Az oszk nyelv

(Itáliai nyelvek > indoeurópai nyelvek > italikus nyelvek > szabell nyelvek > oszk)

Az oszk nyelv az indoeurópai nyelvcsalád italikus ágának tagja, azon belül a szabell (oszk-umber) csoport egyik nyelve, amely már az ókorban kihalt.

Az oszk nyelv a közeli nyelvrokon latinhoz hasonlóan az ún. erős morfológiájú nyelvek közé tartozik; ez azt jelenti, hogy az alapvető mondattani viszonyok (ún. mondatrészek) kifejezése nem a szórenddel vagy más nem morfematikus eszközzel (pl. hanglejtés) történik, hanem indoeurópai alapnyelvi örökségképpen morfémák (képzők, ragok) segítségével. Az oszk morfológia, különösen a névszóragozás tekintetében nagymértékben hasonlít a latin (kül. az archaikus latin) nyelv alaktanához, bár az igeidők képzésében jelentős eltérések is vannak. A nyelvemlékek alapján főbb nyelvtani jellemzői leírhatók, mondattana a hosszabb feliratoknak köszönhetően töredékes adatoltsága ellenére viszonylag ismert.

Az oszk nyelvet az ókorban kb. az i. sz. 1. századig beszélték Közép- és Dél-Itáliában, Latiumtól délre, elsősorban Samniumban, Campaniában, kevésbé Lucaniában, és Észak-Apuliában. Az oszk nyelvhez vagy nyelvcsoporthoz sorolható kisebb nyelvek a paelignus, vestinus stb.: ezeket csak néhány feliratból ismerjük. Legjelentősebb beszélői csoportja a szamniszok voltak, akik ellen a rómaiak három nagy háborút is vívtak az i. e. 4–3. században, Közép- és Dél-Itália meghódítása során (1. szamnisz háború 343-341, 2. 326-304, 3. 298-290). A szamnisz nép jelentősége miatt a nyelvet oszk-szamnisznak is nevezik. Az oszk nyelv sorsát alapvetően meghatározta a római hódítás, amelynek következtében a latin nyelv presztízse megnőtt, használata elterjedt. A latin nyelv fokozatosan és spontán módon átvette az oszk nyelv funkcióit, különösen a hivatalos szférában. Ez a folyamat feltartóztathatatlanul főképp az ún. itáliai szövetséges háborút (i. e. 90–88) követően gyorsult fel, amikor Róma fellázadt szövetségesei Itáliában megkapták a római polgárjogot. A római polgárjoggal együtt járt a latin nyelv használata is, amely egyre nagyobb mértékben terjedt el az oszk beszélők között, akik fokozatosan nyelvváltáson mentek keresztül. A folyamat végeredményeképpen az oszk beszélők néhány generáció alatt latin nyelvűvé váltak, és az oszk nyelv a i. sz. 1. században kihalt.

Az oszk nyelvet több mint 200 feliratról ismerjük. A legfontosabbak és egyben leghosszabb nyelvemlékek a következők: a Tabula Bantina (Bantia dél-itáliai város közigazgatási törvénye bronztáblára vésve, i. e. 2. sz. 2. fele), a Cippus Abbellanus (Abella város kőre vésett szerződése Nolával, i. e. 2. sz. közepéről) és az Agnonei bronz tábla (rituális felvonulás állomásait és lebonyolítási előírásait tartalmazza az i. e. 3. sz. közepéről). Ezeken kívül számos egyéb, rituális, építési stb. feliratot ismerünk.

Az oszk feliratok egy részét saját, etruszkból átvett oszk-ábécével (latin ábécére félkövér betűtípussal szokták átírni), más részét latin (dőlt betűvel szokták írni), harmadik részét pedig görög betűkkel írták (görög betűkkel szokták közölni).

Magyarországi kutatóhelyek

A magyarországi felsőoktatásban az egyetemi hallgató az oszk nyelvvel elsősorban a latin nyelvtörténeti oktatásban találkozhat latin, illetve klasszika-filológiai MA szakokon, valamint az Indeurópai Összehasonlító Nyelvészeti önálló program keretén belül.

Szakirodalmi útmutató

Nyelvtani leírások

A nyelvtani leírások terén idegen nyelven több megbízható munka is használható, még a régebbiek közül is, pl. Planta 1892–1897, Buck 1905, illetve Bottiglioni 1954. Összefoglaló nyelvi jellemzést nyújt Kiss 1999-en túl Maniet 1972, Pulgram 1958 és 1978. Nyelvészeti részkérdésekben és a kutatás állásáról alapvető tanulmányok találhatók Rix 1993-ban.

Szótárak

Külön szótára az oszk nyelvnek nem létezik, umberrel együtt viszont rendelkezésre áll Untermann 2000, amely a szavak jelentésén, értelmezési problémáin túl etimológiát is nyújt. Korábban szójegyzékeket az átfogó nyelvtani leírásokban vagy a szöveggyűjteményekben kaptak helyt, mint pl. Planta 1897, Vetter 1953 vagy Bottiglioni 1954.

