stílus
VIL13 626-628 | részcímszóaz utóbbi évtizedek kutatásai lényeges mértékben továbbfejlesztették e fogalom értelmezését. A statisztikai módszerek alkalmazása objektívvá, mérhetővé tette egyéni stílusok, művek stílusai, műfaji stílusok, egyes nyelvek stílusának vizsgálatát (→nyelvstatisztika), ennek keretében a stílustipológia, illetve egy-egy műnyelvi közegének megállapítása vált elérhetőbbé. ● Az egyéni stílusokat a nyelvi közegen túlmenően a cselekvések, a viselkedés, az életstílus keretében is vizsgálták, szoros összefüggéseket állapítva meg a személyiség pszichológiai és szociológiai típusa, valamint az általa gyakorolt „életstílus” között, amelynek azután része a köznapi beszéd és az irodalmi közlés stílusa is. ● A →szövegelmélet gyors fejlődése lehetővé tette, hogy mind a megfogalmazás, mind a befogadás esetében megkülönböztethessük a stilémákat más (hasonló, ám ezekkel nem azonos) tényezőktől: szerkezet, műfaji szabályok, a közlés kódolása vagy dekódolása, a különböző beszédműtípusok (discourse) eltérései. ● A történeti stílusok vizsgálatában az intertextualitás fogalma hozott új felismeréseket: például a barokk megjelenik a vallásosságban, a zenében, és az ezekhez köthető szövegekben egyaránt. Viszont a kultúramorfológia vagy a kultúrastílusok kutatása újabban kevesebb meglepő eredményt hozott. ● Kultúraelméleti értelemben a stílus a statisztikai valószínűséggel visszatérő formaelemek összessége a kifejező kultúrában: voltaképpen a kifejezés stratégiájának egyik összetevője. Tényezői az anyag, a technika, a megjelenítés alkalma és célja. Ennek megfelelően beszélhetünk az anyag, a technika vagy a megjelenítés által megszabott stílusokról (pl. a geometrikus fafaragás, szálöltéses textildíszítés, pantomim, gyermekjátékdallam stb. stílusáról). Aszerint, hogy egyénre (legtöbbször a készítőre) vagy közösségre (legtöbbször az előadókra vagy befogadókra) jellemző-e, megkülönböztethetünk individuális és közösségi stílusokat. Térbeli, illetve időbeni folytonosság szerintiek a stíluskorszakok, stílusterületek (stílusprovinciák), amelyek egymással aránylag bonyolult, hierarchikus rendszerben kapcsolódhatnak össze. Pl. megkülönböztethetjük az európai népköltészetben a mediterrán, ezen belül az olasz, ezen belül a szárd stílust; időben a feudalizmuskori, ezen belül a gótikus, amelyen belül a késő-gótikus stílus egyes jelenségeit. Ezekkel a rendszerszerű összefüggésekkel a →stílustörténet foglalkozik. ● A stílusok a kultúrában sajátos szerepet töltenek be, s e szereppel különböző kiindulópontokból is foglalkozhatunk. A pszichofiziológiai szemlélet azemberi érzelmek, a valóságlátás, és alkalmazott technikák alapján különbözteti meg a kifejezés állandósult formáinak tekintett stílusokat. A →kultúramorfológiai nézőpont a kultúra értékeinek megvalósulási módjában fedezi fel a stílusok állandó, egymással összefüggő tényezőit. A szociohistóriai felfogás a stílusok eredetét, elterjedését, átvételét kutatja elsősorban. Újabban bontakozott ki a →kommunikációelméleti (és az ezzel összefüggő →szemiotikai) stíluskutatás; eszerint a stílus egyrészt (nyelvi analógiával) alanguenak (és nem a parole-nak; →langue és parole), másrészt a →kódnak felel meg. ● Főbb jelenségeit áttekintve egyszersmind ezek kialakulásának tipológiai összefüggését is megismerhetjük. Elemi vonatkozásban minden olyan jelenségsorozatban előfordul, amelynek egyes elemei elkülöníthetők és meghatározható valószínűséggel visszatérnek (ilyen értelemben van a nempoétikus beszédnek, vagy a nem-sztereotipizálódott gesztusoknak is stílusa). Ezekből bontakozik ki a rendszerességgel kifejező funkciót betöltő jelenségek stílusa egy kultúrában (a ruha, a testdíszítés, a viselkedés és etikett, az élelem elkészítése és a szórakozás, játék, valamint