Beowulf
VIL1 841-843[beovulf]: angolszász epikus költemény, az óangol irodalom legjelentősebb terméke; az egész germán nyelvcsalád legrégibb, teljes terjedelmében (3200 sor) ránk maradt nagyobb szabású epikus alkotása. ● A főhős, Beowulf és az eredetiben Beowulf és Biowulf alakban is) köré fonódó epikum valószínűleg az i. sz. 7. sz. közepén formálódott ki a mai Svédország délnyugati részén élő gaut törzs körében. A gaut epika valószínűleg a délre lakó dán, valamint az északibb svéd csoportok ellen viselt csatározásokról szólt leginkább, ennek némileg elhomályosodott nyomai a Beowulf utalásaiban is fellelhetők. Az eposz tartalma mégsem ez, hanem hatalmas, természeti szörnyetegekkel vívott küzdelmek elbeszélése. Valószínű, hogy a mai Angliába vándorló angolok és szászok már egy kerek Beowulf-epikumot vittek magukkal, erre utal több igen korai angol helynév, illetve a Beowulfban is leírt hajóstemetkezés régészeti lelete a suffolki Sutton Hoo-ban. Az egész eposzt, nagyjából mai tartalmával a 8. sz.-ban, már a brit szigeten szerkesztették egybe, valószínűleg egyetlen szerző, egy udvari énekes (scop), aki ugyan rendelkezett irodalmi műveltséggel (ismerhette a Bibliát, valamelyes fogalma talán Vergilius Aeneiséről is volt), művét mégis az északi germán epikus történetek mintájára, a szóbeli előadású epika szabályait, metrikáját követve alkotta meg. A költemény népszerű lehetett a következő századokban, ami bizonyára kisebb utólagos változtatásokra vezetett. Ránk maradt kézirata a 10. sz. végéről származik, kései nyugati szász (wessexi) dialektusban, amelyben azonban korábbi angol nyelvi sajátosságok is megmaradtak. ● Magát a kéziratot 1563-ban a korai angolszász irodalommal foglalkozó L. Nowell fedezte fel 1815-ben jelent meg első tudományos kiadása, amelyet máig sok újabb követett. A kéziratot ma a British Museum őrzi. ● A cselekmény színtere a dánok és a gautok régi szállásterülete. (A harcok színhelyéül választott Heorot királyi csarnoka minden bizonnyal a dán Skylding — másképpen Skjöldung — uralkodók által a 7. sz.-ban Hleidra — ma Lejre, Roskilde mellett, Dánia — néven emelt, pompás uralkodói rezidencia.) E cselekmény nagyjából egységes, bár kisebb-nagyobb kitérések, beleszőtt epizódok élénkítik. A költemény elején (1–188 sorok) a szerző a dán Skyldkirályok történeteit említi meg. Közéjük tartozik a diadalmas Hrothgar is, aki hatalmas királyi csarnokot emel. Azonban a közeli mocsarakból egy Grendel nevű szörnyeteg jön elő, éjszakánként betör a csarnokba, onnan harmincasával hurcolja el a harcosokat. Az első nagy epizód (189–1250 sorok) elbeszéli, hogy Hygelac gaut király vitéze, Beowulf tudomást szerez erről, és 14 kísérőjével megjelenik Hrothgarnál, hogymegküzdjön a szörnyeteggel. Éjszaka meg is jelenik Grendel; Beowulf akkorát sújt rá öklével, hogy a szörny menekülésre gondol, de — súlyos sebekből vérezve — csak reggel felé tud elmenekülni. A harcosok követik nyomait, ezek a mocsárba vezetnek. Nagy ünnep következik, Beowulf ajándékokat kap és a dalnokok más hősies tettekről dalolnak. Az ének második epizódja (1251–2199 sorok) azzal kezdődik, hogy Grendel anyja éjjel a csarnokba tör, ott elpusztítja Hrothgar legkedvesebb vitézét. Beowulf, aki nincs ekkor jelen, csak hajnalban tudja meg a történteket. Tüstént útnak indul a tengeri szörnyek által lakott, borzasztó vidékre, jól felfegyverkezve a vízbe veti magát, hogy ott megküzdjön Grendel anyjával. A víz alatt egy teremben harcolnak