gúny
VIL4 74-75 | részcímszómivel a gúny főbb fajtái társadalom-történetileg kései és viszonylag nagyobb fokú művészi tudatosságra vallanak, az ősköltészetben és a primitív irodalomban, de még a népköltészetben is igazán ritkán találhatók (gyakoribb az általános komikum, a tréfa és a vicc, csúfoló). Az ilyen típusú műfajok között megemlíthető az állandóbb jellegű gúnydal, az inkább tréfás, mint gúnyos anekdota, a vaskosabb trufa. Anépköltészet általános természetének megfelelően a dallam nélküli formák (pl. gúnyvers, gúnyirat) igen ritkák, néhány gúnyos szólás kivételével. Történetileg a reneszánsz terjeszti el az antiklerikális gúnyolódást, majd az élesedő társadalmi ellentétek az agrárproletárok és a munkások folklórjában számos korábbi alkotás gúnyos vonásait megerősítik. A munkásfolklór és a városi folklór ilyen értelemben gúnyosabb a parasztfolklórnál. O M. M. Bahtyin elképzelése a menipposzi szatíra és a karneváli költészet alapján egy önálló gúnyos irodalmi ábrázolásmódot tételez fel, amely különösen a városi kultúrában a középkor folyamán bontakozott ki. Ennek fontosságát különösen a dráma és a színjátékszerű szokások tanulmányozása igazolja: itt különféle közösségi cselekmények gyakran valaminek (egyházi, világi hatalom, társadalmi egyenlőtlenség stb.) kigúnyolását adják (pl. a farce). A népi színjátékok körében a hivatalos szokások gúnyos utánzása (→paródia) figyelhető meg. ● Mondanivalóját tekintve a gúny a korai társadalmakban a saját közösséggel szemben álló természeti erők, majd a kívülálló közösségek ellen fordul (trickstertörténet, kultúrhérosztörténet), ahol azonban a kicsúfolt főszereplő egyben kedvelt, rettegett és komolyan vett is. Ennek a nyomai megtalálhatók a mitologikus költészet isteneinek vetélkedéseiben, amelyek szókimondó, nemegyszer durva vádaskodása gyakran innen veszi eredetét. A nagy birodalmak kialakulásuk idején egymás ellen fordítják a gúnyos rágalmak jól ismert fegyverét, és az ellentétes társadalmi osztályok is ezt teszik (legfeljebb az a különbség, hogy a lustaság, ostobaság és kapzsiság hírét a dolgozókról írásos termékek, az uralkodó osztály tagjairól szóbeli alkotások terjesztik). Az éles bírálat gyakran külsőségekből indul, testi fogyatékosságokat csúfol ki, de ehhez hozzákapcsolja az erkölcsi bírálatot is. Politikai pártok és irányzatok gúnyirat-irodalma gyakran merít a népköltészet már bevált mintáiból (főként a hasonló célú antiklerikális és antifeudális szatirikus alkotásokból).
Irodalom:
L. Frobenius: Der schwarze Dekameron (1910); S. Rehm: Dreitausend Jahre Welthumor (1927); J. Lips: The Savage Hits Back (1937); G. W. Allport—L. Postman: The Psychology of Humor (1947); O. Eberle: Cenalora (1954); P. Radin—K. Kerényi—C. G. Jung: Der göttliche Schelm (1954); E. Lips: Weisheit zwischen Eis und Urwald (1959); J. St. Bystron: Komizm (1960); G. Legman: Rationale of the Dirty Joke (1968); Voigt V.: Tréfás és humoros prózaműfajok
