbiakat a kánaáni hangtörvény ([ā] > [ō]) különíti el, amelynek következtében például a nőnem többes számú alak [–āt] végződéséből [–ōt] lett, a qātil participiumból (melléknévi igenévből) pedig qōtel. Egy másik fontos hangeltolódás a Philippi-törvény, amely bizonyos pozíciókban [i]-t hozott létre az [a]-ból.

A sémi nyelvek egyik általános jellegzetessége a torokhangok nagy száma, amely a héberre is jellemző, habár bizonyos torokhangok, akárcsak más mássalhangzók is, összeolvadtak a héber nyelv története során. Viszont a magánhangzó-állomány gazdagodott, a protosémi három magánhangzóhoz képest ([a], [i] és [u]) a héberben megjelenik az [o] (a kánaáni hangtörvény, valamint az [aw] diftongus, azaz kettőshangzó összevonódása révén) és az [e] fonéma is (például az [ai] diftongusból). A klasszikus bibliai héber megkülönböztet több magánhangzó-hosszúságot, valamint félhangzókat és svát (színtelen félhangzót) is (legalábbis a maszoréta szöveg helyesírása szintjén), de ezek a modern héberben éppúgy leegyszerűsödtek, mint ahogy eltűntek a gemináták (a hosszú mássalhangzók) is. A hangsúly általában az utolsó, helyenként az utolsó előtti szótagra esik.

Láttuk már, hogy a héber egy későbbi nyelvállapotot képvisel, mint az ugariti vagy a Tell el-Amarna-i glosszák. Így például lekoptak az esetragok, és az imperfectum végéről az [u] hang. Utóbbi miatt az imperfectum (befejezetlen szemlélet, első közelítésben jövő idő) és a jussivus (felszólító mód) a leggyakrabban egybeesik a bibliai héberben, és csak helyenként válik szét a két alak. Az analógiás hasonulás miatt ez a különbség is megszűnt később, és a modern héberben már nincs jussivus: a jövő idővé vált imperfectum használható felszólító módként is. A modern héberben az imperativusi alakok (parancsoló mód) csak bizonyos igéknél használatosak, a bibliai cohortativus (első személyű felszólítás) pedig rég megszűnt.

Az igealakok jelentése is változott az évezredek során. Míg a klasszikus bibliai héberben a perfectum és az imperfectum inkább folyamatos vagy befejezett igeaspektust jelölt, mintsem igeidőt, addig a kései bibliai hébertől kezdve a perfectum egyre inkább múlt időt, az imperfectum pedig jövő időt fejezett ki, miközben a participium a jelen idő szerepét vette át. Ehhez kapcsolódik a klasszikus bibliai héber egy jellegzetessége, a waw-consecutivum (waw-conversivum) is: a klasszikus bibliai héberben a perfectumot gyakran múlt időként fordíthatjuk, az imperfectumot pedig jövő időként, de ha az ’és’ jelentésű ve / va szócska kerül közvetlenül az ige elé, akkor megváltozik az igealak időbeli jelentése. Az igealakok jelentésének e furcsa megfordulása – amely a bibliai hébert követő korszakokra már nem jellemző – is jelzi, hogy a klasszikus bibliai héber alapvetően nem igeidőt fejezett ki.

Az igetörzsekről szó eset már az ugariti nyelv kapcsán. Héberben hét igetörzset különböztetünk meg, amelyet a középkori arab grammatikusok hatására a pa^cal (’tenni’) ige potenciális alakjairól neveztek el. A q. t. l. gyökön, egyes szám harmadik személy hímnemű alakokon bemutatva:

Egy adott igegyök a Qal igetörzsben tipikusan a gyök alapjelentését veszi fel. Az n prefixummal jellemzett Niphal igetörzsben vagy a Qal-beli jelentés kerül passzívba, vagy önálló jelentéssel bír az igealak. A Piel sok esetben a Qal-beli jelentésnél intenzívebb jelentéssel bír, sok esetben viszont nem jósolható meg a jelentés. A Hiphil igetörzs jelentése gyakran kauzatív (műveltető), etimológiailag más sémi nyelvek š-kauzativ-jával rokon. A Pual a Piel-ből, míg a Hophal a Hiphil-ből képezett automatikus passzív alak. A Hitpael pedig a legtöbbször kölcsönös vagy visszaható jelentéssel bír, a Biblia utáni héberben pedig néha passzív jelentése is lehet.