egymással, amelyben tűz ég és víz nem is éri a hős testét. Előbb a szörny látszik diadalmaskodni, de Beowulf legyőzi. Megleli Grendel tetemét is, levágja fejét és trófeaként felviszi magával. Újból nagy ünnepet tartanak, Beowulf jutalmat és dicséretet nyer, majd társaival hazatér, beszámolnak Hygelac gaut királynak tetteikről, és otthon is jutalmakat nyernek. A harmadik nagy epizód (2200–3182 sorok) elején éppen csak megemlíti az ének, hogyHygelac király és fia meghal, az ország Beowulfra száll, aki ötven évig uralkodik a gautokon. Ekkor egy kincsőrző, tűzfúvó, repdeső sárkány kincsét megrabolják, és a haragra gyúlt szörny elkezdi pusztítani az országot. Beowulf felfegyverkezik és harcba száll a sárkánnyal, akinek tüzétől megolvad a pajzsa és kardja is eltörik. Alattvalója, Wiglaf segítségével mégis végez vele, de a szörny halálos sebet mar Beowulf nyakán. A király érzi végét, megtekinti a sárkánytól megszerzett kincseket, ver-rendelkezik és meghal. Utódai nagytemetést rendeznek neki. A költemény végén kipillantás történik a gautok sanyarú jövőjére: nagy uralkodójuk halála után idegenek áldozatául esnek. ● Ez a történet jól láthatóan különböző rétegekre tagolódik. Legrégiesebb benne a tengeri-mocsári szörnyekkel való csatározás, valamint a meglopott kincsőrző sárkánnyal való harc. Ezek az archaikus, nemzetségi epika — rendszerint a kultúr-hérosz-történetek — jellemző témái. Ennél későbbi a viking nemzetségfők világának ábrázolása: a szörnyek rémtetteinek környezete ekkor már a katonai demokráciából kibontakozó államiság. Ehhez hasonlóan a fő cselekmény utalásaiban, betétjeiben is e két réteg keveredik: a Beowulf sajátossága éppen abban áll, hogy egyetlen alkotáson belül reprezentálja a két fokozatot. ● A Beowulf motívumaihoz párhuzamként felhozható más germán epikus történetek is két irányt mutatnak. A régibb, chtonikus szörnyek elleni harc emlékei találhatók a 13. sz. végére datálható izlandi Hrólfa saga Kraka epizódjában, amely elbeszéli a Lejre-beli troll asszony (boszorkány) legyőzésének történetét; a Grendel-harc hasonmása olvasható a 14. sz. elejéről származó izlandi Grettis saga szövegében: a kincsőrző sárkány szüzséje jól ismert az északi germán Sigurd-dalokból meg a délibb Nibelung-énekből. Ugyanekkor a későbbi réteghez, a királyok és harci kíséretük csetepatéi elbeszélésköréhez tartozik a Beowulfban önálló betétként el-mondott ún. Finnsburg-történet (ugyanezt tartalmazza a Finnsburg-töredék néven ismert másik óangol epikus ének), a csak utalásszerűen idézett Offa-történet (ez meg a Widsith c. óangol vers témája), vagy a Vőland (északi germán Völundr, német Wieland) kovácsra vonatkozó utalások. Ennél is több, összesen mintegy negyven olyan utalás található a Beowulfban, amelyek más angolszász vagy általában germán epikus történetre hivatkoznak. Ez azt is bizonyítja, hogy a Beowulf egyáltalán nem társtalan alkotás: egy gazdag epika körében keletkezett, és szerzője is, közönsége is egyaránt ismerte a rokonítható történeteket. Az ének harmadik tartalmi-formai rétegét egyértelműen késeinek nevezhetjük: keresztény, és bizonyos mértékben antik reminiszcenciák tartoznak ide. Grendelt és rokonságát például Káinnal hozzák össze, a keresztény Istent teszik meg Beowulf patrónusának. Még érdekesebbek az antik párhuzamok: a fegyverleírások, a „bölcs király"-ként ábrázolt öreg Beowulf, általában Beowulf temetésének leírása esetleg nem véletlenül emlékeztet az Iliász és az Aeneis megfelelő