mesevándorlási elmélet
VIL8 288-289a folklorisztika és irodalomtudomány irányzata, amely a mesetípusok elterjedésének vizsgálatával (ritkábban egész mesei műfajok vizsgálatával) arra a következtetésre jutott, hogy ezek hosszú vándorlás útján terjedtek el. A folklorisztikában és etnológiában régóta meglevő →diffúzionista irányzatok módszertanát követve a német szanszkritista Th. Benfey dolgozta ki, aki szerint a mesék indiai eredetűek. A francia romanista J. Bédier ezt cáfolva a fabliau középkori, európai (és francia) eredetét hangsúlyozta. A →földrajz-történeti irányzat keretében készített típusmonográfiák egy-egy mesetípus eredeti létrejöttét és elterjedési útvonalait kívánták megragadni. W. Anderson, A. Aarne, K. Krohn és mások igen bizakodóak voltak ilyen eredményeiket illetően; a →finn iskola ellenfelei (mint C. W. von Sydow, A. Wesselski s a szovjet összehasonlító filológusok, mint V. M. Zsirmunszkij és mások) viszont arra mutattak rá, hogy a részleteredmények sem megbízhatóak. Feltűnőbb azonban, hogy a rokon mesei típusok, műfajok, motívumok eredetét illetően a részletkutatások teljesen összeegyeztethetetlen következtetésekre kényszerültek. A tipológiai iskola ezért vezette be a →genetikus egyezés fogalma helyett, illetve mellette a →tipologikus egyezés kategóriáját, amellyel a hasonló társadalmi‑történeti körülmények és nem a „vándorlás” révén ad magyarázatot a feltűnő tartalmi, motívumbeli, formai egyezésre. ● (→mese, elterjedés, vándorlás)
Irodalom:
A. Aarne: Leitfaden der vergleichendenMärchenforschung (1913); Sz. F. Oldenburg: Sztransztvovanyije szkazki (1924); K. Krohn: Die folkloristische Arbeitsmethode (1926, részleges magyar fordítás: Folcloristica 2-3, 1978); R. T. Christiansen: The Migratory Legends (1958); V. M. Zsirmunszkij: Szravnyityelnoje lityeraturovegyenyije (1979); M. Lüthi: Märchen (1979: részleges magyar fordítás korábbi kiadásából: Folcloristica 1, 1971); V. Zsirmunszkij: Irodalom, poétika (1981).