Például a l.m.d. gyök jelentése Qal-ban (lāmad) ’tanul’, Piel-ben (limmēd) ’tanít’. A p.t.h. gyök jelentése Qal-ban (pātah) ’kinyit’, Niphal-ban (niptah) ’kinyitva lenni’; más igetörzsekben viszont (a modern héberben) teljesen eltérő jelentést vesz fel: Piel-ben (pittēah) ’fejleszteni’, Pual-ban (puttah) ’fejlesztve lenni’, Hitpael-ban pedig ’fejlődni’ (hitpattēah). A q.d.š. gyök Qal-ban (qādaš) ’szentnek lenni’, Piel-ben (qiddēš) ’megszentelni’, Hitpael-ben (hitqaddēš) ’önmagát megszentelni’, Hiphil-ben (hiqdīš) pedig ’szentté tenni’.

A héber megkülönböztet hímnemet és nőnemet, egyes számot és többes számot. A kettes szám (dualis) [–ājim] végződése csupán lexikalizált (állandósult) szavakban és kifejezésekben fordul elő: számnevekben (šnājim ’kettő’; maatājim ’kétszáz’, a mēā ’száz’ szóból), idővel kapcsolatos kifejezésekben (jōmājim ’két nap’, a jom ’nap’ szóból; paamājim ’kétszer’), páros testrészek esetén (jad ’kéz’, jādājim ’kezek’), a modern héberben páros ruhadarabok esetén (mihnaszājim ’nadrág’), valamint néhány további szóban (Micrājim ’Egyiptom’). Ezen felül, a héberben, akárcsak több más, i. e. I. évezredi (vagy annál későbbi) nyugati sémi nyelvben, megjelenik a főnév határozottságának a jelölése is, a héber esetén a [ha-] határozott névelő formájában. Határozatlan névelő nincs. A jelzőként használt melléknév nem csupán nemben és számban, de határozottság tekintetében is egyezik a főnévvel, míg az állítmányként használt melléknév csak nemben és számban egyezik meg.

A héber, sémi nyelvként, prepozíciókat használ az indoeurópai nyelvekhez hasonló módon, de – mint már említettük – esetet nem vonzanak a héber prepozíciók. Érdekesség továbbá, hogy a prepozíciók ragozhatók, és a magyarhoz hasonló módon a birtokos végződések segítségével fejezi ki azt a nyelv, ha névmáshoz járulna elöljáró:

Ezeknél a birtokos szuffixumoknál, akárcsak a személyragos igealakoknál, a héber – a legtöbb sémi nyelvhez hasonlóan – első személyben nem, de második és harmadik személyben is megkülönbözteti a hímnemet a nőnemtől.

A jelző a jelzett szó után áll szigorúan, a héber nyelv valamennyi korszakában. Kivételt egyedül az egynél nagyobb számnevek jelentenek. A birtokos is követi a birtokot, de a birtokviszony kifejezésének több módja is létezik. A [le-] (’-nak, -nek; felé’) prepozíciónak lehet birtokosi jelentése is (a beszélt nyelvi francia à elöljáróhoz hasonlóan), és ebből fejlődött ki a misnai héber korban a modern héberben is használatos šel, ami az angol of, a német von, a francia de megfelelője. A legjellegzetesebb birtokos szerkezet viszont (más sémi nyelvekhez hasonlóan) az ún. constructus-os szerkezet: a birtok az ún. status constructus-ba kerül, amelyet a birtokos szótári alakja (a status absolutus) követ. A status constructus-t a birtokjellel ellátott magyar főnévhez lehet hasonlítani (például a status absolutus: bajit ’ház’, ebből a status constructus: bét ’háza’), az egész szerkezet szórendje pedig olyan, mintha egy angol of-os birtokos szerkezetből kihagynánk az of-ot: bét David ’Dávid háza’, bét ha-melekh ’a király háza’. Status constructus-ban álló főnév nem hordozhat névelőt, így az egész szerkezet határozottságát a birtokoson álló névelő jelöli.

A status absolutus és a status constructus viszonyát a tōv ’jó’ melléknéven szemléltetjük:

A modern héberben a constructus-os szerkezeteket nem használják produktívan birtokviszony kifejezésére, inkább csak rögzült kifejezések (bét szefer ’iskola’, szó szerint ’a könyv háza’), valamint állandósult szókapcsolatok (Universzitat Tel-Aviv ’Tel Aviv-i Egyetem’; Bét David, ’Dávid Háza’, mint egy intézmény neve) kifejezésére. A más nyelvekben gyakori, de a héberben nem létező produktív szóösszetétel szerepét tölti be ez a szerkezet. Valódi birtokviszony kifejezésére a šel prepozíciót használják (ha-bajit šel David ’Dávidnak a háza’), a választékos írott nyelvben pedig egy redundáns szerkezet is előfordul a korábban már említett birtokos szuffixumok segítségével (bét-o šel David, szó szerint ’az ő háza, [tudniillik], amelyik Dávidé’).

