gyászdal
VIL4 95-96 | részcímszógyászének; gyászvers: szűkebb értelemben a halálirodalom lírai műfaja, olyan lírai költemény, amelynek témája a halál, a temetés, a siratás, a halott emlékének megőrzése. Tágabb értelemben a nemzetek történelmi katasztrófáit, a vesztes csatákat, háborúkat, a függetlenség elvesztését gyászoló költői alkotásokat is ide sorolják. ● A gyászdal feltevések szerint az ősköltészet legrégibb műfaja, amely a →sirató és →búcsúztató formájában a primitív irodalom és a népköltészet keretein belül is rendkívül jelentős. (A népköltészetben a gyászdaltól megkülönböztetik a gyászéneket, mint ennek hosszabb, ünnepélyesebb, illetve a sirató metrikailag szabályosabb válfaját). Nagy történeti fejlődésen ment keresztül, helyi változatai eltérnek egymástól, alapélménye mégis azonos: az életet megsemmisítő halál, amelynek elterjedése ellen csak a továbbélő és folytonos közösség ad alternatívát. Ez a gondolat fejeződik ki a dalok tartalmában, és a szokásszerű előadásmód, valamint a gyakran kórusos forma is ezt sugallja. Gyakran kapcsolatban áll az élet és halál eredetéről szóló eredetmítoszokkal, később az erre hivatkozó vallásos elképzelésekkel (Paradicsom, bűnbeesés, Krisztus, meghaló és feltámadó istenek). Elképzelhető, hogy régies vonásai közvetlenül is kapcsolatban állnak a különböző művészeti jelenségeket összefogó, pontosabban még nem differenciáló elsődleges →szinkretizmus jelenségeivel és ilyeténképpen a kőkorszaki sziklarajzokkal vagy más ábrázolóművészeti jelenségekkel. A korai mitológiában a totem és a tabu jelenségei is idekapcsolódnak. Később, egész a középkori irodalom végéig közösségek (város, tartomány, ország) veszedelmeiről is hasonló alkotások készültek (→planctus). Az olasz és francia ars nova (14. sz.) főleg zenében, a reneszánsz művészet mind zenében, mind szövegében népi siratókat vesz át, és ez a folyamat csak fokozódik az európai barokk irodalom korszakában. Ennek következtében igen sok ilyen félnépi vagy népies dalt, kiadványt ismerünk, a ponyva legnépszerűbb termékei közé tartoznak a halotti versek, amelyek azután ismét befolyásolják a gyásszal kapcsolatos folklórt.
Irodalom:
W. Sonntag: Die Totenbestattung (1878); E. Wasmannsdorf: Die Trauer um die Todten bei den verschiedenen Völkern (1885); H. Springer: Das altprovenzalisches Klagelied (1895); J. G. Frazer: The Belief of Immortality and the Worship of the Death (1913–1924); V. Lipphardt: Studien zu den Marienklagen (1934); E. Mahler: Die russische Totenklage (1935); M. Neumann: Die Totenklage (1936); F. Boehm: Die neugriechische TotenkIage (1947); K. Ranke: Indogermanische Totenverehrung (1951); N. K. Gottwald: Studies in Book of Lamentations (1954); E. de Martino: Morte e pianto rituale nel mondo antico (1958); K. Csisztov: Pricsitanyija (1960); Kiss L. –Rajeczky B.: Siratók (1966); Zolnay V.: Pokoljárás (1970).