a szemiózis legkülönbözőbb jelenségeiben). Az így megjelenő, már kifejező, de még nem művészi stílusok általában kulturális meghatározottságúak, a társadalom szentesíti a pszichofiziológiai vonatkozásokat, teremti meg az anyag, technika és alkalom összefüggéseinek állandósulása révén a stílusok társadalmi-történeti kereteit. Ami a szorosabb értelemben vett művészi stílusokat illeti, ezek a valóság ábrázolásának sajátos kódjaiként jelennek meg, és összetett, hierarchikus jellegű →jelzőrendszerekkel utalnak annak mivoltára (→jel), itt alakulnak ki az egyes művészetek, műnemek, műfajok stíluskategóriái, s válik lehetségessé individuális művészeti stílus létrejötte is. Természetesen a stílusok legfejlettebb fajtái sem tagadják meg előzményeiket; a természeti népek ünnepeinek, vagy az európai parasztfolklór jelenségeinek „szabad” stílusként felfogása helytelen volna, hiszen az egynemű esztétikai közeg kialakulása előtt csak kezdeményekkel találkozhatunk, amelyek az önálló művészi stílus irányába mutatnak. Ebben az értelemben a primitív népek és a folklór keretén belül gyakran nem is beszélhetünk művészi stílusról, legfeljebb pszeudostílusról. ● Másrészt a —szinkretizmus mindkét formája is messzemenően meghatározza a stílust. Uralmának idején a különböző művészetek (pontosabban ezek előzményei) művészi módszerükben is összefonódnak egymással, differenciálatlan stílust eredményezve, amelynek összefüggései megint csak inkább a kultúrához igazodó, mintsem önálló esztétikumra vallanak. Ez a körülmény viszont társadalmi és történeti keretbe illeszti a stílust, amely ily módon a kultúra egyik elvitathatatlan tényezőjévé válik. Tulajdonképpen erre az összefüggésre bukkant rá a →kultúramorfológia számos híve, akik →kultúrastílusokról beszéltek, ezt a fogalmat azonban gyakran elválasztották a művészi stílusok létrejövésének kérdésétől, idealizálták, és nem egyszer csak egy még alacsonyabb szinten, az elemi pszichofiziológiai jelenségekén tudták megragadni. Ez a kiindulópont arra is alkalmatlan volt, hogy általa a kultúrák elterjedésbeli vagy történeti összefüggéseire világítsanak rá: csupán diffúziók, vagy a kultúrák ciklikus fejlődésének feltételével tudták magyarázni. Az újabb, összehasonlító-tipológiai kultúraelmélet, valamint az ehhez kapcsolódó szemiotikai kutatások alapozták meg az összehasonlító társadalomtipológiai stíluskutatásokat. ● A történeti stílusok közül az európai (és a magyar) folklórban a román, a reneszánsz és a barokk hatása a legerősebb, ezen kívül jól megfigyelhető még a gótikus és a klasszicista is. Zenében, táncban, képzőművészetekben, sőt a szó művészetében is összefüggenek egymással az ilyen jelenségek. Sok vita volt arról, hogy ezek a népi művészetekből emelkedtek-e a hivatásos művészetek stílusaivá, vagy a folyamat fordítva zajlott-e le (→gesunkenes Kulturgut). Ma ismét az utóbbi nézet tűnik indokoltnak. A folklórművészetekben a stílus helyén jobbára a →művészi módszer kategóriáját alkalmazhatjuk. ● A közösségi stílus több formában jelenik meg: lokális viseletek, kézműipari bútordíszítések, a katonaság által „termesztett” dallamok, ponyvanyomtatványok érzelmes-erkölcsnemesítő történetei, a kaláka rögtönzött vidámságai sokban különböznek egymástól. Az egyéni stílus csak az →átadás és →átvétel összefüggésében fordul elő, önállóan nem létezik. ● Több ízben megkísérelték etnikus stílusok kijelölését is. Míg azonban kultúrastílusokról, pontosabban kultúrák stílusairól a fenti értelemben beszélhetünk, csak etnikus tényezők által megszabott stílussajátosságokat eddig nem sikerült kimutatni. A ciklikus kultúratörténet stílusfogalma is elnagyolt: voltaképpen a kultúrák néhány vonását veti össze egymással, amelyek gyakran nem is nevezhetők stíluskategóriáknak.