A bibliai héber mondat alapszórendje ige-alany-többi bővítmény (VSO), de nagyon gyakran kerül az alany vagy más bővítmény az ige elé. A modern hébert V2-nyelvként szokás tipologizálni, vagyis az ige mindig a mondat második pozíciójába kerül (akárcsak a németben), függetlenül attól, hogy az első pozíciót az alany vagy más mondatrész tölti-e be. De ez a szabály sem ennyire szigorú.

Végezetül, ejtsünk néhány szót a tárgy jelöléséről, amely az esetrendszer eltűnése következtében új problémákat vet fel. A John loves Mary-típusú szerkezetekben, ha az adott nyelv nem jelzi morfológiailag az alanyt vagy a tárgyat, a szórend szigorú rögzítése segíthet a fatális félreértések elkerülésében (ezt nevezzük a tárgy konfigurációs jelölésének). Tekintve, hogy névmás, élőlény vagy határozott főnévi csoport gyakrabban szerepel alanyi pozícióban, és élettelen tárgy vagy határozatlan főnévi csoport gyakrabban szerepel tárgyi pozícióban, sok nyelv csupán az esetek egy részében jelöli morfológiailag a tárgyat, más esetekben logikailag úgyis kikövetkeztetheti a mondat jelentését a hallgató. Ezt a jelenséget nevezzük differenciális tárgyjelölésnek (differential object marking): az angol vagy a francia csak a névmásokon jelöli a tárgyesetet, a névszókon nem, más nyelvek pedig csak az élők tárgyesetét jelölik, az élettelenekét nem. A héber (a bibliai hébertől kezdve), hasonló okokból fejleszthette ki a maga rendszerét, amely a határozott tárgy elé kiteszi az et prepozíciót, a határozatlan tárgyat viszont jelöletlenül hagyja. A tárgy jelölésének két módja párhuzamba állítható a magyar igék alanyi és tárgyas igeragozásával:

(1a)   Katav-ta                                              szefer.

         ír\PERF-SG.2.MASC                          könyv

         ’Írtál egy könyvet.’

(1b)   Katav-ta                                  et         ha-szefer.

         ír\PERF-SG.2.MASC              ACC    a-könyv

         ’Írtad a könyvet.’

A héber írás

A héber írásrendszer a föníciai írásból fejlődött ki, amelynek következtében nem különböztet meg néhány olyan hangot, amelyek a föníciai nyelvben összeolvadtak, de a héberben nem. Az első szentély korában, vagyis a babilóniai fogság előtt, az ún. protohéber ábécével írták a hébert (http://biblical-studies.ca/blog/Archaic-Hebrew-Alphabet.jpg), amelyet a babilóniai fogság után, a perzsa korszaktól kezdve (i. e. 5. század) a szintén föníciai eredetű arámi betűk szorítottak ki. A római korban, párhuzamosan az arámi írással, a protohéber betűk ismét feltűnnek egy-két évszázadra, valószínűleg a nemzeti érzés kifejezésére, de azóta is az arámi írás (az ún. kvadrát betűk) segítségével jegyzik le a hébert. A középkorban elterjedt különböző kézírásos hagyományok közül ma a nyomtatott (http://www.njop.org/jsAlephbet/sound_main.html), valamint az askenázi írott ábécé mellett (http://scheinerman.net/judaism/education/images/cursive-2.GIF), bizonyos kontextusokban használják a szfárádi kézírásból kialakult félkurzív, ún. Rasi-betűtípust is (http://www.stanford.edu/class/hebrew/letters/images/rashihebrew.gif). A héber betűknek számértékük is van, amelyek mennyiségek leírására és betűmisztikára egyaránt alkalmasak, de a mai Izraelben csupán annyi szerepet töltenek be, mint nálunk a római számok.

A hébert jobbról balra írják. A kizárólag magánhangzókat jelző héber ábécé nem különböztet meg kis- és nagybetűket, de a 22 betűből ötnek van ún. szóvégi alakja is. Az i. sz. I. évezred során, a valószínűleg arámi hatásra bekövetkező spirantizáció következtében, hat betűnek volt mind zárhang-, mind réshang-olvasata. A mai izraeli kiejtés ezek közül csupán a bet ([b] vagy [v]), a kaf ([k] vagy [kh]) és a pe ([p] vagy [f]) esetén tesz különbséget a kétféle olvasat között, az askenázi kiejtés megkülönbözteti a tav ([t] vagy [sz]) két olvasatát is, a jemeni zsidók kiejtése pedig a gimel és a dalet esetén is megőrzött különböző kiejtési hagyományokat.