helyeire, jóllehet legfeljebb csak közvetett hatásról beszélhetünk (ami viszont más művekben is nyomon követhető, mind az óangol, mind az óizlandi irodalomban). ● Formailag nagyjából egységes a Beowulf: alapja a →germán verselés; →nagysorokból áll, amelyek erős cenzúrával két →kissorra oszlanak. Szövegében azonban már meglehetősen változatos formájú a germán epikus verselés, sőt olykor meg-jelennek a tőrímrendszertől független vagy azt részben keresztező alliterációk is. Bizonyos sztereotipitás az egyes elbeszélő- és idézetrészek kezdetein, végeinél is megfigyelhető, de ezek a részletek egyenlőtlen hosszúak, semmi esetre sem strófikus jellegűek. A Beowulf verse énekvers, dallama a metrikai változatok ellenére is egyszerű lehetett, öt fő változatra, ezen belül további almódosulatokra tagolható (I. C. Pope szerint). Újabban (A. B. Lord, Fr. P. Magoun és mások) azt hangoztatják, hogy a Beowulf szájhagyományozott formulák egész sokaságát tartalmazza, ezek olykor megszakítatlanul követik egymást sorok tucatjain keresztül, és ez a tény a Beowulf műköltői eredetét is cáfolná. Mások (A. Bonjour, A. G Brodeur stb.) a formulák nagy számát elismerik ugyan, de azt hangsúlyozzák, hogy ezek inkább olyan szóösszetétel- és szószerkezet-szerkesztő minták, amelyekkel szabadon, nagy művészi tudatossággal bánik a Beowulf szerzője. Mindez arra vall, hogy huzamos száj-hagyomány után, az angol és szász epikus formanyelv ismeretében, de viszonylag nagy költői tehetséggel dolgozott a Beowulf szerzője. A stílus legrégiesebb rétege a párhuzamosságok, a körülírások, és az óizlandiban →akenning néven ismert állandó költői metaforák, általában az archaikus germán epika kelléktára. A Beowulf sajátosságai viszont a részletezések, és az egyes hősök ajkára adott hosszú szózatok. Ezek egyben az összes germán eposz közül a legközelebb állnak az élőszavas előadás formáihoz. A költő egyéni leleménye a szereplők érzelmeinek tüzetes ábrázolása. Általában véve a régiesség mellett naiv és kezdetleges módon, de határozott művészi tudatosság figyelhető meg a Beowulfban. ● Utó, életéről keveset tudunk, voltaképpen csak a múlt század óta ismerik szélesebb körben, ekkor készültek népszerű (verses vagy prózai) modernizált kiadásai, angol és francia földön egyaránt. Marx is nagyra becsülte, a nemzetségi epika egyik legszebb alkotásának nevezte. Nálunk — Petőfi hasonlóan hízelgő véleménye ellenére is — mindmáig ismeretlen maradt, legfeljebb irodalomtörténeti teljességre törekvő antológiákba fordították le részleteit.
Krit. kiad. :
Beowulf and the Fight at Finnsburg (szerk.: Fr. Klaeber, 1950); modern angol nyelven: Beowulf (versben: G. D. Bone, 1945; prózában: G. K. Gordon, 1934; J. R. Clark Hall—C. L. Wrenn, 1950). C Magyarul: egy-egy részlet (Berkovics M., Egyetemes Irodalomtörténet, 3. köt, 1907; Dybas T., Világirodalmi antológia, 2. köt., 1955; Weöres S., Angol költők antológiája, 1960). ● Irod.: W. W. Lawrence. Beowulf and the Epic Tradition (1930): R. W. Chambers: Beowulf (1932); J. Hoops: Kommentar zum Beowulf (1932); W. A. Berendsohn: Zur Vorgeschichte des „Beowulf” (1935); J. C. Pope: Rhythm of Beowulf (1942); Fr. P. Magoun: Oral-Formulaic Character of Anglo-Saxon Narrative Poetry (Speculum, 1953); D. Whitelock: The Audience of ,,Beowulf' (1956); A. G. Brodeur: The Art of Beowulf (1960); A. Bonjour: Twelve Beowulf Papers (1962); A. B. Lord: The Singer of Tales — Chapter X. (1965); K. Sisam: The Structure of Beowulf (1965).