Irodalom:
G. Sem-per: Der Stil in den technischen und tektonischen Künsten oder praktische Asthetik (1860); A. Riegl: Stilfragen (1893); Th. Meyer: Das Stilgesetz der Poesie (1901); R. M. Meyer: Deutsche Stilistik (1906); W. Wackernagel: Poetik, Rhetorik and Stilistik (1906); R. W. Wallach: Über Anwendung und Bedeutung des Wortes Stil (1919); H. Nohl: Stil und Weltanschauung (1920); J. Middleton Murry: The Problem of Style (1922); J. H. Noack: Die systematische und methodische Bedeutung des Stilbegriffs (1923); E. Winkler: Grundlegung der Stilistik (1929); K. Schultze-Jande: Ausdruckswert und Stilbegriff (1930); R. Benedict: Patterns of Culture (1934); P. Frankl: Das System der Kunstwissenschaft (1938); K. von Spiess: Bauernkunst (1943); J. Marouzeau: Précis de stylistique francaise (1946); uő: Traité de stylistique latine (1946); M. Cressot: Le style et ses techniques (1947); C. F. P. Stutterheim: Stijleer (1947); H. A. Hatzfeld: A Critical Bibliography of the New Stalistics, 1—2 (1900—1952: 1953—1965); P. Guiraud: La stilistique (1954); G. Herdan: Language as a Choice and Chance (1956); A. L. Kroeber: Style and Civilisations (1957); W. Weisbach: Stilbegriffe und Stilphänomene (1957); P. Böckmann (szerk.): Stil- und Formprobleme in der Literatur (1959); W. Strunk: The Elements of Style (1959); B. V. Tomasevszkij: Sztyilisztyika (1959); Th. A. Sebeok: Style in Language (1960); L. Spitzer: Stilstudien, 1—2 (1961); H. Seidler: Allgemeine Stilistik (1963); V. V. Vinogradov: Sztyilisztyika, tyeorija poetyicseszkoj recsi, poetyika (1963); N. E. Enkvist—J. Spencer M. J. Gregory: Linguistics and Style (1964); A. Flaker—Z. Skreb: Stilovi i razdoblja (1964); O. V. Larmin: Hudozsesztvennij metod i sztyil (1964); F. L. Lucas: Style (1964); Jan Bialostocki: Stil und lkonographie (1966); R. W. Bailey—L. Dolezel: An Annotated Bibliography of Statistical Stylistics (1968); A. Ny. Szokolov: Tyeorija sztyilja (1968); L. Dolezel R. W. Bailey: Statistics and Style (1969); B. Dupriez: L'étude des styles (1969); B. Gray: Style. The Problem and Its Solution (1969); D. Holy': Probleme der Entwicklung und des Stils der Volksmusik (1969); J. A. Klimov: Ingyividualnij sztyil gyejatyelnosztyi v zaviszimosztyi ot tyipologicseszkih szvojsztv nyervnoj szisztyemi (1969); D. C. Freeman: Linguistics and Literary Style (1970); S. Krahl—J. Kurz: Kleines Wörterbuch der Stilkunde (1970); F. Miko: Text a styl (1970); G. N. Poszpelov: Problemi lityeraturnovo sztyilja (1970); T. Todorov: L'énonciation (1970); S. Chatman: Literary Style (1971); A. E. Darbyshire: A Grammar of Style (1971); J. Ihwe: Literaturwissenschaft und Linguistik, 1 3 (1971); M. Riffaterre: Essais de stylistique structurale (1971); J. Sumpf: Introduction á la stylistique du francais (1971); N. E. Enkvist—J. Spencer M. Gregory: Linguistik und Stil (1972); K. Hausenblas: Vystavba jazykovych projevú a styl (1972); Ju. M. Lotman: Analiz poetyicseszkovo tyekszta (1972); G. Michel—G. Starke—F. Graehn: Einführung in die Methodik der Stiluntersuchung (1972); Voigt V.: A folklór alkotások elemzése (1972); P. Zumthor: Essai de poétique médiévale (1972); R. Chapman: Linguistics and Literature (1973); N. E. Enkvist: Linguistic Stylistics (1973); W. Sanders: Linguistische Stiltheorie (1973); G. V. Turner: Stylistics (1973); Zsilka T.: A stílus hírértéke (1973); B. Asmuth—L. Berg-Ehlers: Stilistik (1974); J. Nagy Mária: A szó művészete (1975); W. O. Hendricks: Grammars of Style and Styles of Grammar (1976); M. M. Bahtyin: A szó esztétikája (1976); J. Anderegg: Literaturwissenschaftliche Stiltheorien (1977); W. Sanders: Linguistische Stilistik (1977); Szabó Z.: A mai stilisztika nyelvelméleti alapjai (1977); V. M. Zsirmunszkij: Tyeorija litveraturi. Poetyika. Sztyilisztyika (1977); M. R. Mavenowa: Poetyka teoretyczna (1979); A. Popovi: Interpretácia umeleckého textu (1981); Tyeorija lityeraturnih sztyilej — Szovremennije aszpekti izucsenyija (1982); Szabó Z.: A szövegvizsgálat új útjai (1982); A. Chastel: Fabulák, formák, figurák (1984); M. D. Feller: Sztyil i znak (1984); E. Panofsky: A jelentés a vizuális művészetekben (1984): B. Uszpenszkij: A kompozíció poétikája (1984); J. Mistrík: Stylistika (1985); Kanyó Z.: Szemiotika és irodalomtudomány (1990); Kováts M.—Pásztó A.—Zsilka T.: Irodalomelméleti és stilisztikai fogalmak szótára (1990); Petőfi S. J.—Békési I.: Szemiotikai szövegtan, 1–4 (1990—1992); Petőfi S. J.: A humán kommunkáció szemiotikai elmélete felé (1991).