Az i. sz. I évezred végén különböző iskolákban, a maszoréták tevékenysége révén, kialakított segédjelek (punktuáció, vokalizáció) egészíthetik ki a betűket. Ezek a segédjelek jelzik a magánhangzókat, a geminálódást, az említett hat begad-kefat betűnek a réshang vagy zárhang ejtési módját, és bibliai szöveg esetén a hangsúlyt is. Utóbbi szimbólumok egyben a mondat értelmi tagolását és a rituális felolvasási dallamot is jelölik. De ily módon csak a vallási szempontból fontos szövegeket pontozzák ki, továbbá – a modern héberben – a költeményeket, a gyermekkönyveket, néhány márkanevet, valamint néha egy-egy magánhangzójellel oldják fel könyvekben és újságokban az esetleges többértelműséget is.

Az olvasást segítendő, különösen pontozatlan szövegben, néhány betű időnként magánhangzóra utal. Így a vav betű jelölhet, a [v] mellett, [o] vagy [u] hangot is, a jod betű pedig [j], [i] és néha [e] hangot is. A szóvégi magánhangzót a legtöbbször egy néma he betű jelzi. Ezeket az olvasást segítő betűket mater lectionis-oknak nevezzük. Defectiv (haszer, hiányos) írásmódról beszélünk, ha nem jelzi mater lectionis a magánhangzókat, ellenkező esetben pedig plene (male, teljes) írásról. A korai héber feliratok nem tartalmaztak mater lectionis-t, a nyelvtörténet során a számuk egyre nőtt, a kései bibliai héber, különösen pedig a holt-tengeri tekercsek írásmódja erősen plene. Az izraeli héberben a Héber Nyelvi Akadémia (http://hebrew-academy.huji.ac.il/english.html, http://en.wikipedia.org/wiki/Academy_of_the_Hebrew_Language) szabályai határozzák meg a magánhangzók írásmódját.

A héber ábécével kapcsolatban érdemes az alábbi honlapon található példákat megnézni: http://www.omniglot.com/writing/hebrew.htm. Ez az oldal leírja a Tóra-tekercsekben és más, szintén kézzel írt kegytárgyakban található betűformákat: http://www.geocities.com/Athens/9587/alephbet.html. A héber ábécéről a Wikipedián: http://en.wikipedia.org/wiki/Hebrew_alphabet. A 20. század elején írt Jewish Encyclopedia on-line szócikke a héber ábécéről: http://www.jewishencyclopedia.com/view.jsp?artid=1308&letter=A.

A héber gyorsírás, amely 19. századi előzmények után az 1920-as években alakult ki, balról jobbra halad, és jelzi mind a mássalhangzókat, mind a magánhangzókat. Ugyanígy a latin írás elveit követi az 1936-ban egységessé vált héber Braille-írás is (http://homepages.cwi.nl/~dik/english/codes/braille.html#Hebrew). 1968 óta léteznek jelei a héber ábécé betűinek az izraeli jelnyelvben, amely – más jelnyelvekhez hasonlóan – nem a héber nyelv jelelt változata, hanem egy saját belső struktúrával rendelkező, a 20. század első fele óta fejlődő, más nyelvvel és jelnyelvvel nem rokonítható, az Izraelben élő siketek által használt önálló nyelv (http://en.wikipedia.org/wiki/Israeli_Sign_Language, http://www.ethnologue.com/14/show_language.asp_code=ISL).

Az 1990-es években sok különböző héber fontkészlet keletkezett. Jellemző módon, az izraeli használatra készült, hagyományos és modern kinézetű fontkészletek a szabványos izraeli írógépek billentyűzetleosztását követték, és nem tartalmazták a modern héberben nem használatos segédjeleket. Ezzel szemben, a külföldi Biblia-kutatók számára készült fontkészletek tartalmazták a Biblia szövegében található valamennyi segédjelet, és a hagyományos betűformákat az európai klaviatúrához szokott felhasználó igényei szerint osztották le a billentyűzeten. A nem szabványos kódolás lehetetlenné tette a különböző betűkészletek közötti átjárhatóságot. További nehézséget jelentett az, hogy a hébert jobbról balra írják, viszont a szövegen belül a számokat és a beszúrt latin betűs szavakat balról jobbra. Emiatt Izraelben már az 1990-es évek közepén forgalmaztak saját fejlesztésű, többnyelvű (héber, arab, cirill és latin rendszerű), mindkét irányba írni képes szövegszerkesztőket. Az elmúlt években viszont, a szövegszerkesztők fejlődésének és a Unicode elterjedésének köszönhetően egyre kevesebb gondot okoz a szövegszerkesztés (sőt, az e-mailezés és az sms-küldés) héberül.