Szövegkiadások:

Az oszk nyelvemlékeket legjobban általában szöveggyűjteményekben lehet tanulmányozni, többnyire az umberrel és/vagy más italikus nyelvvel együtt: így pl. Rix 2002, Vetter 1953, Pulgram 1978. Oszk nyelvemlékek különálló kiadása viszonylag ritka, de a nagyobb nyelvemlékek esetében még magyar nyelven is található rá példa, a még mindig hasznos Gerecs 1913. Két kisebb oszk táblafelirat kommentált szövegét hozza Szádeczky-Kardoss–  Tegyey 1998, n. 1-2.

Sorozatok, szakfolyóiratok

Külön folyóirata az oszk nyelvnek nincsen, a vonatkozó tanulmányok gyűjteményes munkákon (pl. konferenciaakták) túlmenően többnyire latin vagy indoeurópai nyelvészettel foglalkozó folyóiratokban szoktak megjelenni (pl. Glotta).

A nyelvhez kötődő egyéb internetes honlapok:

Külön honlapja az oszk nyelvnek nincsen, de az indoeurópai nyelvészettel foglalkozó honlapokon rendszeresen helyet kap, ahol nyelvleírás mellett bibliográfiai segédlet is található: pl. TITUS Thesaurus Indogermanischer Text- und Sprachmaterialien: http://titus.uni-frankfurt.de/indexe.htm.

Bibliográfia:

Bottiglioni, G. 1954. Manuale dei dialetti italici (Osco, Umbro e dialetti minori). Grammatica, testi, glossario con note etimologiche, Bologna, STEB .

Buck, C. D. 1905. Elementarbuch der oskisch-umbrischen Dialekte. Heidelberg, Carl Winter Verlag.

Gerecs, Szal. F. 1913. A Cippus Abellanus. Osk nyelvtörténeti tanulmány. Budapest, Franklin Társulat.

Kiss, S. 1999. Oszk. In Fodor I. (szerk.): A világ nyelvei. Budapest, Akadémiai Kiadó. 1122. p.

Maniet, A. 1972. La linguistique italique. In Aufstieg und Niedergang der römischen Welt, I, 2, 522–592. p.

Pisani, V. 1964. Le lingue dell'Italia antica oltre il latino. 2. ed. Torino, Rosenberg & Sellier.

Planta, R. 1892–1897. Grammatik der oskisch-umbrischen Dialekte. 2 Bde. Strassburg, K.J. Trübner Verlag.

Poccetti, P. 1979. Nuovi documenti italici a complemento del Manuale di E. Vetter. Pisa, Giardini Editori e Stampatori in Pisa.

Prosdocimi, A. L. 1978. L’osco. In A. L. Prosdocimi (ed.): Lingue e dialetti dell' Italia antica. Roma, Roma, Biblioteca di Storia Patria, 825–911. p. /Popoli e civiltà dell'Italia antica, 6./

Pulgram, E. 1958. The Tongues of Italy. Prehistory and History. Cambridge, Harvard University Press.

Pulgram, E.1978. Italic, Latin, Italian (600 B.C. to A.D. 1260). Texts and Commentaries.Heidelberg, Carl Winter Verlag.

Rix, H. (Hrsg.) 1993. Oskisch-Umbrisch. Texte und Grammatik. Wiesbaden, L. Reichert Verlag.

Rix, H. 2002. Sabellische Texte. Die Texte des Oskischen, Umbrischen und Süd-pikenischen, Heidelberg, Carl Winter Verlag.

Untermann, J. 2000. Wörterbuch des Oskisch-Umbrischen, Heidelberg, Carl Winter Verlag.

Vetter, E. 1953. Handbuch der italischen Dialekte. 1. Bd.: Texte mit Erklärung, Glossen, Wörterverzeichnis. Heidelberg, Carl Winter Verlag.

Szövegminta

Tabula Bantina (Vetter 1953, 18–20. p.):

Pon censtur Bansae toutam censazet,

amikor censor[NOM.PL] Bantia[LOC.SG] nép[ACC.SG] számba.vesz[FUT.3.PL]

“Amikor a cenzorok Bantiában a népet számba fogják venni,

(latinul: Cum censores Bantiae populum censebunt)

pis ceus Bantins fust,

aki[NOM.SG] polgár[NOM.SG] bantiai[NOM.SG] van[FUT.3.SG],

aki bantiai polgár lesz

(qui civis Bantinus erit)

censamur esuf in(im) eituam,

számba.vesz[IMP.PASS.3.SG] is vagyon[ACC.SG]

vétessék számba vagyonára nézve is

(censetor ipse et pecuniam)

poizad ligud iusc censtur censaum angetuzet.

amilyen[ABL.SG] törvény[ABL.SG] az[NOM.PL] cenzor[NOM.PL] számba.vesz[INF] elrendel [FUT.PERF.3.PL.]

amilyen törvény alapján azok a cenzorok a számba vételt majd elrendelik.”

(quali lege ii censores censere proposuerint.)