tréfás mese
VIL15 797-798a mese műfaján belül több alműfaj összefoglaló neve. A nemzetközi →mesekatalógus típusszámai szerint az AaTh 1200 és 1874 közti típusszámú mesék tartoznak ide. ● Közülük a magyar kutatás is megkülönböztette a következőket: falucsúfoló néven (AaTh 1200—1349) az egyes helységekről, vidékekről, azok lakóiról, bizonyos fokig a bolondnak tartott emberekről szóló történetek. Ezek lehetnek prózai, olykor rigmusba vagy versbe szedett alkotások. Terjedelmük szerint a rövid →szólásmagyarázó történet néhány mondatos megoldásától a több ilyen történetet füzérbe illesztő alkotáson át akár ezek regényméretű átdolgozásáig (M. J. Szaltikov-Scsedrin, E. Knight, G. Keller és mások műveiben stb.). A nemzetközi kutatás külön csoportokba veszi az (ostoba) házastársakról (AaTh 1350—1439), asszonyokról és lányokról (AaTh 1440—1524), férfiakról és fiúkról (AaTh 1525—1874) szóló meséket. Ezek közös műfaji jellemzéseként a „tréfák és anekdoták” megnevezést használja, noha e szövegek nem valódi szereplőkről szóló →anekdoták, és nem is egyszerűen a →tréfa vagy a →vicc szerkezetét, megoldásait követik, csupán közel állnak ezekhez. A történetek váratlan fordulatokat tartalmaznak, gyakori bennük a mások eszén túljáró okos szereplő, ugyanakkor sok történetben nyilvánvaló ostobaságok és képtelenségek is vannak. A magyar népmesekatalógus úgy jellemzi az ilyen történeteket, hogy bennük a házasságról, furcsa helyzetekről, ravasz és ostoba házastársakról esik szó. A műfaji megnevezésként használt fogalmak (történetek, tréfák, anekdoták, sőt trufák stb.) itt sem következetesek. Mindez jelzi, hogy az egyes történetek igen sokrétű hagyományból táplálkoznak. Az eltérő társadalmi csoportok külön is érdeklik az ilyen szövegek mesélőit. Például az AaTh 1725–1849 típusszámokkal jelzett csoportban a papokról és az egyházi rendekről olvashatunk. (Egy időben e csoportot .,antiklerikális” tréfáknak is nevezték; s noha népszerűségük igen nagy, irodalmi hátterük is közismert, mégsem csupán ez az egyetlen „anti” felfogást tartalmazó mesei alműfaj; az ördögöt kinevető történeteket pl. nem szokás „antiszatanista” névvel illetni.) Végül ebbe a csoportba sorolták a →hazugságmese (AaTh 1875—1999) alműfaját is, noha ez inkább a szöveg feldolgozásmódját tekintve önálló csoport, és sokkal inkább a →formulamese megoldásaihoz áll közel. ● Sem a nemzetközi, sem a magyar rendszerezés nem osztotta ide az →ostobaördög-mesék (AaTh 1000—1119) alműfaját, noha ezekben is sok a nevetséges, gúnyos mozzanat. Az irodalomtörténeti kutatásban ismert →trufa (vagy a nemzeti irodalmak keretein kívül is ismertté vált olyan formák, mint a francia →fabliau vagy a német →Schwank) gyakran tematikusan is összekapcsolódik a tréfás mesékkel. A noha egyszerű formában, mégis dramatikus módon előadott →farce, sőt akár a →commedia dell'arte több népszerű története is mutat tematikus rokonságot e mesei alműfajjal. ● Minthogy az →anekdota sok esetben tréfás, humoros, sok →vicc pedig nemzetközi és százados szövegfilológiai távlatokkal rendelkezik, a műfajközi kapcsolatok köre igen széles, sokrétű. Feltűnő, hogy egy-egy folklóron belül sajátos helyi és műfaji csoportok alakultak ki. Ilyen pl. az angolszász tréfás hazugságmese (tall tale), nálunk a székelyekhez kapcsolt elbeszéléshagyomány (amelyet neveznek mesének, tréfának, tréfás népi elbeszélésnek, anekdotának egyaránt, sőt olykor adomának, tanítómesének is). Szerkezetileg az „egypólusú, oppozíció nélküli” (a szó szorosabb értelmében vett „tréfa”) és a „kétpólusú, ellentétviszonyon alapuló” „trufa” megkülönböztetése indokolt. Több rövid történet igen gyakran összekapcsolódik, a szereplők is azonosak, de még nem egyénítettek, ezért ciklikusságról nem beszélhetünk. A humor és komikum formái egyszerűek, nyilvánvaló viszont a nyelvi eszközök humoros felhasználása, sőt gyakori a kommunikációs helyzetek abszurditására épülő történet. A társadalmi mondanivaló gyakran igen éles, jól érzékelhető: egyaránt célba veszi az egyházi és világi vezetőket, az erkölcsi normáktól eltérőket, ám a lustákat, bolondokat, műveletleneket, a nemzeti és etnikai csoportokat is. A kínálkozó közvetlen szociális azonosítás mégis meggondolandó, hiszen ez gyakran sok-sok nép sok-sok évszázad alatt kibontakozott, bonyolult összefüggésű hagyománya. ● Az irodalom számtalan eleme származik innen. A folklorisztika véleménye szerint az utóbbi 3—5 évszázadban az ilyen alkotások kedveltsége nőtt, írásos formákban is terjednek. Ma elérhetik az ismert mesék egyharmadát is. Minthogy a legrégebbi forrásművekben előfordulásuk ritkább, lehet hogy ennek oka nem csupán az ilyen apróbb, jelentéktelenebbnek tűnő szövegek iránti kisebb figyelem, hanem a műfaj igazi kibontakozása csak más mesei műfajok meglétekor kezdődik. Ám az is tény, hogy már a →trickster-történet sok hasonló vonással rendelkezik, néhány mozzanat (falánkság, hiszékenység, kezek-lábak elcserélése, nemi törvények áthágása stb.) ezekben is megfigyelhető, sőt a ciklikus szerkesztés is megjelenik bennük. A trickster utódát mégis inkább az „ostoba ördög”, mint — mondjuk a „székely góbé” képviseli a mesekincsben. ● A magyar irodalomban sokan, köztük Jókai M., Mikszáth K., Krúdy Gy., Tamási Á. és mások is merítettek e hagyományból, amelyet elég jól ismertek. ● (→mese, tréfa, humor, szatíra)
Irodalom:
P. Birkerts: Latvju tautas anekdotes (4 köt., 1929—1930); G. Legman: Rationale of the Dirty Joke (2 köt., 1968–1975); L. Raudsep: Antiklerikale estnische Schwänke (1969); S. C. Stroescu: La typologie bibliographique des facéties roumaines (1969); G. L. Permjakov: Progyelki hitrecov (1972); Vöő Gabriella: Tréfás népi elbeszélések (1981); Kovács A. Benedek K.: Magyar népmesekatalógus (6. köt., 1990); S. Knuuttila: Kansanhuumorin mieli (1992).
