hermeneutika
VIL4 400 | részcímszó<görög herméneuó, 'kutatok, vezetek, magyarázok'): értelmezéstan. Bármilyen jelenség- vagy jelrendszer magyarázására, értelmezésére (→exegézis) vonatkozó normákat és szabályokat, illetve törvényszerűségeket egybegyűjtő, rendszerező és eredetére vagy okaira visszavezető tudomány. Megalapozója és fogalmának kidolgozója Arisztotelész volt. Az ókori hermeneutika nevezetes vitája során Homérosz allegorikus-anagogikus magyarázatának lehetőségeit védelmezte a kritikai-történeti magyarázókkal szemben, s végső fokon azt igyekezett bizonyítani, hogy Homérosz mindentudó volt, mint nagy jós pedig a jövőre vonatkozólag is mindent előre látott (a pergamoni grammatikusok vitája az alexandriaiakkal az i.e. 3. sz.-ban). A középkortól a 18. sz.-ig a tudománynak két fő válfaját különböztették meg, az egyik, az ún. hermeneutica sacra ('szent hermeneutika') a Biblia-magyarázat elveivel foglalkozott, a hermeneutica profana ('világi hermeneutika') pedig az antik szerzők szövegmagyarázatának elveivel. A 18. sz.-ban — párhuzamosan azzal, hogy a filológia immár nemcsak az antik szövegeket tanulmányozta, hanem általános szövegmagyarázattá fejlődött — a világi hermeneutika is a szövegértelmezés általános elvei felé fordult, másrészt pedig kialakult egy filozófiai jellegű ágazata is, amely a megértés általános kritériumainak kérdéseit kutatta. A hermeneutikának így napjainkban is három fő területe van: A) a filológiai hermeneutika, B) a filozófiai hermeneutika és C) a vallástudományi hermeneutika. ● A) A filológiai hermeneutika a szövegértelmezés általános elveivel foglalkozik. A szűkebben felfogott filológiai problémákon túlmenően ide sorolhatók mindazok a →stilisztikai, →poétikai és →verstani kérdések is, amelyek a mű egészét érintik, tehát olyan formajelenségekre vonatkoznak, amelyek az irodalmi alkotás értelmét meghatározzák s így értelmezése szempontjából lényegesek (bővebben →filológia, szövegértelmezés). Különösen legújabban (főként a kontextus-vizsgálat és a szövegelmélet nyelvészeti irodalomtudományi módszereinek elterjedése révén) általános szövegelemző és interpretációs eljárásként jelentkezik, amely egyesíti a szövegek apró vonásainak tanulmányozását az eszmei-poétikai mondanivaló egészének vizsgálatával. Elméletét a szellemtörténetből, J. G. Droysen historizmusából, a marxizmustól átvett társadalmi és gazdasági tényezők felhasználásából, legújabban J. Habermas „kritikai” közléselméletéből, valamint a társadalmi kommunikációelméletból veszi. Mindez eléggé heterogén szellemi háttér, mindazonáltal sok kérdésre feleletet ad, és ha bekövetkeznék valódi rendszerré fejlesztése, egy sokoldalú szövegvizsgálatot eredményezne, amely utal a művek keletkezésének és befogadásának társadalmi összetevőire is. Éppen ezért az utóbbi években a német irodalomtudomány legfontosabb vitája e kérdéskörben alakult ki: az új „hermeneutikus” irányzat megkísérelte, hogy a strukturalizmus meghaladásával, a marxizmus bevonásával egységes irodalomelméleti koncepciót alakítson ki, amelynek középpontjában nem az izolált, hanem a művész által társadalmi kontextusban készített, és a közönség által a befogadásban ismét társadalmiasított művek állnak. Ezzel összefüggésben hirdették meg az „új” (vagyis társadalmi-kommunikációs-ideológiai alapokra építő) irodalomtörténet programját is. ● (→befogadás,, irodalomszociológia, érték).
Irodalom:
E. Betti: Die Hermeneutik als allgemeine Methodik de Geisteswissenschaften (1962); H.-G. Gadamer: Wahrheit und Methode (1965); J. Habermas: Erkenntnis und Interesse (1968); Hermeneutik und Ideologiekritik (1971); J. Hauff: Hermeneutik (Methodendiskussion — Arbeitsbuch der Literaturwissenschaft, 2. köt., 1972).
