romantikus népköltészetelmélet
VIL12 148-150mind a szaktudományos folklorisztika, mind a népköltészetnek az irodalomba való bekapcsolása (→folklorizmus, irodalom és folklór) az európai romantika keretében megy végbe. Ekkor dolgozzák ki a →népköltészet gyűjtésének, közlésének módszereit, jelennek meg azok az alapvető tanulmányok, amelyek a folklór poétikai, esztétikai sajátosságait vizsgálják. ● A legfontosabb kategória a „nép”, az a kollektívum, amely létrehozza és fenntartja az egyes műfajokat, alkotásokat (népdal, népballada, népmese stb.). A →közösségi jelleg hangsúlyozása azt jelenti, hogy az egész népet tételezik fel a költészet letéteményesének (pl. „Das Volk dichtet”. ‘A nép alkot’. „Daloló Görögország”). Csupán ritkábban jelzik, hogy az egyes alkotók, előadók lényegesen módosíthatják ezt a költészetet. A másik alapvető kategória a hagyomány, amelyet úgy fognak fel, mintha igen régi, szinte változatlan, értékeiben már-már örök jelenség lenne. A társadalmi →történeti meghatározottságot és ennek nagyméretű változásait alig veszik észre vagy hangsúlyozzák. Nem ennyire egyoldalú az írásbeliséggel szemben a szóbeliség hangsúlyozása, gyakran felhasználnak kéziratos forrásokat. Az írott szövegeket viszont a gyűjtők és közlők rendszerint átjavítják. Noha gyakran hivatkoznak esztétikai, sőt politikai értékként a →népiesség fogalmára, ezt igazában nem határozzák meg, inkább az ösztönösség, a természetes kifejezés értékeit hangoztatják. ● Magától értetődő, hogy az egyes országokban eltérő módon nyilvánul meg. Anglia körül a skót és az ír folklór felfedezése a legjelentősebb, a kelta hagyományokat történeti jellegűnek tekintik, és mindez a legszorosabban kapcsolódik egy olyan antikvárius romantikához, amely például W. Scott műveiben arat sikereket. A legjelentősebb elméleti igény a német kultúrában fogalmazódik meg, elsősorban J. G. Herder világméretű népköltészet-magyarázata nyomán. Nála a „nép” emancipálandó, társadalmilag is meghatározott, ám ugyancsak ő képviseli azt a nézetet is, miszerint a világ minden népe egyenértékű, és ennek megfelelően a népköltészet mintegy azonos „az emberi” (az egész emberiségben közös) megnyilvánulásaival. Ez a nézet ugyan nemes és demokrata, ám történetietlen, hiszen a tűzföldi indián, a lapp rénszarvasgazda, a balti bárók anyanyelven daloló cselédje, a középkori német kézműves és a Shakespeare színművében elénekelt dal szerzője (ezek mind olvashatók Herder népdalgyűjteményében) aligha azonosíthatók történetileg, társadalmilag, következésképpen poétikailag sem. Viszont ez a felfogás vezet a folklorisztikában a történeti és összehasonlító vizsgálatok megalapozásához. Az orosz irodalomszemléletben a „saját” és „eredeti” értékeket hangsúlyozzák a folklórt kutatók. Itt a „demokratizmus” alig válik el a „narodnyik” felfogástól. A kisebb szláv népek, valamint a balkáni népek körében a népköltészet felfedezése a nemzeti identitás megtalálását ígéri. Sok vonásában ugyanez figyelhető meg a magyar népköltészet felfogásában is a 18. sz. végétől a 19. sz. végéig. Dél-Európában a középkorkultusz, valamint a szertelenség és szabadságvágy e korszak folklór-irányultságának legfontosabb jellemzője, ezért is ritkább a szaktudományosan is értékelhető méretű gyűjtés, közlés. A Napóleon utáni francia kultúrában a szó szoros értelmében vett folklór kevés figyelmet ébreszt. Itt viszont a forradalom által felszámolt régi területek önálló múltjának bemutatása, valamint egyes sajátos hagyományok (breton, normandiai, provánszi, szavojai stb.) hangsúlyozása válik közkeletűvé. Észak-Európában a természet és a természetes életvitel olykor idilli képe mögött ritkán látszik a valódi, nem mindig biztató társadalmi háttér. Az európai közvéleménye vidék folklórját is a „ködös—borongós” osszianizmus sztereotípiái szerint írja le (→Ossian). Ez azonban csak később és kisebb mértékben jellemzi a norvég és izlandi (még kevésbé a svéd, dán, finn) népköltészetkutatást. Igen tanulságos, hogy a finn →Kalevala (vagy akár a nyomát követő más eposzok, mint pl. az észt →Kalevipoeg) eredetileg milyen kevéssé romantikus alkotás. Később azonban bekövetkezik az ilyen „naiv eposzok” romantizálása is. (Ezt a sorsot nem kerülheti el sem az erre alkalmatlan Nibelung-ének és Roland-ének. sem az erre alkalmas ibériai Cid-epika sem.) ● Ami az egyes műfajokat illeti, kezdetben a színpompás népviselettel, népzenével és néptánccal is ékesített szokásköltészet (pl. a lakodalom) folklórja kerül előtérbe, a népdalokat is mulatónótának, játszó daloknak értelmezik. Európa különböző területein évtizedes késéssel, ám mégis mindenütt végigvonul a 19. sz.-ban a ballada előtérbe kerülése (valóságos „balladajárvány”, ahogy az epésebb kortársak nevezik). Minden népszerűsége ellenére sem maga a mese számít romantikus alkotásnak, hanem a mögötte feltételezett „ősi mitológia”. Ezt (német, majd indogermán összefüggésben) már 1835-ben a Grimm-fivérek hangsúlyozzák. Igazán romantikus műfajjá válik a monda, legtöbbször nem pontos feljegyzésekből készített, a középkorra vonatkoztatott történeti monda (szerelmi történetek, rablótörténetek). Úgy látszik, ezek divatja német és osztrák területről indul ki, innen veszik át a csehek, lengyelek, magyarok, majd Észak-Európa és Kelet-Európa legtöbb népe. Időnként elhangzik az a vélemény, miszerint a proverbiumokban a „nép bölcsessége” nyilvánul meg, ám ez nem jár igazán jelentős kutatással, a hivatásos irodalomra tett jelentősebb hatással. A vallásos és általában az egyházhoz kapcsolható műfajok jelentősége igen nagy (legenda, ilyen jellegű verses és prózai alkotások, imák). A ponyvairodalom viszont az olcsó romantika minden kellékét felhasználja, bőségesen merít a folklórban nem is olyan domináló →betyárköltészet termékeiből. Ez elterjed az Európán kívüli telepesek körében is, helyi hagyományként élve tovább. ● Esztétikailag voltaképpen különböző korszakokból származó elgondolások kerülnek egymás mellé. A felvilágosodás némileg lekezelő népfelfogása, egyszersmind emancipációs törekvései, valamint egy összehasonlító történeti esztétikát megalapozni szándékozó kísérletei tovább élnek. A mitológia, különösen az ősvallás keresése akár reakciós fejleménynek is tűnhet. A mindenhol, mindenkinél (vagyis a nép körében is) megtalálható költői tehetség gondolata a klasszicizmus öröksége, a romantikában ehhez képest csak a közösségi jelleg hangsúlyozása a fontos. Amíg korábban az előadás, a megnyilvánulás közösségi mivolta volt a fontos, a romantika hangsúlyozza a személyiség jogát, a szubjektív érzelmeket; ezt azonban igazában csak tematikusan és nem alkotóerőként tudja felismerni a folklórban. A régies társadalmi környezet retrográd, a társadalmi haladástól idegen, „romantikus antikapitalista” felfogása jelszóként gyakran megfogalmazódik, konkrét leírás vagy érvelés szintjén azonban ritkán jelenik meg. Előfordul viszont a környezet fontosságának hangsúlyozása: a havasok, a tenger, a mocsárvilág szinte magától szül egyes műfajokat (ballada, kísértet-történetek). A hősi múlt (csataterek, várromok) az epikus alkotásokat ihleti. ● A magyar folklorisztikában a népiesség korában igen gyakran találkozunk romantikus megjegyzésekkel, ám ez sosem formálódott önálló elméletté, a korszak legjelentősebb magyar folkloristái (Erdélyi J., Kriza J., Ipolyi A. és mások) nem nevezhetők sommásan romantikusoknak. A szaktudományossá váló magyar folklorisztika (a 19. sz. végén, elsősorban Katona L. révén) határozottan szembefordul e nézetekkel, pozitivista filológiát és objektív pszichologizálást (→néplélektan) javasol ennek helyébe. Noha a nemzeti kultúra irányába mutat a 20. sz.-i kutatás is, ez gyakran kifejezett módon is a romantika meghaladását hangsúlyozza (Bartók B., Kodály Z., Ortutay Gy. és mások munkásságában). A nagyközönség számára azonban bizonyos tárgyak (sámánizmus, magyar ősvallás, magyar mitológia, a magyar népművészet szimbólumrendszere stb.) vizsgálata szinte napjainkig elsősorban ilyen kihívást jelent. Formailag a modern művészet körében megtalálható →neofolklorizmus sem jelenti a régi dilemma megoldását. Ilyen értelemben „romantizáló" folklórértelmezéssel szinte mindenhol és mindig találkozhatunk. Az →egzotizmus nálunk is rendelkezik ilyen távlatokkal. ● (→folklorisztika)
Irodalom:
I. M. Boberg: Folkemindeforskningens historie (1953); G. Cocchiara: Az európai folklór története (1962); G. Cocchiara: Az örök vadember (1965); Déri M.: A romantika magyar irodalmának bibliográfiája (1967); Biographica. Nordic Folklorists of the Past (1970); Voigt V.: A folkór esztétikájához (1972); G. Wiegelmann–M. Zender—G. Heilfurth: Volkskunde (1977); P. Burke: Popular Culture in Early Modern Europe (1978); R. Muchembled: Culture populaire et culture des élites (1978); M. Sozan: The History of Hungarian Ethnography (1979); E. Hobsbawm—T. Ranger: The Invention of Tradition (1983); I. Weber-Kellermann —A. C. Bimmer: Einführung in die Volkskunde (Europäische Ethnologie, 1985); Szlovjanszka folklorisztika (1988); Paksa K.: Magyar népzenekutatás a 19. században (1988); Kósa L.: A magyar néprajz tudománytörténete (1989).
